Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 127–128. szám

Beretka Ferenc

Töredékek 2.

1975. november 3.

Mások előtt rejtegetjük önmagunkat. Puritán zárkózottságunkkal meg­bénítják magunkat és másokat. Zárkózottságod burkában egyrészt ma­gad érzed megkötözöttnek magadat, nem elég számodra a mozgástér, szabadulni szeretnél, ugyanakkor zárkózottságoddal gúzsba Skötöd környezeted is — azok sem tudják, akik melletted élnek évekig, mit is te­gyenek egyes helyzetekben, hogyan is viszonyuljanak hozzád — kifelé.

Mert a kifelé való viszonyulás az emberi kapcsolatok legfonákabb és legösszetettebb része, ellentmondásossága folytán leginkább képes arra, hogy bumeránggá változzon, s irgalmatlanul a te fejeden koppanjon, ahelyett hogy ellenséged koponyáját ütné szét. Nevetséges, szinte tragi­komikus paradoxon. Számtalanszor tapasztalhattad magad is, hogy ne­hezebb másokra hatni, mint önmagadra, s ha másokat akarsz formál­ni, mások lelkivilágára próbálsz befolyást gyakorolni, magad leszel tet­ted szenvedő alanya. Kudarc ez a maga teljességében — ok és okozat egyszerre — önmagad formálásának kudarca. Vagy nem egyértelműen megállapítható dolog ez? Előfordul az ellenkezője is? Bizonyára.

Mindezt azért mondom el néked, mert rendkívül foglalkoztat az a kér­dés, hogyan tudnék környezetemen változtatni. S miközben igyekszem különböző hatásokat gyakorolni, minduntalan rá kell jönnöm, hogy magamat alakítom leginkább, s azt, akit legjobban szeretnék, legke­vésbé. Vagy azt jelentse ez, hogy nekem kell alakulnom ahhoz, hogy az áhított harmónia létrejöjjön? A logikai következtetés könnyen igent mondhat erre a kérdésre, de nem nagyon hiszem el neki. S a szkep­szis azért sem túl alaptalan, mert a logika nem alkalmazható éppen mindenre. A szubjektív tények gyakran szemben állnak a köznapi ész­szerűség szabályaival, mint ahogy a hétköznapi élet a maga egyszínűségével vagy sokszínűségével (kinek hogy tetszik) rendszerint szemben áll az érzelmi élettel, legyen az ismét egyszínű vagy sokszínű, alanyától függően. És mint ahogy a múlt is szemben áll a jelennel. Mert a közna­pi élet csak múlt lehet — egyedül az érzelem a jelenváló, csak az tud uralkodni az emberen, csak az tudja megszabni cselekedeteit, csak az tud a pillanatok folytonosságában állandóan benne lenni.

Megint bölcselkedés. És milyen meddő!

Láttam reménytelenül szerelmes embereket, láttam embereket a leve­gőben lógni, láttam embereket a kilátástalanság mocsarába merülni.

S láttam azt is, hogy minden múlt az ő számukra, a köznapi élet szá­raz, tartalmatlan eseményei nyomot sem hagytak rajtuk, a lélek azon­ban csúnyául belekarmolta névjegyét arcukba. Mert mást akarták, mint a száraz hétköznapi élet, nem törődtek bele a reménytelenségbe, nem akartak örökké lógni, megpróbáltak kikecmeregni a mocsárból. Ez, egyedül ez az egyetlen valami, az AKARÁS látszott az arcukon.

Meg láttam embereket, akik a reménytelenségtől kifakult arccal, a le­vegőben lógástól kifulladva, a merülés bénító tudatától aszottan egy­szerűen semmit sem akartak. Beletörődtek mindenbe. (Nem akartam le­írni a szót, mert tulajdonképpen nem nagyon hiszek benne, de úgy lát­szik, muszáj.) Beletörődtek sorsukba. (A sors fogalma tulajdonképpen költött dolog, az emberek ijesztgetik vele magukat és egymást, s mint ilyen, bizony elég sikeresen összetákolt valami, mert félünk tőle. S az egésznek egyetlen oka van, a végzet, ez tette lehetővé, hogy létrejöjjön, de ez teszi egyszersmind roppant tartalmatlanná is, hiszen a végzet szempontjából a sors nem is létezik, mert azonos a végzettel.)

