VEZÉREK ÉS ÉRTELMISÉGIEK

1994. március 10.

Minden nép vesződött vezéreivel. A forradalmi tömegek nem tudnak meglenni vezérek nélkül; a fejetlen sokaság életre hívja vezetőit. A vezérek még akkor is csapást jelentenek, ha megmentők. Mindig valamilyen hullámokon lovagolnak ide, és mindig bomlás és krízis idején. Mikor megjelennek, könnyen betolakszanak és ragadnak ott. Rögtön megfordítják az addigi retorikát, látszólag a nép felé fordulnak, új frázisokkal fröcsögik le és üres ígéretekkel táplálják. A vezérek olykor sokáig maradnak hatalmon, a társadalom nem tudja őket elintézni nagyobb baj nélkül. Az emberek megszokják a szenvedést, megbékélnek a nyomorral. A vezér megtalálja a módját annak, hogy más dolgokkal szórakoztassa őket; ellenségeket gyárt nekik, hogy fölébressze harci kedvüket, bosszúvágyukat és gyűlöletüket. Ezzel a módszerrel ad nekik munkát, magához láncolja és függővé teszi őket saját, rossz politikájától.

Kétség nem férhet hozzá, az értelmiségiek sokszor komáskodtak a bajnál. Trónra emeltek akármilyen jellegtelen figurákat, értéktelen személyeket dicsértek, intrikákat szőttek, följelentették értelmes és mértéktartó kollégáikat. A hatalomtartóknak dolgoztak, és száműzték azokat, akik valamit is szemére hánytak ennek a hatalomnak, vagy - ne adj isten! - kételkedni merészeltek a vezér szellemi képességében. De idővel, mikor maguk is kijózanodtak és belátták tévedésüket, akkor ezek az értelmiségiek bosszankodtak rossz intuícióik és sekélyes gondolkodásuk miatt. Egyesek rezignáltakká és alkoholistákká váltak, mások dühös ellenségei lettek a tegnap még szeretett vezérnek. A "meglovagolt nép", ahogy Domanovi mondaná, olyan vezérről álmodik, aki majd megszabadítja a bajtól, de amikor ez az ördög megjelenik és szenvedélyesen lép föl, senki sem kérdezi meg magától, honnét jön, milyen család oltalma alól, milyen traumákkal és milyen szükségletekkel, hogy félrevezessen másokat és uralkodjon az embereken. Az irodalomban megtörténhet, hogy a vezér a bolondok házából szabadul, de az irodalomban nincs semmi olyan, ami ne történt volna meg előtte az életben. A vezérről szokás hamis képet alkotni, ő pedig eredményesen pózol hozzá. Míg ez a kísértet sikeres, a költők boldogan kárognak hozzá. Ők magasztalják, az a kis figura meg politikai küklopsszá alakul át. A vezérek fölemelkedésében a költők a méltóság visszatérését látják, mert a vezérek úgy is emelkednek föl, hogy kijelentik, a nép méltósága elveszett és velük kezdődik az új időszámítás. Csak a bölcs, megfontolt értelmiségiek, akik hajlamosak a kételkedésre, csak ők képesek eredményesen távolságot tartani e hirtelenkedő és félrevezető folyamattal szemben. Tudják ők, hogy a népet megalázzák, míg a vezér fényes karriert fut be, figyelmeztetnek is erre, de elkábítja őket a mindent betöltő lárma, amelyet a vezér és söpredéke művel. Amíg a vezér az emelvényről rikácsol, tapsvihar kíséri útszéli és értelmetlen beszédét. Az őrült vezérek, akár a mágnes, vonzzák őrült követőiket.

