Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

De Bello Civili

Radics Viktória

VERSAKTUSOK MARNO JÁNOS ALBÁN SZÁLLÓ C. KÖNYVÉRŐL

1994. március 10.

M. J. verseskötetét végig kell nyálazni az elsőtől az utolsó soráig, és darabonként fel kell dolgozni. Emésztődni vele mintegy. Létrejött ez a verseskötet. Mi az értelme? Igenis "üzenet van benne, szóló tudás van benne, szó szóra, vers versre összerakva, az alkotó legjobb tudása szerint, igen sajátos módon, faramuci módon, a számára egyedül lehetséges úton. Ezt kaptuk. Egyébként nagyszerű. Most "én" jövök, az olvasó. Nem akarok általánosítani; úgy érzem, az én olvasói feladatom a kapcsolatlétesítés, -fenntartás, a tőlem telhető legintenzívebb és -őszintébb kommunikáció létrehozása ezzel a fenoménnel. Elsősorban a művekkel. Igaz, a művek magukért beszélnek, de azt akarják, hogy relációba kerüljenek, és ne maradjanak árván, halomban. Egyszer valahol azt olvastam, hogy a fű örül, ha a birka foga közt herseg; hát a mű örül, ha az olvasó végigropogtatja. A fű újra kinő, a vers megmarad, az élet elmúlik. A kotta zenét kíván - a vers is partitúra, amit megint-megint el kell játszani. Miként az épületet megépíteni, a szobrot, festményt kiállítani vagy legalábbis nézni, a drámát előadni, a regény motívumait nyelvként használni. A vers papírra nyomott, de nem papírra termett. Különleges, szerteágazó kapcsolatok, "irracionális", vagy mondjam úgy: bizarr relációk létrehozásában látom a funkcióját. A természettel, "Istennel", a mítoszokkal, archetípusokkal, az emberekkel, egymással, mit tudom én. A magam dolgát az interpretációban vélem megtalálni. Ennek a munkának a "gépe" az írás. Elsősorban az egyes művek érdekelnek, mert az a lényeg: minden egyes vers. M. J. költészetéről általános következtetésekre jutni-levonni, ezt szekunder jelentőségűnek érzem, bár gyakorlatilag és teoretikus szempontból is fontosnak.

Legyen ez a "kritika" Az albán szállóról interpretációk sorozata. A kritika szó egyébként a görög krisisből ered. Elemző, a fenoméneket alkotóelemeire bontó, majd újra összerakó gondolkodást, magatartást jelent. A nagy Menge-szótár (Berlin, 1903) így sorolja a krisis jelentéseit: (el)válás, (szét)választás, döntés, próba, kutatás, gondolkodás, értékelés, ítélet, bírálat. Ez utóbbi, a bíró szava nem az én számból fog elhangzani, ahhoz túlságosan részese vagyok az eseménynek. Keresztény felfogás szerint minden cselekedetünk, ha nem ima, bűncselekmény vagy jóvátétel. Lehet, hogy a versben-cselekvés egyik sem, hanem mindhárom. De nem is érdemes ilyen fogalmakat röptetni. A költészet éppen valami másról szól, amit nem tudok, ami csak a szórésben nyílik meg valamely titokzatos időben.

I. A nugátkígyó

Mintha valami ragacs-lepedék, túlédes massza fedne már mindent. Falaimat "immár a szarnak árja csapkodja", írta Flaubert is a Szajnára néző ablaka mögött, "és alámosással fenyegeti". Túlzás ez? Persze, a szenvedély mondatja velem is, nem tudom, milyen. De csak amikor ő játszik, csak akkor gyullad ki az a hallucinatív szem, amely elővetíti az eredendő jelenéseket. Elő a slejmfilmen keresztül, hogy máris M. J. szavával éljek. Nos, erre azt lehet mondani, hogy nem hiszünk ilyes alap-eredendő stb. izék létezésében. Ám aki anyaszült, s nem kapta el a debilizáló, idült amnézia, ez a tipikus értelmiségi (a jó szaftos agyakat kedvelő) betegség, az azért sejtheti, hogy nem adják olyan könnyen a "posztmodernt", s a konzerválódott tudatrétegekben, a szépen csengő guanó alatt, ott van a kutyafosszília elásva, s mint az iszapbirkozás, történnek az alapaktusok, mindig újból, mintha "Isten" dagonyázná belénk őket. Azért kell a szenvedély, a romantika, a masszívabb fajtájából, hogy erőt és lendületet adjon ahhoz, hogy a fáradt ember belecsavarodjon, belefúródjon a maga agya-lelke sima betonjába, ha vizet akar. A szenvedély akarat ellenére akaró akarat, mint a szomj. Hogy miért jön és tör, azt se Schopenhauer, de még az idézőjeles "Isten" se tudja, de kering azért a világban, örökké visszatérve, és meggyúrja-szúrja a maga embereit. Küzdelem ez, mely ha nem lenne, tán emlékezetét veszítené az öreg világ.

Mindez a "szenvedély" szóhoz tartozó kis magyarázkodás volt, azért, hogy le tudhassam írni: a nugátkígyóban a szenvedély pulzál, csuklik, tekereg, hosszan, kanyargósan, össze-összerándulva. Phallikus jellegű is ez a kígyó, de benne van a sziszegő nő is és az írás erosza is: az életadó-halálhozó, veszélyes akarás. Aki a vers házában összezárul vele, az a szövegben vergődő, bizonytalan, szenvedélyes "én". Hogy a dolga még nehezebb - vagy könnyebb - legyen, tűnődő, gondolkodó, sőt, kígyóagyú alkat, akinek a fekete romantikája erős kontroll alatt van; reflexióval, iróniával szünös-szüntelen le-lecsap saját érzemi rendüléseire, s azok is meg-meglegyintik, ha az éles eszével túl akarna lőni a célon.

