EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996389. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

RIEFENSTAHL

Robert Perišić

Verőlegények

2005. szeptember 1.

Braco már rég elfelejtette, hogy ő és Joško sokat beszélgettek arról, milyen autójuk lesz, ha majd megnőnek. És Sanja is elfelejtette, pedig ő volt az egyetlen tanúja ezeknek a beszélgetéseknek.

- Nekem varburgom lesz! - mondta Braco. Az apjának ugyanis Wartburgja volt.

Noha Joško apjának egy ősrégi, halványkék Volkswagenje volt, amelyet csak forcikának hívtak, ő mégis azt mondta: - Ha én nagy leszek, nekem béemvém lesz!

Braco ezt lehetetlennek tartotta, és azt mondta: - Ugyan, honnan lenne rá pénzed?!

Joško azt mondta: - Ha a papámnak forcikája van, nekem béemvém lesz!

Ez Bracónak nagyon furcsa volt. Biztos volt benne, hogy Joško ezt Sanja miatt mondja, hogy a lány beleszeressen, és összeházasodjanak, ha majd megnőnek. Sanja unokatestvére volt Bracónak, mégis féltékeny volt.

- Hogyhogy? - kérdezte Sanja Joškót.

Joško azt mondta: - Miért van az, hogy a nagyapámnak nincs autója, a papámnak meg van? Mert gyarapszik az ember. Biztosan lesz egy béemvém, de talán repülőm is. Mert nekem még több mindenem lesz, mint a papámnak. Az új gyerekeknek mindig több mindenük van.

Braco ekkor elkomolyodott és elgondolkodott, és először volt elégedett azzal, hogy még kicsi, mert ezek szerint ő is ezekhez az "új gyerekekhez" tartozik.

- Akkor pedig nekem mercédeszem lesz! - mondta Braco. Megváltozott a világ. És milyen hirtelen!

- Nekem meg egy igazi babám, babakocsival, és egy tízemeletesem! - mondta Sanja.

És akkor Joško azt javasolta: - Vetkőzzünk meztelenre!

- Hö… Vetkőzzünk! - egyezett bele Braco.

Sanja elszaladt, nem akart levetkőzni. Kár. Talán azért, mert egy évvel idősebb volt náluk.

Viszont mégis megleshette őket. És bizonyára ő hívta oda Barco mamáját, aki ott találta őket meztelenül, a két fiút, a két "új gyereket", és úgy elverte Bracót, hogy mindezt azonnal elfelejtette.

Joškót is elverte a saját anyukája, és Sanját is a sajátja, mert megleste a fiúkat. És mindhárman mindent elfelejtettek. Vagy legalábbis mindenki így gondolta.

Braco tehát nem emlékszik az esetre, és azt se tudja, hogyan gondolkodnak a mai gyerekek. Nem is olyan egyszerű az, ki a fene tud elmenni rajtuk? Nem tudja, hogyan és mit lát a kisfia. Néha úgy tűnik neki, hogy érti a dolgokat, de szinte semmit nem beszél, pedig tán már beszélnie kéne. Néha elejt egy-egy szót, mintha értené a dörgést. És időnként tényleg látni rajta, hogy érti a szót. De mintha nem egészen lenne rendben.

- Te, mé nem beszél ez a gyerek? - kérdezi a feleségét.

- Há mé engem kérdező? - válaszolja az.

- Mennyi is most? - ezt valahogy mindig elfelejtette.

- Mingyá három.

- Szarás - morogja Braco.

A gyerek meg úgy néz rá, mintha értené.

Más idők járják, a fene tudja, mit tudhat ez a gyerek… Talán tudja, hogy Joško nem vette meg a repülőt, de a béemvét se. Tán még azt is tudja, hogy Joško az öregje jugóját vezette - amit az öreg akkor vett, amikor kirohadt alóla a forcika -, mert az beállt a gárdába, aztán egyszer hazajött szabadságra, és első este belőtte magát. Mégis úgy számolták, mintha harc közben esett volna el, a brigádja minden évben megemlékezik róla a Slobodna gyászjelentései között.

Braco már egyébként is régóta nem barátkozott Joškóval, talán azért, mert továbbgondolta ezt az autóügyet. Joško meg rokker lett, volt valami együttese a városban.

