Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 126. szám

Beretka Ferenc

Töredékek 1.

R.-hez

1975. október 1.

Sokszor és sok mindent akartam neked mondani, de az emberi agy a leghálátlanabb mechanizmus a világon: két hasogató fejfájás intermezzojaként egy halomra való gondolat egyszerűen felszívódik, eltűnik, töre-dékké válik. Ennél rosszabb állapot tálán nincs is. Tudod, hogy valamit akartál, de az a valami egyszerűen nincs, hiába is keresed, nyomában feltépett nyugtalanság, bizsergető kábulat. Hangyaboly, hemzsegő parányi feketeségek, egy-két kenyérmorzsa maradványa.

Előtted egy képen gótikus katedrális madártávlatból, hátulján három rövidke szó, egy keltezés a fekete bélyegzőn: Milano, 2. 7. 75. Elképesztő összefüggések — akadozó vonalú filctoll, alaktalanul növő/sorvadó betűk, a háttérben egy mélységéig kiismerhetetlen valóság, rengeteg meghasonló rejtély, melyek szimptómái ott lappangnak a betűk ákombákomában. Meg a gótikus katedrális szúrós tornyai: megannyi tüske, bőr alá szántó hegyes csoda. Biztonság és bizonyosság, valami nyughatatlan megnyugvás. Micsoda kiengesztelő egyensúly: a három botladozó szavacska s a rengeteg hegyes, cikornyás keresztben végződő torony. — Látod a százlírás bélyeg fanyar mosolyú bronzkirálynőjét, mily csúfosan megjárta? — mondom most neked, mire te ironizáló kíváncsisággal fordulsz felém. Meg kell magyaráznom, hogy a bélyegző éle kettéhasította a koponyáját, azért olyan barna és nem zöld, mind a hetvenlíráson. Bár a hetvenlírás zöld bélyeg fanyar mosolyú bronzkirálynőjének fejét is kettéhasíthatja a bélyegző, ez a lehetőség azonban nem jut eszembe. Különben is, magyarázatot sokkal egyszerűbb úgy adni, hogy a széles összefüggéseket egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. Nem csalás, csak egyszerű önámítás, vagy talán még az sem? (Tele kellene írni ezt a sort kérdőjelekkel, hogy legalább önmagunk előtt csillapítsuk lelkiismeretünket, ha ugyan olyasmi létezik egyáltalán.) Önámítás, lelkiismeret. Demagóg kategóriák, melyek mögött egy tudomásul nem vett lázadás lappang. Nevetségesek és mégis oly szuggesztívek, hogy az ember önkéntelenül is megretten tőlük. De azért a leszámolás nem maradhat el.

Lelkiismeretünket gyakorta sutba vágjuk, s érdekes, milyen nyugodtak vagyunk ilyenkor. Megfigyelhetted magadon is, nem bánt, nem piszkál semmi, tudatod mögött nem érzed csiklandozó motoszkálását, s akkor azt mondod, boldog vagyok. Nem tudom ezt fenntartások nélkül elhinni még néked sem. Így van, hiába próbálod bizonygatni az ellenkezőjét, s ha magad biztos vagy is benne, önkéntelenül is ama másik kategória kátyújába kerültél. Önámítás. Vagy nevezzem úgy, hogy önámítás mellett a csalás kísérlete?

Azért ezt mégsem tehetem. Túlontúl is szigorú lennék veled szemben. Mert ha igazadat nem is tudod rámtukmálni, meggyőződésedben kétel­kedni nincs jogom. Azonban mégis...

Boldogság... Élj úgy, hogy neked jól essen, engedd át magad valami el­ringató lelkiállapotnak, tégy úgy, mintha nem tennél semmit, csak neked jó legyen. Élj LELKI ÉLETET!

Emlékszel, mennyit beszélgettünk erről? Ki az, aki tud lelki életet élni, ki az, aki nem. Az egészben a legfájóbb az, hogy szerinted egy olyan ma­terialista, mint én, távol áll attól, hogy valaha is lelki életet éljen. Pedig tévedsz. Egyébként a materialista-idealista reláció (ezzel jelölted az alapvető különbséget köztem és közted — igaz, jelentésben távol áll mind­kettő a filozófiai értelmezésnek egy kontár félremagyarázásától is) ese­tünkben meglepően egybevágó fogalmak viszonya: összes ellentmondá­sosságuk és ellentettségük már alaki szinten kimerül. Ha mélyebbre ha­tolunk, paradox módon különös, egymást kiegészítő egybevágóságot for­dít ki lapátunk.