Nem is olyan fiatal ám. Inkább megpróbált. A vers első képében, ablaktükrében saját gyér hajzatát, nehéz szemhéjait pislantja meg szürkén-vizenyősen az utca felől visszatükröződve, amikor az első, akaratlan lépést megtette. Megindult, a szó kettős értelmében, kifejezetten akarata ellenére, pontosan abban a pillanatban, amikor a vers is. akaratom ellenére ismét a ház - így hangzik a legelső sor. Mintha a "kelj fel és járj!", a teremtés parancsa hangzott volna el. A versnemzésé is nyilván.

Az elindulás előtti, illetőleg az abban még benne levő pillanat a depresszió szürkéjéé. Ó, de ismerős! - nehéz szemhéjak, késő este, az utca üres - holtbizos sor. A következő meg, az alig rebbenő elmozdulással - hogy néz ki hiába' egy ember. - megismersz? - nem - hajszálfinom-remek, ahogy a kinézetet és a kinézést ütközteti, a hiábá'-ba pedig belecsúszik jegesen a j betű, miközben a tekintet üresen visszaperdül. A semmibe és a bánatba belerévült tekintet ez, lassan és szomorúan indulnak a sorok a depresszió hitetlen, csalódott, sivár állapotából. A ház az a néma képzet? fogalom? emlék?, ami megbizgatja a holtpontot:

akaratom ellenére ismét a ház

felé indulok /

Többedszer idézgetem a másfél sort, az első gondolati-indulati egységet, mert rendkívül pontos ez az indítás: ős-eredendő moccanatról és az írás beindulásáról egyszerre szól. A költői megszólalás hitele teremtődik meg ezzel.

A teremtő képzelet motorja abban a pillanatban startol, amikor a tükörkép megszólal. Nem mond nagyot, csak azt, amit mindenki, aki tükörbe néz. - megismersz? Avagy a világ szól így az önmagától is elidegenedett búshoz?

Hitetlen főrázás persze az első reflex: - nem, aztán a következő szempillantásban, sorban már nem is tudom a felelet, s ezzel megtört a jég, létrejött a viszony, az élet primáris eleme. Keringenek még nemek, üresek, szürkék, lesz még iszap, nedvesség, vizenyő, de ez már akvarell; a valaki-valami kísértése megfogant.

Belelóg a megszólaló tükörképbe egy teherautó ormótlan "motívuma", ami érezhetőleg még jobban elkedvetleníti, de egyúttal izgatja is a hideg szemlélődőt. Mintha az gyújtana, mint a kurbli, felpörög a ritmus, anapesztusok, spondeusok rázódnak ki a mélaságból:

izgalmambam ön- gyújtó, cigaretta után kotorászok, lassítok az ira-

mon, sőt leállok / torkomban a tempó / eléggé fonák jambikus nyálkahártyagörcs/

Nem véletlenül van így szétválasztva az "öngyújtó" szó - az "iram" is megtörik. Beindult a dallamos versírás, s rá mindjárt a "jambikus nyálkahártyagörcs", mint a köhögés a cigarettafüsttől vagy a benzinbűztől vagy mitől. S gátol az agykontroll, a "begyulladt önismeret".

önismeretem, is- ten, ha nem ront közbe, páratlan. más szóval is- mét én jövök.

De ez már megtörtént, már akkor, amikor a házra meredt a vakakarat, amikor megfogant a verscsíra-én és beszakadt a természetes depresszió. Csak ennek egyelőre még semmi kivehető jele. Az értelem majdnem kétségbeejtő tehetetlenségének finom rajzolatát kapjuk:

körültekintek, imitt-amott meredez néhány csücsök, csonk, egy-egy váza lábnyom, de tartalmat, bármi vézna kis vízjelet összefüggést továbbra sem megy fölfedeznem köztük.

Csontváz, fosszília, sír, régészeti lelet - efféle jelentések is ott lebegnek a szavak közt, s a következő lapon előbúvik a "halálbúvár" szó és Schopenhauer figurája.

Ezen úr, szegény bölcs // nőtlen, fantaszta, nekibőszült elmecsősz, mondja a szikraveti jellemzés, végig szereplője lesz a versnek, kísértőként, akivel meg kell küzdeni. A versíró fordítva olvassa Schopenhauert, magyarul, s a visszáját kémleli, úgy bújik előle, s belőle, akár egy halálos kígyóölelésből. Hisz a filozófus főműve olyan, mint egy saját farkába harapó kígyó. A költő onnan indít, ahol Schopenhauer abbahagyja, a semmiből, s oda érkezik, ahonnan ő kezdi: az akarathoz, vagyis a (költői) szenvedélyhez mint kulcsszóhoz. A semmi, amiben Schopenhauer megnyugszik, az ő számára kísértés, fonák izgalom forrása. Mert a semmi a képzetet megbénítja, ám valami szívbéli ponton meg is csavarja-tekeri, s ekkor látomás születik belőle. Kísérts csak, kísérts! - valahol a sorok között ezt vágja a költői akarat önnön kísértete szemébe.

