Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 3. szám

Raffai Ferenc

VÁNDORLÓ LELKEK ORSZÁGÁBAN

Vázlat Jure Kaštelanról

...moja duša seli
ili se vraća pa se odmara. Odseljena.
(Jure Kaštelan: Odseljena duša)

1965. március 15.

A vers, amelyből a mottóul választott idézet való, Kaštelannak abból a korszakából datálódik, amikor verseinek tömegével megpróbál specifikus szellemi po­zíciókra szert tenni, mintegy felülemelkedve a saját költészetét képező indulathalmazokon, hogy így ma­dártávlatból szemlélve, néhány pillanatig pihenjen. Persze egy ilyen madártávlat nagyon szubjektív és ezért kétértelmű. Az egyik értelmi összetevő a Bonnefoy^[1] által kidolgozott definíció lenne, tudniillik _:a mo­dern költészetnek tudnia kell, mit akar a huszadik század halál felé forduló emberével. Tehát ezek szerint Kaštelan azon a fokon van, amikor, heideggeri szóhasználattal élve, valójában a vaterländische Umkehrt keresi, a heves elrugaszkodások után az autentikus kiindulási atmoszférát. Nehéz és kimerítő dolognak számít most bebizonyítani e költészet filo­zófiai korrespodenciáit (ami az ilyen szempontú vizs­gálat követelményeit figyelembe véve teljesen szük­ségtelen), noha a Kaštelanhoz hasonló visszatéréseket kitűnően lehetne magyarázni egy modern bizonytalan­ságérzettel vagy az állandó költői aggódással. Talán ezen a póluson fejlődött Kaštelan legmaibbá. A csend, a félreeső egyszerű dolgok térségeit, ezeknek titkos dimenzióit kutató esztétikával van dolgunk, amelyek­nek elsődleges motiválója a következő indok: a tudo­mányos formulákká merevedett mítoszok már sötét­ségre utalnak, szemben eredeti világukkal, amikor is „ezer nap fénye csillogott az égen” (Bhagavad-Gita). És éppen egy ilyen költői magatartás feltételezi az eukleidészi valóság kontrapunktjiaiból kibontott új va­lóságot. Sőt Camus revideált abszurdum-elméletének is megfelel, mivel célja nem az értelem tagadása, hanem annak keresése (L’Eté). Így Kaštelan racionálisan közelíti meg a világot, s költészeti idilljének eme stá­cióján kritizálja is azt, az impresszionista kritikát ta­gadja. Kikristályosodni azonban ideiglenes jellege miatt nem tud, mégis itt érezni legjobban azt, hogy a modern költészet mennyire nem epainosz és men­nyire antropocentrikus.

A Tvrđava koja se ne predaje című verssel képvi­selt eszmény már egy fokkal alatta van a fentinek (melynek tiszta definícióját maga Kaštelan adja meg: „Poezija nije ni pjesnik ni čitalac nego samostalan život vezan za zemljom i kozmosom kao čovjek, i kao trava”), de ugyanazon áram járja át.

A heideggierizimus vonzását Kaštelan olyan úton-módon akarja valamiképp megakadályozni vagy megszüntetni, hogy szinte retorikusan hirdeti azt, s álom­világba menekül. Ezért szükségtelen innen közelíteni, az egyszerűbb utat választva.^[2] Azért számít hamisnak ebből a nézőpontból (Bogičević csak az álomszerűsé­get használta ki és fel) érésbeli kontinuitást igazolni, mert az explicité meglévő adriai erődítmény mellett többek között nádhajócskákat ringat a tenger, bár mindenki tudja, hogy a tenger nem terem nádat stb.

A végsőkig leegyszerűsített költői nyelv kiveti a klasszikus, rafinált kliséket, és helyettük majdnem primitíveket alkalmaz. Például megfigyelhető a meta­fora ilyen értelmű változása.

A Jure Kaštelan-i vár állja a harcot!

A Tvrđava...-ban fellelhető áttételes folklorizmus bizonyítani igyekszik, és megvan neki az a veszélye, hogy belefullad a lendületbe (Heideigger, Camus). Objektivizálva Kaštelan folklorlizmusát, világossá válik és érthetővé lesz e költészetnek egyik antikritériuma, azaz a filozófiai feltételezettség formai, lényegtelen tartozéka lesz. A heideggerizmus itt nyűg, formula, és nyugodtan mondhatjuk, lényegében (pozitíve) nincs is jelen. A borzongás nem lényeg, csak eszköz.