Tisztában vagyok vele, hogy a filozófia szemedben nem túl magasztos do­log, de megfigyelted-e már, hogy még a legelcsépeltebb közhelyek mögött is a bölcselkedő eltűnődés nyomait fedezhetjük fel. S jóllehet, Thomas Mannt éppen filozofálgatása miatt veted meg, magad olykor leg­alább annyira eltűnődsz egy-egy problémán, mint Naphta és Settembrini fönt a Varázshegyen.

Emlékszel arra az öreg párocskára a Duna-parkban? Az asszony elmélyed­ve olvasott fel egy könyvből a férfinak, míg az álmosan bámult a leve­gőbe, követte a furcsán cikázó rovarkákat, leveleket, hangfoszlányokat. Néha diszkréten ásított. Találgattuk, mire gondol, s elmélkedtünk. Arról, hogy unatkozik-e a férfi, ha igen, miért. Vajon a nő jelenléte okoz­za-e, vagy a felolvasott szöveg, illetve hogy az unalom és a nő között semmilyen okozati összefüggés sincs, s az unalom adott esetben magánvaló dolog. Bizonyára azt mondod, hogy most hazudok, mert ezekről nem is beszélgettünk, pedig így volt. Talán azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy a dolgokat nem neveztük ennyire a nevükön, azaz nem fordítottuk le a filozófia nyelvére. Most is csupán azért tettem meg, hogy bebizonyít­sam állításomat, meg azért, hogy kiengesztelést nyerjek tőled, ha esetleg elkalandoztam volna olyan mezőkre, ahol magam is idegen vagyok, ahol legalább annyira rettegek az eltévelyedéstől, mint te, és sokkal jobban, mint amikor elvesztünk a toronyházak tövében, s csak mentünk egy meg­határozatlan irányba, magunk sem tudtuk, hová, amíg meg nem láttuk a sportpálya rerflektortornyának csúcsán azt a két parányi vörös fényecskét, mely az éjszakázó pilóták szemében egy-egy világító Szkülla vagy Kharübdisz.

Megkapó volt az a gyors feleszmélés, amikor megláttad őket, hirtelen is­mertté vált előtted minden, mindaz, ami eddig ismeretlennek, soha nem látott valaminek tűnt. S örültél. A felfedezés öröme volt ez? Nem hin­ném. Sokkal inkább a magadra találásé. Figyeltem, mennyire biztossá váltak a lépteid, az ismeretlen bizonytalanság mintha félszáradt volna, mint a harmat.

Akkor egyszerre abbahagytad Thomas Mann szapulását. Vagy csak nekem tűnik úgy pár hónap távlatából?

Ügy látszik, a hiú bölcselkedés leple alatt meddő kísérletnek, kilátástalan próbálkozásnak tűnik kapcsolatot keresni a dolgok és jelenségek között. A foghíjas emlékezet mindannyiszor alaposan megnyirbálja az ember lehetőségeit. Igaz, olykor szárnyakat ad az ábrándozóknak, gyakrabban azonban kegyetlenül elébe terpeszkedik mindazoknak, akik valamilyen összefüggést próbálnak kihámozni a megtörtént dolgokból. Hogy lehet­séges mégis az, hogy az ember ennek ellenére szinte megszállottként ka­paszkodik az emlékekbe? Kábítja magát velük, mint egy narkomániás, s az emlékek olykor csúnyán elbánnak vele. Elszakítják a jelentől, de csökönyösen távol tartják a valós múlttól is. Egyfajta lebegő állapotba kényszerítik jó időre, mígnem egyszer kénytelen a jelenbe zuhanni. Olykor elég kellemetlen érzés ez, napokig hasogat benned, s nem tudod, mi is van veled.

Ennek ellenére az emlékek táplálnak téged is. Gyorsvonatok orrán meg­villanó, majd szemérmesen hunyorgó fényszórók, egy erkélyről nyakadba rázott pokróc, az ötödik emeletről magát a mélybe vető bácsika. Rendőr­színű pontházak.

Előttem szőke kutya képe villózik, egy kétéves kislányé meg egy öreg­asszonyé. Tisza-part, szeder, villanykarókra szerelt mézszínű, csöpögős utcai fényforrás, de ezekről már annyit beszéltem. Téglaház, az ablakból egy kislány játékosan ölti a nyelvét a járókelőkre.

Állandó önámítás. Mindig és mindenkor önámítás és semmi egyéb. Kút, melybe bele kell zuhannunk, oldaláról hideg mohát, fény után sóvárgó gazt szedünk. Lábunkat ijedten visszarántani a jeges vízből, aztán újra belenyomni, ki tudja, még hányszor, mindig csak egyre növekvő kéj­érzettel.

Sok mindent el akartam neked mondani. Látod, nem megy. Töredékek jutnak csak eszembe, megannyi szilánk, mely képes arra, hogy fölsebez­zen, s arra is, hogy védekezésül magam köré rakjam őket.

