EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125129. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 18. szám

Bosnyák István

Vallomás a vallomásról 1

„. . .vallani mindent, volt életem dolga."
Ady Endre

1.
„Jedni tegle kao faraonsko roblje i krvave im se nosnice šire da udahnu kaplju zraka i odmora (osamsatni rad), a drugi deklamiraju o progresu, čovječanstvu, čovječnosti, pobijanju analfabetizma i tiranski kolju milijune s vremena na vrijeme (svi ratovi za poslednjih sto i sledećih sto godina)".
(Miroslav Krleža, 1922.)

 

1966. június 1.

Mit ér vallani, méghozzá prózában, s méghozzá ‒ ma?

Ma, huszonegy évvel a "világbékének" keresztelt patetikus hazugság megkötése után, a második világőrület hatvanmillió hullájának sírdombján, amikor a Föld továbbra is bűzlik az emberhústól, milliók éhségben és öldöklésben megmerevedett húsától, ami nem zavarja a világot abban, hogy komikus hajszát folytasson ‒ a "világűr" meghódításáért; ma, amikor nemcsak országok, de egész kontinensek éheznek, ti. az egész Afrika, Ázsia és Latin-Amerika, s csaknem az egész Dél-Amerika lakossága napi 2150 átlag-kalóriával tengődik ‒ miközben 80 millió ember munkáját a fegyverkezés köti le, 25 millió potenciális termelő fegyvert visel, s egyetlenegy hidrogénbomba előállítási költségén 7,5 ezer hektár sivatagi földet lehetne termékennyé tenni 50 ezer ember évi élelmezésére; ma, amikor a visszahúzódás helyett hatalmas új területeket hódít a kolera, nem csökken, hanem növekszik a szifiliszesek száma, 10 millió ember leprában agonizál, az Egészségügyi Világszervezet nem képes 33 millió dollárhoz jutni, mellyel megvédhetne 550 millió embert a maláriától ‒ ennek az összegnek viszont csaknem a fele, 14 millió dollár megy egyetlenegy óra alatt fegyverkezésre, a világ összhadiköltsége pedig évi 450 milliárd dollárra rúg...

Miről, hogyan és miért érdemes "vallani" ma, e hülye időben, amikor az emberiség nevetségesen parányi, állatias kisebbsége lezseren, különösebb nekifeszülés nélkül terrorizálni tudja az óriási többség emberi Rációját, s amikor az egykori ábránd, hogy egy világforradalom végleg megemberiesíti az elállatiasodott világot, egyre inkább illuzórikussá válik, mert a szuperbombák Damoklesz kardja mindennemű fegyveres leszámolást végzetessé tehet; ma, amikor az egyszer már megvívott forradalom és kivívott függetlenség szigetországában két-, három-, négy-, ki tudja, hány százezer ember pusztul el a polgárháborúban, melynek, paradox módon, egyik előidézője az a párt és az az osztály, amely a történelem mindennemű tömegmészárlásának felszámolására hivatott; ma, amikor az állítólagos demokrácia gigantikus országa évi 600 ezer tonna bombát szór az egyszer már nagy áron "függetlenné" vált s nálánál számtalanszor kisebb országra, megjátszva a süketet az emberiség nagy többségének felháborodása előtt...

Érdemes-e egyáltalán szóra nyitni a száját, amikor a szókimondásnál sokkal elementárisabb gesztus, a mindennemű háború ellen tiltakozó Rodger Laporte-ok és Jelena Jankovskik önfelgyújtó gesztusa éppen olyan haszontalan és értelmetlen, mint az "ellenséges" tábor buddhista papjainak, apácáinak és egyetemista lányainak élő fáklyává válása? Füstölgő emberi testek, a "modern technika" jóvoltából az egész világ szeme előtt perzselődő emberi testek, felvágott vénák és vérrel írt tiltakozó levelek, hetekig tartó, animális kitartást igénylő éhségsztrájkok, százméteres fa tetején elkövetett spektakuláris harakirik ‒ még ez sem ér semmit, mintha semmi sem történt volna, minden megy tovább a kannibalizmus évezredes törvényei szerint. Valamiféle "Eszme", valamiféle "Igazságtétel" alibijével generálisok jönnek, generálisok mennek, politikai börtönök nyílnak, politikai börtönök csukódnak, mint valami tragikomikus kabaréban a marionettek, úgy váltakoznak az Elnökök, a tegnap még tömegbálványként istenített Történelmi Személyiségek, ma pedig már ugyanazon tömeg által leköpdösött, szimbolikusan felakasztott, elégetett s végül csa-csa-csa ritmusban szimbolikusan a sírgödörbe kísért Premierek; ha nem a "külföld", akkor a "belföld", de valamilyen "veszélyes tényező" ürügyén rendületlenül masírozik a militarizmus, a kis és nagy országok egyaránt megtalálják a maguk tényleges vagy fiktív "ellenségét", melynek tényleges vagy fiktív "agresszivitása" miatt, és az éhező, betegségben, piszokban, koszban sínylődő tömegek rovására, meg kell szervezni, minél szilárdabban és pazarabbul, az "önvédelmet": mindenki "védekezik", mindenki "véd" valamilyen Ügyet, Igazságot, Népérdeket, Eszmét ‒ s a világ mégis csupa támadás, merő agresszivitás. És hogy a komédia nagyobb legyen, ezen apokaliptikus állapot egyik szorgalmas szítója, a demokrácia országának demokrata elnöke, aki eddig, természetesen ismét a demokrácia szent nevében, kb. másfél millió Vietnamban elesett ember haláláért közvetve, de személy szerint is felelős, egy nemzetközi egyezmény megkötését javasolja ‒ a Holdon való katonai aktivitás betiltásáról!

Csakugyan, van-e ma valamilyen értelme a vallomásnak?

A prózában megnyilatkozó embernek e szükségszerűen felmerülő, meg nem kerülhető kérdése ma éppolyan aktuális és éppolyan inaktuális, mint bármikor volt, s éppolyan lényeges és éppolyan lényegtelen, mint a költeményben valló, univerzálisabb érvénnyel megnyilatkozó mai ember kérdése:

"De kinek motyogok, kinek beszélek?