Rettentő nehéz és ellenerőktől szabdalt a semmiből való kilépés mozdulata. Ha lelassítjuk, olyan, mint egy akadály- vagy vesszőfutás.

Áll, indul, mozog, ütközik, lassít, leáll, jön, fut, halad, siet, idetéved, se idébb-se odább, visszatér, lábadozik, felborul, kilép, fékez, dől, kerül, mozdít, szedelőzködik, nem akar haladni, viszi a lába, beállít - ezek a mozgást jelentő igék mind benne szóródnak a versben, s még ennél is több. indulok - visszatér' - ez a két ige zárja közre a kígyóhosszú költeményt, melyben a lábra kelés egyúttal verslábra pattanást is jelent. A legizgalmasabb pontokon csak úgy iramodnak a jambusok, anapesztusok, s aztán megint beáll a torokszorító jambikus nyálkahártyagörcs, csuklik a ritmus, akadozik a versmenet. A gondolatok, mondatok, indulati egységek közé kitett ütemjelek (/) e csuklásokat, hajlásokat, torokszorulásokat mutatják. A sorok, a metrika, a gondolatritmus, az epizódok ritmusa, a csillaggal elválasztott részek egymásutánja, megbontva az érzelmi-indulati tónus, a dallamváltozások, a reflexív, ironikus futamok, aktusábrázolások hullámverésével rendkívül komplex, keresztbe-kasul erőkkel játszó, végkifejletet igazában nem hozó, mert önmagába visszatérő, bonyolult energetikai rajzolatát adják a testi-lelki való hogy úgy mondjam: gerincvelejének. Hogy mennyi időről van szó, azt nem tudni: lehet, hogy csak annyiról, amíg a kígyó feje odakap, de lehet, hogy egy egész életről.

Szenvedély viszi ezt az egész életet "a ház" felé. Ez nem holmi meghatározott ház és nem is szimbólum, hanem olyan nagymetafora, melynek épületanyagát az egész vers hordja össze. Egy köznévből, egy nem sokat mondó, mindennapibbnál mindennapibb, semmi kis szóból mit ki nem hoz a vers! Addig-addig indul neki, köröz körötte, bontja-rakja, míg úgy nem áll lelki szemeink előtt, mint egy különös, képtelen látomás; tán akár az ősember előtt, amikor először megpillantotta. És magába szívja, kiégeti, kisugározza képzetudvarát: a vágyott otthon, az idegen hely, a zárka, az ágyasház, a szentély, a kripta, a varázslatos, a mennyei, az iszonyatos, a dőlő ház mind benne játszik.

Amitől a ház ház, az a benne lakó nő. Neki is, akárcsak a megsokszorozódó, kísérteties "én"nek, több arca van. Van egy (túl) kedves, becéző s becézni való; van egy kihívó, kurvás; van egy nőies-hisztis; van egy végzetes kígyóarca s van egy egyszerű, lányos arcocskája is. Böböke, szajha, kis égő kurva, törpe nőstény hóhér, dög, süldő lány és "kedvesem" ő egyszerre, egy vibráló, árva csillag, akinek a hiánya - a csillagfogyatkozás - a legérzékenyebb részénél csavarja meg a férfit.

Nem story, nem roman adatik elő a versben. Mintha csak egy erekció lenne az egész, oda-vissza rángó lüktetés, kéjsebszerzés, beteljesülés és vesztés gomolya, mely azonban egyúttal az élet "erekciója", kilövellései és lehervadása. Schopenhauerrel szólván az akarat maradandó beteljesüléséhez soha el nem juttató, szenvedéshozó aktussorozata.

Az irodalmi, filozófiai, zenei utalásokat (neveket, címeket, motívumokat) a költő úgy dolgozza bele versébe, mint világító metaforákat, melyek látomásos, hallucinatív, intellektuális térgöböket hoznak elő. Szádeq Hedájat A vak bagoly című elbeszélése kiemelten, cím szerint és motivikusan is belefonódik a versbe végestelen-végig és fantasztikusan imaginatív teret varázsol, melyben ott mozog-lebeg a hosszú fekete ruhás szajha, a boldogtalan, ópiumszívó férfi, a vén ócskás, a hol gondos, hol gonosz dajka, a nágakígyó és végül a vak bagoly, mint látomás a látomásban. Egyáltalán nem úgy élnek a versben, mint az elbeszélésben: a szajhának nincs hosszú fekete ruhája, se a férfinak ópiuma (csupán Sopianae-ja némi fűvel), a vén ócskásnak csak a röhögését hallani, a dajka néha hímnemű, a nágakígyó is eléggé elposványosodott, a bagoly meg előfordul, hogy kukorékol. De a perzsa színjáték reflektorfényei különös, lefesteni-lehetetlen árnyalatokat adnak a versnek. Chopin emlegetése meg egy egész érzelmi-érzéki skálát, erotikus hangteret fakaszt, ama lágyabb tónusban, amit a simogatás, a vér meglóduló-megpihenő, kéjesfinom siklása idéz elő. Schopenhauer mint agyas szereplő pedig a filozófiai kérdéseket teszi fel a sorok közt, a maga dallamirtó módján: ugyan mit ér engedni az akaratnak, az életigenlésnek? S mi marad a "képzetből", ha nincs szenvedély? Sok változata van eme kérdésnek, és a legtöbb ott rajzik a versben; ám nem definitíve vannak feltéve, hanem aktuális mozgásban.

