Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NIETZSCHE

Történelem és jelenkor

1994. december 1.

Az ember nem örökké változatlan lény, aki nemzedékeken át csak ugyanazt a létezést ismétli, hanem történelme által az, ami. A történelem tartja állandó mozgásban. A filozófia régi feladatai közé tartozik, hogy tudatosítsa ezt a mozgást. Az ember léttudatát alapvetően meghatározza, hogy ez hogyan történik meg. Ha átfogó történetfilozófia egységében történik, akkor ezt az alap bizonyosságával tölti el, ahonnan jövünk, az anyagéval, amelyből élünk, a talajéval, amelyen állunk, az időben elfoglalt hely bizonyosságával, ahol találhatók vagyunk, és a feladatéval, amely jelenünk előtt áll. Nietzschénél azonban az efféle teljesség darabokra szakadt; mindig csak kísérletező perspektívákként ad totális nézeteket, amelyek rögtön ismét viszonylagossá válnak. Történeti gondolkodása ezért mintha megosztott volna. Három irányban figyelhető meg, hogy ez hogyan megy végbe. Nietzsche először is a történelmi valóságoktényszerű szemléletében él; e valóságok lényegi jellemzőire és okozati összefüggéseire kérdez rá, miközben részesül ``történelmi" évszázadának univerzális történeti tudatából. Másodszor maga a történelem helyett e történeti tudatnak az élet szempontjából-,jelentős valósága válik tárgyává, és ezzel kérdésessé, témája így az, hogy mely motívumokból táplálkozik a történeti emlékezet, milyen alakokat fogad magába, és milyen hatása van. Harmadszor pillantása a számára jelenvalókorszakra irányul: egész történelmi gondolkodásának az a voltaképpeni értelme, hogy ennek hatoljon a mélyére. Mert tudatában van annak, hogy világtörténelmi pillanat részese, amit meg akar érteni, hogy megtudja, mi dől el tulajdonképpen a mában. Noha nem képes a világtörténelem egészéről való tudásból meghatározni a helyet, ahol állunk - ahogy őt megelőzően a keresztény, a hegeli történetfilozófiában és azok leszármazottaiban történt -, valójában mégis valamely totális történelmi tudatnak ugyanaz a pátosza tartja fenn, mint azokat. A korok fordulóján akarja feltárni a fordulat értelmét, hogy gondolkodása által mutassa meg az utat.

Alakok, amelyekben Nietzsche a történelmet szemléli

Nietzsche nem specialista kutató, aki módszeresen vizsgálódik (kivéve ifjúkorának azt a rövid időszakát, amikor klasszika-filológusként tudatos fegyelmezettséggel teljesített tudományos szolgálatot), de nem is az a konstruktív történetfilozófus, aki önmagában mindenhol igazolt, zárt egészt hoz létre jelenkori történeti tudatának kifejezésére, Nietzsche az a látó, aki kimondja, amit sokrétű szempontok szerint szemlél, és aki így megfigyelések sokaságát tékozolja el: Minden bizonnyal megszállja a történés képeinek esztétikai élvezete is, és bizonyára néha valamely hamis nagyszerűség is feltűnik előtte. Lényegi ösztönzője azonban a megismerés akarása: a történelem történéseiről való tudáson keresztül próbál alapokat nyerni az emberi dolgok értékének felbecsüléséhez.

A tőrténelem általános lényegi vonásai. - Nietzsche a történelem menetének uralkodó törvényeit, a viselkedés szociológiai szükségszerűségeit és pszichológiai típusait foglalja össze. A közvetlen történelmi jelenségek végtelen tömegének hátterében arra kíván rábukkanni, ami az alapban megy végbe. Így jönnek létre az észrevételek azon csoportjai, amelyek példaszerűen láthatóvá teszik történelmi nézeteinek irányvonalát:

1.

Az első a legtávolabbi horizontra irányuló kérdés: mikor kezdődik a történelem, és mi az a tényező, amely elindítja a mozgást? Nietzsche így válaszol: a történelem csak az egyén teremtő felszabadulási törekvésével kezdődik, a történelem mozgás az egyén és kötöttségei közötti feszültségben, amely valamely egész állandó megváltoztathatatlanságából adódik.

A tőrténelem előttikorokat - Nietzsche rendszere szerint - kizárólag a szokás határozza meg mint általánosan kötelező és mint egyáltalán nem kétségbe vonható dolog. Tulajdonképpen semmi sem történik (11, 138). E kor embere számára nem létezik semmi félelmetesebb, mint hogy magányosnak érezze magát. Egyéniségnek lenni nem öröm, hanem büntetés. Az egyedülléthez kapcsolódik minden nyomorúság és minden félelem. Minél inkább a ``nyájszellem" és nem a személyes értelem szól a cselekvésből, annál morálisabbnak érzi magát az ember (5, 157).

A ``szokások" efféle ``erkölcsösségének [Sittlichkeit der Sitte] roppant időszakai előzik meg a világtörténelmet. Ezek a hatalmas korok - amelyekkel szemben a ``világtörténelem" csupán ``az emberi ittlét nevetségesen kis szakasza" - jelentik ``a valódi és döntő fő történelmet, amely meghatározta az emberiség jellegét" (4, 27; vö. 4, 16, 21 és köv., 38 és köv.).

A történelmikorban a mozgást mindig a szokástól/hagyománytól [Herkommen] való elszakadás hozta létre: ``a szabadgondolkodás az, ami a történelmet csinálja" (11,138). A szokás ellenében azonban a ``szabadgondolkodó" mindig gyenge. Hogy mégis hogyan valósulhat meg, az a ``géniusz nemzésére" és egyúttal a voltaképpeni történelem kezdetére és újrakezdésére irányuló kérdés (2, 218 és köv.).

Az egyénnek az egészre mint általánosan kötelezőre, másfelől ennek az egésznek az egyénre való ráutaltságában (hogy az ember jelenléte, egyszersmind fokozása, tartóssága és egyúttal történelme lehetséges legyen) leli meg megfogalmazásait Nietzsche mindkét oldal számára. Szenvedélyesen száll síkra az egyénért, a zseniért, a szabadgondolkodóért. Ennek a magatartásnak nem mond ellent, inkább kiegészíti az a mondat, hogy ``semmi sem károsabb a kultúra helyes szemléletére, mint a zsenit és semmi mást érvényesülni hagyni" (11, 135). Nietzsche ezért a zseni kultusza mellé a ``kultúra kultuszát" kívánja gyógyszerként helyezni. Mert minden emberi továbbcsengése - a hangyák műve éppúgy, mint a zseniké - nem veszhet el újra: ``hogy is lehetnénk meg anélkül a közös, mély, gyakran félelmetes alapbasszus nélkül, amely nélkül a dallam nem képes arra, hogy dallam legyen?" (3, 104).

