EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125256. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 3. szám

Bosnyák István

VALLOMÁS ÁRONNAK, MINTHA ÉLNE

Reflexiók Sinkó Ervin: Áron szerelme c. regényére

„Tudjak elég őszinte lenni, és akkor lehetetlen, hogy vallomásaimnak ne volna haszna. Nmcs olyan élet, mely¬nek ne volna tanulsága; az is tanulsá¬gos, amiből az élet élője nem tanult. Az is tanulságos, amit nem tanulság céljával írtak, de őszintén... Van va¬lami célom az őszinteséggel? Maga az őszinteség a cél. Vagy önigazolás? Néz¬zük, hogyan csinálom, magam sem tu¬dom pontosan, mi minden lesz ebben a vallomásban.”
Lengyel József

1965. március 15.

Tisztelt Áron,

Mert élettörténete, amelyet egy „emig­ráns magyar író” jegyzett le, számomra összehasonlíthatatlanul több, mint „iroda­lom”, mint a fantáziával rutinosan elját­szogató „írói események” sora – ellen­állhatatlanul kísért a kényszer, szinte at­tól az órától fogva, melyben megismertem, hogy valljak róla. A kényszer esztelen, így e vallomás sem túlságosan racionális: ön­maga célszerűségével éppúgy mit sem tö­rődik, mint a pőrére vetkőzéssel járó koc­kázattal: „vallomás a vallomásért”.

Noha, ezt maga az edzett nemzetközi forradalmár – ki abban az időben ért te­vékenysége zenitjére, amikor a forradalmárnak nem illett ún. privát életéről me­ditálni – a legerélyesebben visszautasí­taná, mégis meg kell mondanom: a létezés általában nagykezdőbetűs tényeihez, a Harchoz, Szerelemhez, Halálhoz való vi­szonyulása, ideáljai, vágyai, egyénisége, egyszóval: élete csodálattal tölt el. S mind­járt hozzáfűzöm, csodálatom tárgya nem az ároni heroikusság. Nem tartozok tehát azok közé, akik a maga életét csak külső megnyilvánulásaiban (pártmunka, illegális mozgalom-szervezés, hőstettek a spanyol forradalomban stb.) szemlélték és dicsőí­tették: csodálatom és tiszteletem az egész emberé, az egész Ároné – pontosabban azé a spontán, elementáris ároni erőé, mely az egész, a monolit ember önmegteremtésére tör. „Nem az örömök mennyiségén s nem a szenvedés hiányán, hanem azon múlik minden, hogy... hadd fejezzem ki magam képletesen: a szó ne legyen »Já­kob szava, és a kezek Ézsua kezei«, ha­nem az élet minden vonatkozásában, min­den aktusában, legkülönbözőbb megnyil­vánulásaiban is egy legyen, ne tákolmány, hanem egy fából faragott egész. Ehhez képest minden más majdnem mellékes” – vallotta az „emigráns magyar írónak”, s ettől szebb krédót nemhogy nem „tudok”, nemhogy „nem tartok jónak, emberinek, forradalminak”, hanem egyszerűen teljes lényemmel nem érzek.

Egy fából faragott egészként élni az életet, a „kis” és „nagy” tetteknél, a „csak privát” apróságoknál és a „történelmi pil­lanatoknál” egyaránt egységes egészként, teljes lényeddel, nem langyosan, nem fél­erővel, de minden porcikáddal, egész ön­magadat adva, a pillanatba mindenestül beleveszve létezni: semmit sem félkomolyan, semmit sem csaknem teljes odaadás­sal, de mindent maximális intenzitással, végső erőbedobással tenni, lényedből egy parányit sem hagyva elkötelezetlenül; nem szabadság és szerelem, hanem szabadságszerelem, nem individuális létezés és kol­lektív tett, hanem egyéni-közösségi akció, nem privát, intim pillanat és általános ér­vényű komoly tettek ideje, hanem pilla­nat, mely teljes komolyságában és általá­nos érvényűségében is a legnagyobb mér­tékben személyes és meghitt, nem szerelem egyrészt, s a kedves hátcsigolyáján kiszámolt verslábak másrészt, hanem sze­relmi pátosz, erotikus egzaltáció, mely a megvalósulás pillanatában csak az, ami, és semmi más, pontosabban csak az és minden más egy személyben: szerelem-poézis, szerelem-élet, szerelem-halál.