Épp ebből adódik a legnagyobb nézeteltérés Schopenhauerrel, aki szerint - ezt persze nem a versből, hanem ama "fordított" könyvből idézem - a művészet a "világ lényegének" … az ideáknak "fénylő tükre".

Szerinte a műalkotás "ismétlés"; a zseni "megismétli" az előzetesen, a tiszta szemlélődés éteri állapotában megismert ideákat. Ez az a pont, ahol M. J. versírása nemcsak Schopenhauer teóriájától, de a még élő műalkotó-gyakorlattól is elválik. Ő ugyanis hátralép, visszahátrál: a műalkotás nála akkor kezdődik, amikor a mű alkotás, a vers megtörténik, a szemünk előtt születik, bontakozik, tökéletesedik; a rózsát virágzásában látjuk és nem virágjában; a mű nem ismétel, hanem alakulóban van, képződik. Mert így hiteles. Ma így, mert a költői megszólalásnak, miként például az Istennel való kapcsolatteremtésnek sincsenek alkalmai, sem térben, sem időben; úgy kell azokat is létrehozni, kiküzdeni. Tehát M. J.-nál nem a meglátott, megismert, hanem a látomássá bontakozó, elhomályosuló-megvilágosuló, elsötétedő-mocskosodó, a megismerőfélben levő, a megismerésben elkapott, kibillenő, elszelelő és felderengő "ideák", azaz ősképek mozognak.

Schopenhauer szerint a megismerő és az akaró szubjektum találkozása, azonossága "csodának nevezhető", "ennek a kontrasztnak, ennek a kölcsönhatásnak az érzete tulajdonképpen az, ami a dal egészében megszólal, s ami egyáltalán a lírai állapotot teszi." Namármost M. J.-nál folyamatról lehet csak szó; a megismerő, szemlélődő, valamint az akaró, érző szubjektum folyamatosan birkózik egymással - s hozzájuk még az intellektuális, a depressziós, a cselekvő és más nem-lírai szubjektumok is csatlakoznak. Az "én" széthasadófélben van - a találkozás csodája in actu játszódik csak le, ha lejátszódik.

E találkozás, az énné válás és a műalkotás megszületésének csodája M. J.-nál gyakran, így ebben a versben is együtt jár a nővel, a szerelmessel való coitus nem kevésbé csodára váró kiharcolásával is. A vers háza az a ház, ahol a szerető lakik. Ettől oly elementáris e költészet, vagy legalábbis ez a vers (mert a hangsúlyeltolódások egyáltalán nincsenek kizárva).

Csodát emlegettem, pedig a találkozások nehéz, olykor játékos, de inkább gyötrelmes intuitív munka eredményeképp jönnek létre.

Az akaratot a hiány szüli, az őrülten kevés, az alacsony, lenyírt, alattomos emberi és világi természet, ami természetesen a "lírai én"-ben is ott lakozik. A "lírai én" itt bizarr mód egy "teherautó"-hoz kötődik ragaszkodva. Fülke, plató, bontás téglarakás. Ez az ő csúnya csigaháza, önléte-terhe, amitől nemigen bír tágítani. A teherautó, ez az idétlen, piszkos, antipoétikus metafora végigdöcög a költeményen, hol a fülkéjére (sofőröstül), hol a platójára &Schopenhauer környezetében ez persze az "ideára" utazik), hol a helyét nem lelő, a lánynak határozottan nem kellő bontás téglarakására esik a hangsúly. A vers elején ugrik be a képbe, s végig rejtett főmotívum marad. Az első részben a tulajdon múltjába süppedve áll üresen, fölöslegesen vagy várakozva az utcán, a vers utolsó soraiban pedig részben miatta térül el - tankolni néz fura mód valami cigarettaautomata után - a férfi a lánytól.

A teherautó és a fűvel dúsított, beszélő nevű (SOPIANAE) cigaretta gyújtása is rímelő motívumok. nadrágzsebben a tűzszer- // szám, cigaretta a mellzsebben - a test érzékeny pontjai vetnek szikrát, s indítják be a tripet, azt a különös, spirális menetsort, utazást, melyről eldönthetetlen, hogy képzeletbeli vagy valóságos-e; mondhatni: azért és úgy valóságos, mert egyben képzeletbeli, s nemcsak tereken, de időben és tudatszinteken keresztülhatolva tart.

A tudat slusszkulcsa a "trip", a szívé pedig az a kulcsköteg, mely a házat nyitja-zárja, s egy bicskára rájátszó rugós acélkarikán lóg.

A teherautó akadozva gyújt. Ódzkodás, szorongás, kilátástalanság, óvatosság sőt takarékosság (az életével) fékezik a férfit, s hogy akarata ellenére nekiindul, abban a "fordított" Schopenhauer mellett része van - áthallás - Chopinnek is, ama lágyabb tónusnak, mely meghatja a durva, akadékos szívet. Az olcsó és csaknem véletlen át- // hallás &a szótörés itt sem véletlen; gondoljunk a filozófusra, aki a zenében "az akarat képmását", "a szenvedély nyelvét", "az akarat legtitkosabb történetét" csodálta; a véletlen telibe talált - ami pedig az olcsóságot illeti, hát istenem, a szív...) még további furatokat is váj a versben, behozza Gdanskot, a gyászmarsot, sőt a vasembert is, és mennyi játékos asszociációt, iróniát!

