Esőember

2010. május 25.

1988, az utolsó mozielőadás,
amit láttál vagy ez volt,
vagy a magyarhertelendi csillagos ég
alatt a tábor udvarán
az Invázió a Marsról,
a nyolcvanas évekbeli remake.

Akárhogy is, a vándormozisok

előadása a kevésbé lényegtelen,

hogy féltünk a légifolyosó fényeitől,

hogy űrlények zombikká teszik a szüleinket,

tanárainkat és a többieket. Habár ki tudja.

Az utolsó randitok biztosan az Esőember volt.
Kedden vagy csütörtökön.
Ősz lehetett, mert esett, nagy ballon-
kabát volt anyán,
apán meg prém.
Az előszobában álltok
esernyővel a kézben. Emlékszem.
Esni fog, Bandi, mondtad,
hozd az ernyőt –
Igazgatjátok magatokon a ruhát.
A mozitól kétszáz méterre,
a Szabadság téri lakótelepen lakunk,
és ti készültök a nagy útra, a nagy eseményre.
Talán egymás ruháit is igazgatjátok,
vagy csak én szeretném most így,
nem tudom. Mint a mesében, újra
a folyosó végéről
nézünk titeket Balázzsal
és Kovács mamáékkal,
áthívtátok vigyázni ránk őket,
mi nem értjük,
miért van erre szükség,
miért nem mehetünk mi is moziba.
Mosolyogtok ezen.
Mintha kicseréltek volna titeket...
Hiszen, anya, te nem is szereted a mozit –
gondoltam. Ma már szégyellem.

Lehet, csak nem volt rá időd sosem.
Régen biztosan szeretted, mesélted,
mikor a híradót a filmek előtt
néztétek négyesben
Anival és a fiatal Kovács mamáékkal.
Aztán bejött a tévé, onnantól már
másik fénykép,
például a fekete-fehér képernyő előtt
fekszel színesben,
mintha halott volnál, pedig csak álmodsz.

És habár a vicces részleteket
elmeséltétek nekünk, például a fogpiszkálót,
mi soha nem mentünk négyen moziba,
csak apával hárman, fiúk. Vele viszont sokszor.
Otthon vártál ránk, furcsálhattad, hogy
kicsit szabad vagy.
”Három perc múlva Perpatvar.” De akkor
sírtatok, boldogok és fiatalok voltatok,
láttam rajtatok. Miért
akkor és máskor miért nem?

Azóta mozi sincs már ott, csak a helye.
Sötét, néma vászon és üresen nyikorgó,
már sohasem jó székek.
Pedig mindig is féltél a repüléstől.
Mindig is féltél a repüléstől.