Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 127–128. szám

Bognár Antal

Versek olvasása

1975. november 3.

Danyi Magdolna: Sötéttiszta. Symposion könyvek 47, Forum, Újvidék, 1975.

A költészetről való, vagy az önmagáról való tudásá­nak tudható be, avagy egyszerűen természete Danyi Magdolnának a »szigorúság«, a »pontosság«, a »fegyelmezettség«, költészetének eme (a megtévesztésig) szembeszökő sajátosságai, »vezérszavai« ? Nem hin­ném, hogy központi kérdése ez a (ráadásul kissé mesterkélt) dilemma a Sötéttiszta olvasásának, de mert a kötet költői programját fontosnak, poétiká­ját egészében véve érdekesnek, s némely darabját ér­tékesnek tartom, a mű kérdései érdekében ezt a mű­kérdést szeretném eltávolítani az olvasás útjából.

Bányai János pontos észrevétele arról, hogy Danyi Magdolna versmondata eltér költészetünk már-már megcsontosodott normáitól, versstandardunktól, tágabb értelemben is áll: Babits indázó versmondatának »csigalépcsőjét«, Kosztolányi költői nyelvének beszédszerűségét vagy éppen Kormos István »értelmetlenül szép« nyelvi játékát véve szemügyre Danyi csupa olyan költői módszert, eljárást ír körül, ame­lyektől — noha következetesen egzakt elemző mód­szere alapján nyilván magasra értékeli őket — ver­seiben eltér. Elemző módszerének nemcsak hajlé­konyságát bizonyítja ezzel, hanem összefonódottságát is — nevezzük így: — költői programjával. Számomra igen vonzó magatartás ez, hiszen legmélyén — ez vi­lágos — az »önmeghatározás«, önmegismerés« foko­zott igénye munkál. Nem mintha a másik utat, a kísérletezésnek egy szubjektivizmusában is több di­menziós válfaját, vagy akár költői iskolák, progra­mok tudatos, alkati vonzódás javarészt ösztönös kö­vetését eleve járhatatlannak tartanám, különösen ha formairóniával társul. Minden program jó, mihelyt költészet lesz belőle.

Az önmagáról való teljesebb tudásért, s a költészet­ről való tudását leszűrve — ízlés dolga, hogy ez a felsejlő költői program elnyeri-e előzetes tetszésün­ket vagy sem (utóbbi tétele amúgy is mindenfajta költészet ismérve). A versek fontosabbak. Számomra a költőnek mindig is H. G. Wells Nuneze volt a leg­szebb megfogalmazása A vakok országa c. elbeszé­lésből. Nem romantikus elképzelésbe a költőt a va­kok országába tévedt vándornak hinni, aki olyan ég­boltról beszél, amit mi sose láttunk? Romantikus nyilván csak Nunez maga volt, míg hitte, hogy »vakok közt a félszemű is király«. Hiszen holmiféle »látási zavarokra« kellett hivatkoznia (ismétcsak a költészetre tehát) akikor is, amikor a vakok ablak­talan szobáiban — furcsamód — meg-megbotlott. A példázat azt sugallja, az az égbolt, a költő égbolt­ja minden esetben létezik. S ez persze mégsem igaz, ám e határozott sugallat alighanem csak a lehetsé­ges eltúlzása, nyomatékosítása. Verset olvasni mindenesetre csak úgy lehet, ha készen várjuk, hogy egy belülre fordult égboltból képzeletünkben valamicske felderengjen.

•

A tapasztalat már nem fontos. Csak a bizonyosság. Csak az objektív tapasztalat. Ez viszont nem lehet­séges. Öncsalás, hazugság. És ha lehetséges, már nem érvényes. A bizonyosság a fontos. Nem a látomás bi­zonyossága, nem a valóságé — a szavak bizonyos­sága. — Nem a felfedezések, hanem a törvénykere­sés hitvallása ez. Miféle törvény, bizonyosság igéze­tében alakul tehát ez a költészet, amelynek még csak hídfői sincsenek az ismeretlenben?