A chopini parázs varázst iróniával, vicceléssel üti el a megkísértett - remek kis játék-intermezzók vannak szerte a versben -, a mosoly azonban egykettő fonák, "vállat rázó" nevetéssé mélyül. Furcsa kérdés vetődik fel:

mifenétől erény, mifenétől bűn

egy tárgyhozhűnek lenni, mindenáron

Persze hiába van kiemelve, nem tárgyról van szó. Ez a ház nem tárgy, nem objektum, s a szenvedély tárgya sem az; megfoghatatlanok tehát. Akkor hát modernnek - ne mondjam: posztmodernnek - lenni mindenestül? Valami megfoghatatlan hűség erősebben köti ezt a páratlan én-t... És még egy meghökkentő kérdés, mely váratlanul nyílik meg a szellemes önironizálások közepette, önköltői művek &mint a bűncselekmény - "a cselekmény - isten ha egyszer lábrakap", Holnap, l990) emlegettén:

de hát miért mi célbólcsukja-nyitja a teremtő össze egy egy teremtett szájával a szemét/ Ez nem afféle fülbemászó kérdés-állítás, amilyenekkel a törzskönyvezett líra előszeretettel játszadoz, ahhoz túlontúl elképesztő, nyakatekert és pontos. Bizarr egy isteni csók - melytől feltámad a központi látomás:

a ház fél ház, udvara, kertje, mint az öröklét, L-alakú új csak a német juhász vagy - korcs szakér- telmem e tárgyban is bizonyost félre- hord - a farkaskutya benne. féljek tőle? ne-e? A nagybetűs Lét szíve verhetne így, ilyen szépen, ha lenne, mint ennek az idézetnek a második sora - ha be nem ugrana-ugatna rögvest a kutya képe, melyre persze ilyen csúnya mekegés a reflex.

Végigugatja majd´ az egész verset ez az eb. Házőrző cerberus? Figura diabolica? Képe hol a kígyóval, hol a lányéval olvad össze. A lány hol szelídíti, hol vele vicsorog - a férfi egyszer majd megküzd vele.

A kutya szelídítésének, háziasításának frappáns, tömörnél tömörebb költői elintézése ez a szócsavarintás, így: A KUTY. De ez csupán szó, szó, szó - játék.

mégsem A KUTY csavar lázasabb izgalomba / nem ez a kulcs történetesen a bennem forgó végszó hanem a napra nap falka összeesés/ Koincidenciákra történik itt utalás, olyan időket, tereket egymásba fűző véletlen egybeesésekre, melyek derengő szálai félig ismerős, félig ismeretlen ősképeket formáznak, és ezek sötéten vonzzák-taszítják az embert. Évek, napok, évszámok és évszakok, volt és imaginatív, emlékké foszlott és képzeletbeli helyszínek, figurációk esnek össze falkában, s romjaikból-roncsaikból a kitágult szem valami jelentést vél kiolvasni, ami talán sorsának a kulcsa. A negyedik rész elején megesik a beállítás a ház holdudvarába. Kísérteties ház ez, A VAK BAGOLY - elkel a dadogás - a "cégére". A megvilágítás az elbeszélésé, a kámforos gyertyák meg két aranyszín halálgöb, vak bagolyszem; a zene Chopiné - kissé karikírozva -; a félelem, a szerelmi hő a szerzőé, aki azonban tud még önmagán évődni. schopenhauer hazatér gdanskba - hát ez jó vicc! a vas- // embert tejszínű, fűrész féregszalaggá // forgácsolja a slejmfilm, mint egy taknyost - jó önmagunkat kinevetni, s közben pöccinteni egyet a világon is. Igen ám, de a személyiség nincs már egyben, totálkáros, megjelenik egy ő mint én, az akaratlanul lépő se szubjektum-se objektum, nem lehet tudni, ki parancsol kinek, akarat-ész szétrázódik. A teherautó remeg, a mondatrészek, a ritmus zaklatott sorjázása - mint a dobpergés a "gyászmars"-ban - jelzi, hogy felfokozott izgalmi állapot van, félrever a szív:

az öngyújtóm bedöglött aszinkronban a szikra, meg a gázszelep, két kézzel próbálkozom, így viszont a szélárnyék megy tönkre / sápadok / A képek is rázkódnak szinte, egyre zavarosabbak lesznek, északi szél fütyül, bagoly pillog. De milyen állat! denevér bagoly, aki egyúttal őrült dajka, ráadásul süket, szeme pedig mint pár undok algászöld vízkő. Hiába próbálja titkolni; már szerelem kerint a verserekben.

valse triste / kis szajha / kis égő kurva / őt borogatom a fejemben / odabent / a könnyem A parázs vágy legigézőbb két sora ez, vágy-erotikája valóban gyönyörű. Nem véletlenül csap közbe az "elmecsősz", a "nőtlen bölcs" Schopenhauer, egypár tűz- // álló cellát reklamálva a szívbe, figyelmeztetve az örök ismétlődésre és az akarat természetszerű kudarcsorozatára:

nem azt álmodni, ami már megtörtént, hanem amire a történet szüntelenülcéloz, ám egyszersmind természetszerűleg elvéti / Egy csapásra, egy hirtelen most! hatására - az akarat ellenére ható akarat nagy pillanata ez - bent termünk az ágyasházban. Elkezd játszani a fa szimbólum, mely szintén tekervényes utat tesz meg a versben. Eddig átkozódó, fejbe ütött fákkal találkoztunk, melyek szó szerint Hedájat elbeszéléséből csöppentek a versbe; lombozattal, fűrésszel; s a tűzszerszám, a parázs, is beletalál ebbe a metaforikus körbe. S most a költő kivágja az "ölfa" szót! Nagyszerű (lelemény): böböke öle fából van, az "öngyújtó" öngyúló avarba csúszik át, és nagyon érzéki és szép, vágyteljes aktusleírás következik:

látod, böböke, mondom, érzed-e, mondom hogyan löködlek, kotorlak, szítalak, hiába rugdallak, faggatlak, hiába, az éj nem akar előbbre haladni, Mint két sóhaj, hangzik a páros hiába a mély-puha a-k, l-lek kíséretében, miközben az igék egyre vérmesebbekké válnak a vad és az éteri csodás erotikus egységét érzékeltetve. Szépségre átkozódás. Az az érzelmi, indulati és gondolati hullámvasút, amire ez a vers ráhajt-hajlít - lélegzetelállító. De nem fullasztó. Folytatom az idézetet:

de nem ám, hogy akár a földben, akár az egekben volna a hiba Szinte rákattan a hiábára, az akárra a nem akar s a hiba, durvuló, horkantó hangok következnek és rekedt, öblös női kacagás. A vers centrális, minősíthetetlen, minden esztétikai, etikai reflexiót kiütő képe következik eztán:

rózsaszín, nyelv, vörhenyes, habzó torok, szájpad, füst- színű ínaljzat, elöl aranyhíd, hátul amalgám sörétek / Ez a torok a nő és a kutya torka egyszerre, vicsorgó és élvező egyszerre - a ház, a lét torkolata.

Lassún sikló ritmus, elnyújtott sóhajok - lassan már és még egyszer én lassan már -, további mély a-k, fentebb á-k és lihegő e-k után a szerelmi aktus végszava jön meg: nem érem meg a reggelt. Az ezt követő főnevek: tehén tésztaarc, malac rozsdaszín, vese, sülő zsír, bőr, szaruszag, dús, lobogó haj olyan aurát támasztanak, mintha ősi rituális állatáldozat füstje szállna fel. Szentre profán. Egy hisztérikus perszóna mutat a zsebre s követel dohányt, nem filtereset, hangsúlyosan natúr dohányt, bökése: mire tovább ez a filtercirkusz, mint a füstöt, szétkergeti a jelenet szent auráját, mintha csak álom lett volna. Egy női Káin támadt itt rá Ábelre, amiért a füstje az égbe szállt.

*

Egyszerre belül lenni a versen `s kívül, bent a "fülkében" `s fent a "platón", rajta čs elszabadulva tőle, búvárként az elemben, úgy, hogy sajŕt magadat is lássad `s halljad - az álom képes csak megteremteni ezt a külőnleges metszésű, irreálisnak tetsző teret, mely akár a szem belseje. Birtokba venni nem lehet. Csak ŕtsuhanni benne `s figyelni magadat meg a bizarr kčpeket. Erről a ferde vágású, köztes térről, interpólusról, ahol a világ nem képzet, hanem látomás, az álomlátó pedig magán kívül látja megmásult önmagát, schopenhauer sehol nem beszél. Ezzel a kísértéssel valóban kihagyott.

vagy beszél, csak nem a szülő- hanem a szüntető anyanyelvén? gdansk, böl- csőhely, finspang - ecce a dedajkamese?... Az elhallgatott tere ez. A vers erősen tűnődő szakaszában vagyunk. Megszületünk, kiokosodunk, kifingunk. Ennyi elég a bölcsességből? Ami az interpólusok között, ferdeszögből nézve történik, az senkit nem érdekel? Azt lesheti a költő? Erről a versről szólva nem is egészen pontos kifejezés a "költő". Nem egészen élő figura. Alakja megtöbbszöröződik, árnyakká hasad. Folyton kileheli a lelkét. Tetem, eltávozott, tettes, hulla, elhunyt. A HULLA - terjengnek ezek a szavak a szerelmi halál árnyékában (hatodik rész), miközben száll a lélek, a meglangyosult páralevegő. Néki még van egy útja. Valami hang csábítja beljebb a házba, a ház odvába, legbenső vermébe. Ennek a térnek a leírása igen visszafogott:

nem zárt, egész ház inkább mint egy horpadt hasú, kajla csövű lopótök / átjátszás, / mondja, a pince, a szu- terén, valamint a nyugvópontjával együtt billenő verem között szintolyan, mint egy méh, mely a phalloszt már több mint erotikus, halál-erővel húzza. Hogy oda belehaljon. Miközben a két test - tetem - elnyúlik az immár kriptaszerű ágyasházban, a lelkek valahol, egy más térben küzdenek, igazán meztelenül. Megjelenik a kutya és kígyóvá változik.

hugat rám / grafitbársony szemű sárkígyó / felcsúszik, megtapad, szívózik a szürke nadrágszáramon / vonzza a pernye papírrost, vi- aszszag / kering rajtam, mint egy indigó vér- áram, pária transzfúzió, lüktető póráz pánikszalag / száraz, sötétkék orrától szikrát vet a vatelinszőr / Félelmetesen bonyolult kép. A grafit, a papír, az indigó, a szalag az írás aktusát idézik. A szürke nadrágszár, a rost, a keringés-áramlás a "fát". Az igék, a taktilis érzetek az Eroszt. A póráz, a sötétkék orr, a szőr, az egész jelenés vadsága a vicsorgó "kutyát", melynek már belelátunk tátott torkába. Szinkretikus jelenet ez: az életenergiák, akarások és a halálfélelem egyszerre támadnak.

