Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Brasnyó István

Történetek a szélárnyékból

1975. április 1.

A BOSZORKÁNY

Úgy levágódik a lóról, mint a takony, nincs is rá jobb kifejezés, és aztán csak kecmereg a hóban, de hogy egyáltalán felül rá, mondják a népek, még hogy az ő korában — megvan már három vagy négy éve, hogy betöltötte a hetvenet.

De nem törik csontja, valaki meg csak megfogja a lovat, és tartja a száját, amíg felkapaszkodik rá; akkor meg úgy élvágtat, mintha ott sem lett volna, még egy nagy szelet is húz maga után, akár a palástot. Nadrágban és rövid, birkabőrös posztókabátban, a fején báránybőr kucsma: aki csak látja, azt mondja rá, hogy úgy ki van aszalodva, akár az éhen döglött madár, csak a szeme sereg még mindegyre gonoszul a fejében, hogy még mindig nem nyughat, valami ilyesmit is hallani.

Nyáron aztán fehér lepedőben bukdácsol a sötét utakon, vagy már ősz felé; rosta van a fején és csipog az út szélén állva, hát nagyokat húznak rá a kocsiról az arramenők, ha hirtelen odanéznek és megijed­nek tőle, de már elmesélni restellik, mert előbb-utóbb úgyis ráterelődik a szó, ha a határdombon fellángolnak szombat éjszakákon a tüzek.

És mégis valahogy tanácsosnak tartják elkerülni a környéket, nap­pal nem mondom, még elvitorlázik a porban egy-egy kocsi, de éjszaka már ritkulnak a járókelőik, aztán megjelenik a fű a keréknyomokban, a másik évben már a magját is elhullajtja, egykettőre nyoma sem marad az útnak, vagyis ami nyoma marad, az ott van a földmérnökök térképein.

Hanem az is megeshet, hogy egyszer majd nem fogják meg a lovát, s aztán szaladhat utána a vak világba, míg csak utol nem éri; és a suhancok alkonyat után odaszemtelenkednek egészen az ablaka alá, és meglesik, amikor vetkőzik, ahogy leemeli vakító fehér kontyáról a fekete báránybőrkucsmát, és nagyokat nevetnek majd az öregasszonyon.

(Harmincöt vagy negyven éve már, hogy a férjét meggyilkolták a lapályon: asztragángalléros kabátban és talán ugyanabban a kucsmában látták utoljára a béresfalu kocsmájában, amit most ő visel, a napszá­mosaival vitatkozott nagy hangon, pedig nem ás volt részeg, mégis úgy szidta őket, mint a jégeső, és esze ágában sem volt, hogy az elmúlt heti bérüket kifizesse.)

GROSSGUTH

Csak mi az ördög juthatott eszébe hirtelen, csóválják a fejüket, akik látják, míg sebbel-lobbal lábal keresztül a búzavetésen a Hartmannék felé, mintha hóban járna, úgy szedi a lábát, vagy épp fordítva, a Stamlerék felé megy most, alkonyatkor, mintha hirtelen kitalált volna valamit, és ezt el kellene mondania valakinek, akárkinek, egy­szóval úgy szaladgál keresztül-kasul a földeken, mint a szélhajtotta ballangó, a Konrád, mondják, hogy az istennyila csapna bele.

Aztán szép csendesen elered az eső, most már, amikor visszafelé indul, olyan, mintha térdig vagy derékig vízben járna, helyenként, a jobb földeken, a melle magasságában verdesnek a kalászok, de csak üget köztük, már-már alattuk, figyelembe sem véve, hogy mit kiabál­nak neki; de hát kíváncsiak errefelé a népek, képesek gyalogolni a szakadó esőn két-három dűlőnyit is, ők is a Hartmannék vagy a Stamlerék felé tartanaik, pusztán csak azért, hogy megkérdezhessék, de mintha merő véletlenségből vetődtek volna oda, hogy mit akarhatott?

