EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015314. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Tolnai Ottó

Tőzsér Árpád

Görbe gríz

Naplókülönnyomatok Tolnai Ottónak

2013. október 1.




Budapest, 1992. augusztus 14.


Állok az Oktogonon, egy újságosbódé mellett, egyik lábam a járdát és az úttestet elválasztó láncon. Fájó lábszáramat masszírozgatom, a másik kezemben friss zsákmányom, Tolnai Ottó Árvacsáth című verskötete. (Az előbb vettem az Írók Boltjában.) Minden versnek az a címe benne, hogy „árvacsáth”. Az egyik árvacsáthban olvasom: „már messziről érezni romlok / mint ezek a lila pecséttel vert / beköpött húsok itt a kirakatban”. Valószínűleg már rajtam is messziről érezni, hogy romlok. (Nem inkább romlom?!) Egyre több rajtam a „lila pecsét”, egyre több ér pattan el a lábam szárán, combomon, sötétlenek, mint a hullafoltok. Olvasok, simogatom fájó lábamat, az újságosbódé kirakatában, egy pornóújság címlapjáról nagy, széttárt, nyershús-piros pina vigyorog rám. A bódé nyitott ajtajára akasztva magnó szól diszkréten, s Dinnyés Jóska az én Férfikor című versemet jajongja belőle, de halkan, behízelgőn: „Villamos vágtat,­ / mintha vad futna, / megadón fekszik / alá az utca”. – Mikor volt az, istenem, amikor én, huszonkét évesen, ilyen erotikus-hetykén világgá vágtattam! A „villamos vágtat” az indulásom volt, a lila pecsétes, beköpött húsok, a szemérmetlenül széttárt szemérmek, fájó lábak íme, a megérkezésem. Nem jutottam valami messzire: Péterfaláról Pozsonyba, Pozsonyból Párizsba, Párizsból Pestre, punciktól pállott pinák partjára. Az alliterációk helybenjárásáig.



Pozsony, 1997. október 11.


A rádióban Tolnai Ottó beszél. Érdekesen, élvezetesen, okosan, hitelesen, mint mindig. Azt mondja: nem abból a célból vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne, hanem azért, hogy valahol megérintsük a földet. Egy bosnyák festőbarátjának a szerb–bosnyák háborúig minden festménye zöld volt, azt tartottták róla, hogy klorofillal fest. Ő maga (a festő) másként magyarázta a képeit. Azt mondta, hogy a földet, a fát, a természetet ma már csak képen lehet igazán megérinteni, hogy a valóságban már nincsen, nem létezik természetes zöld szín. Aztán a csetnikek kisütötték, hogy a festő bosnyák nacionalista, mert a zöld a bosnyákok nemzeti színe, s összetépték a festő képeit; azóta fekete képeket fest. Nekem ez a történet Gál Sándort, a kassai költőt idézi, aki hatvanéves, s köszöntenem kéne. Írásban, a Népszabadságban. S valószínűleg azt fogom róla megírni, hogy a legelső versei a „föld megérintései” voltak (ha az „érintés” rosszul sikerült neki, akkor a Tamási Áron-féle szentimentális „otthon-levéssé” laposodott), a most megjelent Szél című poémájának az erezetében meg úgy van benne a klorofil, mint Tolnai Ottó festőjének a szineiben. Ha van a népi irodalomnak túlélési lehetősége, iránya, akkor azt most Gál Sándor mutatja: megérinthetővé írja a földet, a természetet.



1999. május 28.