A tébolyult lépések első látásra normálisnak is tűnhetnek, különösen azért, mert a médiák propagálják azokat. Ez a negatív figura, ez az őrült főnök elhamarkodott döntéseket hoz. Egyszer csak fölébred és megszakítja a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat valamelyik országgal, csak azért, mert haragszik az ország politikájára, vagy mert megsértődött, ha az igazi nevén nevezték. Ha gyűlöli valamelyik politikust, akkor gyűlöletét nem fojtja magába, hanem kiterjeszti arra a népre is, amelytől származik. Emellett gyűlölettel hizlalja föl népét, alacsony rangú élvezeteknek hódol, viszálykodik a szomszédaival, azután pedig mindenkivel összeveszik, akinek bármilyen megjegyzése van politikájára. Elzavarja az újságírókat, elutasítja a kapcsolatokat, nem fogad el meghívásokat sajtókonferenciákra. Izolálja népét, a világon sehol sincs barátja. Tamáskodó és keményfejű, amikor okos ember tanácsol neki valamit, engedékeny, amikor senkiháziak hízelegnek neki, fogékony minden destruktív és torzszülött gondolatra. Rendelkezései végletesek. Néha bezárkózik, izolálja magát; van egy szobája, amelyben üvöltözik és kiéli szeszélyeit. Elsötétítteti szobáját, hogy a sötétben láthassa ellenségeit és gondolatban darabokra tépje őket. A vezér rossz lépéseit sokan borzalmas munkatársaival igazolják. Ezekre a mesékre fölül még a jószándékú, bár nem eléggé éleselméjű világ is. Ez az a módszer, amikor elkendőzik a valóságot a vezérek szokásairól és gyengeségeiről. Politikájának velejét azok az őt körülvevő senkiháziak képezik, akikre támaszkodik. Nélkülük elveszett ember. Az őt körülvevő alakok nem mások, mint a vezér megsokszorozódott képmásai.

Az, ami a vezérekben többé-kevésbé azonos, az a demagógiára való hajlam, vagy ahogy a maga korában a mára elfeledett filozófus, Vladimir Dvornikovi mondotta: "minden demagóg alakjában fölismerhető egy patologikus vonás". Különböző fix ideák a vezéreket fölemelhetik a lagmagasabb pozíciókba, de akkor országa tébolydává válik. Megalomán eszméit hirdeti, hatalmas befektetésekről beszél, amelyek a magasba emelik őt. Canetti a betegséget épp a "magasságra való hajlamban" ismeri föl. Amint trónra kerül, az az első célja, hogy elköltözzék alacsonyan fekvő lakhelyéről, és lehetőleg valami dombon rendezze be székhelyét, mert az ilyen személynek nem az a fontos, hogy fönn maradjon, hanem inkább az, hogy minél előbb fölérjen a csúcsra. Canetti azt mondja, hogy az ilyen figurát az eszmék bizonytalansága táplálja; mindent elkövet annak érdekében, hogy elkezdhessen emelkedni a szamárlétrán. Nem válogat az eszközökben, hogy mind magasabbra jusson, mert így válik törpéből óriássá, semmiből valamivé, senkiből valakivé. Az ilyen rigolyás vezér mindent gyorsan csinál, pillanatok alatt akarja elintézni azt, ami elintézhetetlen. Hirtelen döntéseiért idegbajosok és értelmiségiek lelkesednek. Sokaknak tetszik az őrület, mert az idióta döntések olykor "szokatlanná" teszik a politikai valóságot. Ez a vezér könnyelmű elfogadása. Salvador Dali egy hiperrealista összejövetelen 1934-ben kijelentette, hogy Hitler ragyogó, hiperrealista alakja Sade márkihoz vagy Lautreamonthoz hasonlítható. A történész A. Hamilton azonban figyelmeztet, hogy "hiba lenne az esztétikumot a politika szintjére süllyeszteni."

Vajon megérdemli-e a kártékony vezér, hogy filozófiai értekezéseket és szépirodalmi műveket írjanak róla? De Rugemont azt gondolja, hogy az ilyen emberről alkotott ítéletünk nem függhet attól az "elragadtatástól vagy gyűlölettől, amit kivált", és nem kellene "sátáni értelemben vett zseniként" meghatároznunk. A filozófus azt tanácsolja, ne lőjünk ilyen vezérre, mert ez a megtiszteltetés csak királyoknak és tirannusoknak jár ki. Az őrült vezér igenis a történelem baklövése. Nem kell őt letörölni a színképről; a szellem és az irónia erejével kell őt gúny tárgyává és nevetségessé tenni. Egy kis éleselméjűség szükségeltetik, amely aláássa tekintélyét, és egy kis határozottság, hogy időben meg lehessen hiúsítani őrült vállalkozását. A humor fogja őt elpusztítani. Méreg az a komor vezérre nézvést. Szükség van arra, hogy állandóan kinevessük, és így nevetve, időnként nyelvünkbe harapjunk. Természetesen nem ritkák az elpártolások és nem kevesebb undorodás veszi körül az ilyen történelmi figurát. De mindezek ellenére az értelmiségieknek kötelessége komolyan venni azt a figyelmeztető mondatot, amelyet a király mond ki Shakespeare Hamletjében: "Őrizve járjanak őrült nagyok."