Sanja pedig - akár hiszitek, akár nem: hát neki Braco, noha, ugye, mindent elfelejtett, soha nem bocsátotta meg az árulást és azt, hogy nem láthatta meztelenül. Már régóta úgy viselkedtek egymással, mintha nem is együtt nőttek volna föl, egyikük se emlegette a gyerekkort. És Sanja férjhez ment Stipe Lekóhoz, aki épp itt jön, miközben Braco az autó alatt fekszik.

- Mi a fasz van? - kérdezi.

- Nemtom, elkezdett rázkódni, mintha elfogyott volna a benzin... - válaszolja Braco.

- Szerintem kúrd ki a fenébe! - mondja Leko.

- Nem, jó lesz ez, csak be kell állítani a gyújtást.

Leko gyanakvó arckifejezéssel rágyújtott egy cigire.

- Biztosan a gyújtás. Az árammal van gond. De elfogytak a jó mesteremberek, bazmeg.

- Nem akar senki ilyesmivel baszkódni - bólogat Leko, és kifújja a füstöt. Erős cigiket szívott és fekete napszemüveget viselt. Időnként megverte Sanját, aki egyszer eldadogott erről valamit Bracónak, de az csak tompán bámult rá.

- Elfogytak már a jó mesteremberek - mondja ismét Braco. Szerette az ilyen régies kifejezéseket.

- Kinek fáj a fasza értük?! - mondja Leko. Ő szó szerint értett mindent.

- Voltam Burićnál. Ő meg, ott álltam mellette, láttam mindent, csak úgy kézzel igazgatta. Nem akartam beledumálni a munkájába, de ahogy beültem az autóba, alig tudtam vele hazaérni, és már köhögött is a motor. Érted? Csak úgy, fél kézzel állít a gyújtáson, a másikkal meg cigizik.

- Ugyan, nincs már kedve senkinek ilyesmivel baszkódni - mondja Leko. Ő szinte új fekete béemvét vezetett.

- Mondtam is neki aztán: nem járja ez, jóember! A kutya nem fog hozzád jönni, ha így dolgozol, így mondtam neki. És biztos nem megyek oda többet! - mondja Braco.

- És ő mit mondott? - kérdezi Leko megvetően.

- Adj egy cigit - mondja Braco, miután megtörölte a kezét a nadrágjába. Aztán rágyújt. - Hogy ő? Nem mondott az semmit. Tudod, haver, nem lehet az ilyenekkel egy értelmes szót se váltani.

- Aha - bólogat Leko.

- Csak úgy az ember feje fölé néznek, aztán szó nélkül megfordulnak, mintha te ott se lennél. Az anyád picsáját, mondtam ennek a Burićnak is. Hát tényleg, a jó anyja picsáját!

Leko hunyorít egyet: - Mire ő?

- Elment a pénztárhoz, visszaadott ötven kunát, aztán kezet mosott.

- Fáj a fasza, mondom én neked.

- Jó, jó, hallottam! - mondja Braco és lecsapta a motorháztetőt.

- Na, menjünk már! - mondja Leko.

- Hadd mossak kezet! - mondja Braco és bekeni a tenyerét és az ujjait kézmosókrémmel.

Aztán, ahogy Opuzen felé autóznak, hosszas hallgatás után Leko hirtelen fölnevet, és azt mondja: - Te, ne haragudj, de azt hallottam, persze nem tudom, igaz-e, hogy a fiad csak azt tudja mondani, hogy Tuđman.

- Mit?!

- Hogy nem mond se anyát, se apát, csak azt, hogy Tuđman.

- És ki mondta ezt?

- Így beszélik.

- Baromságokat beszélnek az emberek!

- Jól van, ne csesződj föl, tökmindegy!

Suhan velük a fekete béemvé és szól Severina legújabb dala. Braco nézelődik. A gondolatai ide-oda kanyarognak, éppúgy, mint az alattuk kígyózó út. Azon kapja magát, hogy azon tűnődik, kivel kefél Severina. Jó csaj. Majd a feleségére gondol. A felesége, tárgyilagosan nézve: fiatal, csinos, de mintha leeresztett volna. Úgy érzi, mintha nem is létezne. Mintha nem lenne teste, vagy mi. Azon tűnődik, milyen is volt, mielőtt leeresztett volna. Az jut eszébe, hogy hangosan beszélt és nevetett, hogy a teste megfoghatóan simult a keze alá, és hogy ő ettől valahogy kedvet kapott, kedvet, hogy elinduljon, hogy ne gondolkozzon, hanem lendüljön bele. Talán ez is történt. A felesége ma is hangosan beszél, ő pedig igyekszik nyugodt maradni. És minden alkalommal, amikor eszébe jut az, a kedv, csak a leeresztés ugrik be neki róla. Ott tartottak, ahol tartottak, és Braco magányos most és dühös, mint amikor a Hajduk fontos meccsen veszített, valamikor réges-rég. Már az sincs. Nincsenek fontos meccsek. Csak az unalom és az ingerlékenység.