Igen, beletörődtek sorsukba, s a hétköznapok úgy múltak el fölöttük, hogy kiszolgáltatottságuk tudata érzéketlenné tette őket irántuk — ész­re sem vették őket. Fájt nekik ez a tudat, a fájdalom kiáltott arcukról, s bár ők, ha olykor tükörbe néztek, föltehetően nem is látták ezt, a külső szemlélő azonban mindannyiszor jól tudta, mi az a különös, ami ezeknek az embereknek a szeméből sugárzik.

Soha nem jártam Párizsban. Nem láttam az Eiffel-tornyot, nem voltam a Place Pigalle-on. Éppen ezért joggal mondhatják, te is azt mondha­tod, nem láttam semmit. S talán igazad van. Viszont láttam embereiket az utcán aludni, láttam gyerekeket szaladni a háziból, láttam vérfoltos börtöntölteléket, nadrágjába vizelő részeg nyomorékot. S láttam kiszol­gáltatott embereket, akiket az önkény olykor emberi mivoltuktól is megtisztított. (Ne lepődjél meg ezen, az önkénynek, ha valahol felbuk­kan, egyedül ez a célja.)

Meg találkoztam olyan emberekkel is, akik agyon akarták ütni megmentőjüket. Kiábrándultam.

S ha ölmentem volna a Place Pigalle-ra, végignéztem volna a kurvák emlőin, megbámultam volna a köldöküket, lehet, hogy másképp néz­ném a világot. Bár nem hiszem. S azt sem, hogy valamivel később az egész több lenne az emlékezetemben egy sétánál valamelyik piacon: végigmustrálod a portékát, aztán ha veszel belőle, veszel, ha nem — odébbállsz. Talán az inger nagyobb: kb. akkora, mint amikor korgó gyomorral megy végig a tejpiacon, s minden asztalról túrók, sajtok, kajmakok kínálják magukat. Utána minden a régi. S bár elcsodálkozol — joggal — azon, hogy az Eiffel-torony építésénél egyetlen ember sem halt meg, senki sem zuhant le az állványokról, s csodálod a teremtés koronájának hatalmasságát, egyhamar rádöbbensz arra, milyen je­lentéktelen. Eszedbe jut az a pacák, aki tökrészegen mászkált a köz­pontban, eszedbe jut az a szerencsétlen félkegyelmű, akivel vizet hordatnak, s hazug ígéretekkel fizetnék munkájáért, s eszedbe jut, hogy meglett férfiak, hárman, véresre verték nyomorult testvérüket.

Igazad van, amikor azt mondod, ne azt nézzük, hol és miért ábrándultunk ki, ne azt nézzük, hol rontottuk el az életünket, mert akkor tény­leg elrontjuk, hanem igyekezzünk a magunk szájaíze szerint formálni, amiben élünk, s igaza volt annak az írónak is (elfelejtettem a nevét), aki azt mondta, hogy az ember életének elrontója egy igealak, a volna, de a mindennapokon, a köznapi életen, mindazon, ami múltként fészkelődik bennünk, nehéz érzéketlenül, idegenként átnézni. Az érzelmek, bármennyire is jelenvalók, bármennyire is irányító szerepűek, nem tud­nak teljesen uralkodni rajta. Hogy miért? Mert annak is volt valaha egy érzelmi vetülete, egy jelene, mely még mindig nem akar múlttá válni.