— Kicsoda? — kérdezik a Hartmannék, vagy a határ másik végén a Stamlerék, pontosabban úgy kiabálnák ki a belépőből az eresz alól az útra, ha meg a nyakúkba csorran az esővíz, még beljebb lépnek, az orruk hegyét látni már csak. — Kicsoda? — kérdezik türelmetlenül, mert már mennének befelé az esőről.

— Hát a Grossguth!

— Ja — mondják, — semmit. Mi a csudát akarhatott volna?

A DARABOS GYEREK

— Né, csakugyan: milyen szép kis hódacska kerekedett máma az égre, világos van, akár fényes nappal — tanakodnak az úton állva az emberek, de aztán kettesével-hármasával elszállingóznak, köszöngetnek egymásnak, ahogy távolabb elválnak, hallani a nagy csendességben, egészen messziről is.

Hanem ebbe meg mi ütött, néznek át a másik útra, ahol valaki kerékpáron szeretne feljutni az emelkedőre, de az sehogyan sem sike­rül neki, a kerékpár az emelkedőn meg-megszalajt, nagyokat roppan az agya, aki meg rajta ül, egyre gürcöl, hát ez a tökéletlen Darabos gyerek, csak mennyire van hazulról, s már alighanem előbb-utóbb éjfélre jár, és még mindig másfelé igyekszik, hó, kiabálnak neki, hó, hiabál vissza, és szinte az arcvonásait is fel lehet ismerni az erős holdvilágnál.

Így csatangolja el az éjszakákat; nappal aztán csak nyúlik a föld végén, képes aludni a kukorica sorában is, amikor a kapálóeke után lépked, ami, persze, félreszalad a kezében, s csak hellyel-közzel marad a nyomában kukorica, épp elég nagy baj ez, de ha ilyen nyughatatlan a természete.

Aztán meg ha valaki szót emel erre, még ő az, aki pofázik, szent­ségei, kurvaanyjázik: időbe telik, mire úgy-ahogy sikerül lehűteni, de végül is nézhet másik munka után, — hanem ott is mintha minden kiköpött ilyen motollára lenne felcsavarva, elölről kezdődik az egész, hát baj, az épp elég akad vele.

Csak amikor zenésznek áll majd, akkor esőik le az embernek álla, még hogy zenész, pedig csakugyan az; egyszerre mindenki nála akar mulatérozni, sűrűn kezdenek bejárogatni a faluba a népek, tömik a zsebébe a pénzt, hogy húzza csak a nótájukat, ez az, amivel nem tud­nak sehogyan sem betelni. No és ha majd kifogynak a nótákból, ak­kor ráborulnak az asztalra, már alszanak is, másnapra, fajrontkor úgy kell őket kilökdösni az ajtón, aztán meg egymás hegyén-hátán hever­nek majd az árokban, míg csak a hajnal hűvöse nem kezdi összekocogtatni a fogukat.

BATYA

Az embernek előbb-utóbb megjön a baja ezekkel a malacokkal, ki kell őket hajtani már hajnalban legelni, hogy éhen ne dögöljenek, mert mégsem lehet őket kizárólag szemes takarmányon tartani, annyit nem érnék, amennyibe a szemes takarmány kerül, számoljuk csak fel mind, az utolsó szemig; ha meg répát ültet nekik az ember, azt kitúrják, alig hogy kibújt a földből, mindjárt egyelés után, aztán meg átmennek a he­rébe, azt is legelik, mert amit meg nem legelnek le, azt beletapossák a földbe, úgyhogy azt már megette a fene, nem kell se lónak, se tehén­nek, igaz, nincs is, de bérbe sem lehet adni, mert kinek kell olyan here­föld, amit előbb már letapostak a malacok, azt aztán is le fogják tapos­ni, senki sem akarja ilyesmiért kidobni a pénzt az ablakon.