E monolitásra törő belső kényszer leg­szebb megnyilvánulása a maga életében, Áron, a szerelem és a forradalmári akció tökéletes szimbiózisa. Ellentétben a forra­dalmárok zömével, kiknél a szerelem a „komoly életnek” egy kissé komolytalan, forradálmiatlan, forradalmárhoz nemigen illő adaléka csupán, maga a pártmunka és szerelem már-már ideális egységét vallja, s nem alaptalanul. „Nincs párt­munkám és szerelmem egymástól elvá­lasztva” – mondta a „magyar írónak”, annak a felismerésnek boldog tudatában, hogy élete ideológiai pátosza össze van nőve élete erotikuis pátoszával, egymást táplálják, egy tüdővel lélegzenek: egyszer­re lepte meg az a felismerés, hogy az élet élvezet, azzal a felismeréssel, hogy az élet feladat. Természetes tehát, hogy maga nem tud más szerelemről, csak arról, mely „nem kirándulás, hanem állandó jelen­létével egy veled börtönben, meetingeken, illegális munkában, s még akkor is, ha könyv mellett ülsz; ébren és álmodban éppúgy jelen van, mint ereidben a véred.”

Nem hatott rám az önmagamra-ismerés kisebb meglepetésével és izgalmával az a sajátsága sem, melyet a „magyar írónak” emésztő kívánság néven vallott meg, s amely tulajdonképpen nem is egy új, kü­lön sajátsága, hanem szerves része a sze­relem-harc egy tüdővel lélegző szimbiózi­sának: „mindenben részt venni, átfogni, minden részletében ismerni, próbálni, élni az Egészet.”

Egész emberként élni, ti. élvezni–feiadatot teljesíteni, az élet ideológiai és eroti­kus pátosza teljes azonosságának birtoká­ban, mindenben részt venni, minden öle­lésben a Mindenséget ölelni, a személyi­ben, individuálisban a konvenció szerinti nemszemélyit, az Egészet is élni – mi­csoda rokonsága az életeszmének, életér­zésnek, s micsoda különbség a közös, ne vegye szerénytelenségnek: csakugyan kö­zös ideálunk megvalósulásában! Mert az, hogy maga, Áron, hogyan tette reali­tássá a szerelem-harc teljes egységének eszményét, s hogyan váltotta át az unio humana iránti tiszta áhítatát, nosztalgiá­ját gyakorlati, kézzelfogható valósággá, ez nemcsak magától, de legalább éppoly mértékben attól is függött, aki mintegy mé­diumként, az eszmény és realitás, az életigény és életvalóság között állt: Lizától. Márpedig Liza és M. egyénisége között, potenciális életformánk megvalósításának pótolhatatlan, be nem helyettesíthető mé­diumai között nem kicsi a különbség.

II.

