Veszteg Ferenc versei

1975. október 1.

ó mért kell...

Ó mért kell látnom, hallanom, éreznem.
Gonosz sütőben még lüktető koponyákat,
pirosból mélybarnába játszó
lassú tűzön
álmatlanok gyűrűdző kínjait,
megvakított pásztorokat,
lidérceket,
bégető nyájakat: tompa fájdalmat.
Ó mért kell látnom, hallanom, éreznem.

buborékok...

Egy délelőttön hirtelen
falra író kézzé lettem.
Grafitceruzával írtam hinduul
ismeretlen képjeleket
nagy, kátrányfekete zárójelben.

vajon meddig eme rontom-b/ontom

Alkotok magamnak Formát, Színt, Hangot, Mozdulatot és Illatot.
Egy ideig gyönyörködöm benne, majd lerombolom.

oh, oly jó eltitkolni, elhallgatni mindent, mindent...

Valaki jönni fog, ezt sugallja Hillikónom&.
Valaki, akit mindig ide vártam.
Valaki, akivel végre nem kell megértetnem magamat.
Valaki, aki előtt tiszta fénnyel állhatok sugaramba.
Valaki, aki talán én nem vagyok.
Valaki, aki szeretetben, gyűlöletben, közönyben egyformán Vele tart.
S megérkezésekor mondaná: »Fiam, te se tettre, se gondolatra nem vagy képes.« És én: »Oh, oly szép e nehézkedés, e nehézkedés.«
És édesanyám, egymásba olvadnának üres gondolataink.
(& — ezt nem tudom megmagyarázni)

felfedezés

Annyi év után felfedeztem
egy ártatlan kis jelet.
Mintha most minden csakis
miatta íródna.

shiki emlékére

Szél —
Élünk s nézzük
egymást: ő meg én.

távol

Halkan.
Egyet erre, egyet arra.

hervad a kardvirág

Ha én ezt így kimondom,
akkor súyos szikláknak kell rejtőzni
a háttérben.

az én álmom

Meg szeretném tudni írni, de elmém sötét, csak alakzatokat látok, a homály
kivehetetlen mozgását.
Látom pedig Dantét mérgesen, akitől utamon én sem mehetek háborítatlan.
És valami szennyes Styx féle tó bugyog lábaim előtt. Becsapni Dantét nemigen
tudom. Ő hagy engem menekülni. Utána mintha lógnom kellene óriás liánokon,
és a sötétség, a magamra hagyottság szaggatja tagjaimat. Valaki pedig (talán
Vergilius?) mintha a fülembe súgná a kínokat, amelyek Ilyen függő helyzetben
várnak majd rám, mert ő már mindezt átélte. Tehát én következem. Mi mást
tehetek, belenyugszom, hogy ezentúl már így kell éjszakáznom.
Amíg így lógok, ő lassan, szenvtelenül ismételgeti, milyen fájdalmasan szakad
majd le rólam egy-egy sötétség-nyaláb. (Pontosan ezzel a szólánccal: sötétségnyaláb.)
Alattam pedig végtelen területen habos hínár hullámzik.
(Semmi hüllő, semmi élő.) És úgy kell lennie, hogy végül bele is pottyanok ebbe
a piszkos habba —, hiába, nem bírom magam tovább tartani: elalélok. De
csodák-csodájára
várakozásomon felül nem süllyedek el benne. Bokáig gázolok csak
bele esésemben. Undorodva rázom le lábaimat.
Megtisztulok.
Tovább nem tudom, mi történik.
Annyit azonban mintha mégis sejtenék, hogy újólag lógnom kell a magasban.

(Magyarázatot fűzök hozzá: Ébren vagyok!)