A Duna tv-ben Tolnai Ottó-est. Tolnai kész Miskin herceg, Vak Tibike és „bolond Wilhelm” egy személyben: van benne valami szelíd eszelősség. S még az enyhe dadogásában is autentikus figura, bár most, a versek közege nélkül a többször elismételt kulcsszavai, a „rózsaszínű”, az „Adria-kék” meg a „flamingó”, kicsit hiteltelenül, funkciótlanul lebegtek. Akárcsak a Tolnai-verseket felolvasó Németh Gábor és Parti Nagy Lajos a műsor egészében: Tolnai mellett túlságosan normálisak, jólfésültek voltak ahhoz, hogy a gesztusaikban, külsőségeikben, egyszóval a képernyőn is valóságosak lehettek volna. – S ezek után élesen vág belém a felismerés: a napló a legmagasabb gondolkodási-közlési forma, teljhatalom. Micsoda fegyver van a kezemben, ha naplót írok! Napközben a lét zebráján futó ijedt pocok, esett ember vagyok, de este, egyedül a papírral, a nap történéseivel, cézárként ítélkezhetem elevenek és holtak, jó írók, rossz írók, politikusok, államférfiak és hadvezérek fölött. A napló a műfajok császára: a novellaíró szánalmas moralista, annyira közvetetten ítélkezik, hogy mire megteremti típusát, ezerszer elfelejti a konkrét személyt; a drámaíró is messze van a hús-vér embertől: számára a sorsok is díszletek, játszik velük, mint gyermek az építőkockáival, s építménye legtöbbször annyit is ér, mint a gyermek játékvára; s a költő hazudja a legnagyobbat: egy jó rím vagy szójáték kedvéért gátlás nélkül képes rámondani a fehérre, hogy fekete. De a naplóíró, ó, a naplóíró nem hibernált tetemeket, hanem eleven embereket boncol: este, mikor kinyitja a naplóját, még meleg a napközben látott emberek szíve, veséje, mája a kezében. S ő könyörtelenül beléjük vág tollával, szikéjével...



2000. október 13.


Tolnai Ottó az utolsó magyar költő, aki nemcsak írja, hanem éli is a verset, a szöveget, a nyelvet, aki úgy ír, ahogy él. Jégzsinór című esszéjét (elbeszélését? kisregényét? szövegét?) az októberi Forrásban egy szuszra olvastam végig. Az írás – mondhatnám: gátlástalanul személyes, vallomásos és élményszerű; de az akciórádiusza (Lukács elfelejtett, pontos szava!) olyan nagy, a szerző annyira „össze-éli” Adriát, Közép-Európát, Európát, a festészetet, az irodalmat, a filozófiát, a színeket, a nyelvet, a gondolatot, az eget, a földet és a létrát (Weöres), hogy neki nem kell így meg úgy facsargatni, ledögleszteni a nyelvet, akkor is tárgyias, alulretorizált, önlefokozó, személytelen, szövegszerű, intertextuális, disszeminált és egyetemes, egyszóval posztmodern, ha szinte egyenesben adja a létét. Egy ember, aki még egyenlő önmagával, egy költő, aki még egzisztenciális, néha szinte szexuális kapcsolatban van anyagi és szellemi környezetével, a világgal, valahogy úgy, ahogy írásában a „kis pásztorgyerekek az ürgelyukakkal”: időnként „megbasszák őket”. (Mármint a pásztorgyerekek az ürgelyukakat.) Érdekes viszont, hogy az ún. kánonképző kritikusok (Balassa, Kulcsár Szabó, Margócsy stb.) nemigen vesznek róla tudomást. Miért vajon? Ők is „vidéki Orpheusznak” tartják (ahogyan a költő aposztrofálja saját magát)? Sajnos – vagy talán nem is annyira sajnos! –, ebben a „vidékiségben” van is valami: T. O. a nyelvkezelésben autodidaktának tűnik – sok nála például a funkciótlan dialektizmus –, de valószínűleg innen való nyelvi gátlástalansága, féktelen szürrealizmusa, áradó szabad asszociációi is.



2000. november 28.