M. azok közül való – s ez nem „irodalmi utánérzés”, hanem a véletlen furcsa játéka, mindenesetre pedig hatszor háromszázhatvanöt nap újra meg újra megismétlődő bizonysága –, akiknek, mint a maga édesanyjának volt, életszükségletük a szerető és feltétlen odaadás, és az oltár, melyen eme áldozatukat bemutathatják. M-nek a szűk, nagyon szűk gyermekkori életkeretek következtében túlságosan is kicsire méretezett „oltár” adatott meg: az az egyetlen személy, aki őt, életében első ízben, szeretete alfájává-ómegájává tette. Az ő számára aztán ezen az egyszer meg-­megtalált oltáron kívül minden más, az egész másik világ megszűnt, nem létezik. Ebből következik M-nél, minden bizonnyal, hogy a feltétlen odaadása, az egyet­lenegy (s nem számtalan) oltáron való ál­dozása „ellenértékeként” megköveteli az ugyancsak maximális, az egy személy le­hetőségeit talán meg is haladó viszontszeretetet, viszontodaadást: egymagamnak kellene mindazt visszaadni néki, amit ő az Egész helyett nekem, s csak énnekem ál­doz. „P..., ha felébredtél, gyere be a vá­rosba, azaz hozzám” – hagyta egy reggel maga után az írásos üzenetet, mely a gyermeki feltétlen igazmondás poétikus bájával döbbentett rá M. elvitathatatlan jo­gára: annak, aki számára a másik az egyetlen áldozóoltár, ország-világ egy sze­mélyben való megtestesülése, bármiféle morális kódex szerint is joga van elvárni, hogy az a biz. „másik” őbenne is ugyan­azt lássa: országot-világot („...a városba, AZAZ hozzám”) megtestesülve. A mód, ahogy ez az igény megnyilvánul, mindig elementáris erejű, a vitathatóság, igazságtalanság stb. lehetőségét eleve kizárja: M. nem számol – s miért is számolna? – az „objektív szükségszerűségekkel”, nem haj­landó figyelembe venni – s miért is volna hajlandó? – az „objektív igazságot”, ti. azt az előtte számtalanszor bizonygatott tényt, hogy életem tartalmait fizikailag vagyok képtelen külön-külön „fiókba” helyezni, s hol ezt, hol amazt rántani elő, a többi „fiókból” függetlenül. Igénye vitathatatlanságának szimbóluma lehetne ez a fe­lejthetetlen eset: a józan ész logikájával, a percszámoló pragmatizmussal elkészített másnapi „munkatervbe” egyszercsak titkon belopódzott a kétségbevonhatatlan vitalitású korrekció: „8h-tól 810-ig: Tessék engem szeretni.”

M. tehát a szerelemnek azt az egyedüli igaz – mert elementáris – válfaját kulti­válja, melyre nagy előszeretettel s negatív értelemben biggyesztik az „önző” jelzőt – igazságtalanul. A szerelem ugyanis, ha szerelem, ha nem a „cerebrális ember ki­rándulása az animális örömök ősi világá­ba”, ha nem „intermezzo”, ahogy maga mondaná, Áron, akkor mindig önző, a szó pozitív értelmében, mindig irigy, mint ahogy Faust irigy még a Krisztus testére is, ha azt a Kedves ajkkal illeti. „A lehe­tetlent akarja: üdvözíteni, akit szeret, de nem azért, mert csak az a fontos, hogy boldog legyen a párod, hanem mert az a fontos, hogy teáltalad legyen boldog... nem bírod ki a gondolatot, hogy benne valami is nélküled legyen, hogy valamivel szemben is te külön, magadban, egyedül légy.” Ez az, csakugyan ez az, ami M. sze­relmét pontosan jellemzi: annak a gondo­latnak és érzésnek az elviselhetetlensége, hogy énbennem valami őnélküle, tőle füg­getlenül legyen jelen; mintha bármit is képes volnék gondolni, érezni, tenni, amelyben ő, közvetve vagy közvetlenül, ne volna bennefoglalva – mély, intenzív fél­tékenységgel reagál minden kézfogásra, mely nem az ő kézét érinti, miniden bará­ti szómra, mely nem az ő barátságát keresi, minden gondomra vagy spontán egzaltációmra, melynek nem ő a közvetlen forrása: féltékeny, a szó vulgarizálatlan értelmé­ben, anyámra, kishúgomra, az utazásokra, a mellettünk elsétáló csinos, de soha nem látott lányokra, a könyvekre, egyszóval mindarra, ami – ő úgy érzi, s egyedül csak ez a lényeges, és nem az, hogy ob­jektíve nem úgy van – bizonyos mérték­ben kirekeszti őt az életemből.

