EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996223. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Thomka Beáta

TOPOGRÁFIA ÉS RETORIKA

Andrić másik Európája

2007. október 1.

Az Ivo Andrić-próza nem eredeti nyelvű olvasása kivételes élménytől fosztja meg az érdeklődőt. Azokat is akik nem járnak utána az egyedi lexikális és diszkurzív rétegegyüttesek szemantikai gazdagságának (a regionális archaikus és konnotatív jelentésvonatkozások lehetőségeinek). A balkáni mediterrán közép-európai a keleti és a nyugati civilizáció metszéspontjában keletkező változó és transzformálódó nyitott keleti és nyugati hatásokra fogékony soknyelvű sok kultúrájú gazdag dél-európai terep ismeretében nem a Balkán és a volt Jugoszláviák kultúráinak bonyolultsága sokkal inkább az egyes művek későbbi mai nemzetközi megközelítésmódja jelent különös kihívást.

Kétlem hogy ebben például Andrić ’61-es Nobel-díja vagy a Híd a Drinán (1945) lenne az ösztönző elem. Sokkal inkább mindannak művészi és szemléleti érvényessége amit igen visszafogott prózai és esszészerű meditációba tudott foglalni fél vagy majdnem egy évszázaddal ezelőtt.

Nyilván minden irodalmi alkotást illetve az eredeti és a fordítás viszonyát érintő probléma a fenn említett. Az Andrić-próza hatásának egyik kézenfekvő eleme mégis műveinek különleges nyelvi rétegezettségéből származik. Az általa jól ismert török elnevezések kifejezések meghatározások illetve a régies szerb nyelvben és a bosnyák regionális nyelvjárásokban meghonosodott turcizmusok tudatos használata az archaikus szerb szókincs felidézése amely erre a nyelvtörténeti előzményre vezethető vissza és már a szerző idejében sem volt elterjedt mindez egyedülállóvá teszi műveit a szerb és az egyéb délszláv irodalmakban.

Az a nyelvi együttes (soknyelvűség) melyet megfontoltan kidolgozott prózájában szinte szövegeivel egy időben vagy valamivel később a kortársak és utódok számára is feltétlenül csak a kommentárok kiegészítésével vált követhetővé mint Homérosz eposzai. Könyveinek szerb és idegen kiadásait értelmező szójegyzékekkel látják el ami hermeneutikai és textológia vonatkozásban is nélkülözhetetlen és egyben elgondolkoztatóvá válik prózájának értelmezését illetően. Eredetileg maga készítette e glosszáriumokat s ennek ugyancsak többféle kommentárja lehetséges.

Szerb nyelven 1982-ben jelent meg 1924-ben Grazban megvédett Die Entwicklung des geistigen Lebens in Bosnien unter der Einwirkung der turkischen Herrschaft című doktori értekezése. Kutatómunkájával érdeklődésének irányával valamint szellemi értelmiségi kulturális és művészi alkatával magyarázható az életmű egészét meghatározó beállítottság és szemléleti elem. Ennek szakmai megnyilvánulása a török uralom alatti Bosznia szellemi életének kultúrájának és a török befolyásnak szentelt figyelem. Poétikai és esztétikai megnyilvánulása a regények és elbeszélések tematikus és historikus karaktere.

Andrić történelmi fikciója az orientalizmus a kis-ázsiai török hatás a keleti és a nyugati keresztyénség különleges együttesének regionális egymásmellettiségének és feloldhatatlan konfliktusának tapasztalatából nő ki. Mindenkoron ismerte és tapasztalta a katolikus ortodox szefárd és muzulmán civilizációk ellentétét. Ezt a historikus és kulturális különbözőséget szembenállást és a belőle következő tragikus következményeket sem hagyta figyelmen kívül. Mi több a legutóbbi boszniai háború idején melyet már nem ért meg a konfliktus értelmezéséhez sokak számára szinte Andrić egy-egy régi felismerése tudott csak bármiféle distanciált ám pontos eligazítást nyújtani. (Szomorú adalék hogy egyes elfogult nézetek szerint neki is a genocídiumról ítélkező Hágai Törvényszék előtt lett volna a helye ha megéri.)