A valamelyest is korszerű versfelfogás ősiképe, ahogy én látom, egyfajta képi »hiányosság«, »pontatlanság«, a látomásnak az a képi pontatlansága lenne, amiről Füst Milán is beszél. Képi pontatlanság a költői-gondolati pontosság szolgálatában; itt kezdhette ki a költészet a tapasztalati, az élményi, a hiteles szűk falait. Az ilyképpen korszerű költői eljárások tárhá­zából Danyi Magdolna csupán a redukciót alkalmaz­za, kilúgozza a nyelvet, de anélkül, hogy törvényeit megbontaná. Nemegy mondatát, szóegyüttesét érez­zük szándékoltan — és mégis túl kíméletesen! — »elharapottnak«. Úgy oldja fel a nyelvet, hogy az magá­ban köt meg (Emberek között, Eső, Zörejek). Nem tud nem bízni a szóban, még ha az — ez esetben — cserben is hagyja. Sűrít, tömörít azonban egy ere­dendően másfajta, korszerűtlennek is mondható el­járással: úgy, hogy feszes ellentéteikben fogalmaz, plasztikusan láttat. Megmásíthatatlanul pontos igyekszik lenni. Megmásíthatatlanul érvényes. Még legelvontabb szóegyütteseinek némelyikében is fellel­hetjük azt a redukcióval ellentétes »lepárló« eljárást. Azzal, hogy »elharapott« mondatai anyagtalanságukban is szilárdabbnak tűnnek, »plasztikus« sorai pedig telítettebbek, egyszersmind formailag oldottabbak (e sorokba persze gyakran belejátszik a redukálás is). Csak azért férhet meg egymás mellett e két ellenté­tes eljárás, mert Danyi Magdolna verseszménye va­lójában: az egyszerű vers. (S ebből következük a »pontosság«, a »szigorúság«, a »fegyelmezettség«.) Az egyszerűsítésnek egyszer »korszerűbb«, másszor »korszerűtlenebb« eljárásait alkalmazza; a költészetről való tudása is egyrészről korszerűbb, másrészről kor­szerűtlenebb kortársai és ujabb költészetünk tudásá­nál. Költői programija azért fontos, költészete azért érdekes, mert ráérez az összegezés nagyon is kor­szerű igényére. Az egyszerűsítés programja távolítja el a nyugtalanabb, bonyolító babitsi, kosztolányias verseszménytől is. Itt, persze, csupán egy »kisvilág« summázásárói beszélhetünk, s nemcsak azért, mert a történetiség kívülesik e költészet látóhatárain, ha­nem azért is, mert — s ezt Danyi tudja — a korsze­rű költészetszemlélet számára elképzelhetetlen az ob­jektív, általános tapasztalatkondenzációt képviselő szentencia.

Hogyan állít törvényt Arany János még a sejtelmek­ben is?

Kötni: összekötné hálótok egy bogba,

Oldni: széjjeloldná hosszan a habokba;

— igazítja útba a körözsi halászokat, megadva egy irracionális logika magyarázatát. Danyi Magdolna sem érné be az »0ldjak-e? kössek-e?« — korszerűen hatható — rébuszával. Mire vonatkozik tehát a tör­vény, a bizonyosság, minek a törvényét keresi a Sö­téttiszta verseiben oly görcsösen, hogy eredendően másfajta költői eljárásit is »betör«, még azon az áron is, hogy a nyelv »üresen« köt meg, s ama szemléleti »tehertétel« ellenére, hogy eleve megfosztja versét az általánosítóság (cáfolva is áhított) lehetőségétől. Ver­seiben ugyanis az összegezés még legtisztább alakza­taiban is »fogyatékos«: foglalat, de nem az egész, vagy az egészre vonatkozó ítélet foglalata — úgy kí­vánja megvalósítani a teljességet, hogy: nem vállalja mindenestül és egyértelműen.

A törvény a szavak törvénye. A szarvaik bizonyossága. Nem vonatkozik semmi másra. S nemcsak a kötet kudarcaiban, sikeres megvalósulásaiban sem. Annál rosszabb — mondhatnák —, mit ér az efféle törvény? Enyhébb változatban: komolyan vehető-e a tragikus pátosza annak a felismerésnek (ha erről van szó), hogy a szavak bizonyossága megfogyatkozott?

»Az emberi képzelet óriásokat talált ki, hogy nekik tulajdoníthassa a nagy barlangok vagy az elvarázsolt városok létrehozását. A valóság aztán megmutatta, hogy e nagy barlangokat a vízcsepp vájta. A tiszta, türelmes és örök vízcsepp. Ebben az esetben, mint számos más esetben is, a valóság győzedelmeskedik. Sokkal szebb a vízcsepp ösztöne, mint az óriás kezéé. Az igazi valóság legyőzi a képzeletet a költészetben, azaz maga a képzelet jön rá önnön szegénységére. A képzelet valóban logikus volt, amikor óriásoknak tulajdonította azt, ami olyan, mintha óriások műve volna. Ám a tudományos valóság, amely végzetesen költői és a logika határán kívül áll, az örökké cse­pegő, tiszta vízcseppekbe rakta le a maga igazságát. Mert sokkal szebb az, hogy egy barlang az örök tör­vényeknek engedelmeskedő, megláncolt víz titokzatos szeszélye folytán jön létre, nem pedig néhány óriás szeszélyéből, akiknek nincsen más értelmük, csak az, hogy magyarázatot adnak valamire.«

Lorca fenti példájából ne a tudományos valóság di­cséretét olvassuk ki (Lorca is logikátlanságát hang­súlyozza), hanem hogy az egyszerűben mutatja meg a csodálatosat, az illanékonyban az örök törvényt. Danyi Magdolna költői törekvése ez: hogy a törvényt ne általánosságában, hanem az egyedi, az egyszerű, az esetleges, az intim immanens sajátságaként mu­tassa fel; hogy megmutassa: saját, zárt, háboríthatatlan törvénye van minden egyedinek. A versek hangneme valójában nem patetikus és nem tragikus, hanem emelkedett, megilletődött. S ezt az emelke­dettséget a létező, a megvalósuló elemi tisztelete táplálja. Minden élő, minden megvalósuló dicsérete. Ez ennek a költészetnek alfája és ómegája. A versek jelentésmezejében ezért tündököl egymás mellett a bölcsek (»időtlen«) lakomája az emberiség, és a téli szánkázás (»valahol«) az egészen esetleges egyén gyermekkorából. Szokás, spontánul alakult általános­ság mindkettő, az egyedi törvénye mutatkozik meg bennük, amit a szavak bizonyossága őriz. Mondhat­nánk úgy is, konkrét interpretációja ez a kötet a többféleképpen értelmezhető József Attila-töredéknek: »Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!«