Ami tehát M.-et Lizától s ezáltal viszo­nyunkat a magukétól megkülönbözteti, az a következőkben sűrítethető össze: amint a „magyar írónak” vallotta, szere­lem és harc szétbogozhatatlan egységéből soha szerelmük vakációt nem kaphatott, hogy egyszer külön, csak maguknak, egyedül, magában létezzen – aminek elő­feltétele az volt, hogy Liza életprincípiu­ma, életideálja, életformája azonos volt a magáéval, Áron: az élet erotikus páto­sza őnála is összeforrt az élet ideológiai pátoszával, szétválaszthatatlanul – s M.-el ellentétben. Mert M. ugyanis éppen azt a bizonyos „vakációt” várja, azt a számára semmivel sem pótolható, be nem helyette­síthető megvalósulást, hogy viszonyunk igenis csak magunknak, egyedül, magá­ban létezzen. Hogy ez az igénye menyire nem azonos az „a mi házunk a mi várunk” nyárspolgári princípiumával, talán már az eddigiekből is kitűnik. S éppen ezért ér­zem igaznak, vitathatatlannak M. igazát, elementáris szükségletét egy folyamatos, állandó „vakációra”, ti. arra, hogy egész lényemet mindig, és csakis ő töltse ki, egyedül, s ne mással és másokkal együtt közösen; igaznak, elvitathatatlannak tar­tom e szükségletét – s íme a paradoxon –, épp úgy, épp oly mértékben, mint ahogy a magamét is, amely, legalábbis külső megnyilvánulási formájában, ellentéte M.-ének. Nyilván arról van szó, hogy M.-nél a „mi” és „mások”, a „mi” és a „viliág” nincs is differenciálódva, a „kollektivitás” érzése nemhogy hiányzik nála, hanem azo­nos az „egy oltáron” való égéssel. Ha te­hát nálam az individualitás és kollektivi­tás fogalma széttéphetetlenül érintkezik, M.-nél a kettő fedi egymást. Íme tehát a különbség viszonyaink között: Magától senki sem kérte számon – ellentétben ve­lem –, hogy élete erotikus pátoszához tár­sul-e még valami; ez evidens volt, s evi­densségében természetes, viszonyukra konfliktusként ki nem ható, hisz Liza is, akárcsak maga, egy személyben az akció embere is volt.

Talán a bűntelen bűn tudatának nevez­hetném azt a módot, ahogy viszonyunk­nak a fentiekből eredő konfliktusát tudomásul veszem. Egyrészt az a felismerés él bennem, melyet maga fogalmazott meg a legpontosabban: „Az élet legdöntőbb ese­ményeiről, azt hiszem, az az egyetlen he­lyénvaló megállapítás, hogy így, és nem másképpen történtek. Ami ezenfelül van, az hiábavalóság, szellemi bukfenc és szófecsérlés. Másrészt azonban meggyőződé­sem, hogy ez így is van – meg nem is: a magam szempontjából ez az egyetlen logi­kus konklúzió, ez vitán felüli, de a másik szempontjából egy másik, ezzel ellentétes konklúzió a „logikus”. Egyrészt minden porcikámmal érzem, hogy a bűn, amit M.-el szemben elkövetek, csak fiktív bűn – a ma­gam szemszögéből nézve: csak látszat az, M. szemében, hogy mindaz, amit teszek, tőle független, elvonatkoztatható, tehát csak úgy tűnik, hogy viszonyunk az én számomra afféle privát adalék csupán a nem privát életformához. Másrészt viszont épp oly intenzíven érzem, tudom, látom, hogy az, ami nekem fikció, alaptalan lát­szat, az M.-nek a legvalósabb realitás: ér­zelmi síkon nem szükségszerűen az a való, ami objektíve az, hanem ami szubjektíve valónak tűnik. Egyrészt a legigazabb, leg­alapvetőbb igazságként vállalom a maga felismerését: „életünket legkevésbé az egyéniségünk és sokkal nagyobb mérték­ben a külső feltételek hatása, a társada­lom jellege befolyásolja. Olyan életet, mely külső megnyilatkozásaiban teljesen meg­felel egész benső lényünknek, ilyen életet ma senki nem élhet.” Másrészt viszont úgy tartom, hogy ez (szánalmas) vigasz – de egyedül csak annak, aki a külső megnyi­latkozásaiban egyféle életről tudja, érzi, hogy „belülről” másféle; annak viszont, akinek ezt az életet pillantról-pillanatra éppen külső megnyilvánulásaiban, tehát elferdített, eltorzított formájában kell ma­gáénak vallani és vállalni, a maga feltét­len odaadása, „egy oltáron” váló égése „ellenértékeként”, annak e szánalmas „vi­gasz”, szomorú „igazság” csak szánalmas és szomorú lehet, de nem igazság és nem vigasz. Maga, Áron, természetesnek és ra­cionálisnak tartja az ÉN VAGYOK ÉN el­vét, s ezzel lehetetlen nem egyezni. „Bű­nös, én? Azért, mert én az vagyok, aki va­gyok?” – kérdi a lelkiismeret mélységei­be merülve, s kérdezhetném én is, egyféleképp, a magam szempontjából „igazam” lenne: nem tehetek róla – ez nem a „jó­indulaton”, „erős akaraton” s egyéb „tu­datos” badarságon múlik –, hogy az va­gyok, aki vagyok. De épp e „természetes” tehetetlenség tudata az, ami kínos a szá­momra: M. nem lehet ilyen magától érte­tődően természetes és irreleváns, hogy én az vagyok, aki vagyok: az őtet nem egyedül, hanem másmivel és másokkal együtt befogadó, életemet az övével csak részben kitöltő valaki...