Alkotói opusát és értelmiségi magatartását egyetlen korszakában sem jellemezte semmilyen idillszerű eszme az etnikai nyelvi vagy a kulturális és társadalmi eltérések meghaladhatóságának ábrándja. Szemléletmódját mégis a dél- és közép-európai illetve szláv és balkáni irodalmakban ritkán tapasztalható higgadtság belátás szemléleti tágasság és bölcsesség jellemzi. Az egyéni és közösségi történelmi és kulturális tapasztalat sokrétűségével s nyilván egyéb alkati szellemi vonásokkal magyarázható az a mértékletesség és távolságtartás amellyel a régmúltak a múlt és a kortársként átélt talán a korábbi korszakoknál egyetemesebb töréseket és változásokat hozó 20. századi európai történelem történéseihez viszonyult.

A történelmi Boszniát kutató Andrić szerzett tudása a krakkói egyetemi évek lengyel tapasztalata (Mickiewicz- és egyéb lengyel hatások) a török német francia nyelv és kultúra ismerete illetve a származás (boszniai horvát) és az irodalmi megszólalás választott nyelve (szerb illetve a szereplői által beszélt nemzeti és regionális nyelvek nyelvjárások) önmagában is kivételes adottsága bázisa a szemléleti nyitottságnak és a kulturális sokrétűség méltánylásának.

Az 1961-ben Nobel-díjjal kitüntett írói munkásság elismerésének körülményei legfeljebb csupán elképzelhetők a Na Drini ćuprija (1945) a Híd a Drinán című regény későbbi nemzetközi fogadtatása pedig elgondolkodtató. Andrić a harmincas évek végén a ’41-es jugoszláviai német megszállásig berlini nagykövet volt s kétlem hogy visszatérte után látott volna hozzá a Híd a Drinán megírásához. Már-már véletlennek tekintem hogy a megjelenés egybeesik a 2. világháború lezárásának évével Andrić önkéntes belső belgrádi száműzetésével és egy új jugoszláviai korszak kezdetével.

A mai hat évtizeddel későbbi olvasathoz a szűkebb és tágabb régió kultúrája kínál fel támpontot. A regény jellegéből a történelmi krónika és a fikció társításából Andrić korán megnyilvánuló szellemi orientációjából és a fiatalabb években keletkezett elbeszélésekből arra következtethetünk hogy a mű hosszan tempósan régóta készült. Erről tanúskodik a narráció minden pórusát átható megfontoltság a közvetlen emberi konfliktusok bemutatásában éppúgy érvényesülő mértékletesség mint amit a személytelen elbeszélő a višegradiak vegyes bonyolult kis közösségét megszálló különféle hatalmak megítélésében tanúsít. A Híd a Žepán (1925) című novella – vállalva a kijelentés kockázatát – miniatűr foglalata a regénynek. E kis remekmű mintegy előzményként olvasva a regény tárgykörével valamint annak központi jelképével a híd-képpel és konnotációival az építés és rombolás maradandóság és hiábavalóság emlékállítás és névtelenség örök ellentétével való tartós foglalkozás közvetett bizonyítékának tűnik. A két szöveget nem csupán a címbeli rokonság hanem a bennük foglalt poétikai és eszmei orientáció is egymáshoz közelíti.

A két „híd”-szöveg keletkezése közötti évtizedekben több boszniai tárgyú történetet közöl Andrić sőt van egy Levél 1920-ból (1946) című különös elbeszélése is amely nemcsak az említetteket alakító szemléleti beállítottságot értelmezi a maga közvetett módján hanem mindazon megválaszolhatatlan kérdéseket illetően is ritka élességű alternatív vélekedést tartalmaz amelyek a legutóbbi háborús katasztrófát megtapasztaló kortársakban megfogalmazódnak.