Kit ment meg a haláltól az ének?"

(Juhász Ferenc)

 

Aktuális és lényeges, mert a világlégkör, amelyben felmerül, lépten-nyomon arról igyekszik meggyőzni a kérdés feltevőjét ‒ s nem kis sikerrel ‒, hogy nemcsak az ilyen improduktív tett, mint amilyen az egyes ember "vallomása", de általában az egyes ember mindennemű akciója is meglehetősen tehetetlen. S inaktuális és lényegtelen a kérdés, hogy érdemes-e ma ‒ méghozzá prózáiban ‒ vallani, annál az egyszerű ténynél fogva, hogy akárcsak a poézis, az ilyen formájú megnyilatkozás sem racionális meggondolás, észokokkal alátámasztott elhatározás eredménye: vallani vagy muszáj, vagy nem muszáj, minden logikus érvtől vagy még logikusabb ellenérvtől függetlenül. Sőt, annak ellenére is. Mert hiába igaz az, hogy az emberiség éhező, sanyargatott és örökös félelemben tartott óriási többsége még nem ember, a parányi, de világ-megsemmisítő hatalommal rendelkező, vagy éppen különleges hatalom nélküli, de egyaránt agyonra zabált része pedig már nem ember, hanem fantázia nélküli hülye, akinek hiába hozza az orra elé a "modern technika" az egész világ nyomorát, ökör módra közömbösen viszonyul hozzá; s hiába alapos az ebből származó kétely, hogy miként lehetne akkor ilyen, körülmények között "érdekes" az univerzális testi vagy szellemi nyomornál sokkal "látványtalanabb" személyi nyomor, individuális probléma feltárása ‒ az, akinek "motyognia" kell, e bénító felismerés ellenére is el-elmondja a magáét, ha másképp nem, hát a Sajkódi esték írójának konklúzióját használva mottóul: "Aki ezeket írta, nem hiszi már, hogy valami baj történik a világban, ha meg nem szólal."

Vallani azonban mégiscsak hittel, bármilyen parányi hittel is, de csakis avval lehet. Aki vall, még hisz valamiben, ha nem is a megvallott szó világformáló erejében, de legalább tanúságtevő, tanúbizonyságot állító, feledni nem engedő hatalmában. A valló ember hite azonos annak a tanúnak a hitével, aki, mondjuk, egészen véletlenül egy gyilkosság szemtanúja volt: tudja, hogy a nyilvánosság előtti tanúságtétele mit sem változtathat a lényegen, ti. az áldozatot a legteljesebb és legmegdönthetetlenebb tanúskodással sem lehet életre kelteni, de mégis vall, nemcsak részvétből és nemcsak bosszúból, hanem mindenekelőtt egy ösztönös parancsból: a látvány embertelensége, ha ki nem mondaná, meg nem nevezné a nyilvánosság előtt, életet bénító bűnként nehezedne rá. Vallani tehát ilyen értelemben annyi, mint megörökíteni, feledésbe nem engedni a személyes látványt ‒ paradox módon azt a leginkább kínos látványt, melyről talán legjobb lett volna nem is tudni, de amelyet mindenképpen jó volna, ha lehetne, végképp elfeledni.

S van-e különösebb, furcsább "látvány", mint az, amit személyes életnek hívnak! Vállalni ennek a "látványnak" a folyamatos, permanens vallomással történő megörökítését ‒ ez alighanem nem más, mint korai szűkölés az elmúlás előtt, termékeny, alkotó, emberi vonítás az animális halálfélelemben. "Az emberi szellem kiváltsága, hogy alkotó ‒ ez ugyan nem véd meg a személyes megszűnéstől, de érdemes és nagyszerű dac, az egyetlen, amit az ember ‒ ha végső fokon hasztalanul is, de épp azért az emberi méltóságnak dicséretére ‒ szembeszegezhet a megsemmisítő, a lerontó halállal..."[1] E "kiváltságba" vetett hit, a hitnek legalább ez a minimuma kell ahhoz az értelmetlenségében is értelmes, irracionalitásában is racionális gesztushoz, melynek neve: vallomástétel.

2.

"Nincs abban semmi, ha nemigen érdeklődöm az iránt, ami nem én vagyok, de viszont érdekelhet-e valami közvetlenebbül, mint saját magam?

Mi vagyok hát én, Uram Istenem? Miféle természet? Bizony változatokban igen gazdag, sokmódú, mérhetetlen élet vagyok."

(Szent Ágoston)

Az ősrégi, szókratészi intelem, hogy ismerd meg magad, nemcsak a költők, de a mindenkori prózában vallók számára sem lehet közönséges didaktikus tanács, mélyet vagy meg kell szívlelni, vagy nem. Szent Ágostontól Giordano Brunóig, Montaigne-től és Pascaltól Rousseau-ig és tovább, a "kis" és "nagy" vallóknak egyaránt központi, alapvető problémája az a rejtély, melyet a maguk "változatokban igen gazdag, sokmódú, mérhetetlen élete" képez. Hogyan tájékozódjék a világban, ha a maga bensőjében sem tud eligazodni, hogyan keresse az univerzális dolgok értelmét, ha a maga parányi univerzumának sem ismeri a miben- és miért-létét, hogyan fogóddzon meg valamilyen éltető nyilvánvalóságban, ha az összes dolgok közül ő maga a legkevésbé kifürkészett és legkevésbé megnevezett rejtélyesség? ‒ Ez az a tudott vagy sejtett, ösztönösen megérzett vagy végérvényesen felismert igazság, mely a vallót, a mindenkori vallót mindenekelőtt a maga individualitásának felkutatására, a bejárhatatlannak tetsző belső valóság bejárására és megnevezésére készteti: nincs olyan valló, akire kisebb vagy nagyobb mértékben ne vonatkozna Montaigne azon bevallása, hogy ő saját magát minden másnál többet tanulmányozza, mert önmaga az ő metafizikája és fizikája.

