EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996358. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

RIEFENSTAHL

Vinko Möderndorfer

Vasárnapi kirándulás

(szlovén krónika)

2005. szeptember 1.

"Tíz perccel korábban érkeztünk", szól Fredi büszkén, ahogy odagurul a félig romos ház elé, amely szinte rátámaszkodik a meredek, erdős sziklafalra. Kiszállnak. Slavko nyújtózkodik. Marjan rágyújt. Lojz aktatáskástul eltűnik a sarok mögött, Fredi pedig kinyitja a csomagtartót, és kiengedi Šekit. Šeki a farkát csóválja, egyik embertől a másikig futkos, majd végigszagolja a ház sarkait, és mindegyiknél megemeli a hátsó lábát…

"Más kutyák szagát érzi", mondja Fredi.

"Így van ez a kutyáknál", bólogat Slavko, "megjelölik a területüket, érthető üzenetet hagynak: itt jártam, ez az enyém, mindenki más idegennek számít. Igen, az állatoknál ez így van", bölcselkedik inkább magában Slavko.

"Esti műszakba megyek", szólal meg Marjan.

"Kezdjük el", mondja Fredi és összecsapja a tenyerét. A sarok mögül visszatér Lojz, Šeki vidáman megugatja. Fredi kinyitja a csomagtartót, és kivesz egy régi katonapokrócba csavart vadászpuskát.

"Hoztál töltényt?", aggódik Slavko, "nehogy úgy járjunk, mint a múltkor, amikor elfelejtetted…"

"És fasz nélkül mentünk lagziba", röhögi el magát Lojz, a szemei csillognak. Marjan és Slavko is csatlakoznak, Fredi pedig csak legyint, mondván, csak baszkódjatok, csak baszkódjatok, és a puskával a kezében elindul a ház mögé vezető ösvényen. Slavko, Marjan és Lojz követik. Lojz még mindig röhögcsél, és csak magában dünnyögi: "Fasz nélkül a lagziba, fasz nélkül a lagziba…" Šeki ugat és vidáman körbeugrálja a libasorban vonuló négyest.

A másik oldalon egy elhagyatott kőfejtő harap a hegybe. Az aljában egy alacsony, hosszúkás épület áll… Korábban homok- és zúzaléksiló üzemelt benne. A háznak nincs ablaka, a tetejét bádog fedi. Fredi, Slavko, Marjan és Lojz a szűk ösvényen egészen az épületig ereszkednek. Fredi kulcsot vesz elő a zsebéből és kizárja a vastag láncon lógó lakatot. Marjan és Slavko kinyitja a nagy vasajtót.

"Ti csak menjetek", szól Lojz, "hugyoznom kell", és aktatáskástul eltűnik a fal mögött. Šeki ugat, Fredi, Marjan és Slavko belépnek az épületbe…

A helyiség sötét és üres, csak itt-ott szűrődik át a bádogtetőn egy-egy poros fénynyaláb. Slavko az ajtó mögött villanykapcsoló után matat, és a helyiség közepén fölvillan egy szál meztelen égő. A helyiség belülről, különösen ilyen sejtelmes megvilágításban, sokkal hosszabbnak néz ki, mint a valóságban. Az ajtótól a hátsó falig, amely egyben a kőfejtő meredek oldala is, ötvenlépésnyi a távolság, de úgy tűnik, mintha még egyszer annyi lenne. A villanyégő, amely úgy-ahogy megvilágítja a helyiséget, csupaszon és szomorúan lóg a hosszúkás tér mennyezetéről, mint amit az ember elfelejt eloltani elalvás előtt. Minden egy kissé ijesztő, de mindenekelőtt poros.

"Hál' istennek, hogy a villanyt még nem kapcsolták ki", mondja Slavko.

"Már hogy kapcsolnák, amikor fizetem", szól Fredi, "sajátkezűleg húztam le ide a háztól."

Šeki fölugat. Mindhárman odanéznek. A kutya biztonságos távolságra áll az ajtótól, és ugat befelé.

"Šeki, Šeki", hívja Fredi. "Ügyes kutya. Na, gyere csak, gyere!"