Az első személyű narrátor szarajevói szefárd zsidó barátjával Max Lövenfelddel (Andrić szerb átírásában Maks Levenfelddel) várakozik a vonatra. Mindketten boszniai származású Európát járt fiatal értelmiségiek. Levenfeld végleges távozás előtt áll a szülőföld iránti gyermeki rajongása sem tudja benne ellensúlyozni az emigrációs kényszert. Később elküldött levelét egyetlen szó magyarázata tölti ki: a gyűlölet. A levélíró novellahős az első világháborús a narrátor a levél címzettje immár két világháborús tapasztalat birtokában foglalhatja meditatív elemző elbeszélésbe a közös korélményt. Az ezredfordulós olvasásba kiiktathatatlanul beékelődő jelenbeli dilemmákkal kiegészülő kép értelmében „Bosznia a gyűlölet földje. Ez Bosznia. A rendkívüli kontraszt ami talán nem is olyan rendkívüli és figyelmes elemzéssel talán könnyen értelmezhető is lenne az hogy ugyanakkor kevés olyan ország van amelyben ennyi szilárd hit emelkedett erejű jellem ennyi gyengédség és szerelmi szenvedély érzelmi mélység ragaszkodás és megrendíthetetlen odaadás ennyi igazságszomj lenne. Ám mindezek alatt a mélységben viharos gyűlöletek összesűrűsödött gyűlölet-forgószelek rejtőznek amelyek érlelődnek és kitörésre várnak.”

A fiktív levél írója egyik megkapóan egyszerű parabolisztikus körké-pében a szarajevói éjszakák óraütéseit veszi számba: az éjfélt előbb a katolikus katedrális majd a pravoszláv templom azután a Bég dzsámijának óratornya veri el. Az utóbbi a távoli időmérésnek megfelelően csak tizenegyet ver. A zsinagógának nincs toronyórája s ki tudja hányat ütne a szefárd hányat az askenázi időszámítás szerint. Ezek az eltérések magukban hordozzák nemcsak az egymással hadban álló négy kalendárium feszültségét hanem az ébren virrasztók és a négy egyházi nyelven imádkozók örök nyugtalanságát is olvasható a levélben.

A régi szép kifejezéssel korfestésnek nevezett és a 20. századi regényekben visszaszorult poétikai eszköztárat Andrić eredeti módon működteti. Jelentőségét elsősorban nem a történet idő- és térbeli szituálásával magyarázom nem is a már említett komoly előmunkálatokat igénylő dokumentáris hitelességgel és az empirikus anyaggal. A szerző olyan lexikográfiai nyelvhasználati és szókincsbeli réteggel alapozza meg a regénytörténet atmoszféráját és alakítja ki a Híd a Drinán jellegzetes kronotoposzát amely egy másik bahtyini fogalmat a dialogicitást is közvetlenül működésbe hozza. Legalább három-négy poétikai funkciót hordoz tehát a regénynyelv: az említettek mellett a historikus tényanyag fikcionálásának a krónikaszerű elbeszélésmód idő- és térbeli lokalizálásának valamint – az interpretációs elvonatkoztatásnak átengedett – kultúraközi szemlélet megnyilvánulásának is közege eszköze.

Ezt az antropológiai jelentésréteget többféle narrátori eljárás árnyalja. Az egyes epizódokban megszólaló szereplők etnikai és vallási hovatartozásuknak megfelelő szókincset szerb horvát bosnyák nyelvet/nyelvjárást illetve helyenként ladino nyelvet használnak. A megértést egymás között (az utóbbi kivételével) semmi sem nehezíti. A többszólamúságot a párbeszédben részt vevők a kasaba lakosainak különféle nyelvei/nyelvjárásai és a közöttük létesülő egzisztenciális és a mindennapok igényeinek megfelelő e funkciót kielégítő kommunikáció biztosítja.

Ha nem közvetlen szereplői szólamról hanem elbeszélői szövegről van szó akkor ezek az epizódok különös egyensúlyba hozzák a narratív monológot. Egyazon eset esemény elbeszélése a višegradi lakosok a kasaba két fő népcsoportjának a pravoszláv szerbnek és a muzulmán bosnyáknak a látószögéből folyik. Nem párhuzamosan minthogy a regény nem folyamodik a szimultaneitással járó lehetséges formabontásához hanem egymást követően.

Erre alapozza Márton László alábbi megfigyeléseit: „A Híd a Drinán talán a legmetonimikusabb regény amelyet valaha is olvastam. Csupa illeszkedés térbeli érintkezés időbeli egymásutániság. Maga a híd is metonimikus képződmény: egyszerre szereplő és helyszín és időbeli folyamatosság. Igen sok helyütt elmondja róla a szerző hogy kövei hézagmentesen simulnak egymáshoz hogy pillérei a változatlanságot fejezik ki hogy egészében véve jóformán természeti képződménnyé változott és eggyé vált a tájjal.” Másik észrevétele értelmében pedig „a Híd a Drinán legfőbb tétje éppen ez: képzelet és valóság metafora és metonímia szimbólum és allegória balladai és politikai narratívum viszonya. Ez a viszony részben ellentétes ám részben kiegészítő jellegű.”