És természetesen gőze sincs, kivel kefél Severina.

- Szerinted leeresztene Severina egy házasságban? - fordul Lekóhoz.

- Hm? - rezzen föl amaz.

- Érted? Hogy eltűnik, hogy nem is látod.

- Ja… tutira - mondja Leko.

Braco valahova a kocsi elé mered, mintha azt nézné, mennyi van még Opuzenig.

- Hát, nem is tudom… - mondja.

- Na ne szarjá mán! - vakkant rá Leko.

Többet nem szólnak Opuzenig. Leko kazettát cserél. Most Mišót hallgatják.

Leko egyike volt azon embereknek, akik egyenes háttal, mereven ülve vezettek. A nyakában aranyláncon kereszt függött, azon meg egy apró, arany Krisztus haldoklott, az alkarján meg, ahol mindenkinek fehérebb és vékonyabb a bőre, egy felirat látszott: 4. BOJNA*, és a feliratot bámuló Bracónak úgy tűnt, hogy a három utolsó betűnek, a JNA-nak** mintha más színe lenne, jobban szétfolytak és halványabbak is voltak, mintha sokkal régebben tetoválták volna, mint azt, hogy 4. BO.

Leko leveszi szemét az útról, de még mielőtt Bracóra pillantana, Braco már másfelé néz.

Megtalálják az emberüket. Leko elmondja Bracónak, miről van szó, ki ez a fickó. Több mindennek a tulajdonosa, és ötszáz rugóval lóg.

Nem, nem rugóval, ötven ezressel, érted már?

Apró szemei vannak és hatalmas pocakja. A lakásának a folyosóján állnak, a fickó velük szemben állt és pislogott. Akkora, mint egy torony, de be van szarva, egyre csak Leko pisztolyát nézi.

És el kell kezdeni. Azon a keskeny, faborítású folyosón, az elmosódó fényben Braco azon gondolkodik, hogyan is kezdje, ki kell nyújtania a kezét, valahol megragadni, míg az ember fejében egy tétova óra tiktakol, mint azokban a pillanatokban, amikor egy faborítású éttermi bokszban ülsz az elmosódó fényben, veled szemben egy nő ül, akiről még nem tudod biztosan, akarja-e vagy se, noha félénken mosolyog, és végül, az ördögbe is, ki kell nyújtani a kezed, komolyan megragadni a karját, meg kell tenni, muszáj.

Az a tétova tiktakolás a fejben, az a valóság.

A folyosón. Braco megragadja a dagadtat, és hátracsavarja a karját. A dagadt fölvinnyog.

Aztán Leko bedugja a pisztolyt az övébe, és lekever a dagadtnak egy hatalmas pofont.

Majd még egyet.

És így tovább, és így tovább, megbeszélik, hogy öt nap múlva jönnek.

Öt nap múlva Braco ismét az autójával babrál, amikor Leko megérkezik. Nem szól egy szót se.

Braco töri meg a csendet, kézmosás közben:

- Nincs itthon a feleségem.

- És? - veti oda Leko.

- Nincs ki, hogy vigyázzon a gyerekre.

- Hát hova a picsába ment?!

- Dolgozni.

- És mér nem szóltál? Hívtam volna valaki mást.

- Há efelejtettem. Csak most jutott az eszembe, hogy nincs itthon.

- Na, fogd a gyereket!

- Mi?

- Van a háccsó ülésen hely, amennyit akarsz.

- Mi?

- Velünk jön! - mondja Leko.

A kölyök valami olyasmiket mondogat, hogy "Vuuuu. Tuuuu. Vuuuu." Így leírva sokkal szegényesebb, mint a valóságban, de hát melyik hangokkal lehet leírni azt a sistergést? Sistergés. Ez jobb. Sistergés.

Vuuuuu. Leko ideges. Hallgat. Braco dühös. Nem tudja, kire. A feleségére? Lekóra? Kire?

A kölyök valami olyasmihet mondogat, hogy "Vutu, vutu, vutu."

Neki milyen autója lesz?

Autóznak, a gyerek nézelődik, sistereg és köpköd mindenre.

