Új folyóiratok

NAGYVILÁG, 1965/7

1965. augusztus 16.

A júliusi NAGYVILÁG nem ismer földrajzi távolságokat. Tárgylencséjében egyaránt bekerültek az angol, a kínai, a német, az orosz, a horvát, a vietnami, az amerikai, a spanyol és a lengyel irodalom ismert és kevésbé ismert képviselői. A márkás írók mellett, mint Tennessee Williams, Konsztantyin Szimonov, Günter Grass és Rafael Albertin, helyet kap Anna Seghers, William Sansom, Leon Felipe, Jorge Guillén, Lui Csi, valamint Mirjana Buljan, Zbigniew Herbert, Blas de Otero To Huu és Te Hanh. Indulók és beérkezettek panorámája ez. Súlyos szavú művészi igazságok megfogalmazóinak és a népszerűség olcsó, bestseller ízű kenyerén élő alkotók sora.

A logikus most az lenne, hogy Tennessee Williams lírai fantáziának minősített remek egyfelvonásosáról (Az eltiport petúniák esete), Szimonov sztálini időket felidéző mérsékelt vonalú novellájáról (Kihallgatás) vagy Günter Grass, a Gruppe 47 ismert költőjének a látleletig leegyszerűsített kelléktárral megírt verseiről szóljunk. Mégis azt hiszem, hogy a logika ellenére célszerűbb és lényegesebb ez esetben másról is szót ejteni.

A júliusi NAGYVILÁG terjedelemre egyik leghosszabb írása a horvát Mirjana Buljané (Mesék egy kishivatalnokról, a szerelemről, a dicsőségről, a képességről). Mirjana Buljan nálunk a kevésbé ismert és érdekes jelenségek közé tartozik. Az itt közölt írásából is könnyen megállapítható, hogy kevés benne a sajátos íz, az eredeti. Története azon kívül, hogy helyenként szinte unalmas, nem egyéb egy agyonírt probléma (a kispolgári mentalitás és életérzés) rutinos, de nem túlságosan eredeti, inkább franciás utóízzel megírt collage-szerűségnél. Száz szónak is egy a vége, Mirjana Buljan a jugoszláv prózairodalom hatodik-hetedik tizenegyének lehet csak a tagja. És mégis az ilyen értékű szövegnek kell prezentálni külföldön egy irodalmat?! Megérdemli-e egy igen szerény értékkel bíró szöveg, hogy lencsének helyezzék hazája irodalma felé irányuló távcsőbe? (Egy adekvát ellenpélda: a szerbhorvát nyelvterületen Zilahy Lajos a legolvasottabb és legtöbbször kiadott magyar író. Melyik magyar irodalomértőnek és ismerőnek lehet ez ínyére?!) Aligha. Hiszen számos rangos alkotó és alkotás maradt továbbra is ismeretlen a Nagyvilág olvasói között. Nem kellene megengedni, hogy a fordítók szeszélye, a fordíthatóság, a fellelt anyag jelentse egy nép irodalmának tükrét a másajkúak előtt. Ez nem lehet szempont, épp úgy, ahogy az a törekvés sem hitelesíthető minden esetben, hogy nem anyanyelvének területén történik meg egy-egy alkotó vagy mű értékeinek felfedezése. Az efféle „huszárvágások” csak nagyon ritkán számíthatnak teljes joggal a merész huszáros jelzőre. Nem lenne-e érdekesebb, értékesebb és célszerűbb, mondjuk, Filip David, Rade Konstantinović, Antun Šoljan, Ranko Marinković, Vladan Desnica, Danilo Kiš, Vladimír Bulatović, Zvonimir Majdak stb. stb. fordítása?

S még valamit! Ha a valamelyest jobban ismert szerbhorvát irodalom hetedrangú hajtásai kapnak tápot a Nagyvilág oldalain, nem jelenti-e ez azt is, hogy hasonló a helyzet a vietnami, a spanyol, a kínai, az ausztrál, a török, a dél-amerikai stb. stb. egyes irodalmilag kevésbé ismert népek alkotásaival is?

Természetesen lehetetlen mindig remekműveket közölni, de a válogatással minden egyes esetben csínján kell bánni. A széles skálájú nagyvilági tartalomjegyzék láttán kitörő örömünket kikezdi a melléfogás, épp úgy, ahogy kikezdheti a folyóirat hírnevét. Erre pedig valóban nincs szükség!!