Andrić kutatásai elbeszélései esszéi is szimbólumként felfogott híd-képzetről tanúskodnak. A gondolatnak a poétikai retorikai antropológiai és kultúraelméleti értelmezése is indokolt jogosult mi több ars poeticája jegyében kutatásra érdemes. A híd regénybeli topográfiája azonban nemcsak építése és felrobbantása idején elgondolkodtató hanem akkor is amikor hol egyik hol másik birodalom határvonalát képviseli összeköt és elválaszt illetve az érintkezés lehetőségének megszüntetését képviseli.

Az igen hangsúlyos és viszonylag megterhelt történelmi és jelképi híd-képzet mellett a Híd a Drinán azonban egyéb emlékezetes motívumokat is szimbólumként működtet. A kolo nevű (össznépi balkáni) körtánc az utolsó „békebeli” szabadtéri népünnepélynek a közvetlen körülményei közül válik ki és lesz a regénytörténés egyik kiemelt berekesztő sokértelmű jelképévé. A tánc idején érkezik meg az első világháborút elindító szarajevói gyilkosság híre (22. fejezet). A kör felbomlik s vele mindaz a kvázi történeti „metonimikus” sor megszakad amelyre a regény a kisváros közösségének és a hídnak a több évszázados historikus fikcióját felfűzte.

Az elbeszélői mindentudással sosem kacérkodó inkább a személytelen krónikás pozíciójának átengedett helyenként meditáló kommentáló narrátor még egyszer utoljára éppen ennek az első világháborús hírnek az alkalmából átengedi a látószöget a más-más regionális nyelvű megszólalást a két különféle etnikum és „konfesszió” képviselőinek. (Kétlem hogy ezt a központi fontosságú kettősséget mint diszkurzív hitelesítési formát bármely regényfordítás közvetíteni tudná.)

A többszólamúság még egy megerősítéshez és rekapitulációs alkalomhoz jut mielőtt a városka szerb és muzulmán szereplői a híd felrobbantásával és a történet lezárulásával végképp elnémulnának. A végre végveszélyre (korfordulóra korszakváltásra) várakozva a vihar előtti csendben még elhangzik egy-egy szerb és muzulmán élettörténet családtörténet visszaemlékezés (23. fejezet).

A zárófejezet a négyszáz éves híd felrobbanását immár csupán egy utolsó tanúval az idős Ali hodzsa kereskedő töredékes félálombeli és végső távozása előtti delíriumának töredékes idézésével érzékelteti. A tartósság/hiábavalóság ellentétet a haldokló azzal utasítja el magától ha itt rombolnak másutt építkeznek.

Ha a višegradi Drina-híd köré szervezett és fonatszerűen szőtt narratív beszédfolyamot nyelvrétegekre bontanánk akkor a szálak váltogatásában a szerb bosnyák horvát és helyenként a ladino (szefárd spanyol) szálakat tudnánk elkülöníteni. Poétikai megközelítésben az epizódszerű szerkezetben a természeti körülmények leírásától az életképekig az anekdotától a legendáig a személyes emlékidézéstől a népi hiedelmekig az egyetemes folklór motívumkincstől a novellisztikus történetig és az esetig terjedne a nagyszerkezet belső elbeszélőritmust biztosító tagolódása.

A korai török idők és a hídépítés egyik emlékezetes mitologikus mozzanata az emberáldozat. A hídépítés nehézségeit magyarázó hiedelem a misztikus „vila brodarica” a folyótündér jelenlétét ellensúlyozandó folyamodik a hídépítők nevében az elbeszélő a közös európai mondakincs azon változatához amelyet a magyar folklórtörténet a Kőműves Kelemenné balladájaként tartott számon. A regényben hasonló funkcióban jelenik meg a félbolond falusi asszony és két elveszített iker gyermekének Stoja és Ostoja vélt befalazásának mondája.