A társasjáték összképe bizony elkerülhetetlennek látszik. A tetszés [szerinti] elszabadulásával szemben áll ``egy hit általánossága és általában kötelező volta, röviden a nem tetszés szerinti az ítélkezésben. És az emberek legnagyobb műve eddig az volt, hogy nagyon sok dologban összhangra találtak egymással, és kirótták magukra az összhang tőrvényét". Ha éppen a legválogatottabb szellemek védekeznek ez ellen az általában megegyezőben levő kötelező összhang ellen, az igazság kutatóival az élen, akkor mégis szükség van ``az erényes ostobaságra, a lassú szellem kizökkenthetetlen metronómjára, hogy a nagy közös hit hívei együtt maradjanak". Ha az egyén tettének tetszőlegessége a népeket a káoszba vezeti, és a kötöttségnek minden személyiség általi fellazítása veszélyt jelent, akkor ezzel szemben azt a népet, amely a legjobban fenntartja magát, ``amelyben a legtöbb embernek - megszokott és vitathatatlan alapelveik azonossága következtében, tehát közös hitük következtében - eleven közös szelleme van", egy másik veszély fenyegeti: ``az öröklődés által fokozatosan növekvő elbutulás". Nietzsche felismeri a történelmi mozgás antinómiáját. Saját létének mint alkotó kivétel-létnek tudatában elismeri azt a szükségszerűséget, amely a történelemben parancsol. ``Mi a mások kivétel és veszély vagyunk- örökké szükségünk van a védekezésre! -. De valóban lehet valamit szólni a kivétel javára, feltéve, hogy soha nem akar szabállyá válni" (5, 104-106).

2.

Nietzsche számára a történelem lefolyása az ember megfékezésemetafizikai, vallási és erkölcsi tartalmú, hatékony tévedésekáltal. A fejlődés kiindulópontja az ember mint vad, szabálytalan természeti erő. Bár ezt mi már csaknem elfelejtettük. A mi korunk a korai trópusi korokkal szemben szinte enyhe éghajlatú: ``Ha ott azt látjuk, hogy a legvadabb szenvedélyeket hogyan küzdötték le és törték szét metafizikai képzetekkel és roppant hatalommal, akkor úgy érezzük, mintha a trópusokon szörnyű kígyók tekergése szorítana agyon vad tigriseket a szemünk előtt ... még álmunkban sem ér el hozzánk, amit korábbi népek éberen láttak" (2. 223). De ami ott történt, az az előfeltétele a mi létünknek is. Ennek a történésnek az átváltozásából nőtt fel a mi lényünk. ``Úgy tűnik, hogy minden nagy dolognak először roppant, szörnyű és félelmetes torzképként kell bejárnia a világot, hogy örök követelményeivel beírja magát az emberiség szívébe: ilyen torzkép volt a dogmatikus filozófia, például a védők tana Ázsiában, a platonizmus Európában... mi vagyunk immár mindazon erők örökösei, amelyeket az e tévedés elleni harc nevelt fel" (7, 4 és köv.). ``Ha leszámítjuk e tévedések hatását, akkor nem vettük számításba a humanitást, az emberiességet és az emberi méltóságot sem" (5, 156).

3.

A történelemben megfigyelhetők a szilárdan fennmaradó félelmeteshatalmak, amelyeket az ember elkendőz, anélkül, hogy valóságukat érvénytelenítené. Létét csak velük együtt birtokolja. ``A kultúra csak vékony almahéj az izzó káosz körül" (12, 343). Nietzsche e hatalmakat mindenhol mint kezdetet ismeri fel: ``A legvadabb erők törnek utat, eleinte rombolva, tevékenységükre azonban mégis szükség volt ... A roppant energiák - az, amit a gonosznak nevezünk, a humanitás küklopszi építészei és útépítői" (2, 231). Minden magasabb kultúra barbárokkal kezdődött (14, 68). Ebben a kezdetben ``dolgok tömegét leplezik el" (10, 127). De a borzalmas továbbra is, mindig történik, csak még inkább elleplezve, mert úgy tűnik, senki sem műveli: ``A tömegeket azért találták fel, hogy olyan dolgokat tegyenek, amelyekhez az egyénnek nincs meg a bátorsága. Ezért az ember lényegét illetően százszor őszintébb és tanulságosabb minden közösség, mint az individuum" (16, 173). Az állam eléri, hogy egy sereg dolog megtétessék, amelyekbe az egyén sohasem egyezne bele, a felelősség, a parancsolás és a kivitelezés megosztása által, az erények, az engedelmesség, a kötelesség, a haza- és uralkodószeretet közbeiktatása által, a büszkeség, a szigor, az erő, a gyűlölet, a bosszú fenntartása által (16, 174).

A korszakok, népek és emberek.-A történés általános típusai alkotják az egyik perspektívát Nietzsche történeti gondolkodásában. A másikat a korok, a népek és a nagy emberek szemlélése adja meg számára. Az ősidőkig, az antik világig, Indiáig, a kereszténységig, a reneszánszig és a reformációig, a felvilágosodásig, a modern népekig hatol tekintete, és szűkszavú, jellemző megfogalmazásokkal írja körül azokat. A történelem azonban számára nem olyan alakok színtere, akiknek az értéke mindenhol egyforma. Bármilyen messzire ér is el tekintete a világtörténelmi valóságok horizontján, értékítélete mégis középpontosít. Mert Nietzsche csak a történelem egyetlen helyén kötődik exisztenciálisan állandóan a tárgyához: és ez a görögség.Ha egyes mondatok a reneszánsz, a germán ősidők, a római kor jelenségeiről alkalmasint hasonló kötődést mutatnak, azok csupán pillanatnyiak, nélkülözik a részletes kifejtést; ezt Nietzsche egyedül a görögségről való elsajátító tudásának adta meg. Egész életén át tart saját lehetőségeinek a görögökkel való eredeti azonosítása; ez az azonosítás egy a nagy németség megvalósítására irányuló akaratával, amely a görögség rokona volna. Míg azonban Nietzsche szemében a görögség mint a történelem csomópontja (szinte úgy, mint Krisztus megjelenése a hívő keresztényeknek) lezárult, és kétségtelen megbecsülést élvezi, a német lény az ő számára teljességgel a jövő, aki hallatlan veszélyt jelent saját magára, úgyhogy Nietzsche szeretete a tulajdonképpeni németség iránt, akitől a széthulló világban Mindent remél, szenvedélyes, élete folyamán fokozódó kritika formájában kerül napvilágra.