Most eszem meg, immár itthon, a Párizsból hozott, hamisítatlan párizsi „párizsim utolsó karikáit. S közben már fél szemmel az Írószövetség tájékoztatóját olvasom. Az idei Kossuth-díjra javsoltak között én is ott vagyok – hat szavazattal. Ez Szilágyi Pista huszonöt szavazata mellett nulla. Hja, kérem, a sok erdélyi lúd... Tolnai Ottó tizenhárom voksot kapott. Tőle nem irigylem. Valér Mikula szlovák irodalomtörténész barátunk azt mondta párizsi beszédében, hogy mi abból a közép-európai őserdőből jöttünk, amelynek helyét a régi térképek még üresen hagyták, s a fehér foltokba azt írták bele, Hic sunt leones. A közép-európai „oroszlánok ím egymásra fenekednek. Itthon vagyok.



2003. január 17.


Az Alföld folyóirat egyre vékonyabb. Lassan elfogy, mint az Egy gondolat bánt engemet gyertyaszála. De azért még így is sok minden van benne. Tolnai Ottó pár szövege megtölti, mint Jézus öt hala a bibliai négyezer ember gyomrát. Ha a teafőző tojás a címe annak a terjedelmes, frenetikus humorú és hatású versezetnek, amely ilyen banalitással kezdődik: „Képzeld szőlővel / Szőlővel ette a főtt kukoricát. Aztán ezekbe a banalitásokba valahogyan mégis belekerül szinte a fél teremtés. (Az a másik fél, amelyik a Shakespeare-drámákból kimaradt. Vö.: Petőfi Shakepeare-ről.) – Mostanában sokszor átkozom a sorsot, hogy Tolnaival kell a Kossuth-díj rajtvonalához állnom. Bertók Laci meg Bodor Ádám biztos befutó, velük nincs is bajom, engem összevetni valószínűleg Tolnaival fognak (mint „határon túlival), s nem kétséges, ki marad alul. Ha bizottsági tag volnék, én magam is Tolnaira szavaznék. Saját magammal szemben is.



2003. augusztus 11.


Ma telefonon beszéltem Tolnai Ottóval. Szeretne eljutni a somorjai zsinagógába,[1] ahol most egy svájci festő, Csuka Lilian állít ki. Nekem nem sokat mond a festő neve, de Ottó per Lilian emlegette. S ez a meghitt viszony a globális világ minden tagjával, elemével, tárgyával – ez hajtja a költészetét is. Az irodalmunk, a kultúránk, a civilizációnk tele  van a „minden egész eltörött és az osztott személyiség élményével, s akkor jön valaki, akiben szinte az egész mikro- és makrokozmosz megint összeáll. Méghozzá a személyes találkozás intenzitásával, de ez a személyesség tulajdonképpen valamiféle személyes személytelenség, mert pillanatonként – és elég titokzatos módon – rugaszkodik fel valahová a misztikus összefüggések világába. S közben csak „szellemre, észjárásra, gondolkodói alkatra, műveltségre, szenzualitásra, képzeletre s az ezeket mozgató asszociatív logikára van rálátásunk, a dolgok átélésének, befogadásának mélyrétegeire nem (Thomka Beáta). S még két jellemző Tolnai-definíció, az egyik szintén Thomka Beátától, a másik az erdélyi Egyed Pétertől: „Mikrokáoszok; „Tökéletesen érzékeltetett kietlenség, tűszúrásszerűen fúvó szél árad ezekből a versekből. – Gyakorolnom kell a „Tolnai-lexikon szókincsét: másodszor is megígértem a költőnek, hogy meghívjuk Somorjára, s akkor nekem kell navigálnom és a közönségnek bemutatnom.


2005. január 19.

