Vers a haszontalanról

1965. november 1.

Nehéz hegyekből hó fú, ám igaz: határa van – elborul árnyékunk.
Szakállt ereszt a fűz, megkeskenyül időnek karja-ága... kihunyhat;
Felkúszik lassan az a csillag, amely mélységek méhébe világít.
Fáklya kezében, megáll a lovas és megállnak akkor az órák,
S az éji időben zöld színű égről idegen nap lép a ferde mezőkre.
– Mely világból indul? Hisz szegekkel verik át meg át testét
Pikkelyes kezek, halak hátához hasonlatos kezek, ujjak.

És te érthetetlenül megfeketedsz, sötétben élsz és utálod
Szemed fehérjét és nagyokat jársz bordáid délkörein.
Felelsz a szóra: régen, régen szíved higgadtabb volt és hideg,
Messze születtél s gyermekkorodat jegek szálai fonták;
Csónakban most már sosem ülsz, vadra sosem lesel,
Olykor, ha sétálsz a folyón, lábadnál még párák nyája legel,
De ha egy zörejre elfut a méreg, ordítasz nagyokat és az egek
Hálóját téped, majd fordítasz a szón, te magvaszakadt,
Te álmos prófétája a semminek: rőt hajaddal szél játszik,
Rőt hajadban tűz ég... villanása mind-mind pálma-
Levél – pálmafák nyúlnak föléd: egész fémes erdő.