A görög az az ``ember, aki a legtöbbre vitte" (13, 363), a görög nép ``az egyetlen zseniális nép a világtörténelemben" (100, 390), ``a görögöket biztos, hogy soha nem becsülték túl" (10, 237).

Mivel a görög ókor ``a műveltség igazi és egyetlen hazája" (9, 344), ``a görög világ az élet egyetlen és legmélyebb lehetősége" (9, 232), Nietzsche azt mondja: A ``legmagasabb műveltséget mindeddig csak mint a hellenizmus újraéledését ismerem fel" (9, 424). Ezért: ha csak történelmileg viszonyulnánk az ókorhoz, akkor elveszítenénk az alkotót [das Bildende] (9, 29). A görögökről való puszta tudás mint olyan üres tudás lenne a műveltségről; a dolog a ``művelődés elhatározásán" [``Bildungsentschluss"] múlik (1, 312). Nietzsche ebből kiindulva remélheti: "napról napra görögebbek leszünk, először ahogy szokás, fogalmakban és értékítéletekben ... remélhetőleg azonban egykor testünkkel is! Ebben van (és volt mindig is) a német lénybe vetett reményem" (15, 445).

Nietzsche tudja: "a nagy görögök ismerete nevelt fel engem" (13, 8), csak a görögséghez, az eredethez viszonyítva fogja fel korának kárait: ``csak amennyiben régebbi korok, mégpedig a görögség neveltje vagyok, jutok magamról mint e mostani kor gyermekéről olyan időszerűtlen tapasztalatokhoz" (1, 281). Mégsem lehet ``az idegenné vált görög világba mintegy közvetlenül, a német szellem tagadása által, és híd nélkül beleugrani" (9, 348). A cél sokkal inkább ``Görögország újjá születése a német szellem megújulásából" (9, 294). ``Persze érteni kell ahhoz, hogy ezt a német szellemet először rejtekhelyein felkeressük" (9, 349). Csak ha abbamarad minden puszta szemlélődés, és a görögségről való tudás sokkal inkább vérré válik, akkor képes a saját vér is életre kelteni a görög árnyat. Hogy mennyire a voltaképpeni történetiségében érezte Nietzsche a saját eredet és a régi eredet megújulásának identitását a görög és a német minden elkülönülésén túl, az akkor mutatkozik meg, amikor már az ifjú sem ``a hanyatló ókor neveltje" akar maradni, hanem meg akarja keresni ``bátor tekintetű, a nagy, természetes és emberi ógörög ősvilágában" levő példaképeit, és amikor Nietzsche élete végén kimondja , hogy valójában mi történt vele kezdetben: ``hogy minden német filozofálásnak abban van az egyedüli méltósága, hogy az antik talajt egy lépésnyire visszanyerte, és hogy az eredetiség mindennemű igénye kicsinyesnek hangzik a németnek ahhoz a magas igényéhez képest, hogy az elszakadtnak tűnt köteléket újra megkötötte, a görögökhöz, az ez idáig legmagasabbra jutott embertípushoz fűző köteléket" (15, 445)

A történelmi tudat létfontossága

Nietzsche belemélyed az emberi lény alapvető tetteinek összességébe [Grundtatbestand]: az állatéval szemben a történelem, tudattalan hagyományozás és tudatos emlékezés határozza meg őket. Történelem [Geschichte]²nélkül az ember megszűnne embernek lenni. Minden új alakban azáltal tér magához, hogy megragadja a letűntet és elszakad tőle, és hogy tudja, hogy van jövő. Ezért van szükségea történelemre, hogy - amint Nietzsche kifejti - annak nagy példáiból, hogy mi volt lehetséges az ember számára, jelenbeli tetteihez bátorságot, lényének lendületet, és a csüggedésben vigaszt nyerjen (a monumentális történelemben); azért van rá szüksége, hogy saját eredetének szerető kegyelettel legyen tudatában (az antik történelemben); és szüksége van rá, hogy a csak voltat jelenlegi létének termékeny ösztönéből győzze le (a kritikus történelemben).

A történeti emlékezet a történelemtudományban alakul át tudássá. Nietzsche ezt saját korában élte át, amely azzal dicsekedett, hogy a voltaképpeni történelmi kor. Ő tette fel azonban először a kételykérdéseit a teljes történelemtudománnyal kapcsolatban.

A történelemtudomány alapvető tévedései ellen, - A történelem [Historie] nem valamely megváltoztathatatlan, lezárt tényanyag időtlenül érvényes tudása, hanem a történelem mint tudás együtt változik a történelemmel mint valós történéssel: semmi elmúlt nem véglegesen halott, ha valódi eredete volt, akkor beláthatatlan változatokban él tovább az új jelenből, elfelejtődik és újra megragadtatik, felfedezik, holott már ismerősnek tűnt, új ösztönzéssé válik, ha már jelentéktelennek tartották. Ebben a valódi történetben mint elevenen teremtő tudásban sohasem tudják véglegesen, hogy hogyan is volt tulajdonképpen. Ami volt, az a mindenkori jelenlegiektől függ, a lény(eg)üktől, amelynek ösztönzéséből a történelem mindenkor megint csak az lesz, ami őket illeti/érinti, ami lendületté, mértékké, példaképpé és ellenképpé válik számukra. Ezért a valódi történelem egyrészt sohasem válhat tiszta tudománnyá; másrészt egzakt kutatás nélkül nem maradhat hiteles. Az egzakt kutatás viszont anyagokra, feltételekre terjed ki, arra, amit minden értelem azonosan mint tényt és mint a volt emberek által gondolt értelmet tud felismerni és kell elismernie. Ezzel szemben a történeti emlékezet, amely mint valóságos ennek a ténylegesnek a korlátlanul megragadott közegében zajlik, egy, az értelmet átfo-gó lény magában is történeti szemével szemlél, aki éppúgy ebben az emlékezetben jut el önmagához, mint ahogyan csak ő teszi azt lehetővé.