Pozsonyban járt Parti Nagy Lajos. A Magyar Intézet hívta meg, s én voltam a beszélgetőpartnere. A Költő disznózsírból című Tolnai-interjúkönyvvel indítottam a purparlét (az interjú készítője: pnl), mondván, én nem vagyok olyan jó beszélgetőtárs, mint Tolnai Ottó. S ha már Tolnairól esett szó, mindjárt megkérdeztem, hogy Tolnai sajátos géniuszában vajon nem Petőfi személyessége, végletes önazonossága tért-e vissza, egyelőre még értelmezetlen és értelmezhetetlen formában? (Thomka Beáta például egyáltalán nem látja Tolnaiban a „személyeset.) S számomra az is rejtély, hogy mi motiválhatja vajon Parti Nagy és Tolnai barátságát, találkozik-e, s ha igen, hol, ez a két, poétikájában, struktúrájában különböző költészet? Ezt nem kérdeztem meg a költőpáros jelenlévő tagjától, sajnálom. Most már csak találgathatok. Mindkét költő világa egyetemes: bármiről szólnak, valamiféle teljes tudás működik bennük. De Tolnai tudása spontán és világ(élmény)szerű – ezért állítható párhuzamba Petőfiével –, Parti Nagyé tudatos és szöveg(élmény)szerű. Tolnai kapcsolata a tárgyakkal és eszmékkel közvetlen, elképesztően meghitt, személyes – és valamiképpen mégis személytelen –, Parti Nagyé szenvtelen, impassible, tárgyilagos; Tolnai asszociációs rendje metaforikus (mondhatnám: hagyományos), Parti Nagyé nyelvi, esetleges, „posztmodern. Beszélgetésünk során Parti Nagy többször is használta – alkotási módszerével kapcsolatosan – a „projekt kifejezést. Tolnainak nincsenek projektjei, s ha vannak, azok valamiféle világot befogó homéroszi monumentalitású metaforák (Adria, azúr, kék golyó stb.). Emlékezzünk Valéryra: a verssor esetlegessége kijavítja a terv hamis biztonságát. Tolnainál nincs mit javítani, ő sohasem állítja a dolgok önmagukkal való azonosságát, struktúráit nem a törvény, hanem a belső rokonszenv fogja össze, mint a sztoikusokét (szümpatheia tōn holōn), Parti Nagy verse a szöveg és a „projekt küzdelme, amaz vitalizálja emezt. Tolnait az „érzékek csőcseléke (Platón) vezeti el a szóhoz, Parti Nagyot a szó ihleti látomásra. – „Ma a Magyar Kultúra Napja van, kegyelmi állapot, jegyezte meg nyilvános beszélgetésünk során Parti Nagy. Meggyőződésem, hogy előbb jutott eszébe a „kegyelmi állapot, ez a kicsit immár archaikusan, egzotikusan szép kifejezés, mint maga a Magyar Kultúra Napja, az előbbi kedvéért hozta szóba az utóbbit.


2005. január 23.

Einstein hitt a világműködést befogó egyetlen képlet lehetőségében. Közvetlen drótja volt Istenhez – mondja valaki a rádióban, s közben gúnyosan nevet. Ahelyett, hogy elgondolkodna a dolgon: hogyan is élhetnénk hit nélkül akár csak egyetlen percig is? A hit terjedelme és jellege azonban természetesen mindenki esetében más. A  közönséges halandó abban hisz, hogy megéri a következő percet, az univerzális elméjű Einstein viszont eretnek sejtéseinek a bizonyíthatóságában hitt. Tudta, hogy az E=mc2 csak úgy bizonyítható, ha feltételezi, hogy létezik pont, amelyből nézvést a téridő görbülései is kiegyenesednek, s csak a világegyetem működése látszik. A relativitásban a működést érzékelve, hitt az univerzális pont létezésében. Virtuális filozófus-dioszkurja, Alfred Whitehead az univerzumnak ezt a működését kozmikus alkotóenergiának nevezte, amely energiát a megérzékítés kedvéért nyugodtan hasonlíthatjuk akár a szerzői kreativitáshoz is. Az olvasó a mű relativitás-görbületeit és a működését érzékeli, s ennek alapján hinni kezd a mű világérvényében és az alkotóban. Ilyen értelemben Einstein a recepció-esztétika „tájékozott olvasója”, és bizonyos értelmező közösség reprezentánsa (Stanley Fish): a Teremtést olvassa és értelmezi.