Hangsúlyos tehát az az intonációs vonás amelyet a prózanyelvben a balkáni legendákat őrző régi a guzlás énekmondókig visszavezethető beszédhagyomány a históriás krónikákat elbeszélő személytelen elbeszélők felidézése jelent Andrić prózájában. (Többen tekintik Andrićot szerb Homérosznak). Az elbeszélő összefoglaló kommentárjai az egyes jelentős eseményekkel kapcsolatban kifejezetten szerzői pozícióra utalnának ám véleményem szerint ezek a külső perspektívájú észleletek inkább az archaikus krónikás felvett mímelt időbeli distanciáját kívánják érzékeltetni. Az eljárás nyilván a régies történetmondás eszköztárához és retorikájához tartozik amivel Andrić nem saját elbeszélői kívülállását kívánja érzékeltetni hanem a különböző korokat párhuzamba és szembeállítani. Ezzel egy időben azonban észrevétlenül hidat is kovácsol amelyben mindazok meglelik az átívelések lehetőségét akik a topográfiai és historikus mezben ennek a narratív retorikának a rendeltetését felismerik.
Miért ne tenné következetes narrátori stratégiájának megfelelően epikusként érzékelhetővé a régmúltakat s a virtuális felidézés aktusának időbeli különbségét? Ha csupán az egyes fejezetek kezdőmondataira figyelünk valamennyi komplex felütésként tömöríti a kronotoposz változatlan és változó elemét (híd kasaba évszám vagy a közben eltelt időszakasz jelzése). Mindebben a mesélés közvetlenségét átmentő orosz szkáz tradíciójának nyomai is felismerhetők noha nem állítanám hogy a regénybeli mesélő az aki maga köré gyűjti hallgatóit. Megszólalása nem lokalizálható minthogy nincs jelen nem érzékelhető keretformaként azonban igen gyakran biztosítja ezt a pozíciót szereplőinek. Ha nem közvetlen megszólalás akkor beékelés keretbe foglalt narratív szituáció vagy szabad függő beszéd formájában engedi át a történet elbeszélését hősei számára.

Igen érdekes Aleksandar Jerkov interpretációja is aki a Híd a Drinán említett mitikus-legendáris elemét kifejezetten arra a közösségi elégedetlenségre vezeti vissza amely a višegradi hídépítők közösségében kialakult. Tehát a narrátor a két népakarat közötti társadalmi ellentétet próbálta a kifürkészhetetlen természeti vagy misztikus erővel a népi képzeletben megőrzött vízitündér alakjával motiválni.

Az oralitásnak tulajdonított jelentőség sok formában mutatkozik a 20. századi európai prózában. Egyik lehetősége az expresszionizmus olyan változataiban nyilvánul meg amelyet a kortárs Miroslav Krleža háborús és „magyar királyi honvédnovelláinak” zaklatott szinte egészében a szereplők közvetlen megszólalására és beszédmegnyilvánulásaira alapozott nyelvi alakítása képvisel.

A másik megszólalásmód diszkurzív karakterét nem a közvetlenség hanem a poeta doctus mintájához közel álló felkészült intellektus narratív modora közelíti a Bahtyin által is jellegzetesnek tekintett heterogenitás minőségéhez. Az Andrić prózanyelvét alakító különféle idegen és anyanyelvi stiláris és lexikális rétegek ritka több poétikai funkciót ellátó sajátos együttesben hangzanak fel. Ezek közül nem csupán szerb bosnyák és török archaizmusainak vannak eredeti és csak erre a poétikára jellemző konnotációi hanem a narrátorai által képviselt személytelen távolságtartó már-már ridegen lucidus hanghordozásnak és narratív módusznak is.

Mihajlo Pantić az Andrićnál fiatalabb szerb elbeszélők kritikusok nemzedékének tagja a következőképpen jellemezte prózáját: „…Andrić mindig újrateremtette az elbeszélőformát a sejtett vagy odaértett (szóbeli mitikus) preformára a jelek és elemek csak rá jellemző rétegét vitte rá (jellegzetes leírásmódok a monologikus megnyilatkozásmód sajátos felütések és lezárások a narráció lélektani vetületének hangsúlyozása s az alakok ennek megfelelő egyénítése és jellemzése a prózai anyag sajátos kezelése a történelemhez való egyedi viszonyulás az elbeszélésmód valószerűsége melyből helyenként kilép a fantasztikum irányába a fabula állandósága és a szüzsés interpretációs eljárásainak változatossága visszatérő tematikus egységek reflexivitás stb.).”