Kiváltképpen valamely elmúltról való totális tudásnem lehetséges. Éspedig nem az anyaga miatt - legyen bár végtelen és soha át nem tekinthető, legyen bár csupán hiányosan ránk maradt -, hanem minden eleven egzisztencia végtelen lehetősége miatt, amely csak a saját világában előjövő emlékezet számára nyílik meg. Nem vagyok képes az elmúlttal, ami alappá válik számomra, sem tudásban azonosulni, sem pedig átlátni azt. Az állítólagos totális tudás a valódi elsajátító emlékezésfolyamat szétrombolása lenne tudományosan helytelen és egzisztenciálisan valótlan látszattudás által. Ezzel szemben szólítja elő Nietzsche a jelenlegi életet, ``a történelmietlent", eközben azonban megfogalmazásaiban láthatólag hagyja összefolyni azt a történelmietlent, amely, miként az állati lét, brutális közömbössé válás a nemtudásban és puszta feledés, azzal a történelmietlennel, amely a tulajdonképpeni emberi, az eredeti lét a jelenben, és ezzel már a történeti látás csírája.

Nem a tudományos módszer mint olyan ellen, és nem a tudományos történészek ellen irányul Nietzsche haragja: olyan tudást színlelnek, amelynek egyáltalán nincsenek birtokában. Ez megmutatkozik gondolkodásmódjuk minden alapvonásában, pl. amikor szükségszerűséget állapítanak meg a dolgok menetében, amelynek kapcsán aztán elutasítják a nietzschei módszer történelmi belátásai szempontjából ``kardinális kérdést": ``mi történt volna, ha ez vagy az nem következett volna be", a siker magasztalásából származik ``történelmi optimizmusuk", és nem fogják fel, ``milyen brutális és értelmetlen a történelem [Geschichte]". Ellenük kiáltja Nietzsche: ``minden sikertől elnyomott fokozatosan fellázad".Amit azonban a tudományban biztos történészek csinálnak, az ``a történelem mint a győztesek gúnya; szolgalelkűség a tények előtt" (10, 401 és köv.).

A tőrténelem életet romboló hatása ellen, - A tudományos történészek alapvető tévelygése tudásuk egészében nem közömbös tévelygés. Nietzschét megdöbbentette az a tapasztalat, hogy a történelem romba döntheti az embert. Ifjúkori írásában (.4 történelem hasznáról és kárárólaz élet számára, I, 277. és köv.) tisztázza önmaga számára, hogy a ``mértéktelen" történelem veszedelmes. Ilyenkor a személyiséget először is azzal gyengíti, hogy a történelmi értelem/érzék [Sinn] egyfajta színművészetté válik, hogy időnként minden idegen lelket elfogadjunk, úgy, hogy az embernek ez a lényevesztett - mert színészkedő - benseje, amely már csak a múltat érti, és ennek az embernek a tényleges valósága kettéválik. Másodszor ahhoz a hamis képzethez vezet, hogy elérhető az objektivitás és az igazságosság. Az eredmény: a történelem szétrombolja az ösztönöket; már idejekorán tudatossággal akadályozza minden élet csíráját a megérésben; az emberiség életkorába vetett hittel az epigonság érzését kelti, és végű/a saját semmisség és minden dolgok széthullásának tudatában csak valami ironikus hangulatot hagy hátra. Ezeken az utakon az ember a történelem miatt kikerüli a történeti emlékezet értékét. Miattuk lesz az ember (a monumentális történelemben) már csak a nagyság ismerője, anélkül, hogy értene is a nagysághoz, az elmúlttal (az antik történelemben) pusztán mint elmúlttal, kegyelet nélkül foglalkozik; a voltat valós szükség nélkül már csak ízekre szedve ítéli el (a kritikus történelemben).

De mi a történelem ``mértéktelensége"? Az embernek, mondja Nietzsche, az emlékezésen kívül, ami megkülönbözteti őt az állattól, felejtés re is szüksége van, ami közös benne az állattal. Ahhoz, hogy el tudja viselni a történelmi emlékezetet, anélkül, hogy hagyná saját magát kioltani, feldolgozással kell elsajátítania azt: a történelmi terjedelméről, amit fel lehet fogni anélkül, hogy veszedelmessé válna, ezért határoz a ``plasztikus erő". A személyiség ereje határozza meg az elviselhető történelem mértékét.

Az emlékezet és a felejtés két hatalmát Nietzsche a tődénelminek és a tődérre/mietlen nek nevezi az emberben. Mivel mindkettőre szükség van, Nietzsche, a kontextustól függően, láthatólag csak ellentmondásosan képes egyiket vagy másikat lényegesnek ítélni.

Így válik alkalmasint teljessé a történelem elvetése. Nietzsche akkor képes ``a történelem [Geschichte] tudományának feladatát megoldottnak" látni, ``ha elítéltetett az összes múltbeli törekvések belsőleg összefüggő köre". Akkor a történelem tudománya fölöslegessé vált. ``A helyére a jövőről szóló tudománynak kell lépnie"(10, 417).

A valódi történetiségért.- A tulajdonképpen történelminek azonban inkább pozitív értékeléseivannak túlsúlyban Nietzschénél. Kidolgozza a történelmi érzék/értetem lehetőségét korunkban: ez azt a feladatot állítja elénk, hogy a visszahozhatatlanul lezárt eredeti népi kultúrákon túl az összehasonlás kultúrájával új létet alapozzunk meg (2, 41). Nietzsche képes ilyen értelemben korunkat dicsérni: ``A múlt szempontjából minden kultúrát élvezünk ... és minden idők legnemesebb vérével táplálkozunk ... míg a korábbi kultúrák csak saját magukat voltak képesek élvezni, és nem láttak túl magukon" (3, 99). Ám ez az ``élvezet" számára nem nyugodt szemlélődés. Ami most lehetővé vált, az több: ``aki az emberek történetét összességében mint saját történetét tudja érezni, az szörnyű általánosításban érzékeli mindazt a bánatot ... amit a hős érez a csata utáni estén, amely semmit sem döntött el, amely neki mégis sebeket hozott, és barátja elvesztését -: de a búnak e roppant mennyiségét hordozni... mint az ember évezredek horizontjával maga előtt és maga mögött, mint az örökös... mint a legnemesebb minden régi nemes között, s egyúttal egy új nemesség elsőszülöttje ... ebből olyan boldogságnak kellene származnia, amit az ember mindeddig nem ismert ... Ezt a hirtelen érzést hívnák úgy - emberség!" (5, 259).