Január 24.

(A tegnapi Einstein-heurisztikát folytatva.) A „tájékozott olvasóról” megint Parti Nagy és Tolnai Ottó jut eszembe. A páros olyan értelemben is nagyon szerencsés, hogy pnl a Tolnai-teremtés „tájékozott olvasója”. (Nem értem, miért nincs a Költő disznózsírból című kötet címlapján feltüntetve pnl neve is.) Már az első kérdésében pontosan megfogalmazza a Tolnai-univerzum lényegét: „Tolnai Ottó művészetét – én legszívesebben költészetnek mondom – épp az jellemzi, hogy bármelyik pontján hozzányúlunk, bárhol meghúzzuk, fölfejtjük, legalábbis megbontjuk, rögtön a közepébe jutunk.” Azaz Tolnai világa távolról sem a posztmodernek halmazvilága, nem véletlenek középpont nélküli lerakata, hanem olyan téridő-kontinuum, amelynek minden pontja lehet középpont, de – hogy az újpanteista Whiteheadet is megint behozzuk a képbe – azt is mondhatnánk: olyan pánrelációs rendszer, amelynek minden görbületében, minden pontjában ott van a Theosz. Vagy Buddha vagy egyszerűen csak a teremtő Demiurgosz. Akit esetenként Csápek bácsinak hívnak.

„Csodáltam Csápek bácsit. Csodáltam, milyen ügyesen dolgozott fél kezével, milyen ügyesen, szépen, szabályosan hajlította a vasat... Otthon aztán én is hajlítgatni kezdtem mindent, húgom gerincét, a mestergerendát, gledicsiából próbáltam csinálni görbebotot, einsteini igyekezettel próbáltam mindent a Mindenséghez görbíteni, ám minden eltörött a kezem alatt, csak a grízt sikerült elgörbítenem, mintha már akkor megsejtettem volna Kosztolányi nagy, einsteini, beuysi fordulatát a magyar költészetben, mármint: a görbe grízt! Csak jóval később oldottam meg Csápek bácsi rejtélyét: nem létező kezével csinálta. Görbítette. Csápek bácsi félkezű volt, ám a zen buddhistákkal ellentétben két kézzel tapsolt, ezért engem a zen buddhisták valójában sosem is foglalkoztattak, Csápek bácsi izgalmasabban csinálta, meg hát Szent Miska, aki térdepelve, egy kézzel harangozott, miközben másik kezét imára tartotta… Ehhez hozzá kell tenni, hogy Zágrábban egy évig hallgattam Veljačić keleti filozófiákról tartott előadásait, aki később távolkeleti szerzetes, Buddha koldusa lett…”.

Mindezt természetesen Tolnai Ottó mondja-írja az interjúkönyvében, pnl első kérdésére adott válaszában, százszorta pontosabban megfogalmazva, amit én fentebb róla el akartam mondani. – A „pánreláció” kifejezést egyébként Doboss Gyula használja, Tandori életművéről szólva, s Tandorit Szentkuthyhoz hasonlítva, aki szintén úgy alakítja ki műveinek terét, hogy a tér minden elemét külön-külön hozzákapcsolja a mű többi eleméhez is. De ehhez a pánrelációs vers- és regényvilághoz egyiknek is, másiknak is a jegyzetek, mottók, önreflexiók, magyarázó szövegek, egyszóval a paratextusok tömegére van szüksége, Tolnai Ottó szóépítményeinek mindez saját anyaga, szerves része, mint a pravoszláv fatemplomoknak a facsavar. S ezzel az összevetéssel persze nem akarom az összevetetteket minősíteni, s ha mégis, akkor inkább csak az egymáshoz fogható jelentőségüket jeleztem.






[1] Somorja: kisváros Pozsony mellett


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.