Kortárs olvasói és az utókor kritikusai is számon kérhetik a regényen a korszak regénypoétikai újításait a kísérleteket az egyes alakoknak tulajdonított mellékes szerepet. Az egyénítés hiányával más kritikusai vitába szállnának. Tény hogy Andrić elbeszélőit mintha valami egészen más cél vezérelte volna. Nem tudom hogy műveim megfelelnek-e a realizmus kategóriájának mondta egyszer ám hiszem hogy realitások. Mai látószögből nem is a történeti tényszerűségek hanem azok a különleges metszetek hitelesítik ezt a prózai víziót amelyekben megragadható volt a historikus és a fikciós elem egyedülálló keresztezésében egy olyan bonyolult világ amelyről Bruno Schultz a Buffet Titanic című boszniai novellákat tartalmazó német elbeszéléskötet (1995) megjelenésekor ezt írta: „Das Werk und das Wirken Ivo Andrić’s lassen sich nicht von Machthabern und Kulturzerstörern für »kollektive Paranoia« (Danilo Kiš) mißbrauchen und ins nationalistische Geschirr nehmen. Sie bleiben dichterischer Wortschatz der Leidenschaften »Wegzeichen« des Humanen von einem (untergegangenen?) Kontinent der Vielfalt.” („Ivo Andrić műveivel a »kollektív paranoia« (Danilo Kiš) zsarnokai és kultúrrombolói sem tudtak visszaélni és nacionalista eszközként felhasználni azokat. Megmaradnak a sokszínű (megszűnő) kontinens szenvedései szókincsének az emberiessége ’Útjelzői’-nek”1.) Schultz idéz egy másik német kritikust is aki elveti annak lehetőségét hogy Andrić bármikor kokettált volna a folklorizmussal egzotikummal a helyi színekkel minthogy ellenállt a történelmi distancia olcsó fölényének amely viszonylagosítaná a történelem tragikumát. Különös módon mindketten az emberi testi lényeg illetve az individualitásba zárt és a sorssal megütköző egyéni sors iránti fogékonyságát hangsúlyozzák.

Még különösebb tehát hogy Andrić klasszicizáló prózaepikája lényegében egy mívesen alakított művészi stratégia része. Minthogy pontosan ismerte az általa elbeszélt történetek és a fikciójával újrateremtett a valóságban örök lőszeres hordót képező világ minden lehetséges szellemi emberi és történelmi kataklizmáját szinte szükségszerűen lelt rá annak az aránynak és mértéknek az alkatával és ars poeticájával harmóniába hozott nyelvnek és formának a megteremtésére amely létélményét és kortapasztalatát konzerválni tudta.

Noha talán „Időt nem is érzünk // csak múlását” (E. Young: The Night Thougts) elfogadhatóak a vélekedések hogy Andrić hídjai és jelképei valamint történetmondása középpontjában csakugyan az időmúlás és mulandóság egyetlen rögzített helyszínre kivetített élménye áll. A Híd a Drinán sok kis részeleme is igazolhatja a vélekedést. Ám a zárás előtti fejezet azon kijelentése mely szerint adott időszakokban az idő elveszíti jelentőségét és értelmét még elgondolkodtatóbb. A Híd a Žepán novellában a kronogram áthúzása amikor a névtelen építész után az építtető vezír is névtelen kíván maradni – már-már mintha a Heidegger által áthúzott lét kategóriát idézné. Tehát a látszólag hagyományos krónikás és egyéb értékes tradicionális elemeket átmentő narratív stratégia nem téveszthet meg bennünket abban a meggyőződésben hogy ezen eljárások mögött egy rendkívül megfontolt a felszíni látszat ellenére akár az abszurd létérzékeléshez közelítő élmény áll. Andrić nem mutatott érzékenységet a groteszk iránt ám kialakított több alternatív elbeszélőformát amelyben átszövődik a realisztikus a narratív a lírai a meditatív és a fantasztikus elem (Predrag Palavestra).