Még az emberen túlra, a határtalanba kibővített élet- és világegyetem-történelem kísérleteinek is képes átmenetileg értéket tulajdonítani: ``Az egész történelmi keletkezettség megismerésére való törekvésben, amely ... az ember és az állat, az erkölcs és a fizika között első ízben rombolta le a falat", ``felismerhető az egészében vett emberiség zsenialitására való törekvés. A befejezettnek gondolt történelem kozmikus öntudat lenne" (3, 103).

Szemben a magát izoláló történelmi tudat romboló hatásainak minden leleplezésével, szemben magatartásával, amelyben számára a múlt néha puszta láncnak tűnt, ezért áll a nietzschei igény középpontjában a történelemhez (Geschichtej való szenvedélyes ragaszkodás.Igazi ijedelemmel beszél a múlt elvesztésének és elrontásának lehetőségéről: Nincs bennetek részvét a múlt iránt? Nem látjátok, hogy ki van szolgáltatva, és függ ... minden kor kegyétől, szellemétől, olcsóságától? Nem jöhetne minden pillanatban egy hatalmas rossz szellem, aki kényszerítene bennünket, hogy teljesen ismerjük félre, aki megsüketítené rá a fülünket vagy éppen korbácsot adna a kezünkbe, hogy kegyetlenkedjünk vele?" (12, 193). ``Zarathustra nem akarja elveszíteni az emberiség múltját, mindent beledobni az olvasztótégelybe" (14, 217).

A múlt elsajátításának mélysége Nietzsche szerint a jövő voltaképpeni forrása. ``A múltat megtermékenyíteni és megteremteni a jövőt - ez legyen nekem a jelen" (12, 253).

A jelenkor

Ha a múlt még rejtve van és mintegy legnagyobb lehetőségeinek felébresztésére vár, akkor a jelen azt az igényt jelenti, hogy megragadjuk, ami a korban van. Nietzschének a múltról való gondolkodása mint a jövő elgondolása ennek a jelennek a tudatából indul ki. Arra kérdez rá, hogy mi történik most tulajdonképpen.

A korképe. - Nietzsche szemében a kor képe már meglehetősen korán ijesztő. A kultúra kiirtásának tüneteit látja: ``A vallás vizei elfolynak, és mocsarakat, tavakat hagynak hátra, a nemzetek ismét a legellenségesebben válnak szét ... A tudományok ... darabokra hullanak és minden szilárdan hitt dolgot feloldanak ... Minden a közelgő barbárságot Biztosan vannak erők, borzasztó erők, de vadak, eredetiek és teljességgel könyörtelenek ... Most a földön majdnem mindent már csak a legdurvább és leggonoszabb erők fognak meghatározni, a szerzésvágy egoizmusa és a katonai erőszak uralkodik". Az újabb ember exisztenciája ``kimondhatatlan szegénységet és kimerültséget" mutat ``a kimondhatatlan sokszínűség ellenére, amelyet korábbi kultúráktól örökölt". Műveltségét a műveltségről való tudás helyettesíti. Bensejében ``szürke ájultság, marcangoló békétlenség, a legserényebb unalom, igaztalan nyo

békétlenség, a legserényebb unalom, igaztalan nyomorúság" uralkodik (I, 310 és köv., 402 és köv., 527. és köv., 533. és köv.); ``semmi sem áll biztos lábakon, és a magában való szilárd hitben... Minden csúszós és veszélyes a pályánkon, és közben a jég, amely még tart bennünket, oly vékony lett: - ahol mi még megyünk, ott nemsokára már senki nem fog tudni menni" (15, 188).

Nietzsche tud mondani egy-két dolgot a jelenn javára is, még ha majdnem mindig ott is van végül a háttérben a kétkedés: ``A világ megvilágosításában a természet és az emberi történelem által megelőztük a görögöket, ismereteink sokkal nagyobbak, ítéleteink sokkal mértékletesebbek és igazságosabbak. Elterjedt egy kíméletesebb emberség is ... Hogy végül mégis inkább ebben a korban akarunk élni, mint egy másikban, az lényegében a tudomány érdeme, és biztosan nem volt része egyetlen kornak sem nemes örömök olyan mennyiségében, mint a miénknek ... Most mindezen szabadság mellett csak akkor jó élni, ha az ember épp csak felfogni akarja, és nem együttműködni - ez a modern horog... Így keletkezik az a veszély, hogy a tudás bosszút áll rajtunk, mint ahogy a középkorban a nemtudás állt boszszút..." (10, 408).

Annak a közelebbi indoklása, hogy honnan származik a világ óriási változása, először is kézzelfogható jelenségekben található: az egyik végzet a gép. Megváltoztatja a világot, amelyben élünk. A tárgyak, amelyekkel dolgunk van, mint olyanok közömbössé válnak. Mert a gép ``személytelen, megfosztja a munkadarabot büszkeségétől, egyéni jóságától és hibásságától - vagyis kevés humanitásától", régebben minden holmi és ruha ``a kölcsönös értékbecslés és a személyes összetartozás szimbólumává vált, míg most, úgy tűnik, csak anonim és személytelen rabszolgaság közepette élünk" (3, 350). A gép továbbá az embert is megváltoztatja a vele kikényszerített munkamódszer által. ``Felemelkedésre ösztönöz ... tevékennyé és egyformává tesz" (3, 318). A gép még a közösségi életet is hatalmába keríti. ``adja meg a pártszervezetek és a hadviselés mintáját. Nem tanítja ezzel szemben az individuális függetlenséget: sokakból egy gépet csinál, és minden egyesből szerszámot egy célhoz" (3, 317). Nietzsche így foglalja össze: ``A sajtó, a gép, a vasút, a telegráf olyan premisszák, amelyekből még senki sem merte levonni az ezeréves következtetést" (3, 340).

Nietzsche továbbá úgy látja, hogy a kort a tömegekhatározzák meg: ``Ez a ma a csőcseléké" (6, 429). ``A kor veszélye a nagy középszerűség" (14, 204). A kor már nem képes elsajátítani a rámaradt tudást. ``A modern élet erőtlen sokoldalúsága" (1, 503) kioltja az embert: a jelen lármája már semmit sem hagy növekedni. Minden beszél, de semmire sem figyelnek oda. ``Minden vízbe hull, már semmi sem esik mély kutakba." ``Mindent szétbeszélnek", ``mindent elárulnak" (6, 271-272).

Hogy az unalom sivárságának érzésén túllépjen, az ember mámorra törekszik: ``Így a kábítószerek feltalálásában ez a kor a legtalálékonyabb. Ismerjük a mámort mint zenét, mint egyes emberek és események vak imádatát, ismerjük a tragikum bódulatát, ez a pusztulóra tekintő kegyetlenség, és az önfeláldozás ezért a hitért" (14, 209).