Vártál te már valamit nagyon, valamit sokáig? Ügy, hogy minden fél perc türelmetlenséggel szabdalt órának tűnjön, mely milliónyi lábával, lábainak milliónyi karmával irdálja a belsőd?

Furcsállod a kérdést, mert még nem érezted talajvesztettnek magadat. Nem ugrottál fejest örvénybe, nem kóstoltad a kavargó iszapos homok ízét, nem tudod, milyen az, ha nincs mibe kapaszkodnod. Tudsz arról, hogy van kapaszkodó, de nem találod. Vársz, érzékeled, hogy halad az idő, de úgy tűnik, minden mozdulatlan körülötted. Bebuksz a csónak alá. Tudod, hogy ki kellene kecmeregned a tíz méter mély vízből, elernyednek az izmaid, meg kéne kapaszkodni a csónak oldalába, de nem találsz kiutat a vízből. Fejed irgalmatlanul beleütődik a ladik aljába, mennyezetet érzel magad fölött, melyet nem lehet áttörni, alatta sűrű és fojtogató, a levegő utolsó élvezhető molekulái is kiszorulnak tüdődből.

Csak egy-két erőtlen buggyanás visszhangzik fönt, te ezeket sem hallod. Leszámolsz mindennel, mindenneddel, amikor a sodrás hirtelen elhajtja a fejed fölül a csónakot, s te egyszerre kijutsz a levegőre. Előbb kétségbe­esett, de egyszerre reménykedőbe átmenő arcot vágsz, aztán felkiáltasz magadban, hogy létezel.

Ilyen az, ha sokáig és nagyon vársz valamire, aztán hirtelen megkapod. A felocsúdás utáni pillanatokba oldódik a türelmetlenségben eltöltött napok üledéke, felélesztenek ezek a percek, mint az első szippantás le­vegő, amikor feljössz a víz alól. Aztán természetessé válik minden, s a várakozás kezdődik előlről.

Szokatlan és furcsa az, ha valakit sokáig csak félhomályban látunk. In­kább csak sejtjük ittlétét, aztán egy váratlan alkalommal erős, déli nap­sütésben jelenik meg előttünk. Az egyetlen, világosba burkolt találkozás fátyolt húz a félhomályok elé, s két hónap meg kétezer kilométer, nagy késéssel érkező pár szó rövidzárlatot csinál az ember tudatában.

A félhomályt csak kissé felhasogató két ötszáz wattos villanyégő fényé­ben egy szokatlan mozgalmasság tompítja az érzékelést. A meglepetés valószínűtlensége még inkább. Ezért nem is csoda, ha tizenöt méterről alig ismerjük fel ismerőseinket. Sokkal érdekesebb és izgalmasabb az a néhány perc, mely a nehezen jött felismerést követi. Hasonlít ahhoz, ami­kor megpillantottuk a reflektortorony piros égőit, de még inkább ahhoz a pillanathoz, melyet a csónak alól felmerülő fuldokló átél.

Könnyebb dolgokról fogok most beszélni, nem terhellek bonyolult érzel­mi folyamatok leírásával, mesélek neked emberekről, kutyákról, költők­ről egy keveset.

Meg sáros heréskerti utcákról, nárciszokról, melyeket le kellett volna tépni, ha parányi elszántság van bennünk. Csendes, de belül annál heve­sebb és kellemetlenebb veszekedésekről, az idealista-materialista reláció kíméletlen összecsapásairól. Sportolókról, ismerősökről. Két ellentétes világról, melyek hasonlítanak a kártyalaphoz: az egyik olyan, mint a kár­tyalap ábrás oldala, bárhogy is fordítjuk, mindig, új és mégsem új, ugyan­az, de más is, csupa dialektika (ez a te világod — most biztosan nevetsz rajta, tévedés, mondod, fatális tévedés, ez nem létezik, tévedsz). Pedig ilyen dolgokban ritkán szoktam tévedni. Ismerem az embereket. — Én is ismerem az embereket — mondod —, pláne magamat. Ismét kételked­nem kell a szavaidban, de tudom, hogy nem rossz szándékból erőlteted vélt igazadat. Egyszerűen azért, mert nem látsz mögé. Illetve nem akarod beismerni azt, amit vélt igazad mögött látsz. Azért kell azt mondanom rád, hogy demagóg vagy.

Azt ígértem, emberekről beszélek. S mindjárt három értelmiségi kinézésű pasas jut az eszembe, akitől azt kérdezted, merre van a vasútállomás. (Évek óta arra laksz.) Azok egymás szavába vágva magyaráztak, féltéke­nyek voltak, ha valamelyikük fél szóval többet mondott. Nem tudom, godolkodtál-e már rajta, miért volt ez? Önzetlen segíteni akarás? Nem hinném. Sokkal inkáb hiú önigazolási vágy: bizonyítani akarták egymás, de főképp önmaguk előtt, hogy mennyire készségesen rendelkezésére áll­nak a segítségre szorulóknak. Jó próba volt. Rólad is gondolkodtam azu­tán, főleg az érdekelt, miért rontottál nekik olyan váratlanul a kérdéssel, ráadásul olyan kérdéssel, melyre a választ sokkal jobban tudod náluknál. Azonban most nem fejthetem ki, mik jutottak eszembe. Tetszett a játék, érjük be ennyivel.