Ez év tavaszán az Andrić et l’autre Europe címmel a College de France által rendezett franciaországi konferencia alkalmával Predrag Matvejević valamikori neves zágrábi irodalomtörténész (azóta önkéntes franciaországi olaszországi menekült) többek között az említett Levél 1920-ból című szövegre utalt. Andrić egész lényét a déli szláv és nem szláv népek kultúrák közötti közelség és összhang eszméje töltötte ki. Ugyanakkor mindvégig bölcs maradt és sosem tévesztette szem elől az emberekben munkáló démonokat hangsúlyozta Matvejević.

Ha csupán az Andrićra jellemző higgadtsággal megfogalmazott konfesszionális beszámolójára A szarajevói zsidó temetőben (Na Jevrejskom groblju u Sarajevu. Staze lica predeli Sarajevo 1976.) című írására gondolok megerősödik bennem a meggyőződés hogy az elfogadásnak és megbecsülésnek azon szintje nélkül amelyben Andrić meggyőződését a különféle balkáni kataklizmák sem tudták megrendíteni ama eljövendő „másik Európa” létre sem jöhet és fenn sem maradhat. Noha illúziók nélküli kritikus valóságérzékkel alakította művészi és gondolkodói attitűdjét talán az a toleranciát garantáló mély hit jelenléte lehetne az utókor számára is példamutató amelyet a maguk közvetett módján krónikásai elbeszélői szereplői szólamai és visszafogott esszéinek szubjektumai képviselnek. Ez a fogékonyság valami olyan ritka minőséget hitelesít amelyben az emberi esendőség bűnösség gyalázat és felülemelkedés erkölcsi megítélése és antropológia értékelése kivételes érzékenység alapján kerül mérlegre. Életművének mai nemzetközi fogadtatása és méltányolása is arról tanúskodik hogy noha sem feloldozást nem hordozhat a régmúlt sem megoldást az utókor történelmi dilemmáira egy különös érzék és a gondolkodói művészeti alapállását meghatározó távlatosság az opus lezáródása után évtizedekkel is megtartotta a szűkebb és tágabb régióban s ama virtuális Európában is nemes orientáló értékeit.

 

1  Utalás Andrić Znakovi pored puta (Jelek az út mentén) című feljegyzéseire.

 

Irodalom

Abinun Moshe: Les lumičres de Sarajevo Lattčs 1988.
Andrić Ivo: Pripovedačeva estetika Nolit: Beograd 1979.
Delo Ive Andrića u kontekstu evropske kulture i književnosti Beograd: Zadužbina Ive Andrića 1981.
Eekman Thomas: »The Later Stories of Ivo Andrić « SEER 48 (1970) 341-26.
Fried István: A konzulok kora. Ivo Andrić századik születésnapjára Tiszatáj 1992: 10.
Hawkesworth E. C. (ed.) Ivo Andrić. Conference Proceedings 1985.
Hawkesworth E. C. Ivo Andrić Bridge Between East and West 1984.
Jerkov Aleksandar: Imanentna poetika Andrićevih romana. Beograd: Sveske Zadužbine I. A. 1992.
Konstantinović Zoran: Komparativno vidjenje srpske književnosti Svetovi: 1993.
Lovrenović Ivan: A régi Bosznia. Kalligram 1995.
Márton László: Regény a helyszínről Jelenkor 2007: 1.
Palavestra Predrag: Skriveni pesnik Beograd: Slovo ljubve 1981.
Pantić Mihajlo: Modernističko pripovedanje. Još jednom o Andrićevim pripovetkama Beograd: 1999.
Papo Isaac: Les séphard de Yougoslavie dans la littérature www
Rosslyn Felicity: »The Short Stories of Ivo Andrić: Autobiography and the Chain of Proof« SEER 67 i (1989) 29-41.
Taranovski-Johnson Vida: ‘Bosnia Demythologized. Character and motivation in Ivo Andrić Stories ‘Mara Milosnica’ and O starim i mladim Pamukovicima’ Die Welt der Slaven 25 (1981): 98-108.
Mukerji Vanita Singh: Ivo Andrić: A Critical Biography Jefferson NC and London: McFarland & Company: 1990.
Vučković Radovan ed.: Zbornik o Andriću Beograd: SKZ 1999.
Zbornik radova o Ivi Andriću Beograd: SANU 1979.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.