"Embert mutatok be embertársaimnak a maga valóságában, és ez az ember én vagyok" ‒ kezdi Rousseau a Vallomásaimat, s azok szemében, akik sem maguk, sem mások egyedülvalóságának immanens értékét nem érzik s nem méltányolják, azok előtt megbocsáthatatlan "szerénytelenséggel" folytatja: "Én, egyedül. Ismerem a szívemet, és ismerem az embereket. Nem úgy vagyok alkotva, mint akiket ismertem s merem hinni, hogy senki sincs úgy alkotva, mint én. Ha nem is érek többet, de legalább más vagyok." Azok számára, akikben önmaguk mibenléte sohasem merül fel mint problematikus valami, a másik ember állandó és szenvedélyes önmagára-figyelése, magát-hallgatása s a maga különvalóságáról tett vallomása unszimpatikus "énközpontúság", pöffeszkedő magaszeretés csupán ‒ a valló ember számára viszont legyőzhetetlen imperativus, el nem csitítható belső kényszer, "szerényebb", "hasznosabb", "értelmesebb" dolgokkal fél nem cserélhető kényszerű foglalkozás, íratlan törvényékkel előírt s legtöbbször gyötrelmes robot, melynek végső eredménye ‒ a maguk lényét sohasem kutatók, magabiztos közömbösséggel benne sohasem kételkedők feltevésével ellentétben ‒ éppen egy önkritikus szerénység, a pascali intelem igazságának felismerése és magáéva tevése: mi vagyunk valami, de nem vagyunk minden; az tehát a vallói magatartás végső eredménye, amiről Josip Vidmar azt mondja, hogy ez a legnagyobb bölcsesség és legfőbb erkölcs: ismerni a magad határait, helyét és bensőd igaz valóságát.

Vitathatatlan azonban, hogy van a vallomástevésben valami rejtett önértékelési szándék is. A megnyilatkozás egyik központi indítéka az önmegmutatás, önbizonyítás, önigazolás ösztöne, mégpedig nem csendes, privát inkognitóban önmagad előtt, hanem mások szeme láttára. A feltárulkozás csak látszólag öncélú tett, a személyes határok keresése csak látszólag egyetlen célja és értelme az önelemző vallomásnak: titkos vagy megvallott indítékként nagymértékben befolyásolja az a vágy, hogy "látva lássanak". Még Ágoston is, aki vallomásaiban eredetileg csak az Istennel akar társalogni, csakis őelőtte és őt respektálva akar megnyilatkozni, csakhamar rádöbben s bevallja, hogy nem is annyira az Istenhez, de egy sokkal közelebbi és sokkal valóságosabb publikumhoz szól: "Kinek szólnak e vallomások? Nem neked, én Istenem, hanem az én fajomnak a te színed előtt, az emberi nemnek, akármilyen kis töredéknek akad is majd kezébe ez az én könyvem." A "látva lássanak" e vágya pedig kimeríthetetlen, mindig újabb és újabb "kísértésbe" hozza a megnyilatkozót, s közben ‒ a prózában vallóknál még inkább, mint a költőknél ‒ jobbára csak vágy marad: a Vallomásaim rousseau-i szándéka, hogy "legalább egyszer látni lehessen embert olyannak, amilyen a belsejében volt", mindig csak gigantikus, de teljesen soha meg nem valósuló, egészében soha be nem teljesülhető szép nosztalgia marad, s még a permanens vallomással feltárt életút végén is mindig aktuális marad a kérdés: "Ki látott engem?"

Ágoston elhatározása, hogy "bemutatom magamat..., hogy mi vagyok már, s mi vagyok még mindig; de »enmagamat semmiképpen sem akarom megítélni«..." ez minden valló intim szándéka ‒ naiv szándéka: minden vallomás eleve önértékelés is, amikor magunkról szólunk, az "objektív semlegesség" csak morális ábránd, mely kisebb-nagyobb mértékben mindenkit cserbenhagy. Rousseau erről tanúskodó esete nem mentes a bájos komikumtól. "Mindig nevettem Montaigne hamis természetességét, midőn látszólag beismerve hibáit, nagy gondja volt reá, hogy szeretetreméltóknak tüntesse föl", rója meg az esszé megteremtőjét a Vallomásaimban, hogy azon nyomban ő is áldozatul essék a "hamis természetességnek", s bumerángként csapjon vissza magára, holott "pozitív példaként" akar szerepelni: "míg én, aki mindent összevéve magamat az emberek legjobbjának hittem és még most is hiszem (!), éreztem, hogy nincs emberi benső, bármily tiszta legyen is, amely ne zárna magába néhány gyűlöletes vétket." De e nem éppen szerény nyilatkozattól eltekintve is, míg az ember a "néhány gyűlöletes vétek" leírását és interpretálását olvassa, több ízben is szeretné odamondani az idős szerzőnek: ön sem mentes, Jean-Jacques Rousseau, a szeretetreméltóság keresésétől.

A valló ember lehet szerénytelen, de álszerény soha. "Ha akadna azonban mégis olyan erkölcscsősz, aki semmiképp sem szenvedhetné az öndicséretet, annak megmagyarázom, hogy azt olykor nem lehet elválasztani a dicsért személy elérte eredményektől ‒ vallja a Dialógusok Teofilo-Brunója a maga helyének és értékének dacos tudatában, anticipálva Montaigne azon meggyőződését, hogy nem szerénység, de balgaság rosszabbnak tüntetni fel magunkat, mint amilyenek a valóságban vagyunk, és Rousseau-ét, mely szerint bár vallomásait nem azért írja, hogy dicsbeszédet mondjon magáról, de az olvasók azt sem várhatják el tőle, hogy elhallgassa az igazságot, ha az őneki kedvez.