Amilyen groteszk ez a bűntelen bű­nösség érzése, a bűnös is vagyok – nem is fanyar tudata, épp oly groteszk a kín, mely belőle származik: kín is – meg nem is. „Mért, mért vagyunk szinte sorsszerűen mindig azokhoz a legrosszabbak, akik legjobban szeretnek bennünket?” – kér­dezem magával, de e kínos tehetetlenségre rögtön ott a „gyógyír”, mely sekéllyé, fel­színessé, csaknem (tragi)komikussá teszi a kínt: De hát miért is volnék rossz M.-hez? Mert nem tudom „külsővé” tenni a „bensőt”, mert nem tudom bebizonyítani – a bevizonyíthatatlant? Így jutok aztán, minden egyes esetben, abba a furcsa, lehe­tetlen helyzetbe, hogy szinte irigylem azo­kat, akik – mint ahogy maga mondaná – tudnak meakulpázni, mellüket verve vezekelni. Ha igaz a maga felismerése, márpedig igaz, hogy méltósággal, a maga sorsát szeretve, csak az tud szenvedni, aki megszolgálta a büntetést, akkor nyilván­való előttem, hogy szenvedésem azért nem mély, de már-már operettízű, mert állan­dóan kísért a tudat, hogy a büntetést nem szolgáltam meg igazából, ti. bűnöm olyan „bűn”, mely meghaladja lényemet, szinte rajtam kívül, nem énbennem létezik.