Mint ahogy a vikingek madarai visszarepültek ha­jójukra, ha nem láttak szárazföldet, úgy a Tvrđava... minden szabadulási lehetősége önmagába tér vissza. Költője tudatosan narkotizál, neki nem zárka az álom­beli várfal, őt ezek nem feszélyezik (szemben Hölderlinnel: „Ach! und nichtig und leer, wie Gafängnisswände der Himmel – Eine beugende Last über dem Haupte mir hängt!), felébredni pedig gyenge. Kašte­lan költői létkérdését elsőrangúan határozta meg Gérard de Nerval, természetesen más vonatkozásban: „Miért... nem tudom erőm végső megfeszítésével sem felolvasztani ezeket a misztikus kapukat, és miért uralkodnak rajtam érzéki benyomásaim, ahelyett, hogy én uralkodnék felettük? Hát nem lehet ezt az elra­gadó, de szörnyű chimérát megfékeznünk, s az éj szel­lemeire, akik kedvük szerint játszanak értelmünkkel, valamilyen szabályt rákényszerítenünk?...”^[3]

Ez a téma oldódik a Biti ili ne verseiben (pl. Jadikovka kamena, Salut et fraternité), míg az álom él­ménye a Malo kamena i puno snova című kötetben dominál (Uspavanka, Vražda). Kaštelannak tehát sok­ba került a változás, de megérte.

A Jure Kaštelan-i vár megadta magát!

Egyébként igen jellemző erre a fordulatra, hogy eredményei szépen beilleszkednek a Jezero na Zelengori által kezdett miniatúra-sor keretébe. A kezdővers nem véletlenül nosztalgikus szimbóluma minden elveszettnek, elfelejtettnek: sirám, de ugyanakkor fi­gyelmeztetés is. A legenda ismeretlen és rejtett értékei realizálódtak és konkrétizálódtak. Ide a következő versek sorolhatók: O zvijezdama, potocima i cvjetovima, Začarano more: Nevidljiv cvijet; Strah i ptice; Siromaštvo i smrt; Kradljivci stb. Erről a fajta költé­szetről már írásunk elején volt szó. Annál különösebb és figyelemre méltóbb a halál-téma specifikus jelentkezése. A modern európai költészetben a halál az in­dividuális emberi, költői idő kritériumaként szerepel. De: Kaštelan költészetének ez a vonása nagyban el­tér Hölderlin, Rilke, Trakl, Michaux, Char vagy Ponge költői gondolataitól, hiszen amellett, hogy állandó viszony létesült a halál problémájával, ezen belül is „munkamegosztást” különböztethetünk meg. Első do­kumentuma az efféle típusnak maga a Tifusari né­hány híres sorával, de például a Susreti két sora frissebben szemlélteti ezt a viszonyt:

idemo jedni uz druge.

Mrtvi i živi. Jedni uz druge.

Kaštelan ily módon tiszteleg halott barátai előtt, szégyenérzettel jár-kel a világban, szégyelli megma­radt életét. Külön verssel is dicsőíti a halott harcoso­kat. Önkínzásához még bizonyos tragikus életfelfogás is kapcsolódik, úgyhogy ez a komplexum, ha válta­kozva, más-más formában is fejeződik ki, mindig meg­marad Kaštelannak örök érvényű útravalóul. Az em­lékezés keserű emlékekre kényszeríti, epitáfiumot ír (Konjic bez konjika).

Kaštelan már életében irodalomtörténeti figura lett. Időszemlélete tette azzá. A Jezero na Zelengori kez­deti időorientációja után, 1950-ben jelenik meg a Pijetao na krovu című verseskötet, melynek különö­sen a Bezimeni ciklusa érdekes. Ez az első komoly kísérlet arra, hogy maradéktalanul megszűnjön az idő és irodalom misztikus viszonya. A Rastanak konkrét válaszokban felel meg a Jezero na Zelengori egy-két kérdésére: Gdje su glasovi znani i neznani? Kuda su, kako su nestali... Feleletek:

Jesi li postao trava ili oblak koji nestaje.

Svejedno.

Nema rastanka.

Nem smrti.

A Jure Kaštelan-i időprobléma paradoxonának kell tekinteni, hogy azt Vlado Gotovac találja telibe:

Nema veće udaljenosti od jučer ili maločas

Sva je prošlost jednako daleko

Ni veće blizine od pjesme

I vječnosti nema.

(Jeka)

Azonban költőnknél is van példa:

Veliki svijete u ovom času. Nisi onaj koji si bio

a nisi koji jesi, jer si u sukobu.

(Salut et fraternité)

^[1] Petar Segedin: Ives Bonnefoy i moderna poezija, Forum, 1964. 1–2.

^[2] Ezt tette M. Bogičević: Kaštelanova pomka jave i sna c. írásában; Izraz, 1965/2.

^[3] Idézi Ernst Fischer: A romantika lényege, 208. old.