EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996395. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

RIEFENSTAHL

Mesés Péter

Veszedelmesebb a tanknál

- hölgyválasz

Az olimpiai játékok 1940-ben utoljáran még Tokióban lesznek. Azután viszont mindig itt Németországban, ebben a stadionban.
Adolf Hitler

Eljön az idő, amikor a nemzeti büszkeségre éppúgy tekintenek majd, mint az önimádatra és a többi hiúságra, a háborúra pedig mint puszta verekedésre.
Rahel Varnhagen

2005. szeptember 1.

Persze a szándék szerint nem abban a stadionban rendezik majd minden idők minden olimpiáját, amelyben 1936-ban, a tervezett egyszeri tokiói kitérő előtt megrendezték a berlini olimpiát. Egyébként Albert Speer idézi emlékirataiban Hitler fenti mondatait, amelyeket Führere akkor mondott, amikor megtekintették a Berlinben újonnan építendő, négyszázezres stadion makettjét. A főépítész, későbbi fegyverkezési miniszter persze el van ragadtatva a Führertől, no meg az előtte álló hatalmas lehetőségektől. Hitler építőmestereként ugyebár minimum ezer évre tervezhet. Minden, amit őelőtte bárki is épített, a jelentéktelenségbe, a semmibe törpül majd, ha készen lesznek, ő és a Führer, a nagy művel, az új Berlinnel, pontosabban Germániával, az Ezeréves Birodalom fővárosával. Semmivé lesz az a bizonyos stadion is, amely nem örök időkre épült, minden olimpiák számára, csak arra a bizonyos 1936-osra, amelyen a békeszerető, ifjú és életerős Németország volt hivatott megmutatni magát a nagyvilágnak. Hogy majd némi csetepaté, ha a sors úgy kívánja, világháború után, megengedve azt a bizonyos tokiói kitérőt, az olimpia mindörökre visszatérjen egyetlen méltó színterére, Germániába. Az erőtől duzzadó ifjak és delnők honába.

Csodálatos dolog a sport. Ember kell a gátra. Acélos izomzat, ruganyosság, koncentráció, küzdelem, kitartás, lemondás, akaraterő, győzni akarás, fegyelem, taktika, technika, gyorsaság, pontosság, felkészülés, időzítés, kötélidegek, robbanékonyság, céltudatosság, határozottság, egészséges táplálkozás, telitalálat, védekezés, támadás. Gól, kosár, pont, najnkomáajn, centiméter, méter, másodperc, perc. A kapufán csattan a labda. "A béke vagy te, sport." (Ezt vagy legalábbis valami hasonlót szoktak nagy áhítattal szavalni az olimpiák megnyitóján. Alighanem elszavalták 1936-ban is.)

No persze tudjuk, a sport nem tehet semmiről. Igazságtalanok lennénk, ha bármit is a sport nyakába varrnánk. Én magam ugyan, ha már erről a korszakról van szó, mint szinte mindenben, a sport kérdésében is inkább Winston Churchill-lel értek egyet, de igazán nem állíthatom, hogy az lett volna Adolf Hitler legnagyobb bűne, hogy olimpiát rendezett. Engedték neki, hogy rendezzen, hát engedték. Rendezett, hát rendezett. Az sem igen róható föl néki, hogy a nagy esemény megörökítésével a kor alighanem egyik legkimagaslóbb filmes tehetségét, bizonyos Leni Riefenstahl kisasszonyt bízta meg. Mi mást is tehetett volna, pályázatot csak nem írhat ki egy despota, nem igaz? Meg egyébként is, Fräulein Riefenstahl, a csodaszép fiatalasszony, Balázs Béla korábbi munkatársa (szeretője?), nyilván minden feltételnek megfelelt. Ha valaki akkoriban tudott művészi igényű dokumentumfilmet készíteni, akkor ő. Márpedig a Führerben a művészetek iránti hajlam legalább olyan erősen benne élt, mint a világhatalmi törekvés. Művészként dilettáns volt ugyan (alighanem par excellence dilettáns volt, de ennek megtárgyalása most igazán nem tartozik ide), ám ahhoz jól értett, hogy kiválassza a megfelelő embereket. A neki megfelelő embereket. A neki jól megfelelő embereket.