Annak ellenére, hogy konfliktusunkat – M.-el ellentétben – nem tudom tragi­kusként átszenvedni, a konfliktus maga mégis tragikus. Akkor döbbentem rá erre, a végérvényesség kínos meglepetésével, amikor egy „irodalomórán”, életemben első ízben, egy nem könyvből tanult, de életem mindennapi tapasztalatából leszűrt „definíció” robbant ki belőlem: „A tragi­kus konfliktus – pl. a családi életben – két olyan princípium összeütközése, mely önmagában egyformán igazságos, melynek létjogosultsága egyformán kétségbevonha­tatlan. Viszonyunk legpontosabb, a lénye­get legjobban megragadó meghatározá­sát azonban nem magamnak, hanem ma­gának köszönhetem, Áron: „Az emberi vágyba több fér, mint két emberi karba, vallotta a »magyar írónak«..., az én szá­momra tragikus felismeréssé vált a közönséges, közismert tény, hogy kettő az nem egy..., hogy nem lehet ugyanakkor, egyidejűleg Brüsszelben és Párizsban len­ni. Nem lehet, ha a benned lakozó érzel­mek szerint ez volna is az igazság; nem lehet és nem lehet a tér törvényeinek, a realizálási lehetőségeknek határaiba nem ütközni. Megoldhatatlan ellentmondássá válik a térben, ami benned, bensődben nem ellentmondás.” Ha lehetne, ha tud­nék, a maga képletességével szólva, „egyi­dejűleg Brüsszelben és Párizsban lenni”! Ha lehetne, ha képes volnék megszüntet­ni azt az „ellentmondást”, mely leginti­mebb bensőmben egyáltalán nem ellent­mondás, de a legtermészetesebb jelenvaló­ság! Ha lehetne valamilyen ravasz szillogizmussal „kint” is bebizonyítani, hogy a kettő igenis egy, ti. „egyik” életem, mely látszólag nem az övé, s a „másik”, mely az övé!

De nem lehet. S a legabnormálisabb az a pillanat, amikor ez ismételten bebizo­nyosodik: a bűntelen bűnösség abszurd érzésével térsz meg a hivatalos útról; a megcsalás hiszem is – nem is vádjával fordítod el fejed, ha utad M.-mel annak a bárnak a reklámképei előtt visz el, amelybe egyszer, hivatásból betértél és szemtanúja lettél a legémelygősebb kenyérkeresési látványnak; a groteszk, operettes „önvád” szárítgatja torkod, ha M.-mel együtt azt olvasod a távoli munka­társnő levelében, hogy szeret bennünket, egycélúlakat... Mindez oly természetes, oly naiv, oly banális – magadnak. S mert csak magadnak, valamiféle „vádbeszéd” motoszkál benned ilyenkor, de a helyzet abszurditása beléd fojtja a szót: azt kelle­ne „megmagyarázni”, ami a számodra oly világos és egyértelmű, azt kellene „meg­bánni”, amit nem vagy képes, a legjobb akaratod és legmélyebb szolidaritás-érzé­sed ellenére sem, bűnödnek felróni, a „kínról” kellene panaszkodni, mely kín is, meg nem is... Marad hát a holtpont-állapot, az abszurditás, mint tartós folya­mat, a permanens tragédia. A permanens tragédia, melyről hiába tudod, életed ta­pasztalataként is, hogy a frivolitással azo­nos, feloldani mégsem vagy képes: felol­dáshoz nem szavak, szavak, szavak kelle­nének, hanem tett, „negatív tett” – s ez az, ami megint csak lehetetlen. És nem­csak azért az, mert lényed alapjában véve antiheroikus.

III.

„Figyelj ide; életemiben már igen sok s a legkülönbözőbb nehézségekbe ütköztem, cipeltem is őket, hogy azt hittem, no most, ebbe aztán meg kell szakadnom – de még sohasem jutott eszembe, hogy véget ves­sek életemnek. Éppúgy, mint ahogy soha egy pillanatig sem kísértett az a gondolat, hogy leakasszam a Louvre-ban s elvigyem Rubens Medici Máriát dicsőítő ciklusá­nak valamelyik festményét. Egyszerűen azért nem, mert tudom, hogy nem az enyém. Egyszerűen azért nem, mert tu­dom, hogy mindenkié.”

„Egyszerűen azért nem, mert tudom, hogy mindenkié”... Híiszem, hogy az élet vállalásának ilyen argumentuma senki másban nem születhet, csak a nagy, köz­ismert, ároni-méretű nemzetközi forradal­márban. Boldog érzés, boldog, jóleső tu­data a biztonságnak, hogy életed kollek­tív – maga azt mondaná: ideológiai – pátosza nem tárgytalan.