Mindehhez, mint lényeges dolog, hozzátartozik, hogy a világ - szubsztanciájától megfosztva - hajlamos arra, hogy létét alakoskodásban töltse, az alakoskodásért mint valódiért lelkesedjen, és hogy ahelyett, hogy élne, mindenki egyre inkább komédiáséletet folytat (15, 193 és köv., 8, 35 és köv., 15, 199).

A kor ilyen riasztó ábrázolásai mélységüket és egységüket csak egy alapgondolattól kapják, ami Nietzsche voltaképpeni válasza arra a kérdésre, hogy mi történik ma, ``amikor minden inog, amikor reng az egész föld" (6, 439): a hitetlenség valóságossá vált. A kor alapténye kezd szemmel láthatóvá válni: ``isten halott, "- Ez a nézet, amely Nietzsche egész kései korszakát uralja, korán - már 1872 előtt - jelentkezik. ``Vagy mi halunk bele ebbe a vallásba, vagy a vallás belénk.

Hiszek az ősgermán szóban: minden istennek meg kell halnia" (9, 128); és a korról akkoriban azt mondja: ``A kihaló akarat (a haldokló isten) individualitásokra darabolódik szét. Törekvése mindig az elvesztett egység, telosza mindig további széthullás" (9, 77). A hetvenes évek végén az mondja: ``Elterjed a hit elvesztésének híre ... ami most következik: a félelem, a tekintély, a bizalom megszűnése"; ami még marad, az ``a pillanatért, a legdurvább célért való élet ..." (11, 374). Isten halott voltának gondolata egyre újabb változatokban tér vissza. Nietzsche úgy mondja ki, hogy az embereket foglyokként parodizálja, Jézust pedig mint az őr fiát, aki éppen meghalt, miközben a fiú azt mondja: ``Mindenkit szabadon fogok engedni, aki hisz bennem, ez olyan biztos, mint hogy atyám még él" (3, 247). Azután azonban Nietzsche szenvedélye közvetlenül megszólal az ``őrült ember" ábrázolásában (5, 163 és köv.). Ő verőfényes délelőtt keresi Istent egy lámpással a piactéren. A nevetők között így kiált: ``Hová lett Isten? ... meg akarom mondani nektek. Megöltük őt - ti és én... De hát hogy csináltuk ezt? Hogyan voltunk képesek kiinni a tengert?... Merre mozgunk?... Nem tévelygünk, mintha végtelen semmin által?... Hogyan vigasztalódunk, minden gyilkosok gyilkosai? Nem túl nagy számunkra e tett nagysága? Nem kell nekünk magunknak istenekké lennünk, hogy méltóknak tűnhessünk hozzá? Soha nem volt nagyobb tett - és mindenki, aki csak utánunk születik, e tett miatt minden eddigi történelemnél magasabb történelemhez tartozik." Amikor mindenki hallgat és megütközve néz, ledobja a lámpást a földre: ``Túl korán érkeztem ... még nincs itt az idő. Ez a roppant esemény még úton van... még nem hatolt el az emberek füléig... Ez a tett még mindig távolabb van tőlük, mint a legtávolabbi csillagzatok- és mégis ők tették."

Nietzsche nem azt mondja: nem létezik isten, és nem is azt: nem hiszek istenben, hanem: isten halott. Úgy véli, a jelenlegi valóságról vesz leletet, ha tisztánlátón tekint a korra és saját lényére.

Arra a kérdésre, hogy miérthalt meg Isten, hasonlatokban válaszol: ``Isten az emberekkel való együttérzésébe halt bele" (6, 130). Ám ``ha az istenek meghalnak, mindig sokféle halállal halnak" (6, 379); miért gyilkolták meg Istent? ``Alapjában és mélységében látta az embert, látta minden rejtett gyalázatát és csúfságát. Részvéte nem ismert szemérmet ... az ember nem viseli el, hogy egy ilyen tanú éljen'' (6, 387).

Az európai nihilizmus eredete . - A kérdésre, hogy miért halt meg isten, ezek szimbolikus válaszok, a kérdés nem-szimbolikus formája pedig a jelenlegi nihilizmus történelmi eredetének kutatása. Nietzsche ennek eredetét a kereszténységben véli felismerni: annak meghatározott, jelesül morális világértelmezésében rejlik a nihilizmus eredete (15, 141). Mert végül ``az igazságérzet, amit a kereszténység fejlesztett magas szintre, undorodik minden keresztény világmagyarázat hamisságától és hazugságától". A kereszténység látszatvilágot teremtett, amelynek nem-igazsága végül a saját maga által létrehozott igazságérzet ösztönzésére felismertetik, mégpedig úgy, hogy most már semmi sem marad. Mivel a keresztény létben minden tartás és érték a színleltben rejlett, a fikció felismerésének pillanatában egy olyan a semmibe süllyed, amilyet ember még nem élt meg. Most jön az a kor, ``amikor fizetnünkkell azért, hogy két évezreden át keresztények voltunk: elveszítjük azt a nehézségi erőt,amely éltetett bennünket, - egy darabig nincs se előre, se hátra ... Most minden velejéig hamis" (15, 160 és köv.).

Az a helyzet, amelyben létrejött ez a nihilizmus, Nietzsche szerint logikailag arról a tévedésről ismerhető fel, hogy olyan kategóriákat, mint értelem ésteljesség, mint a világról szóló abszolúte érvényes kategóriákként szeretné látni: ha tévesen feltételezem, hogy a világban lennie kell minden történést magába foglaló értelemnek, akkor, mivel ez tisztességes ember számára nem található meg, végül félelmetes csalódás üressége-a ``hiába" kínja-tátong; ``ez az értelem lehetett: ...az erkölcsi világrend, vagy a szeretet gyarapodása...; vagy az általános boldogság állapotának közelgése; vagy akár az általános semmi-állapot felé haladás - a cél még mindig értelem. Mindezen elképzelésmódokban az a közös, hogy egy Valamit maga a folyamat által kell elérni: - és akkor felfogjuk, hogy a levéssel (Verden] semmire nem jutunk, semmit el nem érünK"; a ``levésállítólagos céjában való csalódás" válik ``a nihilizmus okává". -A nihilizmus továbbá akkor lép fel, ``ha teljességet, ... szervezettséget tulajdonítottak minden történésnek" és ``mély összefüggési és függőségi érzésben" hittek: ``Az általános java az egyes odaadását követeli", azután azonban nyilvánvalóvá vált: ``nem létezik ilyen általános!" Mert végül immár ismét csak a semmi van, minden érték elvesztésének alakjában: ``Az ember végső soron az értékébe vetett hitét vesztette el, látván, hogy általa nem egy végtelenül értékes egész működik" (15, 148-150).