Ennél a pontnál érkeztünk el az igazi problémák egyikéhez. Kik is ezek a bizonyos, neki jól megfelelő emberek? Tegyük félre megint csak a politikát, hisz jól tudjuk, Hitler politikai környezetében, vagyis a náci mozgalomban, annak vezetőgárdájában, nemigen találunk kimagasló képességű embereket, néhány kivételtől eltekintve jobbára csak középszert. De olyan középszert, amely Németországot, Európa egyik legrégibb és legjelentősebb kultúrnemzetét, ha ezer évig nem is, de tizenkét évig mindenképpen képes volt uralni, és a világ ha nem is szabad, de mindenképpen szabadabb részét rettegésben tartani. Magyarázhatjuk (illetve magyarázhatják a történészek) mindezt gazdasági-politikai válsággal, a válságból kivezető úttal (fegyverkezés, állami építkezések, megrendelések, munkahelyek, stabilnak mondható jövedelmek, a jó ég tudja, mi), de mégis, ki érti ezt? Magyarázhatnak a tudományok, amit csak akarnak, s még csak azt sem mondom, hogy egyáltalán nincs abban ráció, amit néha mondanak, de mégis érthetetlen. Hogyan válik vakká, süketté és némává egy nemzet? Egy kontinens? Egy világ? Egy olyan korban, amikor létezik már a tömegkommunikáció (hm), írott sajtó (jajjaj!), rádió (no, a rádió nem is olyan rossz, Janaček-operát például életemben először rádióban hallottam), telefon (igazándiból azt szeretném mondani, ezt jól elcsesztük, tisztelt Bell uram, csak ha ezt mondanám, talán mégsem lennék őszinte, szóval ki érti ezt), filmhíradó (a fiatalabbak kedvéért: ilyesmi afféle népnevelő eszközként tényleg volt, de azt hiszem, a létező szocializmussal együtt pusztult). No meg film. Amihez nem árt, ha van egy rendező.

Nem tudom, hogy lehetséges-e egyáltalán úgy igazán tisztázni a művészetek és a művészek szerepét, adott esetben szerepvállalását a politikában, hát még egy velejéig romlott diktatúrában, talán a történelem mind ez idáig legromlottabb diktatúrájában. Lehetséges-e egyáltalán vájkálni, addig-addig, amíg eljutunk az alapokig (jesszusom, mik azok az alapok, és hol vannak?), és valami olyasféle hülye kérdést teszünk fel: mi is az a művészet? Nem csak azt nem tudom, hogy lehetséges-e, azt sem tudom, kell-e. Mert ugye adott esetben az építőművész azt mondja, de hát én csak építeni akartam, a szobrász azt mondja, de hát én csak szobrokat alkotni akartam, a filmrendező azt mondja, de hát én csak filmezni akartam, a karmester azt mondja, de hát én csak zenélni akartam. És a karmester (hej de micsoda egy karmester!) zenélt, a szobrász készítette a szobrait, az építész az épületeit, a rendező pedig a filmjeit. Ha belegondolunk, a legegyszerűbb a karmester dolga, ő végül is klasszikusokat szólaltat meg, mindenhol és mindenkor vállalható és megszólaltatható klasszikusokat. Furtwängler például legalábbis úgy gondolta, hogy a klasszikusok mindenhol és mindenkor megszólaltathatók (ők ugyanis már nem sírnak). Főként ha olyan színvonalon szólalnak meg, amilyenre egy Furtwängler által dirigált zenekar képes. Toscanini persze másként gondolta. Elhagyta a Duce Itáliáját, pedig Olaszországot nagyon szerette, olasz volt nemcsak az anyanyelve, de ami fontosabb, ez volt a zenei anyanyelve is, muzsikájának szövetét minden ízében átjárta. De bármennyire fájt is neki, azoknak zenélni ő nem akart. És nem akart azoknak zenélni, zenét írni Bartók Béla sem. Furtwängler akart, azonban ettől még mindig minden idők egyik legnagyobb karmestere marad. Beethoventől, Brahmstól, Brucknertől, Schuberttől, de még Wagnertől sem Hitler rendelte meg a darabokat.

Más a helyzet a szobrásszal és az építésszel. Arno Brekerről például annyi kiderül, hogy voltaképpen elég ügyesen farigcsálta a márványdarabokat. Jól dolgozott kezében a kalapács és a véső. Ám hogy a Führer neoklasszicista-megalomán ízlésének kielégítésén kívül milyen egyéb művészi szándékai voltak, az rejtély marad. Legalábbis számomra, hisz én más munkáit nem ismerem. No és rejtély marad, hogy mi köze is mindennek a művészethez. (Az óbudai temetővel szemben, a Bécsi úton van egy telep, a kapuján felirat díszeleg: Reneszánsz Rt. Bizony, reneszánsz, a temetővel szemben. No, olyan milói Vénuszt lehet látni ottan, hogy az csuda. Meg egy lovat, talán épp a közelgő vihartól megriadtat, meg lehet vásárolni, és rendes lóhoz illően még fasza is van.)