Van a megnyilatkozásnak egy módja, mely lehetővé teszi a nyilatkozónak, hogy ha nem is "istenien" igazul, de legalább emberien elfogulatlanul szóljon magáról: az önmagából való kilépés és kívülről való visszanézés; az igazi valló (s nem a ripacs), aki egyaránt elkötelezettje az igazságnak, akár kedvező, akár kényelmetlen az a számára, úgy néz és lát, mint az a rovar, melynek szemgolyói szinte nem is a testében, hanem "kint", az antennákként kinyúló szerveken helyezkednek el. A vallomás mindig egyféle autoportré, s mint ilyen, annál valósághűbb, minél inkább megfogadta alkotója a leonardói tanácsot: "azt ajánlom, hogy festés közben tarts magadnál egy lapos tükröt, és gyakran nézegesd benne munkádat, mely ott visszájáról fog látszani, és úgy fog előtted feltűnni, mintha más mester kezétől volna, és abban jobban megítéled a hibáidat, mint egyébként." Csak így, egyféle "lelkiismereti görbe-tükröt" tartva maga előtt, azaz csak "szentírásos emberként" kerülheti el a valló, persze csak részben, azt az "igen veszedelmes kísértést", melyről Ágoston nyilatkozik: "ajkam minden beszéde, minden cselekedetem, amit emberi szem lát, tele van igen veszedelmes kísértéssel, mert bennem van a dicsőség szeretete, amely összekoldult dicséretekből valami egyéni kiválóságot gyárt nékem, és megkísért vele. Ha megkorholom, ezen korholás maga újabb dicsekedés alapja, sőt a hiú dicsőség megvetését is még hívságosabb dicsekvésre használja. Így aztán már nem is a hiú dicsőség megvetése miatt örül, sőt meg sem veti, mert egy lélegzettel dicsekszik is!"

Ellentétben azokkal, kik a maguk zártságát, sunyi zárkózottságát avval az alibivel akarnák igazolni, hogy úgysem lehet teljesen kitárulkozni, úgysem lehet abszolút nyíltnak lenni ‒ a valló ember, noha biztos benne, hogy a "teljes" és "abszolút" nyíltság esetleg csak az istenek sajátsága lehet, éppen ezt a lehetetlenségnek tudott teljességet ostromolja. Tudja, hogy vallomása nem lehet isteni, de azt is tudja, hogy lehet maximálisan emberi, lehet emberien teljes, s az, hogy "csak" ez lehet, nemhogy nem tántorítja el a vallomástételtől, mint a feltárulkozás fitymálóit, de újabb és újabb erőt ad neki az adott lehetőségek közötti maximális, önmaga szubjektív korlátozottságát is túl- és túlhaladó megnyilatkozáshoz. Amikor Montaigne azt állítja, hogy ő, szemben az írók nagy részével, nem valamilyen sajátos és különös tulajdonságával akar megmutatkozni mások előtt, hanem teljes lényével, mint Michel de Montaigne ‒ s nem mint grammatikus vagy költő vagy jogász ‒, akkor azt a teljesség-igényt, az egész ember relatíve teljes, emberien teljes önfeltárásának igényét anticipálja, melyet majd Rousseau úgy fejez ki, hogy "Szívem nem tud csak félig megnyílni".

 

Megvallani mindent, bűnt és erényt egyaránt, ez a valló etikája, egyetlen etikája; azt, ami, sohasem szégyenli úgy, mint ahogy azt kellene szégyenlenie, ha erről szándékosan szépítve, természete emberi fogyatékosságaival, hiúsággal, dicsvággyal meg nem küzdve vallana: mindig szégyenletesebb tettnek tartja a vallomás közbeni hazugságot, mint magát azt a rá nézve kedvezőtlen dolgot, melyről vallania kell. Isten vagy ember, a publikum vagy önmaga előtt magához nem méltónak találni a szándékos elferdítést, szépítést vagy hazugságot, s maximális erőbedobással, egész emberi méltóságának angazsálásával küzdeni a teljes, lénye lehetőségeit egészében kimerítő önfeltárásért ‒ ez az egyetlen morális imperativus, mely ellen a vallónak vétenie tilos.

3.

"Úgy érzem, agyonnyom a csönd, darabokra bomlik a testem, elolvad a tüdőm, ha nem szaladok a zajba, ha nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába…"

(Ady Endre)

 

Ritka az olyan valló, akinél a magával való szenvedélyes foglalatoskodásban, csak ebben és semmi másban merül ki az egész ember szellemi energiája. E ritka kivételek között az egyik legmarkánsabb példa a Michel de Montaigne-é, nem a szkeptikusé, hanem a sztoikusé, aki bizonyos nyárspolgári jellemvonásoktól sem mentes.

Michel Equem, a de Montaigne-kastélyban született nemes, Périgueux és Bordeaux bírósági tanácsosa, majd Bordeaux polgármestere vallói erkölcsösségéről tanúskodik a tény, hogy amikor faluja papjának rövidlátásáról szól (a pap a falu szőlőinek elfagyásából azt következteti, hogy az Isten az egész emberiségre leküldte haragját), akkor a maga konklúzióját többes számiban vonja le, önmagát is beleszámítja a templomtorony-perspektívájúak közé, mondva, mi mindnyájan magunkba húzódunk, s nem látunk tovább az orrunknál... Hogy a "mi" használata nem stílus-bonton, hanem a vallói mindent-bevallás, az önkritikusi viszonyulás megnyilvánulása, arra Montaigne írásaiban több helyen is találunk bizonyítékot. A felfuvalkodottságról szóló esszéjében például lezseren bevallja, ővele bizony úgy áll a dolog, hogy az egészségét és az életét kivéve nem létezik számára semmi, amiért a fejét a falba verné... Másutt pedig Lukretius meglehetősen nyárspolgári mondását idézi: "jól érezni magam és jól élni, ebben van minden tudományom", míg a bűnhődésről szóló esszéjében azt közli szemrebbenés nélkül, hogy megelégedésére szolgál, ha nem kell mások dolgaira gondot fordítania és fölöttük virrasztani... A háromféle társaságról értekezve végül egészen precízen is meghatározza nyárspolgárias magatartását: "Én máról holnapra élek; és, már megbocsássanak, csak magamnak élek: az én céljaim ezen nem terjednek túl." Nem véletlen tehát, hogy az ellentmondásokkal teli, de ezekről mindig készségesen valló Montaigne a nyárspolgáriasságot illetően következetes marad akkor is, amikor vallomásai szemléletmódjáról szól: Ő magába vonja tekintetét, nem előre, hanem magába néz, csak önmagával foglalkozik, a maga egyéniségét figyeli, tanulmányozza és élvezi, ő a maga én-je keretei között mozog.