Talán mégis utazni kellene, látni valamit, látni mást. S a kettő, mégha múltként is, valahogy majdcsak harcba kezdene egymással, hogy egyi­kük felülkerekedjen. Félek azonban, hogy a kiábrándulás jóval erősebb. De ha jól belegondolok, van e kiábrándulás mögött is valami, ami mél­tó a figyelemre. Az, hogy az utcán alvó felébred, kissé szégyenkezve le­porolja kabátját és csendben odébáll, a menekülő gyerek idővel azért visszamegy a háziba, a nadrágjába vizelő részegen megszárad a nadrág, a kiszolgáltatott egyszer megszokja kiszolgáltatottságát, s egyszerűen levedli emberi voltát. De ez még nem ok és nem is ürügy arra, hogy a kiábrándulás tényét megkérdőjelezzük. Ellenkezőleg: csak újabb kiáb­rándulás előhangja. Mert az utcáin alvó nemsokára újra csak megvackol valamelyik fa alatt, a gyerek nemsokára újra menekülni kényszerül, a részeges alak nadrágján hónapokig érzik a vizelet átható bűze, órákig fintorogsz, ha véletlenül melléd kerül a moziban, s a kiszolgáltatott új­ra csak kiszolgáltatottá válik, emberi volta megújul, s újra csak útjá­ban áll az önkénynek.

Talán csak úgy lehetne menekülni a kiábrándulástól, ha az utcán fel­ébredő többé sohasem feküdne le az utcán, ha a gyerek többé sohasem kényszerülne menekülni, ha a részeg nyomorék kicserélné a nadrágját, s többé nem vizelne be, ha a kiszolgáltatott nem lenne kiszolgáltatott, s nem kellene vedlenie, vedlenie... De ez már túlzott idealizmus...

Egyetlen nagy lehetősége azonban még mindig van az embernek: min­den múlt, igyekezzen magára lelni jelenében, érzelmeiben. Ha itt is ki kell ábrándulnia, az már tragikus. Ezért engedd szabadjára érzelmeidet, hagyd, hogy természetes törvényeik szerint alakuljanak, csak azt nézd, hogy jó legyen számodra. Mert ha kordába szorítod őket, előbb-utóbb nyakon vágnak. Az emberen úrrá lesz a hiányérzet, s ez már egyfajta ki­ábrándulás.

Próbálj csak egyszer építeni magadban, mindegy, hogy mit, kártyavá­rat vagy erődítményt, ahogy akarod, azonnal rá fogsz jönni erre. Űrt érzel majd magadban, melyet igyekszel betölteni, de egyre Csak növek­szik, egyre csak mélyül, szakadékká válik, homokká válik — összeom­lik benned az építmény. Érzelmeid okozzák ezt, a hiányérzet, a harmó­nia igénye. Kötőanyagot kell keresned (építők évezredes problémája:kötőanyagot találni; habarcsot, sarat, hogy összeálljanak a kövek, hogy ne omoljon le a fal.) Kötőanyagot, melyre nehéz rátalálni. A belső épí­tés törvényei nem fizikai igazságokon alapulnak, a mechanika merev törvényei itt tartalmukat vesztik, helyükbe egy sajátosan érzékeny, bor­zasztóan titokzatos szabályszerűség lép, mely kikezidi benned az építés szándékát is. De te legyőzöd a támadást, s bizakodón hozzáfogsz a fa­lazáshoz. Nem gondolsz semmi rosszra, s bizony meglepődsz, ha épít­ményed helyén csak egy halom nyögő-fuldokló törmeléket találsz, meg egy feszültséget a magasban, valahol ott, ahol a megkezdett mű befeje­zése állott volna.

Azt kérded most, nem létezik kötőanyag? Nincs habarcs? Azt kell mon­danom, hogy van, bár erre sajnálkozásod, tudom, nagyobb, is úgy érzed, kínozlak kitalált hazug válaszommal. Nem hazudtam. Csak keresned kell a kötőanyagot, sokáig, de bizakodón, s egyszer meglesz. Vizsgálnod kell az anyag természetét — magadat és másokat —, kapcsolatot kell keresned azokkal, akik a legközelebb állnak hozzád, belső kapcso­latot, olyant, mint amilyennel a montázsházak elemeit kötik egymáshoz. S ha megleled a betonelemekből kikapaszkodó vaskampókat, melyek összeillenek a másik épületelem — a te épületelemed — kapcsaival, akkor könnyű lesz kötőanyagot találnod. Egyébként az épület menthe­tetlenül összeomlik, úgy, mint a kisgyerekek dominóból, építőkockák­ból összerakott felhőkarcolói.