No és az építész, akit föntebb már említettem. A semmiképpen sem ostoba vagy tehetségtelen Albert Speer nyugodt szívvel föláldozott volna egy várost (illetve többet is) egy önmagát többek között építőművésznek is képzelő fantaszta eszelős elképzeléseinek kedvéért. Az ő feladata nem csupán egyes épületek megtervezése lett volna, hanem ugye egy egész városé, Germániáé, aminek mint tudjuk, Berlin helyén kellett volna felépülnie.

Hogy művészileg mit gondolt erről, azt nem tudhatjuk, mert elragadta őt a nemzetiszocialista hév. Olyannyira, hogy később miniszter lett, nem kis szerepet vállalt abban, hogy a német hadigazdaság oly sokáig bírta. Bizonyos utólagos becslések szerint nélküle, hihetetlen szervezői zsenije nélkül, Németország jóval korábban, ha jól emlékszem, tán már '43-ban összeroppant volna. Háborús szerepéért végül húszévnyi börtönt kapott. Nem tudom, mekkora büntetés jár tulajdonképpen egy rablógyilkos ország hadigépezetét ellátó személynek, nem tudom, hogy "normális" országok "normális" háborúi esetében miként is állnak a dolgok a Speerhez hasonló funkciót betöltő emberekkel, s nem tudom azt sem, hogy az íróasztal mellett ülő tettesek adott esetben miért ártatlanabbak a kétkezi gyilkosoknál, de ez megint egy másik történet. Mindenesetre az utókor hálás lehet a szövetséges bombázóknak, amiért az általa emelt Birodalmi Kancelláriát oly alaposan eltakarították. Az viszont igaz, hogy emlékirataiban őszintének tűnő megbánással szól viselt dolgairól, s még ha mentegeti is magát, ha szépítgeti is saját tetteit, ha megbánása talán csak színjáték is, azért csak kimondja: Adolf Hitler bűnös volt, és Albert Speer is bűnös volt. Ha belegondolunk, ez nem is olyan kevés.

Végül pedig a filmes, a már ugyancsak említett Leni Riefenstahl. A szép és tehetséges fiatalasszony. Mindnyájuk közül talán a legrejtélyesebb, s nem csupán azért, mert egy férfi számára minden (szép és fiatal vagy kevésbé szép és alig fiatal) asszony rejtélyes. Leni Riefenstahl talán egy nő számára is rejtélyes.

Riefenstahl karrierje, csakúgy, mint Speeré, már jóval a berlini olimpia előtt elkezdődött, az Olympia valójában pályája csúcspontja. Bizonyos értelemben a vége is, hiszen sikeres, nagy filmet ezután már nem forgatott. Sőt miközben Németországban és Európában ünnepelték, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kitüntette (khm…), addig Amerikában csúfos kudarcot vallott. Noha magáncélból utazott 1938-ban az Egyesült Államokba, már New Yorkban, a repülőtéren Hitler szeretőjeként, a nácik propagandistájaként üdvözölték. Azt hiszem, ez őt egy kicsit meglepte.

Tehát korábban indult a karrierje, tulajdonképpen gyermekkorában. Az akaratos Leni szintén nem gyenge emberként ismert apja ellenállását megtörve lett (ünnepelt) táncosnő, s csupán sorozatos sérülései miatt fordult a film felé. Luis Trenker partnereként tűnt fel a vásznon, rendezői iskoláját Arnold Fancknál, a hegyi filmek neves rendezőjénél végezte. Jó iskola volt, amilyen ismereteket tanulni lehet, azokat Leni hamar meg is szerezte. Amit meg tanulni nem lehet, amire születni kell (vagy valami ilyesmi), nos, azzal amúgy is rendelkezett. Nem kellett tehát túl sok idő, hogy mesterét túlszárnyalva a műfaj alighanem legjobbja legyen. Ráadásul nem csupán tehetséges volt, hanem céltudatos is: amit elhatározott, abból nem engedett. Mindig tudta, mit akar, Leni Riefenstahl pályája az akarat diadala.

