Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 8. szám

Új folyóiratok

KRITIKA 1965/6, Folyóiratokat lapozgatva

1965. augusztus 16.

A hatos számú Kritika nagy eré­nye, hogy vitára késztet. A vita ára azonban nem mindig sorolható az erények közé: egyes szövegekben érdekességük, éleslátásuk és újszerű felfogásuk ellenére ellentmondások­ra bukkanunk, ezek rontják le már a tartalomjegyzékből kiolvasható kedvező hatást.

Folyóiratot ismertetni annyit is jelent, mint önmagunkról írni. Hi­szen képtelenség a tíznél is több írás útvesztőin bolyongani, anélkül, hogy egyik vagy másik szövegnél ne álla­podjunk meg hosszabb időre. Ott időzünk legtovább és legszíveseb­ben, ahol a saját érdeklődési körünk­höz legközelebb álló problémákat olvashatjuk.

Miklós Pál rövidebb elméleti írá­sának címében már benne foglalta­tik a mondandó három legjelentő­sebb tényezője: Művészetiség, törté­netiség, érték. A művészetiség, konkrétan a szocialista realizmus történeti értékeléséért száll síkra Miklós Pál. Szerinte a vizsgálódási és viszonyulási módszernek ahhoz, hogy igaz eredményeket mutasson fel, először is történetinek kell len­nie, csak azután elméletinek. A szö­veg néhány állításával hajnalokba nyúló vitába lehetne kezdeni, de en­nél többet ígér a következő írás, amint ez már Ostváth Béla tanulmá­nyának címéből is kitűnik: Az új magyar dráma két évtizede.

S valóban, módszerével, állításai­val, a közös érintkezési felületekkel messze kiemelkedik a többi szöveg fölé. A felszabadulás huszadik éve sajátosan válik egy megtett út ér­tékmérő-ellenőrző állomásává: gaz­daságban, művészetben, irodalom­ban, költészetben, prózában és drá­mában is. Ostváth Béla nem tartja fontosnak a húsz év minden drámai alkotását lajstromba foglalni, s ez a helyes elv önmagában már többet, jelentősebb eredményeket ígér egy mindent számba venni igyekvő vál­lalkozásnál. Ostváth vizsgálódásainak rugója a szocialista dráma: ,,A ma­gyar szocialista dráma útjának, le­hetőségeinek vizsgálatára ösztönöz felszabadulásunk huszadik évfordu­lója is, hiszen elérkeztünk egy olyan magaslati pontra, ahonnan lehet és szükséges számvetést tenni. A múlt­tal való szembesítésnek azonban csak akkor van értelme, ha az egy­úttal szüntelen szembenézés is a je­lennel és jövővel.”

Ezzel ügyelve tesz Ostváth Béla a hagyományra és ehhez való közele­désre néhány nagyon helytálló meg­jegyzést. Gondolok itt a közízlés alakulásának, az igazi avantgarde hi­ányának s az avantgarde-ot helyette­síteni igyekvő vadhajtások elbur­jánzásának problémájára a háború előtti polgári színpadon. Továbbá: a madáchi eredmények számbavéte­lére, s Majakovszkij, Visnyevszkij, Brecht, valamint az expresszionis­ták felismerésének a megfogalmazására: „századunk valósága többé nem adható vissza »privát« szituá­ciókban és konfliktusokban s a nagy társadalmi-történelmi változások egész folyamatának ábrázolási igé­nyével a drámát szükségszerűen epikus jellegűvé, regény szerűvé ala­kították”.

Ostváth írásának izgalmasabb ter­rénumai azonban csak ezután kö­vetkeznek.

Joggal, de ma már minden na­gyobb újságszerűség nélkül száll vi­tába Révai József Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez című dokumentum jellegű szövege min­denekelőtt sematikusnak nevezhető, a szocialista realizmusra vonatkozó tételeivel.

Az azonban már más kérdés, hogy eközben mennyire feszíti szét Ost­váth a sematizmus bénító korlátait, amikor így ír: „Az így felvetett és megfogalmazott igények hibája, hogy modelleket állít kötelező ér­vénnyel íróink elé, csak a téma fe­lől fogalmazza meg tételeit s nem tér ki eléggé a művészi hogyan kérdésére.” Ő tulajdonképpen mind­össze egy elemmel „gazdagabb” se­matizmus. Ostváth a „művészi ho­gyan kérdésére” igyekszik választ adni, miközben Németh László, Déry Tibor, Illyés Gyula, Sarkadi Im­re stb. drámáiról ejt szót. Termé­szetesen az is jelentős eredmény, amit a Szeptember Sarkadijáról tud elmondani, de az Oszlopos Simeon, az abszurd dráma első magyarorszá­gi hajtása előtt már tehetetlenül áll Ostváth is. Kikonstruált recepttel közeledik felé, akár Illyés Kegyen­céhez, amelynek az a nagy hibája, hogy az író „nem lát kiutat”. Nem modell-e ez is, sematizmus, recept, ahogy Ostváth viszonyul és tud viszonyulni a „válság-drámákhoz”? Nem kívülről konstruált, uniformi­zált általánosításra való törekvés-e ez is? Nem lövi-e le az író ezzel előbbi kitételeit? Vagy esetleg csak egy általános türelmetlenkedésről van szó? Van egy elméletünk, amelyhez a kívánt eredmények még nem készültek el, nem születtek meg és mi türelmetlenkedve, olykor vaktában, de kitartóan küzdünk minden ellen, ami nem a recept sze­rint íródik?