Új módszereket!

1966. november 1.

A IV. plénum utáni politikai erjedés közepette solk olyan tényhalmaz kerül bonckés alá, amelynek jelenlétéről már régen meggyőződtünk, de természetét, hatását nem vizsgáltuk meg, vagy csak hevenyészve vázoltuk a magyarázatra váró jelenségek körvonalait. Ilyen egzakt tudományos analízisre váró tényhalmaz az ifjúság helyzete és szerepe társadalmunkban.

A szocialista Jugoszlávia megalakulása óta eltelt húsz év alatt a társadalmi életben igen fontos kvalitatív változások történték. E változások eszmei hatása legkézzelfoghatóbban az ifjúság életében mutatkozik. Húsz év alatt azonban alig vagy semmit sem változtak azok a módszerek, amelyekkel az ifjúság társadalmi helyzetét, céljait, ideáljait igyekeztek megvilágítani. Minőségileg új elmező módszereket kell találnunk, mégpedig úgy, hogy az elméleti kidolgozásnál a megváltozott társadalmi viszonyokat vesszük alapul. Figyelembe kell venni az önigazgatást és a teljesítmény szerinti javadalmazást kísérő ‒ a munkaszervezeteken belül kialakult ‒ viszonyok hatását a fiatalok gondolkodásmódjára. Nem elég azonban megállni az e kérdésekkel kapcsolatos elméleti általánosításoknál, mert így az elmélkedés szubjektív véleménynyilvánítássá válik. Az elméleti téziséket a gyakorlatban kell a lehető legalaposabban ellenőrizni (a munkaszervezetekben statisztikai megfigyelésekkel), hogy az így kialakított módszerek alkalmazásával reális képet kapjunk az ifjúságról.

Húsz évvel ezelőtt aránylag hű képet adott egy ifjúsági szervezet tagjainak életszemléletéről az elnöki beszámoló, amelyben ezt olvashatjuk:

„A múlt évben tíz munkaakciót szerveztünk. Egy-egy alkalommal a tagság 80%-a vett részt a munkában.”

Nem kellett részletesebb analízis: a munkaakció fogalma tartalmilag sokkal gazdagabb volt, mint ma, mert magában foglalta a szocialista eszmékhez való hűség, a szocializmusba vetett hit, az ideálokért való harckészség fogalmát. Ma a legtöbb munkaakciónak anyagi célja van; az ifjjúsági szervezet a kukoricatörésért kapott pénzből lemezjátszót, tv-készüléket vagy könyveket vásárol. Erkölcsileg nem kisebb az értéke az ilyen akcióknak, hiszen nincsenek ellentétben a jelenlegi társadalmi viszonyokkal. Ha azonban egy mai ifjúsági elnök csak ilyen munkaakciók adataival argumentálja a szervezet jó működéséről szóló tézisét, ez bizony nem elég, és a beszámoló hiányos.

Miért vonunk le két különböző következtetést a két korból származó, de különben hasonló adatokból?

A szocialista társadalmi rendszer kiépítésének hőskorában, az újjáépítés hevében a társadalomban ható erők mind a gazdaság lehető leggyorsabb helyreállítására irányultak, függetlenül az életszínvonaltól. Az egyéni érdekek nagyrészt háttérben maradtak az országos méretű erőfeszítések mögött. (Ami persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem is léteztek.) Ilyen körülmények között az, aki közömbösen figyelte az eseményeket, és nem volt hajlandó áldozatot hozni a közjóért, szükségszerűen elszigetelődött, kiszorult a társadalmi folyamatokból. Azok a fiatalok, akik vállvetve küzdöttek a gyárakban, a munkaakciókon, sokban hasonlítottak egymáshoz: egyforma lelkesedéssel dolgoztak, közös célokat akartak megvalósítani, egyformán érezték tetteik történelmi jelentőségét. Ezért, ha a beszámoló tudtul adta, hogy egy munkaakción a tagság 80%-a megjelent, ez a legtöbb esetben azt jelentette, hogy minden 100 tag közül 80 a fent említett tulajdonságokkal rendelkezik. Persze ez a statisztikai arány már akkor sem adhatott tökéletes képet, hisz nem vette figyelembe az egyéni sajátosságokat, de ezekre nem is ügyelt senki, mert a hangsúly a munkaakció effektusán volt.