Alighogy feljön a nap, elkezdenek visítani, ki kell őket engedni, s aztán rajtuk legyen az ember szeme, mert ilyenkor járnak a csőszök, azok meg felírják az embert már akkor is, ha a saját földjéről még le sem mentek a malacai, olyasféleképpen okoskodnak, hogy mire az ember a nyomukba ér, akkorra már úgyis más földjén lesznek, ha nem épp az államén, úgyhogy ott kell állni mellettük, amíg csak fel nem meleg­szik az idő és le nem fekszenek a disznótúrásba, aikkor meg már mi a csudához lehetne kezdeni, amikor már olyan meleg lett, hogy a malacok is lihegnek, már csak a ház körül lehet tenni-venni ezt-azt, rend is van, nem mondom, de ha a kútnál meghemperegnek a sárban, megint erőre kapnak egy kicsit, odadörgölőznek a frissen meszelt fal sarkához, vagy beszöknek a kertbe, és ledöntik az állványról a méhkasokat, aztán a csirkéket is összefogdossák, már nem is a rókától kell tartani a legjob­ban, hanem ettől az öt-hat koszos malactól, egészben képeseik lenyelni egy pelyhes kiskacsát, aztán az ólat is összerondítják, az ember ha be­megy közéjük, bokáig süllyed a latyakban, meg marják is egymást meg­állás nélkül, mert két kan van köztük, azokat is ki kellene már heréltetni, ez megintcsak pénzbe jön, de nem lehet velük sokáig várni, mert aztán belepusztulnak a herélésbe, ha összepiszkítják magukat, meg a legyek is beköpik a sebet, kezelni meg bajos az ilyesmit, hát megint a gond; aztán ha elmúlik a déli kánikula, mindjárt elkezdenek regnál­ni, csak ez az állandó regnálás, mert örökké éhesek, legjobb volna tán világgá zavarni őket, de akkor is visszahajtaná valaki mindet, meg pert is indítanának a kár miatt, amit csináltak: az ember nem mozdulhat tőlük sehova sem, nem számítva azt az egy-két órát délben meg sötéte­dés után, amikor döglenek, de ilyenkor is valamelyik úgy horkol közül­iük, hogy majd megsüketíti az embert, levágni meg még nem érdemes őket, mert megromlik a húsuk, télire meg pocsék dolog disznó nélkül maradni, nehezen talál az ember kedvére való hízót, mindenki be alkarja csapni, hát akkor ez az örökös kínlódás velük, mert rém szemtelenek, de még csak meg sem lehet őket verni, mert úgy szalad mindegyik, akár az agár.

LENGŐNYELVES

Elmegy az útkanyarulatig, amikor már lefelé indul a nap, még nincs este, úgyhogy előbb-utóbb csak arra vetődik valaki, s annak aztán elmondhatja a véleményét, — van úgy, hogy négyen-öten is ott ácsorognak a porban, vagy ha már elfáradtak hallgatni, leülnek az út szélére: egészen szép kis gyülekezet ez így, szombaton estefelé, amikor odahaza már a vizet melegítik a fürdéshez.

A fene tudná megmondani, hogy van ez: ha más mondja ugyanazt, nincs abban semmi kivetni való sem; hanem az ő szájában hazugság lesz minden szó, cserélgetik is a lábukat, akik hallgatják, vagy csak értetlenül pislognak kifelé a kalapkarima alól, amíg látni lehet az arcu­kat naplemente után.

De nincs mód rápirítani, mert mi lenne abban rossz, amit mond, ha egyszer olyan lengőnyelves a beszéde, kerepel, akár az üres morzsológép, nem is állja ki szó nélkül senki sem a háta megett, miszerint bolond lyukból bolond szél fúj, állapítják meg egymás szavába vágva.

Csak amikor Mendellel összeakad, lepődik meg egyszerre minden­ki, hogy ezek ketten úgy hazudoznak egymás szemébe, mintha könyv­ből olvasnák vagy a lábuk elé a porba volna leírva, amit mondanak.

ARANYHAJ

Megáll az ajtóban, kicsit féloldalgósan, az egyik cipője csak az orrával érinti a földet, így néz befelé, a nap meg a szél csak szálazza a haját, délutánra jár az idő, a nap ilyenkor már a ház elé tűz.