Azonban nem minden valló, sőt, azt hiszem, nagyon kevés valló képes csak önmagával foglalkozni, csak a maga énje keretei között mozogni, egyedül önmagát tartva a maga "metafizikájának és fizikájának". S főleg nem képesek erre azok az individuumok, akiknek prototípusa Don Quijote tragikusan derűs figurájával vonult be az európai köztudatba, s akik individualitásukat, személyes életüket és sorsukat nem bírják elvonatkoztatni a többség életétől és sorsától. Akár egy univerzális közösség szerves részének, akár lehullott, kivált egyedének tudja magát, az ilyen individuum-típusnak a maga személyiségével, személyes problémáival egyenrangú, sőt gyakran ezeket meghaladó, önmagán kívüli preokkupációi is vannak. De még az esetben is, ha intime meg van győződve a maga "apolitikusságáról", a világ sorsa iránti "indolenciájáról", sőt, ha ezt tudatos programként hirdeti is, mint Montaigne, a valló ember gyakorlatilag szinte sohasem vagy csak részben képes közömbös maradni az iránt, ami a maga privát szféráján "kívül" van; nem képes, mert aki vall, szükségszerűen nemcsak önmagáról tesz tanúságot ‒ hanem magáról a világban s a világról magában.

Bűn nyugton maradni, bűn hallgatni, amikor az igazságot rombolják, hirdette Blaise Pascal, s evvel a mindenkori vallók benső imperativusát; tanúságtételre késztető individuális erkölcsi parancsát nevezte nevén. "Az ember legalább hű tanú maradjon"[2], hirdeti intim eredőként minden valló, s ez az önkéntesen vállalat feladat az, melyből a megnyilatkozóknak egy újabb korlátozottsága, ismét csak nem "istenien" teljes, hanem emberien részleges igazmondása származik.

Mert a tanúságtevés nem éppen veszélytelen dolog: olykor nemcsak a hamis, de az igaz tanúskodásért is könnyen leröpülhet az ember feje, s e Damoklesz kard képzete gyakran megbénítja, vagy legalábbis megszelídíti a nyelvet.

Montaigne példája e szempontból is jellemző. Esszéi első könyvének előszavában biztosítja az olvasót, hogy benne megtalálja a szerző fogyatékosságait és természetes alkatát ‒ de gyorsan hozzáfűzi: amennyiben ezt megengedte a nyilvánosság iránti tisztelete. S amit nyomban e megszorításhoz fűz, az nemcsak poétikusan szép, de pontos meghatározása is minden valló objektív, társadalmi korlátozottságának: "Ha azon népekhez tartoznék, kikről azt mondják, még a természet törvényeinek édes szabadságát élvezik, szívesen mutatkoznék meg, biztosítlak erről, a magam teljességében és pőreségében."

"Ha azon népekhez tartoznék"... A valló ember nem respektálja a nyilvánosságot, pontosabban a nyilvánosság egy részét. Amikor Ágoston a maga gyengeségeiről nyilatkozva azt feltételezi, hogy publikuma a megvallott tulajdonságaiért megmosolyogja, dacosan jelenti ki: "Hát csak mosolyogjanak rajtam gúnyosan azok az erősek és szilárdak, én, gyarló és ügyefogyott, folytatom vallomásaimat..." S Montaigne is hasonló viszonyulásról tesz tanúságot a felfuvalkodottságról szóló esszéjében: bevallja, hogy jobban szeret kellemetlen és belátástalan lenni, mint hízelgő és alakoskodó, s elismeri, hogy talán van egy kis önfejűség és kevélység is a következetes, másokra tekintettel nem levő nyíltságban. Azonban ugyanebben az esszéjében, s ezen intoleranciára utaló kijelentése előtt egyértelműen leszögezi, hogy egyes esetekben bizony ajánlatos toleránsnak lenni, s nem verni a fejet a falba: "Nem kell mindig mindent kimondani, mert ez hülyeség volna..."; egy más alkalommal pedig ezt a program-elvét a maga vallói gyakorlatára is vonatkoztatja: "Én az igazat mondom, nem az egész és teljes igazságot, hanem annyit, amennyit meg merek mondani." Mindebből, valamint egész írói gyakorlatából is, az vonható le, hogy a bordeaux-i nemes és bírósági tanácsos a közvélemény "közönséges", úgy is mondhatnánk, veszélytelen része felé egy teljes, kendőzetlen és intoleráns nyíltságot hirdet és követ, míg ugyanennek a közvéleménynek hatalmi része felé csak egy relatívat és toleránsat ‒ olyant mely, a vallás- és polgárháborús időkben nem veszélyezteti Michel de Montaigne fejét.

Az ilyen vallói program és gyakorlat, sajnos, nemcsak a "jól" és "zavartalanul" élni akaró, sok vonatkozásban nyárspolgár bírósági tanácsosra és polgármesterre jellemző, hanem, kisebb vagy nagyobb mértékben az előtte és utána élő, egykori és mai vallókra is. Minden megnyilatkozónak szükségszerűen nemcsak etikája, hanem taktikája is van, taktikája, mely ezeregy kompromisszumra kényszeríti ‒ annak érdekében, hogy tovább vallhasson, tovább tanúskodhasson, ha nem is teljesen felnyílt szájjal és tele torokkal, de legalább suttogva és eufemizálva, ami mégiscsak emberibb, mint a teljes hallgatás. Mint ahogy embere válogatja, hogy a valló mennyit tud, akar és mer önmaga személyes életéből feltárni, úgy a társadalmi- politikai valóság iránti vallói "eretnekség" mértéke is egyénenként különböző, egy és ugyanazon külső feltételek között is van, akiknél a vallomástevő taktika csaknem devalválja a vallói etikát, másoknál viszont a taktika csak annyiban van jelen, hogy az etika megvalósulhasson, nyilvánosságra jöhessen.