Nem tudom, figyelted-e már az építkező gyerekek arcát. Azt a sóvár ku­tatóvágyát, mellyel ők is kapcsok után kutatnak. Megindító látvány, különösen ha tudjuk, hogy sohasem találnak rájuk, mert ott kapcsok nem is léteznek.

De esetedben más a helyzet. Nelked megvan a lehetőséged. Timsel. Em­lékszel még rá, ugye? Órákig vitáztunk Steinbeckről, az Édenről, a timsel-ről.

Kiábrándulásról kezdtem neked beszélni, s ide jutottam az építéshez, az építés kilátástalanságához. Egy fiúról kell ezután beszélnem, az építés kilátástalanságának bizonyító észlelőjéről, aki félve mászik fel egy la­kóház felső emeleteire, már a harmadikon bizonytalanság fogja el, imbolyog alatta a talaj, többször érez olyasmit, hogy a talaj megindul alatta, s ő egyszerre kint találja magát a szalag szélén, meg olyasmit, mintha hullámvasúton ülne, s a kis vonat elkezdene zuhanni vele, azu­tán hirtelen emelkedni, majd ismét zuhanni a körülötte levő ismeret­len mélységbe. Rajzfilmbe illő jelenet, rajzfilmben látható jelenet. De itt át kell nézni a nevetséges izgalomkeltés üvegén. Itt a probléma annyival összetettebb, hogy a zuhanás utáni lapulást nem követi pukka­násszerű újraéledés. Itt a probléma már-már egzisztenciálissá válik. S hozzá kell még tennem, hogy ugyanez a fiú sohasem volt még egy tizennyolc emeletes toronyház legfelső szintjén.

Előtte eltörpülnek a felső emeletek előnyei és hátrányai, semmibe veszi azt a tényt, hogy onnan pimaszul be lehet lesni mások életébe, élvezni lehet a hétköznapókat legalább annyira, mint egy színházi előadást, be lehet lesni a mindennapi evés-ivások, szeretkezések és öltözködések sztereotípiájába, élvezni lehet naiv specifikumaikat. Előtte eltörpül az a tény, hogy a felső emeleteken kevesebb a víz, kevesebb a meleg, az a tény is, hogy közelebb van az ember az annyira áhított magashoz, a naphoz, ahogy tetszik. Szemében mindenek fölé emelkedik az a bizony­talanság-érzet, az az imbolygás, az a szédülés, mely erőt vesz rajta, ha elhagyja a talajszintet.

Ez az ember nem akar emelkedni?

Furcsán nevetségesnek tűnik a kérdés — az emelkedés és emelkedni vágyás két sajátos alakját nem szabad összetéveszteni, ritkán is járnak együtt, de talán érdemes ezen is elgondolkodni. Hisz az emelkedni vá­gyó (s értsük most a szót abban a másik, nem fizikai értelmében) em­bernek szintén számolnia kell ezzel... S tapasztalnia kell már az első lépcsőfokokon a bizonytalanságot. Annak jó, aki túl tud rajta lépni. Van­nak ilyenek, de kevesen. S nagy előnyük folytán egyre magasabbra és magasabbra juthatnak.

Lehet, hogy ez az ember is emelkedni fog. S emelkedni is akar.

S bár tudatában van ennek, joggal érezheti megrövidítettnek magát, mint ahogy megrövidítettnek érezhetjük magunkat mindannyian — az ábránd és megvalósulás közti szakadék mélysége valamennyiünk szá­mára kiismerhetetlen valóság, elegendő sötét űr ahhoz, hogy lámpások híján ne is próbálkozzunk felfedezésre indulni.

Elindulás előtt lámpát keresni — szintoly reménytelen vállalkozás.

Reménytelen annál is inkább, mert milliószor rájöhettünk már: szaka­dékok mindenütt léteznek, s ha olykor a teljesség határáig meg is va­gyunk győződve róla, hogy vakító lámpák világítják be előttünk az utat, a kudarc, a csalódás lehetősége egyáltalán nem kizárt: A fénytö­rés fenoménjével is számolnunk kell — tisztában kell lennünk azzal, hogy vakító fényben is gyakran téves képét látjuk a dolgok voltakép­peni állapotának.