Amikor életemben először kerültem szembe az életnek avval a tartozékával, melynek az ember, ha mint furcsa álom, elmúlt a veszélye, szégyelli kimondani a nevét: halál –, amikor e szép, nagyon szép „irodaimi témával” először találkoz­tam „irodalmiatlan” köntösben, egyetlen és utolsó argumentumom e furcsa valami ellen más volt, mint a magáé.

A „mindennapi életben”, amikor az „élet” egy végtelen kiterjedésű, roppant dimenziójú valaminek tűnik, melynek határvonalait egy naiv örökké-létezés illú­ziójában soha nem kutatod, irreleváns számodra a publikum, egy meghatározott vonatkozásban: teszel, amit belső imperativusod parancsaként tenni muszáj, s ha ez a muszáj történetesen az „odakint”-re és az „idebent”-re egyaránt irányuló ak­cióval azonos, nem tartod érdemleges kér­désnek, vajon az az „odakint”, mellyel magadat együvé tartozónak véled, hajlan­dó-e téged magába fogadni. Feloldani ma­gad, az egyesít a sokaságban, az önzetlen­ség tiszta áhítatával, minden számítgató ésszerűségi kritériumtól mentesen, anélkül, hogy latolgatnád: feloldódásod csak­ugyan, objektíve is feloldódás-e, jelenlé­tedet befogadja-e az a közeg, amelybe ol­dódnod természetszerűleg muszáj, vagy pedig csak egy szép, szörnyűségesen szép illúzióról, tárgyát nem lelő, meg nem való­sulható hazakereső nosztalgiáról van-e szó.

De amikor egyszerre rádzúdul a véges­ség tudata – nem igaz, hogy lehetséges másként –, szkepszissel vegyült önzés, a hirtelenül felduzzadt ego hatalma vesz rajtad erőt: Hátha az az „odakint”, az a médium, melytől elvonatkoztatva életedet elképzelni nem tudtad, csak rendületlen keljfeljancsinak, ugribugri dogmatikus lóstatónak, a legjobb esetben egy naiv, idealista „homo moralisnak” vagy „homo collectivusnak” tart, de befogadni, magát veled megosztani nem hajlandó? – Szük­ségszerűen kerül hát a „kórházi napló­nak” szánt noteszba a közlésvágy veresé­geként, az „odakint”-hez fűző utolsó ka­pocs szétpattanásaként: „Naplót írni? ha túlélem, minek? ha nem, minek?” S így túltéve magad illúzión, pátoszon, ideálon, s egyéb köznapi kategórián, mindenen – úgy érzed, mindenen –, egyszercsak egy mondat, mint ahogy általában lenni szo­kott: pontosan az az anti-litterális mondat, mely helyetted nevezi nevén a te legbensőbb, amorf állapotú titkodat – elemen­táris erővel lemeztelenít, meghazudtolja azt az „igazságot”, melyről azt hitted, hogy végérvényes. „SZÖRNYŰSÉG, HOGY AZ EMBER NEM LEHET OTT, HOGY MEGVIGASZTALJA AZT, AKINEK FÁJ TÁVOZÁSA” (S. de Beauvoir).

Így szólt a mondat, mely semmissé tet­te végesnek vélt igazságodat: hogy minde­nen túl vagy, hogy nincs már kötelék, mely az „odakint”-hez fűzne, nincs argu­mentum, ellenérv, mely a nemlét ellen szólna. Nem a „közösség”, nem az „akció”, s nem is a magad lelki üdvössége („men­nyit kellett volna még tenni stb., stb.), hanem egyedül csak a jogtalanság tudata az, ami lelket ver beléd: semmi sem jogo­sít fel arra, hogy utolsó gesztusoddal is fájdalmat okozz Néki, s oly kíméletlen, rideg végérvényességgel, hogy még csak egy vigasztaló szót, egy ideiglenes, de mégiscsak vigasztaló tényt sem hozhatsz fel kárpótlásként.