Az a rousseau-i elhatározás, hogy sohasem tesz hamis esküt a bírák előtt, bármit kockáztat is az igazság kimondásával, s az a montaigne-i nosztalgia, hogy jó volna olyan égalj alatt élni, ahol a "természet édes szabadsága" honol, mert ott lehetséges volna a teljes kitárulkozás ‒ csak a történelem előttiségből kifelé láboló szocialista társadalmakban válhat megvalósítható elhatározássá és reális nosztalgiává: ott, ahol lépten-nyomon nem függ az ember feje fölött a hatalom Damoklesz kardja, mert az egyetlen tényleges "hatalommá" az önigazgató emberek, a közvetlen termelők szabad asszociációja válik, ott, s csak ott megteremtődnek a feltételek arra, hogy az ember a maga "teljességében és pőreségében" jelenjen meg a nyilvánosság előtt. Amikor majd a vallomástevők "eretneksége", melyet Ady Endre úgy határozott meg, hogy "nem is mondunk mi... kinyilatkoztatásokat, csak a nyelvek hegyén élő, gyáván rejtőzködő igazságokat csaljuk elő", amikor ez a látszólagos, csak a köztudatban már a "nyelvek hegyén élő" igazságokat kimondó individuális "eretnekség" megszűnik eretnekségnek lenni, s amikor majd hitelét veszti a ma még releváns igazság, hogy "elrejteni, hazudni vagy elhallgatni azt, amit az ember lát és tud: a hétköznapi vagy politikai életben nemcsak sikeres, hanem egy szuper individuális erkölcsiség szempontjából még igazolható és produktív eljárás, elkerülhetetlenül szükséges, jobb is lehet, mint az őszinteség"[3] ‒ amikor tehát a mindent kimondó individuális erkölcsiség megszűnik veszélyesnek, sőt néha károsnak is lenni a többség szempontjából, akkor majd, és csak akkor, megszűnik az a konfliktus is, mely a vallói etika és az ezt fékező, teljességében megnyilvánulni nem engedő taktika szükségszerű egymás mellett létezéséből ered.

 

4.

"Ha van egyáltalán valami isteni, akkor ez a nyíltság az, ez a bizalom, ez a semmivel vissza nem riasztható, következmények miatt nem aggódó kitárulkozás, ez, mely feltétele minden egyesülés misztériumának, s mely több minden misztériumnál..."

(Sinkó Ervin)

 

Miféle makacs magatartás az, mely a kettős megkötöttség, az egyéni és társadalmi korlátozottság tudatának ellenére sem szűnik meg nyíltnak, kifelé fordulónak lenni?

A valló ember, valahányszor elébe tolakszik a kérdés, mi értelme van a megnyilatkozásnak, ha úgysem lehet abszolút, hanem csakis részleges, akár magáról, akár a környezetéről szól ‒ mindenekelőtt Plutarkhosz paradoxonához fordul, akárcsak Montaigne: isten csak annyiban lehetsz, amennyiben belátod, hogy ember vagy. Az Igazság "csak" emberi, s nem istenien abszolút, de az ilyen, a "csak" ilyen igazság egyedül azon gyáva fitymálók számára "értéktelen", akik ennek a kimondására sem merészkednek. A valló igazsága, mint minden evilági igazság, emberi és szubjektív, de ugyanakkor objektív is, azzá teszi, paradox módon, a valló elementáris szubjektivitása: "figyelmeztetnek, hogy objektív maradjak, s régi tapasztalataim szerint én ilyen csak szubjektív módon lehetek", vallotta egy alkalommal Ady Endre, s evvel nemcsak a maga, de minden valló "régi tapasztalatáról" szólt.

Ha nincs is a vallomásnak abszolút, de van emberien maximális igazsága: minden megnyilatkozás azt a végső nyíltságot súrolja, melyre a valló magával és a világgal szemben képes. "Azt fogadom el igaznak, amit igaznak tudok, és sohasem azt, amit hazugságnak tudok", állította Rousseau, s ez az, ami a vallomástevőket elválasztja a cinikus örök-szótlanoktól, kik nem csak a kétségbe vont igazságot, hanem a legintimebb meggyőződésük szerinti hazugságot is képesek nagy bölcsen elhallgatni vagy éippen "igazság" gyanánt terjeszteni, ha kommoditásuk így kívánja. Evvel viszont, mint Montaigne mondaná, eme polgártársaink a perfiditást tanulják: rászokva a hazugságra, nem vonakodnak az adott szó sárba taposásától sem. Velük ellentétben, s szánva és megvetve őket, a valló ember azt hiszi, amit Pascal, ti. hogy a hazugság annyira elterjedt s az igazság annyira el van fedve, hogy csak úgy ismerhető meg, ha szeretik. Úgy szeretni az igazságot, a feltétlen emberi igazmondást, mint önmagában való emberi értéket ‒ ehhez az az önfeledt rajongás szükséges, mellyel a Dialógusok Saulino-Brunója megénekelte az egyik legszebb himnuszt, melyet az igazsághoz valaha is intéztek: "az igazság a legőszintébb, a legistenibb dolog mindenek között; ...erőszak nem veheti el ezt, az idő meg nem ronthatja, nem kisebbedik azáltal, ha elrejtik, sem nem vész el, ha közlik mással; mert érzék meg nem csalhatja, idő meg nem ráncosítja, a tér nem rejti el, éjszaka meg nem szakítja, sötétség el nem fátyolozza; ellenkezőleg, minél jobban támadják, annál jobban éled és növekszik. Védő és pártfogó nélkül megvédi saját magát."

De van e jobbára értelmi okon kívül egy másik, inkább érzelmi indítéka is a nyíltan-maradásnak, az el nem hallgatásnak.