A megtámadott, aki nem is igen választható szét a támadótól, tagad:

nafene, mondom, s a rüsz- tömmel horpaszon rúgom, hogy nekirepül a bádog szeméttartálynak / - semmibe veszi azt? őt? az egészet? Hangja elborul, lassú, lefelé lejtő dallamba hajlik. Más színnel hozakodik elő a sötétből:

van ám az isten háta mögött is szín ahol a férgek őszintén másolnak / opera zsúfolt házzal / Ez nem képzet, nem is látomás, hanem szinte közölhetetlen illumináció. Tűnődöm: minden föl van jegyezve valahol abszolút pontosan? Abból készül a főopus? Valami más irat, melybe nem látni bele? Melynek mégis ezer nézője van, s tán köztük a süket dajka, a vak bagoly? - Ez nem semmi, itt valami még készül, mikor már azt hitted, vége. Engedelmeskedni kell.

nem a semmi volt veled a célom, hanem hogy tompán legelj hordd helyére a terhed / s ne csak hogy megkukulj lihegem / az kívánta, tudod, a fülem A horpaszon rúgott kígyókutyának, az odanyekkentett akaródzásnak, a szeretőnek, önmagának szól ez a különös szidalom, melyben annyi a gondolat, amennyi felindulás; az intuíció rúg itt ki, a "cognitio tertii gereris", amit Schopenhauer túl idealisztikusan képzelt el, s csak egy pici idézet erejéig engedett a kísértésének. "A fenségest csak egy lépés választja el a nevetségestől", idézi egy helyütt Thomas Paine-t, zárójelben. Hordd a helyére az életed terhét, ne összeszorított pengeszájjal, ne is handabandázva, de hogy benned se szoruljon; megszabhatatlan, kitalálhatatlan módon, ahogy azt a legérzékenyebb hallás kívánja. Ahogy a legénebb én, a vers akarja. Akár A vak bagolyban, amikor azt hisszük, már nem mehet tovább, nincs tovább, még egy csavarás következik, újabb kanyarulat, hogy szikrát vet tőle a fájdalmas bagolyszem.

Pedig most csend van (hetedik rész). Fagy - fogva - vagy, kopog három sorvégi rímakár egy mondókában. A küszöbnél tartunk, pedig mintha már jártunk volna a házban. De ez vasküszöb, és valami határáthágásra, valódi találkozásra kell felkészülnünk - mintha az előbbi nem lett volna valódi, vagy a következő nem lesz az? A dajka lép színre, aki nő és férfi, szoptató anya és ellenséges apa egyszerre: nevel, okít, int, parancsol; akar. Mintha a tudat medre lenne.

dajkám igen férfias, szilárd jellem, egy legyintéssel kiüti a parázs csikket a számból / elég volt, azt mondja / trip-stopp / és szedjem össze magam a találkozásra, a mámoros utazásnak, a szopikázásnak, okoskodásnak vége; valami még komolyabb van jövőben. Tán az égi ház, a szentély fog megnyílni, mely mindazonáltal nem hoz semmi más világot, figyelmeztet az öreg. Az ég szajhaszagú szósz, s majd kiönt // a talajból, int. A vak bagolyban olyan a szajha csókja, mint a fanyar uborkavég; itt édes-sós, mint a kínai szójaszósz, szinesztéziás és sziszeg-mar és még majd' az égből is az szivárog. Az ürge, aki a túlvilági utazásra készül vagy inkább készítődik, nem akarja komolyan venni a dajka intelmeit. Tünődik a küszöbön: tán belefásult istenbe? Belefaszult, ezt így is lehetne olvasni, beleszorult, belemerevedett vagy tán megunta, s már csak egy lépés választja el az elrugaszkodástól?

A dajka újabb motívummal hozakodik elő, a szajha vetélytársát, a gépet pendíti meg.

Az írógép és a tehergépkocsi is benne foglaltatik ebben a metafórává változott közönséges szóban. A dajka sugallta, illetve rikácsolta ösztöke pedig a következő: "lerombolni", megölni a szajhát, a szajhaszenvedélyt, és éltetni az édes lányt.

én a gépet akarom az édes- lányom nevével együtt hallani, éspedig bent a veremben! / és egy rántással odaperdít a tornácba süllyesztett vasküszöbre / markomba kést nyom / arasz pengét / aminek nincs nyele De hát akkor az égi utazás nem ölelés, hanem ölés lenne! Avagy öngyilkosság!

*

Férfi a küszöbön. Markában penge. Legfőképp irtózik, szitkozódik és furcsán röhög. Mintha vers közben öregedett volna meg, számbavehetetlen életidőben. Szajhája-böbökéje becéző hangja egyre érthetetlenebbül és fülsértőbben érinti. Kibetűz belőle egy riasztó skálát: Á-V-H-N-K-V-D, így szól a szajha szolfézs. A vers elképesztő találata ez a kirobbanóan nagyszerű tömörítés. Miféle "tiszta akaratot" kottáz le ez a hangsor? Egy korét, emberét, egy mentalitásét? A vers vége felé, a földi színben kipattan e kérdésre a válasz: az ávéhá'z // maga a nugát öröklét. Mondani se kell, tízes kört lő ez az újabb szószülemény. De nekem valahogy riasztóan határozott a kijelentés, bevallom. Mint valami korszerű vekker hangzik fel, vágja el az álmot és serkent tettre.