Ma jóval összetettebb, sokrétűbb a társadalmi élet, szabadabban jutnak felszínre a szocialista társadalom ellentmondásai, és jóval nyíltabban oldjuk meg őket, mint húsz évvel ezelőtt. A munkásönigazgatás bevezetése, az életszínvonal emelkedése, a decentralizáció, mind az egyéni érdek társadalmi fontosságának növekedését segítette. Napjainkban az egyéni és közérdék összeegyeztetése a társadalom egyik központi problémájává vált.

Az önigazgatás bevezetésével elméletileg új helyzetbe kerültek a dolgozók, de a gyakorlatban az önigazgatási formákkal való súlyos visszaélések következtében sok munkaszervezetben a belső viszonyok még az adminisztratív irányításhoz viszonyítva is a dekadencia jeleit mutatják. A központi irányítású üzemben legalább az egyéni felelősség kérdése nem volt kétséges; az igazgató parancsolt, de őt terhelte a felelősség is. A quasi-önigazgatás feltételei között egy kis csoport parancsol, de a hibákért az egész munkástanács felel. Ha ilyen munkaszervezetbe kerül egy fiatal dolgozó, szükségszerűen választania kell a visszásságok elleni harc és a meghunyászkodás, beletörődés között. Ez pedig nemcsak erkölcsi dilemma, mert a döntés a konkrét esetben befolyásolhatja (és hathatósan befolyásolja is) a fiatal dolgozó

anyagi helyzetét, esetleg életútjának további alakulását. A teljesítmény szerinti javadalmazás elkerülhetelenül rétegeződést eredményez, amely az életszínvonalbeli (különbségekben jut kifejezésre. Nem negatív jelenség ez, hisz a szocialista társadalom még nem adhat mindenkinek a szükséglete szerint, de el kell érnünk azt, hogy az a rétegeződés kizárólag az egyéni munka és a képességek alapján történjék. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a fiatal, aki csak a két keze munkájára számíthat, nem érez sorsközösséget az olyan kortársával, akit ‒

képességeitől függetlenül ‒ a befolyásos papa segít a társadalmi ranglétrán való kapaszkodásban.

A decentralizáció is az egyéni érdékek társadalmi fontosságának erősödését segíti. Itt azonban az egyéni érdek nem jut közvetlenül kifejezésre, hanem mint regionalizmus, partikularizmus jelentkezik. Ezek a jellenségek a társadalmi viszonyoknak egy aránylag rejtettebb szférájához tartoznak. Felfedezésünkhöz nem elég az átlagpolgár politikai tájékozottsága, mert csak a gazdasági viszonyok tartományi, köztársasági, vagy szövetségi szintű részletes ismerete teszi lehetővé az ilyen káros jelenségek felismerését. Az ifjúság zöme átlagos politikai tájékozottságú (ami végeredményiben természetes is), és ezért aránylag ritkán kerül szembe közvetlenül az e tárggyal kapcsolatos ellentmondásokkal. Az állásfoglalás csak ákkor válik szükségessé, ha már a sajtóból tudomást szereztek az ilyen jelenségekről.

Elmondhatjuk, hogy a fiatalság a szocialista társadalmi rendszert elfogadja, és kész dolgozni érte, de az építést kísérő nehézségeket a legtöbb fiatal különbözőképpen akarja megoldani (attól függően, hogy őt személy szerint melyik probléma izgatja a legjobban). Megtörténhetik, hogy munkaakción vagy más megmozdulásban részvevő fiatalok csak a társadalmi rendszer igenlésében értenek egyet, az őket foglalkoztató problémák azonban csoportokra, esetleg egyénékre bontják a szervezetet. Ezért, ha egy ifjúsági elnök beszámolója csupán az akciókra vonatkozó adatokat tartalmazza, eltűnik belőle az ember, és a beszámoló száraz (végeredményben semmitmondó) statisztikai adatok gyűjteményévé válik.

A húsz év előtti elemző módszerek tehát a mai körülmények között nem szavatolják az objektív, eredményes analízist, ezért új, megfelelő módszeréket kell kidolgozni. Minél nagyobb eredményeket érünk el e kutatásokban, annál alaposabban elemezhetjük az ifjúság helyzetét, törekvéseit a mai társadalomban.