"Mivel »a szeretet mindent elhisz« ‒ természetesen csak azoktól, akiket összeköt és egybeforraszt ‒, én is úgy tárom ki lelkemet, Uram, előtted, hogy az emberek is meghallhassák. Nem tudom ugyan bizonyítani nekik, hogy igazat vallok, de azok bizonyosan elhiszik, akiknek figyelmét a szeretet hajlítja felém." Szent Ágoston e feltevése nem csak arról tanúskodik, hogy a kitárulkozás egyik döntő motívuma a "szeretném, ha szeretnének" vágya, hanem közvetve arról is, hogy az ember csak akkor tesz vallomást nyilvánosság előtt, ha mindenek ellenére hisz is abban, hogy e vágya nem tárgytalan, vagy legalábbis nem teljesen tárgytalan. Ha nem is a sokaság, de egy parányi közösség, ha nem is az emberek, de néhány régi vagy új, idős vagy fiatal barát, szellemi vérmérsékleténél, eszményeinél és magatartásánál fogva rokon ember, vagy legalábbis egyetlenegy szeretett és szerető személy hallja és meghallja azt, amiről nekem beszélnem kell ‒ ez az a feltétlenül szükséges bizonyosság, mely nélkül nincs vallomás. Szeretni és szeretve lenni: ez a nyíltság, a nyitva-maradás feltétele, csak ez biztosíthatja azt a bizalmat, mely a kitárulkozáshoz szükséges. Vallani meglehetősen kockázatos dolog, a valló naivan kitakart személye mindig s igen könnyen megalázó megbámulás tárgyává válhat, főleg ma, e strip-tease-korban, amikor az egymás iránti közönyösség folytán a belső lemeztelenedés is éppolyan cirkuszi attrakcióvá, nem az emberi fantáziát, hanem csak a nyál- és egyéb mirigyeket mozgósító mutatvánnyá válhat, mint a külső strip-tease. Azonban, ha érzed, hogy létezik egy közösség, egy akármilyen kicsi közösség, mely reális tárgya lehet a kitárulkozás »misztériumának«, mert összeköt vele a mindent elhívő szeretet" ‒ akkor érdemes ezt a rizikót, a közbámulat, közszánalom vagy közröhej rizikóját is vállalni.

De a legelementárisabb kísértés, mely a vallónak az abbahagyást szuggerálja, nem "kívülről", hanem "belülről" jön, s eredete az a felismerés, hogy amikor vall az ember ‒ nem vallani volna jó. Rád gázolnak ‒ s te "megvallod", hogy fáj; meggyaláznak ‒ s te "feltárod", hogy meggyaláztak; elhagy a kedves ‒ s te "kinyilatkoztatod", hogy elhagyott... Sőt, hogy az abszurditás nagyobb legyen, ez a tettpótló halk panasz, visító siránkozás vagy éppen ordító szitok gyakran a ‒ kenyered: "gondolják el, van egy ember, aki nagyon-nagyon érzi a életet, erről néha-néha szép vallomásokat tud tenni. És ez az ember ezzel él, ezt csinálja, ebből kell hogy csináljon valamit, ez az élete, sőt ebből él meg. Valakit gondoljanak, aki kénytelen büszkélkedni olyan sajátságaival, amiket mai emberi civilizációnk méltán taksál kevésre. Valaki azt ápolja és fitogtatja magában, mellyel okos, mai polgári lény föltétlenül orvoshoz szalad, hogy kigyógyíttassa, ha lehet." Adynak e krokija tökéletes kifejezője a valló ember abszurd magatartásának. Ettől az abszurditástól menekülne minden valló ‒ ha volna hova menekülni. De nincs, ezért a vallomás továbbra is marad az, ami: a tett pótléka, a megnyilatkozó naiv, tehetetlenség elleni lázadása: a gyengék "vallanak", az erősek cselekednek.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vallomástevőnek a világhoz való viszonya teljesen passzív. Amíg az ember vallani képes, relatíve aktívan, termékenyen viszonyul az élethez; a vallomás ilyen értelemben a tett és a negatív tett határán áll: aki sem cselekedni, sem megnyilatkozni nem bír tovább ‒ meghal, s ez az egyetlen ténylegesen passzív gesztus, melyet az ember végső lehetőségként szembeszegezhet az élettel. Éppen ezért nem kellene félni a világnak még a legpesszimistább vallótól, még a legsötétebb nihilista megnyilatkozótól sem: aki még vall, mindegy, hogy hogyan, lényegében még igenel, végső fokon még optimista magatartásról tesz tanúságot; az igazi pesszimista elhallgat, az igazi nihilista nemcsak a világ minden fiktív vagy tényleges értékét, de a maga értelmetlennek bizonyult életét is felrúgja, mint egy közönséges vásári kacatot.

5.

"A lírikus mindig abban a hiszemben él, hogy az ő személyes élményei és személyes problémái minden másnál érdekesebbek és mindenkit föltétlenül érdekelnek."

(Sinkó Ervin)

Miféle "műfaj" a próza-vallomás?

A valló számára e kérdés, ha nem is teljesen lényegtelen, de mindenképpen azok közé tartozik, melyeket utoljára tesz fel magának. Hogy melyik műfaj-skatulyába lehet bedugni azt az írásféleséget, amelynek révén ő mások előtt megmutatkozik, ez a valló számára meglehetősen irreleváns: neki nincsenek "műfaj-problémái", csak magatartásbeliek.

De ha mégis felteszi magának e kérdést, és önmaga iránti kritikus szerénységgel teszi fel, akkor első dologként azt kell konstatálnia, hogy a próza-vallomás nem művészeti műfaj, mindenekelőtt a szó klasszikus, szépirodalmi értelmében nem az.

