Tíz év után

Nyílt kritikusság

1975. március 1.

Symposion könyvek 40., Forum, Újvidék, 1974.

Utasi Csaba kritikái mindig határozott állásfoglalásra ösztönzik az olvasót; az ő írásai sohasem tűrik el a befogadás »így is lehet« távolságtartó »bölcsködését«, a tekintélytisztelő szellemi tunyaságot. Azt gondolnánk, a kritikusi értelem indulati színezése, az irodalom-megközelítés élményi forrásvidékének kitetszése készteti olvasóját az állásfoglalásra, holott gondolkodásának metsző tisztasága, érvelésének élessége, a kritikusi vélemény határozottsága, a kritikusi értelem magas fokú szellemi erőfeszítése, mellyel tárgyát megközelíti, előlegezi, hogy véleménye véleménnyel szembesüljön, s ha netán olyasmiről ír, amit mindaddig nem ismertünk, vagy pedig felületesen csupán, úgy kritikájának ismerete után kényszerítő erővel jelentkezik az igény a kérdéses mű elolvasására, újraolvasására.

Utasi Csaba »választott tárgya« a jugoszláviai magyar irodalom, a »vajdasági múzsa«. S amikor véleményt mond, legyen szó egy írói életműről, vagy egyetlen alkotásról, gondolkodásában mindig jelen van irodalmunk egészének tudata. Irodalmunk egészében gondolkodni annyit tesz számára, mint követni a kibontakozás, az alakulás irányát, tudatosítani ez alakulás értelmét, kritikusan, a »soha meg nem elégedés« felől közelítve határozni meg értékeit és vadhajtásait. Ez a nyílt kritikusság, amitől teljesen idegen a »szeressük, ami a miénk, azért, mert a miénk« elve, épp azzal lesz tartalmassá, hatékonyan tudatformálóvá, hogy a költészet melletti állásfoglalásához is saját irodalmunk megvalósulásai segítik. Más szóval: ebben a nyílt kritikusságban az irodalmunk nagykorúsodásának pozitív tudatával rendelkező kitikai szellemiség mutatkozik meg, amely nemcsak hogy nem akarja már a versírást, a versfaragást a költészettel kiegyenlíteni, de különöbséget tesz a »jól megírt vers« és az autentikus költészet között is. Igényessége irodalmunk egészét »affirmálja« ily módon, vállalva a tömény nem-művészettel való szembenézést, élesen rámutat a mindennapi gondolkodás sémáiban bennrekedő, a »magával szembenézni nem merő«, »magát látni nem tudó« dilettantizmus összetevőire is. Mert, mint ahogyan B. Szabó György egy tanulmányának gondolati tanulságait elemezve írja, az a kritika, amelyik »idegenkedik a nem-költészettel való konfrontációtól«, »bármennyire pártfogolja is az igazi költészetet, egyúttal a rossz költészet útjait is egyengeti, mely aztán az egész irodalom életét mérgezi...«

Elvárásaiban a valóságot, a létezésit nem »megverselő«, hanem átértékelő szellemi erőfeszítés művészileg, nyelvileg releváns megnyilatkozását igenli, minden alkalommal a teljességre törő költői értelem alakító erejét kéri számon — választóvonal ez a »jól megírt vers« és a teremtő költészet között. Kialakulatlan világlátás nem teremthet költészetet, tanúsítják műelemzései. Ostorozó szigora, olykor-olykor iróniája (mely korai írásaiban remek kis stílusparódiáikat is eredményezett) a hétköznapi tudat »irodalmát« támadja, míg körültekintő, az okokat is megvilágító alapossággal, rugalmassággal elemzi a világlátásában, etikus tartásában az igazi irodalom lehetőségeit hordozó, ám művészileg, nyelvében meg nem valósult, a kritika hiányérzetét kiváltó irodalmat.

Ismertetőnkben Utasi kritikusi magatartásának egyetlen gondolati tanulságával foglalkozunk valamivel részletesebben. A »sziget«-költészetről írva állapítja meg: »Ma már nyilvánvaló, hogy költészetünk elvesztette a mindenkori jó költészetnek egyik fontos dimenzióját: nem lélegzett együtt a korral.« A »korral együtt lélegző«, a léte jelenségeinek mögöttesét látó tudatos létezésiről hírt adó, korszerű eszközökkel megvalósított költészet az ideálja ennek a kritikusi magatartásnak, etikai-esztétikai érzékenysége épp ezért hatványozottan nyilvánul meg, amikor korszerű költészetünkről szól. Egyszerűsítve azt mondhatnánk: a modernséget védi önmaga hullámverése, divatja ellenében. Azt a tételt, hogy kialakulatlan világlátás nem teremthet irodalmat, fokozott szigorral érvényesíti újabb költészetünket elemezve. Az alkotói tudatosság hiányára figyelmeztetve ítéli el a »túlságosan szabad«, szervetlen verset; a világlátás értékkritériumait tehát az alkotói objektiváció nyelvi, szerkesztési hitelességében keresi és találja meg. Egyik gondolatokban leggazdagabb tanulmányában, Gulyás József költészetéről írva, a »hosszú költői eszmélés« útját elemezve, a Gulyás új verseiben megmutatkozó nyelvi-gondolati letisztulás együtthatásában mutatja fel a művészileg autentikus modern verset, melynek mindenkori ismérvei közé tartozik az alkotói tudatosság. Az öncélú spontaneitás, a hagyományosság megalapozatlan rombolása nem teremthet költői értéket, csupán a lázadás, a formabontás irodalmi dokumentumát, fogalmazza meg Ladik Katalin költészetéről írva. S ha Ladik költészete szerencsés pillanataiban túl is mutat az öncélú lázadáson, Utasi kritikusi tételét s e tétel alkalmazásának szükségességét feltétlen érvényességűnek tartjuk. Újabb és legújabb költészetünk (irodalmunk) kritikai megközelítésekor, valós értékeinek megnevezésekor ez értékek megvédése, tudatosítása érdekében tudnunk kell különbséget tenni a formális modernség és a valóságunk, létünk lényeges kérdéseivel szembenéző s azokat etikai komolysággal és esztétikai hitelességgel megválaszoló korszerű költészet között, épp az Utasi hangsúlyozta kritikai érzékenységtől, szigortól vezérelve.