•

A kötet egyik legszebb verse az Egy vakmerő felszol­gálólány mondta a bölcseknek című. Csupa »hiba« ez az érzékiség és az intellektus klasszikus idilljét meg­formáló vers. A felszolgálólány kérdésében ars poeti­ca ölt alakot, s a vers szövete maga egyben meg­kérdőjelezi a szituációt, amelyből kipattan.

Bölcsek asztal körül időtlen lakmároznak.

Mennyi részlet. Az idő feldarabolódott.

Valamit tennem kellett. Ős szokás.

Bort hoztam. Borhoz diót egy zsákban.

Olyanfajta hitelességet nem kérhetünk számon a szi­tuációtól, hogy »borhoz diót« és »zsákban« hozhat-e egy felszolgálólány egy ókori lakomán. (Radnóti Mint észrevétlenül c. verse nyomán sokáig a szó szoros értelemben a mák és a meggy, illetve a méz és a dió ízében véltem érezni világosan megkülönböztet­hetőnek a férfikort és az ifjúkort, holott hát mi alap­ja van ennek?) Ha képzeletemet megragadja — le­gyen bár hazugság —, hiteles. Ám hogy »borhoz di­ót hozni zsákban« »ős szokás« — ezt nem a »felszolgálólány« mondja, hanem az idillit formáló, mitikus­sá emelni igyekvő tudat. Magyarázat, de — idegenek­nek szóló, kifelé mutató. Információs töltése, tartalmisága kerül előtérbe. A közlés funkciója nem is tevődhet át a formára — ez csak olyan közegben volna lehetséges, amelyben a jelentés, a tartalom adott, közös, csupán új, eredetibb oldaláról, szilár­dabb formában mutatkozik, s éppen a forma előtér­be kerülése teszi elevenebbé a jelentést. E felemás szerkezet maga is ars poetica: meghasonlást őriz. Egy elsődlegesen értékőrző (s nem újító) költészetszemlélet meghasonlását, olyan költészetszemléletét tehát, mely korántsem »bigottan irodalmi«.

»Jó csemege lesz tán« — folytatódik a vers, s a tála­lás szertartására hiányt fogalmazva is oly határozot­tan lecsapó közlés (»Ős szokás«) után ez az elbizony­talanodás mégis belopja a felszolgálólány alakijába az imént a szituációtól olyannyira idegennek tűnő kételyt. »Ős szokás« — idegeneknek szól; »Jó cseme­ge lesz tán« — aki mondja, maga is idegen. S ezzel az, ami a versszituációhoz, a megjelenített idillhez képest külső momentumként jelentkezett, termékeny disszonanciában teszi »olvashatóvá« (»érthetővé«, ér­telmezhetővé, maivá) a verset. Annál is inkább, mert a »felszolgálólány« kérdésével (»Kedélyes Bölcsek, ki látott már / kertek szélén állni kerek nagy fákat?«) szerepe kiteljesedik. A vers fiktív énje közbülső hely­zetét foglal el a megjelenített szituáció és azok kö­zött, akikhez szól. Egyikben sem otthonos. Az idillről szólván »pontos« igyekszik lenni, s pontossága ön­magában véve vereség, hisz — informálni kénytelen. Az idillben megszólalván korábbi alázata »vakmerő« választássá érik: önmagát választja, a »kertek szélén« álló »kerek nagy fákat«. S e felismerése meg­szünteti a beszédet, meghagyván az (élő) nyelvi szer­vezettet. Hibái által így lenne hibátlan vers, s nem hinném, hogy tervezetten, kiszámítottan az. Ám a verset kettőbe töri egy »üresen megkötött«, felesle­ges sor: »A zsákot már kiviszem. Értéktelent A bi­zonyosság itt szentenciózus általánosság csupán.

Mégis, ez a vers mutatja meg azt is, hogy ahol Da­nyi Magdolna megleli azt a fiktív szituációt, mely a maga időtlenségében alkalmas nem az »elharapott«, hanem a keresetlen egyszerűség, kemény és tiszta gondolatiság már-már az alakítatlanság benyomását keltő felmutatására, ott igen erős költői tartalmak elmondására képes. Az Ének három szólamra, A gyermekkor veszélyes játékairól ezt a szituációt elő­legezik, s úgyszólván minden határpontjáig feszített, gazdagodva visszatérő motívum nélküli költészetének két fontos szava: a fa és az éjszaka is. Talán nem tévedünk, ha e költészet távlatát egyfajta mind tisz­tább beszédszerűségben véljük kijelölni.