A kölyköt az autóban hagyják, hadd játsszon.

A pasas várja őket. Még mindig aprók a szemei és hatalmas a pocakja. De ezúttal van zsozsója. Ott állnak a lakása folyosóját, ő meg behívja őket, üljenek le. Akkora, mint egy torony, ő a házigazda. Nagyon jókedvű. Átadja a pénzt, és még azt is fölajánlja, hogy dolgozzanak neki.

Braco megkérdezi: "Mit?"

Lako azt mondja: "Halljuk egymást!"

Később megállnak egy italra. Beszippantanak egy kicsit Leko kokójából is. Megjavul a kedvük, akárhogy is. Leko átadja Bracónak az őt megillető részt. Egy üres étteremben ülnek, valahol Pisekben, és isznak.

Braco megkérdezi: "És a gyerek része?"

Leko fölnéz: "Miből?"

"A zsozsóból."

Leko megmutatja a fogát. Így mosolyog.

"Hisz a gyerek is velünk volt."

Ez Lekónak nagyon mulatságos. Bracónak is egy kicsit, de azért csak nem enged.

"Hát ott volt velünk, ott volt, vagy nem volt ott?!"

A kölyök felnéz rájuk, kerekre nyílt szemmel, a kis székén ülve, mint egy okos kölyökkutya. Bracónak úgy tűnik, mindent ért.

"Végül is miért ne… ha kimondja", dönt Leko. És nyitott szájjal a magasba bámul, a mennyezet irányába. Mintha azon gondolkozna, nevessen-e vagy ne.

"Mit? Mit kell mondania?"

"Tuđman. Ha kimondja, hogy Tuđman, megkapja a részét", mondja, és rájuk néz, kissé fölfújt arccal.

Braco nem haragszik. Ez jó alkunak tűnik. Sőt, furcsamód, igen mulatságosnak találja. Nagyon jó kedve kerekedik. A kokó dolgozik bennük.

"Mondd szépen: Tuđman", mondja Braco a fiának.

A kicsi csak néz rá.

"Tuuđ-man, Tuuuđ-maaan, Tuđ-tuđ-maaan" - ismételgeti valami nevetséges gyereknyelv-utánzattal, hátha úgy jobban megjegyzi a kölyök.

Semmi.

Tátog ugyan, de nem izgatja a hangzás, hanem talán az izmok játéka.

"Tuuuuuđ-maaaan..."

Leko nem bírja tovább, fölröhög.

Braco ránéz, és valami olyasmit gondol, hogy "bolond ez a világ".

"Tuuuuuđ-maaaan", ismételgeti most már Leko is, hétrét görnyedve a röhögéstől.

"Így, így, hallod Leko bácsit!" - sustorog Braco a fiának.

"Tuuuuuđ" - mondja Leko a száját csücsörítve, majd leengedi az állkapcsát a "maaaan"-hoz.

Bámulnak a kölyök arcába. Az mintha egy kicsit megzavarodna.

Aztán Leko mosolyogva fölnéz, csodálkozva önmagán, hogy mindez mennyire mulattatja, és hogy milyen jól megértik egymás Bracóval ebben a röhögésben, mint ahogy talán még soha nem értették meg egymást, tényleg, de fura ez, bazmeg.

Orgiák.

A pincérnő nézi őket a bárpulttól, neki is nevetséges az egész, noha nem tudja, miről van szó.

Most már mind a ketten ott üvöltenek a gyerek előtt, az meg nagyra nyitja hosszú, kunkori szempillákkal keretezett szemét, és nézi ezt a két emberi lényt, akik az autóra szaglanak, és akik tátognak:

"Tuuuuuđ-maaaan. Tuuuuuđ-maaaan."

"Tuuuuuđ" - itt egy kis szünetet tartanak, majd folytatják - "maaaan..."

És a gyerek elmosolyodik, hi, elneveti magát, hi, hih, de nem szól egy szót se, hanem, mint aki mély álomból ébredt, reszkető fejjel és testtel, a szem, a kis fogacskák, a tüdőből jövő gyermeki nevetés hirtelen jött eufóriájában, a selymes tenyerek remegésével kísérve hadonászni kezd a karjaival, de látszik, hogy nem fog fölrepülni.

* BOJNA: a bojna jedinica - magyarul harci egység - rövidítése

** JNA: a Jugoslovenska Narodna Armija - magyarul Jugoszláv Néphadsereg - rövidítése


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.