Ha adott ez a két nézet - a levésnek nincs célja, a levésben nem hat semmilyen nagy egység -, akkor a csalódásnak már csak egyetlen, utolsó mentsége marad, nevezetesen ``a levésnek ezen egész világát elltélni mint szemfényvesztést, és olyan világot kitalálni, amely ezen túl van, mint igazvilág". Ez Nietzsche szerint a nagy platonikus-keresztény fikció, amely összeomlásakor először megteremtette a mélységes nihilizmust. Az ember ``a levés realitását mint egyetlen realitást ismeri el, megtilt magának mindennemű kerülőutat a hátsó világokhoz és a hamis istenségekhez - de nem képes elviselni ezt a világot, amit már nem akar tagadni" (15, 150). Így keletkezik a nihilizmus; amikor a léttudatot döntően egy értékesként és tiszteletre méltóként el- gondolt túlvilágnak a valóságosvilággal való szembeállítása határozta meg, és mi magunk is úgy vagyunk valóságosak, mint emez. A fikció lelepleződéséből fakad az alternatíva: ``vagy tiszteleteteket szüntetitek meg, vagy- saját magatokat" (5, 280), azaz vagy a színlelt, ``való világ"-ot kell feladni, mint fikciót, és akkor minden, ami értékkel bírt, érvényét veszti, vagy azt a valóságot kell feladni, ami gyakorlatilag én vagyok, és akkor nem élhetek. Bármelyik utat választjuk is tehát ebben a helyzetben, mindkét esetben jelen lenne a nihilizmus, akár mint az értékek tagadása, akár mint az élet tagadása: ``Nihilista az az ember, aki úgy ítéli meg, a világ olyan, hogy nem kellene lennie, és amilyennek lennie kellene, olyan nem létezik. Eszerint a létnek nincs értelme..." (16, 84).

Nietzsche a platonikus, keresztény világnézet értelmezésével, amit egyúttal logikailag mint a kategorikus formák abszolutizálását kíván leleplezni - ``az észkategóriákban való hit a nihilizmus oka" (15, 151) -,történetileg akarja felfogni a modern nihilizmust. Kora azonban még annak sincs tudatában, hogy mi történik vele, nemhogy felfogná, miből fakadt a helyzete. Nietzsche abban a rettentő megvilágosodásban él, hogy látja, amit senki más, hogy tudja, amivel senki emberfia nem törődik: az esemény ``túl nagy ... ahhoz, hogy csak a hírét is elérkezett nek nevezhessük: nemhogy már sokan tudnák, hogy ezzel mi is történt voltaképpen - és hogy miután ezt a hitet aláásták, mi minden fog még leomlani, mert minden arra épült" (5, 271 és köv.).

E tézisek értelme.- Nietzsche alaptézisei a nihilizmus eljöveteléről, arról, hogy ``isten halott", valamint az embernek egy még sohasem volt fordulat felé való mozgásáról - olyan tapasztalat a korról, amelynek révén Nietzsche megérti, hogy ezzel együtt ő maga valójában micsoda -, e tételek rendkívül nyomatékosak; gyökerestől tépik ki a világban levő nyugalom minden alapját, e tapasztalat igénye szerint ellenállhatatlan egzisztenciális komolysággal bír. Ama mód által viszont, ahogyan felfogják, gyökeresen ellenkező értelmet nyer. Akit drámai nagysága esztétikai szempontból ragad el, arra még egyáltalán nem hat. Aki levezeti belőle a következő leszögező mondatot: nincs isten, az banális istentelenségbe süllyed, amiképp Nietzsche éppenhogy nem gondolta a dolgot. Felmerül a kritikus kérdés, hogy voltaképpen mit jelent egy ilyen tézis.

Nem jelentheti azt, hogy kimondja a tudást az emberi dolgok általános menetéről, és benne a tudást a jelenlegi válságról. Mert az egészről való történetfilozófiai kijelentések, amelyekből megtudjuk, milyen a világ folyása - ezek Augustinustól Hegelig szinte magától értetődően uralták az emberről való gondolkodás történetét - a nietzschei gondolkodás vonalán nem maradhatnak érvényesek:

A világfolyamat totalitását, ahogyan ezek a filozófusok és követőik gondolják - hogy saját korukat mint e világfolyamat eredményét fogják fel és igazolják, s a történelem hatalmában isten ujját látják -, Nietzsche elveti. Gúnyosan utasítja vissza (1, 353 és köv.). Saját tételeit helyezi szembe vele: ``az emberiségnek összességében nincs célja" (2, 51); ``az ember mint fajta nem halad előre" (16, 147).

Ha célokról akarunk beszélni, akkor ``az emberiség célja nem a végkifejletben, hanem csak legnagyobb példányaiban" van (1, 364). ``Más céljai, mint nagy emberek és nagy művek, nincsenek az emberiségnek" (11, 142). De az ember magasabb formációi csak mint szerencsés esetek érhetők el, akik viszont a legkönnyebben is pusztulnak el (16, 148).

A történelemben nincs egyértelmű vonal, éppoly kevéssé van előrehaladás, mint visszalépés. Minden jobb jövő rosszabb jövő is: ``Ábrándozás azt gondolni, hogy az emberiség egy új, magasabb foka a korábbi fokok minden előnyét egyesíteni fogja" (2, 226). ``A zseni nemzése talán csak az emberiség egy behatárolt korszakának jutott osztályrészül. Az emberiség talán útjának felén... közelebb kerül voltaképpeni céljához, mint a végén" (2, 221). ``Bármilyen magasra fejlődött is az emberiség - végül talán mélyebben lesz, mint kezdetben" (4, 52).

Egy világfolyamatnak és az emberiség történetének mint magát önmagában beteljesítő értelemnek a szemlélete mintha az emberiség egészében nyugalmat keltene, ha feloldódik isteni eredetében vagy történelmi végcéljában. Ez ellen a nyugalom ellen fordul a nietzschei ``új alapérzés: végleges mulandóságunk ... Miért létezne kivétel (a levés) örök színjátéka alól valamelyik apró csillag számára!" (4, 52).