Hogy volna valami, amit nem értenek az emberek meg a suttyó legénykék, ezen szoktak néha elvitatkozni az udvaron, amikor ő nincs a közelben; történetesen a haja színe az, ami zavart kelt a környéken, abba egyszer belemarkolni, kevesen vannak olyanok, akiknek nem for­dul meg a fejében valami hasonló, ez lesz az, amin majd egyszer előbb-utóbb összeakasztják a rudat.

Dehát nincs abban semmi különös, mondják azok, akik már a korúiknál fogva sem annyira ugrifülesek, ezernyi dolog van a világon, ami aztán másképp bújik ki, mint ahogyan eredetileg elültették, és jobb, ha az ember nemigen kotnyeleskedik olyasmibe.

Mert hogy ez nem az eredeti haja volna, azt még gyermekikorá­ban elvitte valamilyen betegség, s ezt csak úgy viseli, mint más a ken­dőt, kalapot, de semmi más hibája nincs, ez az, amit nem akarnak seho­gyan sem elhinni.

Megy a holdfényben, majd este, s aztán megint ott ácsorog az ajtóban, egyszerre többen is tápászkodnak felfelé a priccsről, a haja színe meg ott röpköd a falon, mintha valaki tükörrel világítana be a félhomályba, hanem ennek sincs semmi értelme, csak bolondítja itt az embereket, míg nem akad valaki, aki megadóan utánaballagjon a bor­júistállóba.

GÖDÖLLEI

Csak éjszakánként mutatkozik otthon, különben nem tudni, mer­re betyárkodik egész álló nap, befog abba a görbe rúdú kocsijába, és csak úgy, a kocsi fenekén ülve nekivág a világnak, a csoda tudja, mit visz, vagy visszafelé mit hoz, sötét van már, mikorra hazaér.

Vagy ha elromlik az idő, gyalogosan baktat végig a legelőn, a dűlőkön, vagy, tán hogy hamarabb érjen, keresztül a földeken, de egyáltalán nem siet, bóklászik csak a heretáblában, mint a bakpulyka: merőben fölösleges az, amit csinál.

Néha aztán leáll a szomszéd gyerekekkel, azok kikutatják a zse­beit, ő meg nevetve hagyja, mert még dohánya sincs, amiből cigaret­tát csavarhatnának maguknak —, összecsomózott madzagokkal, szépen feltekert drótokkal, s az ördög tudja, miivel van még tele a rongyos kabátjának a zsebe, persze, még némi pénz, apróban, nevetségesen kevés.

De azért igyekeznek neki csapdát állítani, igyekeznek kelepcébe csalni: lehetetlen, hogy ne legyen egyetlen komoly gondolata sem.

És nincs.

A népek minden törekvése ellenére nyugodt marad, akár egy hib­bant, semmivel sem lehet megingatni, vagy a közélébe férkőzni, mint aki már mindent elvégzett ezen a világon, oly nyugodtan jár-kel min­denfelé, akárha a felhők között járna máris: derűsen a végtelen ürességben.

BARNA JANCSI

Éppen hogy csak kihúzza egy lóhosszal, no de azt is alig, még utána is fütyül a szél a fülében, de ekkorra a népek elkezdenek már oszolni, sehogyan sincs a kedvükre, hogy egy vidéki nyerte a versenyt, hiába, azért mégsem törheti ki az ember minden versenyen a nyakát, hogy a kedvükben járjon, annyira még nem jutottunk, hát csak hadd vigye őket a fene, senki sem hívta őket, hogy nézzék.

De aztán mégis jobb kedvre derül, amikor a többi hajtóval beül a sátorba, és hát ott csupa finomság van, sört meg miegymást szolgál­nak fel, és ahogy aztán sokára meséli, már tiszta meztelen volt, amikor megcifrázta, talán csak a csizma volt még a lábán, — szóval, akkor megcifrázta, szakadjon rájuk az ég, azt mondta, miközben mindegyre csak cifrázta, az ötven ezres a zsebben, úgyhogy csinálhatnak most már amit akarnak, fontos, hogy megvan a díj, ettől jobb hajtást úgy­sem igen látnak egyhamar.