Hol vagyunk egyáltalán? Ez már a szentély? Opálos tükörköd.

Összezavarodik, kásásodik a kép. böböke a tévé // előtt / a masszőr kanapén. Kétszer, két sorvégen törve: té- // vedés és megint té- // vedés, mintha adáshibát jelentenének be a kisangyalok, tucat ütődött // automata csemete, kik mintha az égből pottyantak volna, gólya hozta puttók, a versbe. Ó, a ványadt, kishitű, "csakazértis" is- // tennel packázó közfelfogás - e "lírai" kifakadás engem az akarat elrontottságára figyelmeztet. Az elrontott akarat, a fuccsba ment szenvedély fújja a "szajha szolfézst", "packázik", "ártatlankázik", "csakazértisezik". Nem csoda, hogy megfájdul tőle böböke hasa.

hasában ropognak-recsegnek a talpfák / bö / jaj / úgy érzi / nemsokára útra kél pfújhely - gdansk - finspong / a szép nem érhet véget Lám, ebben az újabb remeklő jelenésben ismét itt a "fa", ezúttal sínen. Böböke vajúdásánál a szajha bábáskodik. Egy más út ideája születik így meg, egy szabályos úté, melyre tripticketet kell váltani. Kettejükből mégis összejön, világra jön a realista lány. A tripnek vége.

fölnézek: dől felénk a fél ház dülledhet schopenhauernek a A VAK BAGOLY szeme Látomást döntött meg a valóság; vagy az "idea"? Egy világnak vége? A platón még ott árválkodik az a téglarakás, ami senkit nem érdekel. Amiből Schopenhauer is a "szüntető anyanyelvén" hallgat, mint mindenki. Abból épült fel ez a vers.

De még mindig nincs vége, bár már csak az újrakezdést ígérő epilógus következik (kilencedszerre). Az égi túra után visszaesünk a földre, ahol kemény pedáltaposás folyik, valóságos sárdagonyázás. Már nem a kígyóval, a meredek, szinte függőleges sárral kell megküzdeni. Groteszk-vigyorgató kép, amint a férfiú, ki most a vőlegény szerepébe került, törekszik, mint a gőzmozdony:

tüdőm sípol, füttyög ki-be a levegő, há-há!, mondom, a téglarakás és süldő kedvese mellől is a téglarakása jut eszébe; hát ezt nem nagyon bírja már szusszal. Baljóslatú, ahogy bereggeledik, pedig nem bagoly huhug, kakaskukorékolásként harsan az éjt a nappaltól, a párt egymástól elválasztó szoprán: MI AZ, FÖLVERTED A MADARAKAT, A JÁTÉKVÉRT // A TŰZIFARIASZTÓVAL?!

A vers egyik legrejtélyesebb mondata, mondattákolmánya ez, szedjük szét: madár, verés, játék, tűz, fa, félelem. Nagy asszociációs körű, a versben mindennapiságukból megéledt, szerepeiket eljátszott szavak. Egy egész, immár csak zörgő kulcscsomó. Csörgő a tök kopasz szatír / csecsemőaggastyán kezében? Vagy a lányéban? Vagy vészcsengő?

eltűnődöm, vajon mi fölött hunyt szemet a A VAK BAGOLY: azon-e, hogy egy bölcs, vagy azon, ha egy elmeroncs a szenvedélyéhez visszatér'

Az igazi A vak bagoly megőrülési jelenettel és kettős halállal fejeződik be. E vers utolsó három sora olyan, mint egy mélyen izzó, félig már elszenesedett, összedrótozott reflex- s reflexiócsomó, melynek el van nyesve, szétnyílva a vége - amit a vers (és A VERS) indításához lehet? szabad? kell? visszakötni. Az eleje-vége nincs mondatszelvény grammatikai szerkezete csavart. A kifejezések többértelműen villognak.

A VAK BAGOLY mint szimbólummetafora a szenvedélyes bölcsesség önkiégető, önmagát kioltó tudását jelöli. Nem igaz, amit Schopenhauer ír, hogy az akarat "a megismerés képességével nem rendelkező törekvés". Jó, legyen "céltalan", "végtelenbe vivő", "vak", de akkor is vagy talán épp ezáltal képes valamit, ami szinte már az állatok szóvátehetetlen bölcsességébe hajlik vissza, intenzíven tudni.

A VAK BAGOLY szemhunyása: titok. A szimbólummetafora szemantikai titka. Viszonya a cselekvéshez, ehhez a versbéli "visszatérés"-hez megfejthetetlen. Megbocsátja, elnézi, feledni akarná? Nem bírja nézni? Azon - figyeljünk a rendhagyó nyelvtani kapcsolásra - mosolyog, nevet, röhög? Bölcseleg? Ironikusan vagy együttérzőn? De mintha nem is a "visszatérés" lenne a gubanc, az majdnem fixundvertig (csak az aposztrof szúr bele csöppnyi bizonytalanságot: visszatérjen, visszatérhet-e, visszatérne... - ágaznak szét a szálacskák), hanem ennek minősítése: bölcs vagy őrült aktus-e? Szenvedély - bölcsesség; szenvedély - őrület: ezek a vonzatok itt keresztezik egymást. Hogy mely pontban, az kétséges, az mozog.

Ez a színjózan, lecsupaszodott romantika, mely a kígyópróbát kiállta, eme vibráló pontot követi tekintetével, eszével, lelkével. Két szemének mozgása még-már összehangolt - még-már függőlegesbe' tartja magát.

Radics Viktória