Így tehát marad a konfliktus, mert „ne­gatív tett” nélkül lehetetlen bebizonyíta­ni, hogy a „kettő” igenis „egy”. Más meg­oldás nincs, az ellentmondásnak, e külső ellentmondásnak nem létezik úgynevezett dialektikus túlhaladási módja. Azaz talán létezne egyféle: a hazugság. Meghazudtol­ni, megtagadni legbensőbb szükségletedet, lemondani az élet teljességének, monolitásának igényéről, azt szimulálni, „jó”, „példás” stb. „élettársként”, hogy íme, „így is jól van”, „így kell ennek lenni”... Vagy „belátásra” bírni M.-et, hogy legyen „megértő”, „elnéző”, hisz tudja, hogy így és így... Egyforma hazugság volna mind­két „dialektikus” túlhaladási mód, s meg­ette a fene azt az igazságot, azt az igaz célt, melynek eléréséért hazug eszközök­kel kell küzdeni, s különben is kérdéses, hogy egyáltalán segíthet-e ilyen esetekben a hazugság. „Egy viszony, ha már egyszer kialakult, akkor él, mint valami harmadik személy. Megvannak, mint egy organizmusnak, a maga törvényei, köve­telményei. Te meg a partnered, még ha hajlandóak volnátok is szerénységre, még ha egyformán hajlandóak volnátok is el­nézésre, megalkuvásra – ő nem. Ő elvér­zik, de nem alkuszik. Nem tud alkudni: megvan a klímája és nem akklimatizálódik.” – Igaza van, Áron, és sajnos,; így igaz M. és az én esetemben is: viszonyunk elkülönült akaratunktól, jóindulatunktól, az egymáson könnyíteni akaró törekvésünktől, fölénkbe nőtt s önállóan létezik.

Mindezért többé már nem azon meditá­lok, hogyan lehetne rajta „változtatni”, hanem az foglalkoztat kínos szenvedéllyel, hogyan lehetne így, ilyenként megtartani. Mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a viszony teher a számomra. Bukválisan egyezek ugyanis a maga nézetével, mely szerint nem a „boldogság” kérdése a fontos, hanem az, hogy semmiféle fájda­lomban sose merüljön fel az emberben a kívánság a megfutamodásra, épp ennek a fájó életnek a nem-folytatására. Annál is inkább osztom nézetét, mert szilárd meg­győződésem, hogy a szerelem vagy fájó vagy semmi, szerelmen inneni; a „boldog szerelem”, az „idillikus boldogság” vagy az önelégültek nyárspolgári fikciója, vagy a tudat előtti, önmagára nem ismert, „em­beri” kapcsolat jobb híjáni elnevezése. „Doleo: ergo sum”, mondhatnám a költő­vel, s igazat mondanék, „Vannak szenve­déseim, melyek elmúlásával minden el­múlna”, mondhatnám magával, s ismét csak igazat mondanék. De különben is ha­zudnék, ha öntetszelgő szentimentalizmussal azt állítanám, boldogtalan vagyok. Az igazság az, hogy egyféleképp igenis bol­dog vagyok: gazdagnak, telítettnek, súlyosnak érzem életem, ami nem jelenti azt, hogy a szó szokványos értelemben is „boldog vagyok”; ami az egyetlen bol­dogtalan kín a számomra, az az, hogy a másik nem képes ilyen életérzéssel elvi­selhetőnek, sőt az egyetlen érdemes lé­tezésmódnak venni az ilyen életet: én egy­részt igenis boldog vagyok, de kínoz, hogy M. nem az – s minden kezdődik elölről, circulus vitiosus, konfliktusunk kiapadha­tatlan. Feloldására nincs mód, deus ex machinás csodákra nem várok. Nem ma­rad más hátra, mint a maga konklúziója, Áron: „gordiuszi csomók és bravúros kard­vágások csak a stratégia terén fordulnak elő. Benső ügyekben, hogy úgy mondjam, lelki téren... a csomó, ha csomó, akkor hozzáférhetetlen. Még a halál számára is. Mert az ember még csak bele se hal, ha­nem mikor egyéb, kívülálló okokból eljön az idéje, akkor velehal.”


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.