Versek repedések mentén

– Siflis András rajzaihoz

2017. július 20.

Vérnászra készülsz a világ színe előtt,
ruhád ünnepi, hajad kifésülve.
A vérgyár pitvarában állsz tétován,
kormos kémények, kihunyt csillagok alatt.
Karod kinyújtod, el mégsem érem,
jönnél, maradnál – eldöntetlen állapot.
Emlékeid abroncsát a legfinomabb acélból edzették,
elmúlás nem fog ki rajta, nincs ki levesse.
Isten angyalának kezében megcsillan a tű,
ősi szívem rezzenve hőköl,
a testolaj felcsap szemeid előtt.
Marékkal merhetnéd szomjadat oltani,
te mégis a kanalat választod,
nehogy megégesd vékony ajkadat.
Kimért és szertelen vagy egyszerre,
ellenség és szerető, barát és idegen.
Miközben az időt fonó pók felmászik nyakadon,
talán észre sem veszed:
a boldogságból kortyolgatsz,
miközben a másik vérét iszod.
Eldöntött állapot.

✻

A folyó csobogó áradást hozott,
árja mélyen kettévágta a partokat.
Ami távoli volt, még távolabbi lett,
de ami közelinek tűnt, az is a távolba veszett.
Akárcsak két szívpitvar,
mely tárva-nyitva maradt,
és most tétlenül egymásra mered –
a két part egymásnak oly idegen.
Közöttük a hidak foszló varratok,
enyésző végtagjai egy testnek,
mely valaha összetartozott,
mint két egymást szorongató kéz.
Úgy tűnik, minden elkárhozott,

az aranykor gátjait elmosta a magárahagyatottság,
csak hogy igazolódjon az emberi szempont,
amit úgy hívsz: a biztonságos távolság.
Ami istené volt, a sátáné lett,
már semmi sem maradt a helyén –
magával sodorta a tavaszi ár.

✻

Ma felmentem isten házába,
omló boltozat, romos oszlopok közé.
Málló vakolat, csupasz téglák,
bevakolt ablakok gyéren pislákoltak –
a halotti mécses lángja sem ilyen.
Még egy eltévedt pók sem sercegett a félhomályban,
a magasban sehol egy kósza, játékos denevér.
Csak az üresség hallható csendje,
holt lelkek sejtelme, ami elébem jött –
a ház ura sehol.
Van-e még fohász az ódon falak között,
messzire hallatszó harangszó,
valami ősi melegség, mi rád emlékeztet?
Hallva a kérdést angyalok alászálltak,
térdre rogytak, vibráló szívük felparázslott.
„Nem hívtunk, miért jöttél,
ha jöttél, hát elmehetsz,
istennek nem vagy kedves, erről te tehetsz.”
Álltam az odaképzelt oltár előtt –
lehetett volna akár a feloldozás oltára is.
Kezemet összekulcsolva imára hajtottam a fejem,
ha tudtam volna szólani, ajkam meg nem mered.
Ha hiszek még az első szóban,
amit félve, reszketve mondtam ki neked.

✻

Hogyan verset írni, hogyan ünnepelni,
és elterülni isten méretes asztalán,
a sok tányér, villa, kanál és kés között?
Te melyiket választanád,
a villát, mely apró vörös pöttyöket hagy védtelen bőrödön,
az öblös kanalat, ezt a lágy, nőies formát,
melyet elragadnak éhes, kapzsi mozdulatok?
Avagy a kést, a villanó pengét,
életek megmentőjét és elvesztőjét,
történelmek alakítóját, családok gyászát?
Ha megfordítod, lehetne akár protézis,
nemiséged olcsó, művi nyúlványa,
tompa ék a szűzhártya feszülő falán.
Éledő élei finom válaszfalak:
külön rakják a jót a rossztól, a csúfat a széptől,
a szárazat a nedvestől, az igazat a hazugtól – életet a haláltól.
A kést választom: leteszek önmagamról,
hogy a tiéd lehessek, csak egy pillanatra, az idő töredékére.
Amíg a rozsda ki nem kezdi az acélt isten asztalán.