Saját magad lehetsz legjobb észlelője ennek — szobád hidegzöldes ne­onfényében gyakran Kiásnak látod a kéket, zöldnek a fehéret. S igazoló példája lehetek ennek magam is — abban a homályos és csaló fényben (nevezzem inkább ködnek?), melyet szememre húzott jelenléted, bizony gyakorta láttam fölül a dolgok alját. S bár magad tisztában voltál szo­bád neonjának hazug csillogásával, nemegyszer csalódtál, ha egy helyi­séggel arrább, immár enyhén sárgálló fehér fényben megláttad a dol­gok valós színét; képzeld akikor magad az én helyembe — nekem a való­ság csak a legvégén mutatta meg igazi arcát, amikor sok erőlködés után az értelem félrevonta szemem elől a fátylat. Mit gondolsz, mek­kora ez a csalódás? S mekkora volt a veszteség, a vereség érzete, ha a valóság hamis képe alapján bizalmat előlegeztél, mint ahogy én tettem. Egyszerűen letaglózott.

S hogy a dolog tragikuma méginkább sűrűsödjön, abban sem hiszek immár, hogy az értelem nyújtotta való kép nem torzult-e el valami újabb homályos köd révén.

Kegyetlenül feszítő tudat ez az emberben — úgy érzed, mintha éket vertek volna beléd, s ketté akarnának hasítani vele. A koponyád már kettévált, egyik szemed előtt az a kissé mámorító köd — átellenben a tudat tudj'isten, mennyire torz vagy nem torz képe. A kettő közös neve­zőre akar jutni, de ellentettségük erősnek bizonyul, s te elkeseredetten próbálod összehozni magadat, ugyanakkor igyekszel az egyik vagy má­sik részvalóságban összpontosulni. Mihelyt ez utóbbi egy pillanatra is sikerült, rögtön motoszkálni kezd benned a másik véglet, s a hasítás újrakezdődik, újrakezdődik vele együtt az elkeseredett harc is az egyik vagy a másik részvalóság hatalomrajutásáért, vagy méginkább a kettő összehangolásáért. Kimerít ez a harc, mert tehetetlennek érzed magad, mint amikor a közösségi létezés bénítón kusza szövevényében mozdul­ni akartál, de láttad, hogy képtelen vagy megtenni. Viszkettél minden ízedben, fészkelődtél, s mindannyiszor érezted, minden törekvésed hiá­bavaló, szabadulni nem tudsz, akaratod nem tudod érvényre juttatni.

Szétfúj ez a tudat, szétporlaszt, porhanyóvá tesz, mint a téli fagy, tava­szi olvadás a földet, vagy mint az égetett meszet a víz. Nehezen tudsz uralkodni magadon, érzed a részecskék kíméletlen vetélkedését, a gon­dolatok töredékessé válásának folyamatát önmagadon figyelheted meg újra, meglepetten ismersz mindegyik külön részecskében önmagad tö­redékére.

Újra megpróbálod mások elől rejtegetni magadat, puritán zárkózott­ságoddal megbénítani önmagad és környezeted, de egyhamar rá kell jönnöd, nem is megy az olyan könnyen. Töredékes önmagad elrejtése nem is olyan egyszerű — valamely részecskéd mindig felül marad, vagy még a leggyengébb szellő is napvilágra fújhatja.

A kitakart részecske, mint önmagad töredéke, egyszersmind lényed egyesítője azonban szintén sajátos viszonyulási sémát feltételez. S itt már az egész önrejtegetési folyamat, ez a patologikus nem-mindennapiság kezdődik előlről.

Zárkózottságod burkában — még ha bizonyos értelemben ki (is bújsz ebből — tehát magad érzed megkötözöttnek magadat, nem elég szá­modra a mozgástér, szabadulni szeretnél, ugyanakkor zárkózottságod­dal gúzsba kötöd környezetedet is, azok sem tudják, akik melletted élnek évekig, hogyan is viszonyuljanak hozzád — kifelé.

S itt a mese kezdődik élőlről, a töredékké válás és újralényegülés cik­lusa újraindul, illetve csak folytatja megkezdett mozgását. Körmozgá­sát, melybe minduntalan bele akarunk szédülni, de részesévé kell válnunk.