Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 119. szám

Tragikus sors

1975. március 1.

HYLLOS:

Úgy szól a hír, a múlt esztendőt jobbadán
Egy nőnél tölté Lydiában szolgaként.

DÉIANEIRA:

Ha ezt eltűrte, akkor mindent várhatunk.

HÉRAKLÉS:

. . . mint egy gyönge szűz,

Gyötrődve sírok; nem mondhatja senkise,

Hogy valaha is sírni látott engemet,

Jajszó nélkül viseltem én a szenvedést.

Ez voltam, — s asszony; lettem, ím, boldogtalan.

(Szophoklész: Trakhisi nők. Fordította Kardos László)

Helyrehozni, ami félresikerült a teremtésben — nyughatatlan el­mének érdemesebb, honszerető szívnek magasztosabb, acélos karnak nemesebb célja lehet-e ennél? Kevés oly buzgó és önzetlen munkása akadt e célnak, mint Xantus János, a nagy utazó. Ki pénzt, időt, fárad­ságot nem sokallt a hon javára áldozni, maga sosem áhította a nemzet hódolatát.

1892 táján az a hír járta, hogy a nemzete jövőjéért aggódó férfiút nagyszabású terv foglalkoztatja. Arannyá alkarja változtatni a Karszt-hegységet, hogy így segítsen Magyarország minden koldusán. A kákán is csomót keresők, a hitetlen Tamások, a siránkozók, akik lelkük üdvösségét ás eladnák egy tál lencséért, — noha nincs alantasabb, mint puszta hallomás után ítélni (no de ki számíthatott valaha is jóindula­tukra) — dühödt felháborodással siettek elparentálni eme első pillan­tásra, felületes és elfogult szemnek valóban a képtelenséggel határosnak tűnhető elgondolást, amely azonban minden a közért lelkesülő hazafi szívét megdobogtatta és elméjét visszatartotta az elhamarkodott dön­téstől. A nemzetnek szerencsére akadtak nagyjai, akik felelősségük tel­jes tudatában és szívükre hallgatva bizalommal viseltettek Xantus ter­ve iránt.

Sajnos, 1894-ben, voloscai üdülésén Xantus János elméje elborult, mielőtt bárkit is beavathatott volna a terv részleteibe.

Damjanich utcai lakásán Lydia nevű, pártában maradt unokanő­vére vette gondozásba a szegény háborodottat. Megadóan viselte sorsát, mindenben alávetette magát környezete szelíd erőszakának. Útikönyvei­vel, tudományos gyűjteményével azonban nem törődött. Kedvelt foglalkozása volt fűzőkkel, harisnyakötőkkel, selyemharisnyákkal bíbelőd­ni. Gyermekes örömmel öltötte magára nővére holmijait, de nem szen­vedhette, ha öltözködésének, mikor a tükör előtt illegeti magát, bárki is tanúja. Női ruhában járt-kelt egész nap. Bár öltözéke s újabban fel­vett mozdulatai igen visszás hatást keltettek ismerőseiben, s félénk vi­selkedése, titkolózó, tárgytalan öröme semmi kétséget nem hagytak betegsége felől, senki sem tudott szabadulni a megmagyarázhatatlan érzéstől, hogy szemében egy-egy pillanatra felvillan az értelem szikrá­ja. Ilyenkor szomorkásan, elrévedezve nézett maga elé. De amint tenye­rével lányos mozdulattal végigsimított a testét borító selymen, elpirult, s arcára visszaköltözött az iménti bohó öröm.

Legodaadóbb hívei továbbra is kitartottak mellette, bizonyos jelekből arra következtették — s ebben állítólag Lydia is hallgatólagosan megerősítette őket —, hogy Xantus önként vállalta a visszavonulás e módját, hogy titokban zavartalanul tovább érlelhesse tervét.

De telt-múlt az idő, eltelt három év, és Xantus, küldetéséről mint­egy megfeledkezve, csakúgy mint addig is, reggelre kelve szoknyába bújt, órákhosszat csinosítgatta magát tükre előtt, s szobáról szobára járva be-befordult a fal felé és kuncogott. Hű ápolója, Lydia nem is kárhoztatható, hogy végül zubbonyba kellett bújtatni a boldog szen­vedőt.

Csonkán is tragikus sorsa beteljesedett.