A prózában valló ember szellemi alkata alapjában véve lírikusi alkat, mert szembeötlő tulajdonsága az az én-központúság, mely nélkül lírai, költői önfeltárás nem képzelhető el, de az a "termék", melyet létrehoz, mégsem poézis: a próza-vallomás kifejezetten szubjektív, fogantatásában a lírával rokon, de megvalósulásában nem azonos szellemi alkotás. E disztingválásnak, természetesen, nem a "rövid" vagy "hosszú" sorokba való tördelés az alapja. A prózában tett vallomást nem az választja el a költeményes megnyilatkozástól, hogy az egyik esetben "közönséges", "poetizálatlan", a másikban pedig "rövid", "lírai" sorokba tördelt és "ritmikusabb" szövegről van szó, hanem az a sajátság, vagy úgy is mondhatnánk, fogyatékosság, mely csak a prózában vallóé: képtelenség a metaforizálásra, s ami evvel jár, a szubjektív tartalmak poézissá hevítésére. Verses vallomásnak és próza-vallomásnak egy az indítéka: a kitárulkozás, az önmegmutatás nosztalgiája, a látva látás lírikusi vágya, de az a mód, ahogy ez a vágy megvalósulásra tör, s ennél fogva az eredmény is, könnyen megkülönböztethető. A prózában valló egyféle lírikus, de nem költő, a próza-vallomás egyféle líra ‒ de nem poézis, hanem olyan próza, mely a költői alkotóerő híján nem tudott költeménnyé válni. Aki ma prózában kénytelen vallani, az egykor vagy megkísérelt verset írni, de erről csakhamar lemondott, vagy meg sem kísérelt, de a költő latens állapotban mégis benne lappang: a prózában valló vagy "exköltő", aki kellő időben önmaga szigorú kritikusává, a poézissal való kacérkodás megtiltójává vált, vagy potenciális költő ‒ aki ezt a lehetőségét sohasem képes realizálni. A legtöbb, amire képes, egy-egy röpke "beugrás" a poézis területére az ihletettség szerencsés pillanatában, de ezt az átlagon felüli produkciót szükségszerűen a visszaesés, a lehűlés, a költői láng kialvása követi, mint a Giordano Bruno dialógusaiba ékelt szonettek, vagy a Szent Ágoston vallomásaiba "becsúszott" zsoltárok esetében.

A poézistól a tág értelemben vett metaforizálatlanság, a szépirodalmi prózától viszont a szószerintiség, az át nem transzponáltság, az áttétel nélküliség választja el a próza-vallomást. Aki csak prózában tud vallani, az a maga alapvető preokkupációját ‒ ő a világban s a világ őbenne ‒ nem képes literarizálni, a szó pozitív értemében irodalmivá tenni, neki minden szóba foglalt élménye művészeten innenien reális, a lehető legnagyobb mértékben mentes az alkotófantázia termékeny "kitalálásaitól": amit nyilvánosságra hoz, nyers, feldolgozatlan, egyetemes érvényre nem emelt, irodalmiatlan realitás.

Hogyha "újságíró alatt az embert értjük, aki a jelenben él, a jelenre reagál, úgy, hogy ezzel egy időben szükséglete az expanzitás, vagyis az, hogy hasson, és épp ezért a hatásért való folytonos erőfeszítésében, a hullámokban, amiket maga körül felver, találja meg és keresi nap nap után újra a saját individualitása, léte affirmációját", s aki "nem tud és nem akar nyilvánossággal való heves és tartós kantaktus nélkül élni"[4] ‒ akkor a prózában valló kimondottan lírikusi alkattal megáldott vagy megvert publicista, akinek az általános érdeklődésre esetleg számot tartó "nagy", ti. politikai, társadalmi, kulturális stb. "témái" mellett háttérbe nem szorítható örökös "témája" marad a maga individualitása, személyes problémái, sőt apró-cseprő privát ügyei is, melyek ‒ erről lírikusi személye meg van győződve, különben nem tenne vallomást ‒ "mindenkit föltétlenül érdekelnek".

Ebből a lírikusi illúziójából származik a banálissá válás veszélye. Annak, aki költeménybe vagy szépprózába transzponálja személyes életét, aki individuális problémáit, konfliktusait és preokkupációit képes metaforizálni, poézissá hevíteni, vagy a próza "objektív" tógájába burkolva önmagától elvonatkoztatni, objektivizálni, annak nem kell attól tartania, hogy bármennyire privát és esetleges élménye banálissá válik mások előtt: a jó költemény és művészi próza az egyedi személyességet meghaladó egyetemességgel bír ‒ ellentétben a sem poézissá nem hevített, sem prózaművészi áttételekkel objektivizálttá nem tett vallomással. A vers- vagy prózaírónak, még akkor is, ha ténylegesen nem is költő és nem is művész, megvan az az előnye a prózában vallóval szemben, hogy irodalmon inneniségeiért, a művészet szféráján kívül rekedt "alkotásaiért" nem a maga személyiségét, hanem csak alkotói képességét, illetve képtelenségét teszi a közvélemény megvetésének, lebecsülésének vagy éppen pletykájának tárgyává: a sikertelen vers vagy sikertelen elbeszélés csak "irodalmi ügy", a sikertelen vallomás pedig jellembeli dolog, melyért pirulni kell. A szépirodalomban minden botlás és gyengeség az "alkotás" számlájára íródik, s nem az emberségére, a vallomásban viszont ‒ mert mindig s ténylegesen első személyű ‒ minden erőtlenség és hiteltelenség a valló emieri s nemcsak alkotói erkölcsösségére csap vissza.

A vallónak tehát kettős rizikót kell vállalnia: a privát téma és annak feldolgozásmódjából eredhető banalitás rizikóját. S vállalja is, dacosan: mivel sohasem a lényéről mint állandóságról, hanem mint Montaigne, az átmenetről szól, ha éppen szentimentális, akkor a vallomásban is az marad, ha éppen egzaltált, akkor a vallomásban sem menekszik a patetikától, ha pedig egy minden mindegyes közöny vagy rezignáció vesz rajta erőt, ezt vallomásában sem igyekszik mássá frizurázni. Olyannak s csakis olyannak mutatkozni az írásiban, amilyen a vallomás pillanatában vagy, ez a valló egyetlen "műfaj-problémája", s úgy írni, hogy az "író" helyett az emberre bukkanjon az olvasó, ez minden vallomástevő közös, Pascaltól kölcsönvett ,,stíluseszménye''.

Ilyen értelemben ez a könyv is, mely afféle "ifjúkori önarckép" szeretne lenni, csak akkor nyerhet valamiféle értelmet, ha nem egy ilyen és ilyen "stiliszta", hanem egy ilyen és ilyen szellemi alkatú ember portréját, vagy legalábbis portréjának körvonalait mutatja föl az olvasó előtt.

Beograd, 1966. július‒augusztus.

[1] Sinkó Ervin: Csokonai életműve

[2] Sinkó Ervin: A poéta, aki mindnyájunké

[3] Sinkó Ervin: A véres mítosz

[4] Sinkó Ervin: A szentlélek lovagja


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.