A kutya nem mozdul. Csak fölborzolja a szőrét, ahogy ott áll az ajtóban, és mered be a sötétbe.

"Nem jön", állapítja meg Marjan. "Ide kell hoznod."

"Büdös dög!", átkozódik Fredi, odalöki a puskát Marjannak és elmegy Šekiért. Šeki rémülten lekushad, amikor Fredi elkapja a nyakörvét… Közben megjön Lojz. "Egyre rövidebb ideig bírom ki hugyozás nélkül", magyarázkodik, miközben magához szorítja aktatáskáját. "Ugyan, nyugi", mondja Fredi, és megpróbálja berángatni Šekit az ajtón, a kutya ellenáll, mind a négy lábával kapaszkodna a homokba. Fredi úgy húzza be végül, mint egy zsák cementet. Utolsónak Lojz jön be… Amikor mindannyian bent vannak, Slavko becsukja az ajtót. A sötétség sűrűbb lesz, és Šeki vinnyogása is hangosabbnak tűnik az üres, hosszú helyiségben.

"Na, lássunk neki!", mondja Marjan.

"Oké", bólint Fredi és elkezdi húzni Šekit a hátsó fal felé. A kutya az ellenkező irányba menekülne, de Fredi nem engedi, vasmarokkal szorítja a nyakörvét. Fehér port vernek föl a kapálózó kutyalábak. A bádogtetőn átszűrődő vékony fénynyalábokban fölfelé igyekeznek a porszemek, örvénylenek, aztán elenyésznek a sötétben…

"Hát, nem olyan, mintha templomban lennénk!", kiált lelkesen Lojz, és csillogó szemmel nézi a fénycsíkokat, amelyek időnként fölizzanak a helyiség mélyén, majd ugyanolyan váratlanul el is tűnnek. Marjan és Slavko nem szólnak semmit. Várnak.

Fredi már odavonszolta Šekit a hátsó falhoz, ahol a padlóból egy rúd áll ki, a végén egy karika, azon egy lánc lóg. Fredi odaerősíti a kutya nyakörvét a lánchoz, és lassan visszaballag a barátaihoz, akik eddig mozdulatlanul nézték.

"És a nyakörv?", kérdi Marjan, "a nyakörvet csak úgy otthagyod?"

"Ó, bassza meg", üt a homlokára Fredi, "Jakab nyakörve!". Visszafordul, és a rémült, farkát maga alá húzó, földön kuporgó Šeki nyakáról lecsatolja az örvet, zsebre vágja, és a láncot tekeri a kutya nyakára, akkorát feszítve a végén lógó horgon, hogy Šeki fölvinnyog fájdalmában. Majd Fredi tényleg visszaballag a másik háromhoz, akik a távolban várnak rá.

"Ötven lépés", mondja, amikor odaér hozzájuk, "mindig ötven lépést számolok le."

"Az kábé huszonöt méter", dünnyögi Marjan.

"Annyiról lőnek a sportlövők is", bólogat Fredi, "ki kezdi?!"

"Menjünk abc-rendben, mint a múltkor", javasolja Slavko, "úgy igazságos."

"Oké", mondja Fredi, "akkor én vagyok az első!" És elveszi Marjan kezéből a puskát, félbetöri, a zsebéből előveszi a töltényt, és a csőbe csúsztatja.

"Csak arra vigyázz, hogy nekünk is maradjon valami", veregeti meg Marjan a vállát.

Fredi csak elmosolyodok, és a vállához emeli a fegyvert. A helyiség túlsó végében, a fal előtt az állat összekuporodik, igyekszik minél kisebbé, minél láthatatlanabbá válni, és rémülten mered a négy férfira. Egyetlen szempár az egész állat. Hatalmas, sötét, kerek szempár. A halálfélelem növesztette ekkorára. Sokkal nagyobbnak tűnik, mint amilyen a valóságban… Villog a fal fehérje előtt…

Egy dörrenés, és por száll fel a levegőbe. A lenyugvó vasárnapi napfény behatoló fénycsíkjai, melyek belehasítanak a helyiség sötétjébe, egy pillanatra fölizzanak és gomolyogni kezdenek. A villanyégő megbillen, és a négy férfi arcába belevág a szemközti falról visszatükröződő fény.