Furcsa igénytelenség.

Utána sokáig nevettünk a három hirtelen begerjedt pasason. Több ilyen huncutságot jó ideig nem csináltunk. Így utólag belegondolva sajnálom is. Az emberek annyira kiismerhetetlenek, s minden egyes próbálkozás és kísérlet csak újabb és újabb adatokat szolgáltat. De vajon meg lehet-e fejteni az ember rejtélyeit? Sokkal indokoltabb a kérdés, meg akarjuk-e fejteni. Föltehetően nem. Mégis micsoda megelégedettséggel tölt el, ha birtokába jutsz egy eddig számodra ismeretlen adatnak!

Még egy szerencsétlen fűzfapoéta förmedvényének betűzgetése közben is rájöttünk bizonyos dolgokra. Én sajnáltam a szerencsétlen poétát. Nem amiatt, hogy csöpögős közhelyei rávilágítottak sajátos lényére, hanem azért, mert visszaéltünk e rávilágítás tényével.

Ezután önkéntelenül is egy külvárosi utca és egy kutya jut az eszembe, mely tudva, hogy ott lépdelünk el a nagykapuja előtt, s visszaélve elő­nyös helyzetével, ti. hogy ő lát minket, de mi nem látjuk öt, egy hirtelen csaholással halálra rémített bennünket.

Látszatra távol áll a két példa egymástól, de hangsúlyozom, csak látszat­ra. A lényeg majdnem megegyezik. Eggyel több adat birtokában sértő vagy ijesztő visszaélés.

Értetlen arcot vágsz. Csodálkozol azon, mit lehet egy fűzfapoétán sajnál­ni. Az az ember kitakarózott előttünk, s mi röhögtünk meztelenségén.

Mint ahogy mi is kitakaróztunk a külvárosi kutya előtt, s az drasztikus módon visszaélve helyzetével, megrémített bennünket.

Hosszan lehetne még a példákat sorolni, de fölösleges. Előbb-utóbb rájön­nénk, hogy aki valamivel többet tud, mindjárt van egy jó alkalma a visszaélésre. S akkor csalódnunk kellene az emberekben. Mindenek előtt magunkban, mert rá kell jönnünk, hogy magunk sem álltuk ki a próbát.

Figyelted valaha a gondolatokat? Ahogy félig szárnyszegetten lebegnek, magadra hagynak, és mennek utánad, de te eltűnsz az egyik sarok mö­gött. A megkezdett mondat töredékként hull a földre, aztán a többivel együtt mágikus táncba kezd. Körbeállnak, ugrándoznak, fickándoznak, nekiszaladnak egymásnak, némelyik fájdalmasan vonaglik. Akár az embe­reket figyelnéd, ahogy egymás mellett élnek, ahogy megférnek egymással, s ahogy ellenségei egymásnak.

Minél többször és minél több mindent akarok neked mondani, annál in­kább rá kell jönnöm erre. Egyik oldalon az emberi agy hálátlansága, a másikon a gondolatok sajátos törvényszerűségei, melyek szinte egybevág­nák az emberi élet megfoghatatlan irányítóival, alaposan kifognak raj­tunk. Rajtam is, rajtad is. Éppen azért ne várj tőlem mást, csak töredé­keket. Töredékeket, melyek az autó szélvédő üvegjéhez hasonlíthatók leg­inkább: mihelyt valamilyen erőhatás éri őket, azonnal darabokra törnek.

Különleges erőhatás. Vizsgáld csak meg alaposan, s rájössz, igaz kétel­kedve benne és meglepetten: erőhatás, mely te vagy, magad, és én vagyok magam s valamennyi ember, aki szinte akaratlanul is, kapcsolatokat próbál kihámozni a dolgokból.

Sokszor és sok mindent akartam neked mondani, de az emberi agy a leg­hálátlanabb mechanizmus a világon: két hasogató fejfájás intermezzójaként egy halomra való gondolat felszívódik, eltűnik, töredékké válik. En­nél rosszabb állapot talán nincs is. Tudod, hogy valamit akartál, de az a valami egyszerűen nincs, hiába is keresed, nyomában feltépett nyugtalan­ság, bizsergető kábulat. Hangyaboly, hemzsegő parányi feketeségek, meg­annyi kenyérmorzsa maradványa.