Az akarat diadala. Riefenstahl talán legnevezetesebb filmje. Erről és az olimpiafilmről már könyvtárnyi anyagot összeírtak, a filmtörténészek és esztéták alighanem joggal nevezik mindkettőt mérföldkőnek. Kitüntetést is kapott mindkettőért, az egyiket ugyebár a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól, a másikat Daladier francia miniszterelnöktől 1937-ben, a párizsi világkiállítás alkalmából. Igaz, egyik sem tekinthető szigorú értelemben véve "szakmai" kitüntetésnek, de ez annyira nem is érdekes, hiszen annak ellenére, hogy az egyik kitüntető egy bürokratikus szervezet a másik pedig egy politikus, a díjakat mégiscsak a művészi ábrázolásért kapta. Ám engem most nem ez az aspektus érdekel. Engem az foglalkoztat, miért is kellett Riefenstahlnak a háború utáni életét, nagyon is hosszú életét hazugságban leélnie, ráadásul leginkább éppen e két filmje miatt.

Hazugságban élt, pedig a háború után is alkotott nagy dolgokat. A filmezéstől a fotográfia felé fordult, Afrikában készített néprajzi ihletésű fotoalbumaiért ismét csak kitüntették, ráadásul ezúttal egy szakmai szervezet, az Art Directors Club, s hetvenéves elmúlt (!), amikor egy új terepet fedezett fel, a víz alatti világot, amelyet ugyancsak a rá jellemző hihetetlen kifejezőerővel, lenyűgöző vizuális alkotói látásmóddal ábrázolt.

Hazugságban élt, mert - a bizonyára szintén nem egészen őszinte Speertől eltérően - soha nem volt egyetlen bűnbánó szava, s még csak kétely sem vetődött fel soha benne önmagával szemben. Állítása szerint mindig csak azt ábrázolta, ami van. Einsicht in das, was ist, mondhatta volna.

A filmezés történetének, magának a filmművészetnek nagy szerencséje, hogy Riefenstahl pályafutását nem a háború után kezdte. Az akarat diadala és az Olympia nélkül ma talán más lenne a film mint olyan.

Ez van. De abban a városban, ahol a nürnbergi pártkongresszus megfilmesítéséért aranyérmet kapott, néhány év elmúltával bizonyára másképp gondoltak Riefenstahlra, a kongresszusát tartó pártra, magára a kongresszusra és annak következményeire. Más színben tűnhettek fel a vásznon megjelenő aranyos, vidám, életerős, szőke copfos lányok, a kedélyes kolbászsütögetők, a még kedélyesebb (persze szigorúan csak mértékkel!) sörözgetők. Mindazok, akik örömüket lelték abban, hogy vendégül láthatták az NSDAP-t Nürnbergben. Másképp gondolhattak azokra az erőt és biztonságot sugárzó, fekete egyenruhás férfiakra, akik tömött sorokban, zászlókkal, fegyelmezetten vonultak fel éjszaka a ragyogó fáklyafényben úszó Luitpoldshainon.

Másképp gondolhattak a test szépségét, másként mondva a nyers testi erőt idealizáló olimpiafilmre is, talán hasonlóan, mint 1938-ban az amerikaiak. Leni Riefenstahl ha Hitler szeretője nem is, de a nácik propagandistája bizony volt. A legtehetségesebb propagandistája, aki magas színvonalon űzte éppen adott hivatását, aki nem szolga lelkét, hanem művészi ihletettségét, valódi tálentumát állította Hitler szolgálatába. Aki éppen ezért mindegyikük közül a legveszedelmesebb volt, gyilkos fegyver, veszedelmesebb a tanknál.

Mindebből Riefenstahl semmit nem érzékelt, vagy legalábbis semmit nem volt hajlandó tudomásul venni. Az NSDAP-nak nem volt tagja, a bíróság csupán "cinkosnak" nyilvánította, de a nácik bűneiben nem találta érintettnek. Nincs tehát mivel elszámolnia - gondolta. Szerette azt a várost is, ahol a világkiállításon az aranyérmet kapta. Szerette a békét is, a Ray Müller által róla készített dokumentumfilmben (Leni Riefenstahl. Die Macht der Bilder.) az alábbi levelet is éppenséggel csillapíthatatlan békevágyával magyarázta:

"Adolf Hitler - A Führer Főhadiszállása. Leírhatatlan örömmel, mély meghatottsággal és a legforróbb hálától eltelve éljük meg az Ön, Führerem, és a németek legnagyobb győzelmét, a német csapatok párizsi bevonulását. Az emberi fantázia képzelőerejét meghaladó tetteket visz Ön véghez, amelyeknek nem akad párja az emberiség történetében. Hogyan is mondhatnék egyszerűen köszönetet? A jókívánságok kifejezése túlságosan kevés, hogy kimutassam Önnek az engem eltöltő érzelmeket. Leni Riefenstahl."


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.