"Fantasztikus, mintha templomban lennénk", sóhajtja Lojz egyre inkább meghatódva.

A dörrenést egy pillanatnyi csend követi. Csak egy pillanatnyi, amíg a remegő állat testéből ki nem robban a fájdalom és a félelem. Šeki felüvölt… A hangja az ugatás, a szűkölés és annak a hörgésnek a keveréke, amely minden élőlény torkát elhagyja a halál szorításában.

"A lábát lőtted el", mondja Slavko.

"Hát persze, hisz oda céloztam", mosolyodik el Fredi. "Hogy nektek is maradjon valami."

Most Lojz kezébe vándorol a fegyver, "te következel!"

"Máris?", csodálkozik Lojz. Fél kézzel a puskát fogja, a másikkal az aktatáskáját a térde közé rakja, majd gyakorlatlan kézzel megtöri a puskát. Fredi csúsztatja a csőbe a töltényt. Szemben három lábon áll az állat, és reszket… Az egyik hátsó lába harmadával rövidebb. A vörös, cafatokban lógó húscsomó szinte világít… A por elült, a villanyégő himbálódzása megállt… Lojz fölemeli a fegyvert… reszket a keze… Behunyja a fél szemét… Az arcára grimasz ül ki… A száját furcsán kitátja, és bal arca mosolyba torzul…

Egy dörrenés, és ismét por száll fel a levegőbe. Por, amely ott gomolyog az esti fénypászmákban, és egy pillanatra képként kimerevedik… Majd a kutya ugatása, kaffogása, a lánc rángatása, ugrabugrálás a vasoszlop körül…

"Mellément", mondja Fredi, "csak megijesztetted. Marjannak nehezebb dolga lesz."

Marjan szó nélkül veszi át és tölti meg a fegyvert. Az állat menekülne, reménytelenül harcol a vastag lánccal, megpróbálja eltépni, elharapni… Három lábon ugrál, pörög, vinnyogva rángatózik… Egy percre se állapodik meg, körbe forog, torokhangon hörög, ugat, kaffog, nyüszít… Bundájának fehér foltjait vér színezi vörösre… Vérző csonkját a porban húzza… Mindenáron menekülne… A haláltól…

Dörrenés. Por. Fénypászmák. Pillanatnyi csönd.

"A hasába ment."

"Nem, a seggébe."

"Mindenképpen a hátsó felébe."

Az állat megpróbál felállni. Elülső tappancsain támaszkodik. Megpróbál odébbkúszni. Már nem a halál elől menekül, csak elbújna, magában, egy nyugodt zugba… De a rövid lánc miatt csak a vasoszlopot tudja újra meg újra megkerülni… Testének hátsó része lüktető, véres húscsomóvá vált, és az állat húzza maga után a porban. Šeki már nem ugat, nem is nyüszít… Az ötvenlépésnyi távolságról csak a hörgő légzése és a lánc csörgése hallatszik.

Slavko a vállához emeli a fegyvert.

Šeki nyugodtan fekszik. Mintha megérezné a mozdulatot… Fölemeli a fejét és Slavko irányába fordítja. Nem ellenkezik már. Csak vár. Fölemeli a fülét (az utolsó érdeklődés?). A szeme. Csak a nagy szeme és a figyelő fülei… Mintha várna valamire…

"Fantasztikus, mintha templomban lennénk!"

Az állat odacsapódik a vasoszlophoz, és az félbevágja. Testének hátsó fele a falig repül.

"Kitűnően céloztál, bravó!"

"De még mozog!"

"Csak az idegek mozgatják."

"Inkább még egyet adok neki."

"Mintha templomban lennénk, mintha templomban lennénk, mintha templomban lennénk…"

A véres, rongyos húscafat végre megnyugszik.

"Na, vége."

"Hugyoznom kell, mindjárt jövök."