Ám nem maradhat fenn az ezen alapérzés számára érvényes általános szempont sem, mert éppenséggel az egészre vonatkozóan nyilvánítana valamit érvényesnek. Ha a történelem eredetének és céljának egésze megtagadtatik, akkor megsemmisítő érzés jöhet létre, amit azonban Nietzsche mint puszta lehetőséget fogalmaz meg: ``Az azonban, hogy mint emberiség (és nem csak mint individuum) ugyanúgy elfecsérelve érezzük magunkat, ahogy eltékozolni látunk egy virágot a természet által, minden érzések fölötti érzés" (2, 51). Ha sikerülne valakinek ilyen értelemben megragadnia magában az emberiség közös tudatát, akkor az a lét káromlásában roskadna össze: ``Ha tudjuk, hogy egyszer vége lesz az emberiségnek, akkor a céltalanság kifejezése telepszik minden emberi törekvésre" (10, 493).

Magának Nietzschének végül küzdenie kell ez ellen, mint a folyamat egészéről való minden más tudás ellen. Tudja, hogy mindig benne vagyunk a folyamatban, nem rajta kívül vagy felül; nem tekinthetjük át (vö. a Nietzsche világértelmezéséről szóló fejezettel). Ezért a kor végérvényes megismerésére, amelynek mint általánosan érvényes tudásnak, alá kellene vetnünk magunkat, értelemszerűen Nietzsche sem gondolhatott azzal a tételével, hogy ``Isten halott", még az apodiktikus forma ellenére sem, amit, mint mindenhol, itt is választott. Az értelem leegyszerűsítése lenne, ha a tézist mint kinyilatkoztatott igazságot önmagában fogadnánk el, a Nietzsche által akart, az emberrel szemben támasztott legmagasabb igény helyett a ``most már ezt is tudom" banalitásának lapossága lenne a következmény. A kijelentés sokkal inkább a lehetőség feszültségét jelenti, azt, hogy így áll a helyzet, azután azonban mégis, kiáltásként a végső órán, éppen annak az eldöntetlenségéről való tudatot jelenti, hogy mi lesz ebből. E kijelentéssel tartalmának valóságát talán csak azokban lehet előhívni, akik dogmatikusan hisznek benne (számukra Nietzsche volna a csábító, aki beleszuggerál a nihilizmusba, ám ő valójában egyetértene, és azt mondaná, hogy ennek az emberfajtának illik nem ellenállnia eme csábításnak), vagy általa a múlt legyőzésében az ember új, magasabb rendű valósága kezdődik meg Nietzschének az embert magasba röpítő gondolkodása értelmében, vagy pedig a kijelentés felébreszthet, hogy azután csak még határozottabban tegyük, ami ellentmond neki, és hogy megbizonyosodjunk arról, hogy isten nem halott.

Ahhoz azonban, hogy Nietzschében hogyan élnek ezek a gondolatok, nem fér semmi kétség: semmi sem tudás számára, hanem minden roppant feszültség marad, amelynek eredete saját lényében van. Korán tudja már: ``Aki megtámadja korát, az csak saját magát támadhatja: hisz mi mást láthat, ha nem magát?" (11, 135). És később még csodálkozik: ``Hogy alapjában véve eddig nihilista voltam, azt csak nemrégiben vallottam be magamnak: az energia, a radikalizmus, amellyel mint nihilista haladtam előre, elkendőzte előlem ezt az alapvető tényt" (15, 158). Ám soha nem volt Nietzsche teljességgel nihilista; már maga a nihilizmusban levő pátosz sem nihilizmus (a pátosz ``a nihilista következetlensége": 16, 84), továbbá nézetéből, miszerint ``Isten halott" mindig valamilyen feladat áll elő.

Ez legalábbis a harc feladata az ellen, ami már többé nem van, ám még - méghozzá világot uralón - lenni látszik,ez az aktív negáció feladata. Mert, amennyiben Isten halott, még él az árnyéka: ``amilyen az emberi természet, talán még évezredek múltán is lesznek olyan barlangok, amelyekben az árnyékát mutogatják. És nekünk - nekünk le kell győznünk még az árnyékát is!" (5, 147). Ez azonban Nietzsche számára nem magától értetődő, és nem könnyű cselekedet; az utolsó áldozathoz hasonlítja a vallásos kegyetlenség létráján: valaha az ember embereket áldozott az istenének; azután az ember a legerősebb ösztönöket áldozta az istenének; most viszont: ``A semmiért feláldozni istent - a végső kegyetlenségnek ez a paradox misztériuma maradt az épp most felnövő nemzedékre" (7, 79). Ebben rejlik a voltaképpeni lét iránti radikális akarat, mintha azt akarná mondani: az istenségnek végül saját magáról kell gondoskodnia, neki magának kell beszélnie; ha ezt nem teszi, akkor le kell győznünk az árnyékát is.

Mivel Nietzsche nem akarja a semmit végsőként érvényesülni hagyni, pozitíve is fellép, mint a nihilizmus legyőzője: egész kései filozófiáját mint a nihilizmussal szembeni ellenmozgalmat tekinti: ``nagy politiká"-jában, ``világmagyarázat"-ában és az ``örök visszatérés"-ről szóló tanában.

Nietzsche gondolkodásában ezen felül - mindenki számára, aki nem hagyja magát megtéveszteni a felszíntől - a tagadásban mindenhol jelen van egy Igen. Minden kétségbevonása törekvés az eredetre, a valódiságra, az alapra. Ha az Igen nem is jelenik pozitív kijelentésben, még mindig még akkor is, amikor a kort a legradikálisabban szedi ízekre.

S. M, fordítása

1.

A görögség kétségbevonása azt jelenti, hogy Nietzsche Szókratész óta gondol a görögőkre. A preszókratikus világ érinthetetlenül áll számára.

2.

Nietzsche második Korszerűtlen elmélkedése, A történelem hasznáról és káráról az élet számára különbséget tesz a Geschichte és a Historie fogalmai között. Durva közelítésben - de a következőkben Jaspers ezt finomabban is kifejti - a Geschichte az egyes kultúrák saját és kizárólagos történeti tudatát jelenti, míg a Historie ennek történettudományi interpretációját. Ahollehetett, a Geschichte szót ``történet"nek fordítottam, a Historie szót pedig ``történelem"-nek. E bekezdésbenazonban minden esetben ``Geschichte" szerepel. (A ford.)

(A fordítás Karl Jaspers: Nietzsche - Einlührung in des Verstándnis seines Phílosophierens, 3. változatlan kiadás, Berlin, 1950. alapján készült. Harmadik fejezet)