Mire rohan keresztül a sötét térségen, ami ott van a sátor meg a rögtönzött állások közit, beesteledett már, csak a bőre világít, ha csak­ugyan meztelen van, közben meg csak cifrázza, ugrik fel a lóra, csak úgy a szőrén üli meg, a legjobb hajtó, ott gubbaszt fenn a ló hátán és hajtja magáról a szúnyogokat, a békakuruttyolásra figyel, ami egé­szen távolról hallatszik.

BIRGÉS

Ül a ház sarkán, a feje fölé az ereszre akasztott túrószacskóból csöppenként koppan le a savó, éppen a nyakába; a savó már egész lefolyót mosott a lejtős földben a ház előtt, — mikor még az égboltot is teleaggatná túrószacskókkal, ha volna rajta kapaszkodó, kampó, vagy legalább szeget lehetne verni bele.

Alszik a széken, alszik a falnak támaszkodva, álltó helyében elalszik, ha beszélget valakivel, csak úgy, a boton egyensúlyozva.

Hanem aztán éjszaka kint kujtorog a földeken, lehetséges, hogy már maga is sokallja a birkák bűzét, mert csak elcsapja őket, s utána messzire kerül tőlük, szélnek szembe megy, elfelé, hogy ne fújja az orrá­ba a szagukat.

És a fene tudja, mesélik a népek a kocsmában, ha vailami asszony­félét kint ér a sötétben, vagy már hajnalfelé, akár pirkadatkor is, a tésen túl, mindjárt hozzálát, hogy gyereket csináljon néki a szalmakazal végében, a kutyák is csak ímmel-ámmal ugatják meg, hát hegyezik is már jó ideje a fülüket az emberek, akik a határúitól kifelé laknak.

Ha meg bejön a falúba, a világért ki nem adná a kezéből a botját, ha el is szunyókál, ott van keresztbe fektetve a térdén, hát mégiscsak van benne valami, mégsem lehet az, hogy csak úgy a kezéhez nőtt a bot, ezt is beszélik, miközben egymás térdét csapdossák, és hánykolódnak a nevetéstől, hogy székestül hanyatt esnek az olajos padlón.

BÖGYÖLLŐ

Összevissza két dinár.

Ez minden pénz, ami a házban van.

Lehet, hogy valamelyik ócska kabátnak a zsebében akadna még valami, egy feles, mondjuk, ami a lyukas zsebből belecsúszott a bélé­sébe, vagy esetleg a szekrény mögé is beszorulhatott valami, még a nyáron, vagy az ősszel, azonkívül az ágy alját is be lehetne világítani, de hát azt mondom, az is éppen annyi csak, mint a semmi.

Ezzel ugyan nem lehet valami sokra jutni, ettől ugyan nem fog seggre esni a világ. A fene tudja, azért mégis illene egy párját felhaj­tani legalább, mert később úgy is be fognak azok a büdös kölkök állítani locsolkodni, ha meg már meglocsolják a lányokat, csak illik nekik adni egy fél marék aprópénzt, de hát ha nincs, nincs, érjék fel ésszel, és kész, megkínálhatom őket mézespálinkával, attól legalább jobb kedvre derülnek.

Legjobb lenne bezárni előttük a kaput, de ha egyszer nincs rajta zár, ha meg beszögeznénk, átugranák, mert olyan alacsony, pontosab­ban átlépnék, s akkor is megette a fene, kár lenne azért a néhány egye­nes szögért.

Úgyhogy marad a két dinár, ha véletlenül nem sikerül délig fel­hajtani még valamennyit, meg a mézespálinka, aztán itt vannak a lá­nyok is, elvégre a lányokhoz jönnek, hát beszélgessenek velük ők, amiről tudnak. Két dinár és punktum.