Kinyílik az ajtó… Lojz eltűnik a fal mögött… Kint már hűvös az este. A nap lenyugodott. Elszívnak egy-egy cigit. Nem beszélgetnek. Egyik lábukról a másikra állnak… Semmi gondolat, csak valami megelégedettség, amit akkor érez az ember, amikor valami befejeződik, és új kalandok körvonalazódnak a láthatáron… Szinte egyszerre nyomják el a csikkeket az ajtó mellett e célra rendszeresített rozsdás konzervdobozban. Fredi betekeri a puskát a pokrócba, és beteszi az autó csomagtartójába. Majd kivesz onnan két lapátot és néhány fekete szemeteszsákot. Szótlanul visszamennek az épületbe és eltakarítják a véres állati maradványokat. Fredi a fehér homokkal beteríti a vasoszlop körüli területet. Marjan és Slavko pedig az épület mögött néhányszor beledöfik lapátjukat a homokos törmelékbe. A sekély gödörbe belehajítják a zsákokat és betemetik… A fekete zsák még itt-ott kilátszik a homok alól…Még néhány lapátnyi fehér homok… és Fredi lekapcsolja a lámpát. Becsukja az ajtót, beakasztja a lakatot. A falból kiálló vízcsapnál kezet mosnak. Letisztogatják egymás öltönyéről a fehér port, és megigazítják a nyakkendőiket. Majd elszívnak még egy-egy cigit.

"Lojz meg eltűnt", szól Marjan.

"Mindig lelép", jegyzi meg epésen Slavko. "Nem emlékszem, hogy az elmúlt két évben akár egyszer is segített volna a takarításban."

"Most viszont már jólesne egy korty", nyel egy nagyot Fredi.

"Lojz!", kiáltja Marjan, "Lojz!!!"

Egy darabig együtt szólongatják, majd megkerülik az épületet, ahol ráakadnak, ahogy az üres üveget ölelve, lábánál a kinyitott aktatáskával, alszik egy bokor alatt. Elcipelik az autóig, és berakják a hátsó ülésre. Amikor elhajtanak a kőtörő fölötti ház mellett, Fredi megszólal: "Ahogy öregszik az ember, egyre jobban szeret visszatérni abba házba, amelyben született." Marjan és Slavko elgondolkodva merednek maguk elé.

Bekapcsolódnak a főút forgalmába. Fredi félhangosan szidja a lassú sofőröket, akik buzik, állatok, töketlen primitívek, akik nem is férfiak, öreg nyanyák, még egy öreg nyanya is jobban vezetne náluk… Marjan az utat nézi, és számolja a villanyoszlopokat, az útkereszteződésekben pedig az épületek emeleteit. Slavko az orrát túrja, és a korpáról meg a különféle csodasamponokról gondolkozik, amelyek regenerálják a hajat, viszont bőrrákot okoznak… Lojz a részegek álmát alussza, erősen horkol…

Megállnak egy elővárosban, a lakótelepükön.

Marjan az órára néz. Még egy óra a váltásig… Letusolok, és megyek az éjszakába…

Slavko nyújtózik egyet. Remélem, hogy vár a vacsora, különben kiverem a fogait…

"Lojz, Lojz, itthon vagyunk!" Fredi megpróbálja fölébreszteni Lojzot, aki viszont továbbra horkol, és boldog álmában nem engedi megzavarni magát…

"A büdös anyád, azt!", ordít egy nagyot Fredi.

"Mi az? Mi történt?"

Fredi a hátsó ajtónál áll, az üléseket nézi, ahol Lojz fekszik, és rázza a kezét, mintha valami nagyon kellemetlen dologtól szeretne megszabadulni… "Behugyozott. Idehugyozott a disznó az ülésemre!"

Marjan és Slavko is odalépnek. Együtt nézik, hogyan terjed Lojz nadrágján a sötét folt.

"Mit csináljunk vele?", kérdi kisvártatva Marjan.

"Ugyan", legyint Fredi, "hadd aludjon az autóban, ha ilyen állapotban hazavisszük, a nővére agyonveri", és rácsapja Lojzra az ajtót.

Hazaindulnak.

Jó kis vasárnapi kirándulás volt ez, gondolja Marjan, és még egyszer az órájára pillant, mielőtt belépne a lépcsőházba.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.