VÁGYKÉPVILÁG

(Bakos, Lakner, és Weber Vágy sorozata)

2000. október 2.

Az elképzelt kép a legritkábban azonos a megvalósult képpel. De mindkettő magán viseli a másik nyomát: a képen megmaradnak az elképzelés körvonalai és kiegészülnek a megvalósulás során keletkezett eltérésekkel a realitással folytatott küzdelem eredményeivel és kudarcaival. Ez a kettősség ma is fennáll bár áttételek tömege takarja el. Az elképzelések elérésének a vágyottak megvalósításának szándéka ma sem képes kikerülni az útjában álló világ tényeit: az anyagok az adottságok a közben kibontakozott szociális szövedék torlaszait.
A valóra vált elképzelések abban különböznek a vágyképektől hogy magukon viselik a megvalósítás fáradságának megtorpanásainak és módosulásainak nyomait. A vágyképek "tiszták": nem tartalmazzák a valóság megannyi vetületével való találkozás viszontagságait.
Nemrég három képzőművész Bakos Gábor Lakner Antal és Weber Imre a Vágy című posztersorozatukkal a mai vágyvilág feltárására vállalkoztak. Nem saját - mások vágyairól - alkotott elképzeléseiket dolgozták ki hanem "demokratikus művészetet" műveltek: már-már a demoszkópia módszereivel vettek mintát a körülöttünk élők vágyképeiről majd az így kapott képeket megjelenítették. A legkülönfélébb embereket kérdezték meg vágyálmaikról: "Ha egy kívánsága teljesülhetne - legyen az bármi - mit kívánna? Válasza alapján szeretnénk a teljesült vágyképében megjeleníteni Önt." A kérdésre kapott hangszalagra rögzített válaszok alapján tervezték meg a képeket illetve a képekhez kellő részképeket.
A kész vágyképek nagyméretű digitális nyomatok formáját öltötték. A vágyakozók vágyképeik között mutatkoznak. A mesebéli három kívánság így enyhén modulált verzióban valósult meg: egyetlenegy lett belőle és nagyon látványosan vált valóra. A vágyképek technikai sokszorozásának korában ezt különösebb nehézség nélkül lehetett megvalósítani. A vágyakozók megfelelően elkészített fényképét - komputer közbeiktatásával - viszonylag hézagmentesen lehetett a vágyott helyzet és környezet képébe illeszteni.
A vágyak ilyetén vizuális szociológiája ellentmondásos eredményre vezetett. A kívánságok "mélyinterjúk" alapján készült képei meglehetősen közkeletű toposzokat hoztak felszínre: a párválasztás az "igazi" megtalálásának vágyát mint az esküvői ruhahirdetések látványvilágának hiánytalan realizálódását. Egy pszichológusnő kívánságát hogy könyvével -Children of Social Trauma - a filmplakátfigurákhoz hasonló harciassággal küzdjön a gyerekkori traumák ellen. Aztán egy gyermeki nyíltsággal képzelgő képzőművész vágyát aki egyszerűen csak filmhős szeretne lenni. Továbbá egy társa kívánságát hogy mentális utazó lehessen akinek vágya "belehelyezkedni más személyiségekbe szerepkörökbe". Egy költő pedig egy idillikus mediterrán kikötőben csónakban ülve hallgatná a hullámok csobbanásait. Jószerével az egyetlen szokatlan kívánsággal egy kozmetikusnő hozakodik elő: vágya az hogy szerveivel halála után mások élhessenek.
A vágyak kialakulnak képet öltenek és megvalósulásra várnak. A művészet művelőinek is megvannak a maguk vágyai. A művészek is keresik a helyüket a közös (vágy)képvilágban. A mindentudó avantgárd múltával ma sokkal szerényebbnek tűnnek a szándékok. Míg a klasszikus modern idején a legtöbb művész a magányos szabadsághős szerepét gyakorolta addig mostanában leginkább a művészet iparába valamint különféle egyéb iparterületekbe integrálva tűnnek fel. Persze ezzel a szereppel nem feltétlenül esnek egybe inkább megkísérlik a távolságtartás különféle formáit megvalósítani. A Vágysorozat esetében is ez a kettősség mutatkozik meg: egyfelől a szolgáltatás gesztusa másfelől a megvalósítás során érvényre jutó irónia. Az előbbi körültekintően kérdez felméri a keresletet s egyúttal "szárnyakat ad" a megrendelő vágyainak. Az utóbbi jóllehet a megrendelésre korrekten kivitelezett képet szállít a létrehozott kép méretével műfaji karakterisztikumával potenciális köztéri jellegével egyszersmind egyediségét tökéletesen ki is oltja. Láthatatlan idézőjeleivel így a legbensőbb individuális elképzelésről a végsőkig személyesnek vélt vágyról kinyilvánítja tömegszerűségét átlagos és közhelyes voltát.
A képzőművészetre így a fotóra nézve is az ilyen kitörési kísérletek nem veszélytelenek. Jóllehet megfordítják az alkalmazott (fotó)művészet hagyományos felállását és ugyan nem látványosan de határozottan az eddigi megrendelő helyébe lépnek mégis vannak hátulütői ennek az előrelépésnek. A poszter az óriásplakát és a hirdetésipar ilyetén meghivatkozása és hallgatólagos háttérként történő felhasználása könnyen a visszájára fordul: a művészi szabadság kiterjesztésének szándékából a technikai és gazdasági apparátusok részére nyújtott szolgálat lesz. Erre az esetre nézve fokozottan érvényes az amiről a "fotográfia filozófusa" Vilém Flusser ír: "van néhány ember akik harcolnak az automatikus programozás ellen: fényképészek akik megpróbálnak informatív képeket létrehozni vagyis olyan fotókat amelyek nincsenek benne az apparátusok programjában. Az apparátusok azonban ezeket a felszabadulási kísérleteket automatikusan asszimilálják és a saját programjukat gazdagítják velük."
A Vágy sorozat megmaradt a művészet közegében kiállítások részeként vagy önállóan került bemutatásra. A némiképpen folytatásának tekinthető - többek közt Bakos Gábor jegyezte - óriásplakát-projekt azonban már "levetette magáról" a művészet intézményi kereteit és kiköltözött az utcára a kereskedelmi felületek közé. Ez a "szecesszió" egyértelmű és eredményes - legalábbis a hirdetésipar haszonélvezői számára. Ezáltal a figyelemért folytatott versenyben még több művészi invencióra és közfigyelemre számíthatnak.
A vágyak és a vágyképek tekintetében persze nem ez művészet egyetlen lehetősége. E téren egy éltudomány az agykutatás szolgál megfontolásra érdemes belátásokkal. Mivel néhány éve már nemcsak a fejben fogant elképzeléseknek lehet alakot adni hanem ún. képet adó eljárásokkal magában az agyban zajló folyamatokat is látni lehet módunkban áll a képek és vágyképek kiegyensúlyozottabb kezelése. "A kiegyensúlyozáshoz - írja Detlef Linke agyról szóló új könyvében - az embernek képesnek kell lennie a világ és a psziché egyensúlyát veszélyeztető késztetések elhárítására. Erre szolgálnak a homloki agyterületek amelyeket például gyakorlatokkal arra lehet szoktatni hogy a zavaró vizuális információkat elhárítsák. Ha az ember a szemét ahhoz szoktatja hogy ne kövesse egy képi impulzus késztetését akkor ezzel szellemi szuverenitását fejezi ki."