Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Utasi Csaba
Tévedések költészete
Zákány Antal: Közel a Nap arcához (összegyűtött versek). Forum, Újvidék, 1978.
1979. április 1.
Rég elmúlt az idő, midőn könyvkiadásunk még Gál Lászlót is csak a szerényke, foghíjas Tarlóvirággal köszönthette hatvanadik születésnapján. Azóta megszaporodtak a versválogatások, a hetvenes évek elejétől fogva pedig már az összegyűjtött versek egy-egy kötete sem ritkaság. Csak üdvözölni lehet az efféle vállalkozásokat, hiszen mindazoknak, kik évtizedeken át jelen tudnak maradni irodalmunkban, kétségkívül kijár ennyi tisztelet és áldozat, még ha életművük summázata netán megnöveli is kissé a halmozódó új kéziratok átfutási idejét. Minden jel arra vall azonban – lám, az obiigát ellenvetés ezúttal sem maradhat el hogy még mindig nem tudjuk ésszerűen kihasználni az összegyűjtött művek kiadásának lehetőségeit. Még mindig évfordulókból, hetvenedik, hatvanadik vagy ötvenedik születésnapokból indulunk ki elsődlegesen, ahelyett, hogy jó előre kidolgozott program és megállapított sorrend alapján vennénk számba teendőinket. Így aztán ilyen jellegű kiadványaink akarva-akaratlanul magukon viselik a fordított indítékú cselekvés jegyeit. Mintha megfeledkeznénk róla, hogy egy-egy költőnk életművét belátható időn belül úgysem adhatjuk ki kétszer egymás után, nem gyűjtjük be a versek első közlésének idejére és helyére vonatkozó adatokat, nem készítjük el a kimaradt művek listáját, egyszóval lemondunk az eligazító jegyzetapparátusról, s teljesen fölöslegesen kételyek elé állítjuk az olvasót. Már a Rozsdás esték kapcsán felmerültek ezek a dilemmák, Zákány Antal legújabb kötete pedig a szó szoros értelmében kiélezi őket. A címlap összegyűjtött verseket ígér, de már a részleges egybevetés is arról tanúskodik hogy csupán túlméretezett válogatásról van szó. Zákány régebbi köteteinek anyagát figyelmen kívül hagyva, azt tapasztalhatjuk ugyanis, hogy pl. a Téglák, barázdák (1947), a Kalászok (1951), a Vajdasági ég alatt (1960) és a Versek éve 1976 című antológiákban közölt huszonegy verse közül tizenkettő, a nemrégi A vas nem kenyér (1974) negyvenegy verse közül pedig kilenc nyomtalanul kimaradt a gyűjteményből. Ismét a válogatásnak sok, összegyűjtött verseknek kevés képlettel állunk tehát szemben, s ez már csak azért is zavart keltő, mert sem az utószó, sem egyetlen árva kiadói adat nem tájékoztat bennünket a kötet összeállításának körülményeiről. Mindezek a fogyatékosságok természetesen jóval kisebb súllyal esnének a latba, ha az "összegyűjtött válogatás" értékben, színvonalban meghaladná a költői "produkciók" átlagát. Zákány Antal műveiben csaknem kezdettől fogva fel-felbukkannak olyan gondolatok, amelyek egy modern költői világ ígéretével teljesek. Viszonylag korán ráeszmél, hogy léte "törött agyagcserép", majd innen az ember "bőrrel, házzal és mindenséggel" való hármas bezártságán át eljut az "ott kezdődünk valahol a kínnál" felismeréséig, s közben, a "süket, részeges róná"-t emlegetve, tájfestő líránk érzelmes hagyományaitól is elfordul. E mozzanatok arról tanúskodnak, hogy Zákány időről időre felülemelkedik a lírai magatartását meghatározó tényezőkön, rálát tulajdon helyzetére, s distanciát teremtve az elméjét hálóba kerítő földi és égi hatalmakkal szemben is, pontos diagnózist ad. Meglepő azonban, hogy a távolságtartás nála csak pillanatokig tart, s így költészetének valójában nem kiinduló-, hanem csak gyorsan enyésző végpontjait jelzi. Versei az "agyagcserép", az egyetemes börtön-lét, a fájdalom vagy a belülről vetülő táj kiteljesedő látványa helyett folytonosan előzményjellegű információsorokat kínálnak, ami végeredményben azt a benyomást kelti, mintha költészetének szóanyaga nem csillapodó áradatként vinné, sodorná maga előtt a virtuális jó verset, ám azt "utolérni", valósággá változtatni nem tudja soha. E sajátos "lemaradás" okát persze nem magában a válaszkereső, oknyomozó eszmélkedésben kell keresnünk, hanem inkább Zákány költészeteszményében. Már az ötvenes évek elején a "lélek vallomására" esküszik, s ennek megfelelően másodlagosnak tartja a "formát". Ebben még nyilván a szocrealista posztulátumok elvetésének szándéka is benne rejlik, hiszen mi mást is tehetett volna a költő az optimizmust pozitív, a pesszimizmust pedig eleve negatív "esztétikai" kategóriává kikiáltó – s ez utóbbit ráadásul mint rendkívül gyanúsat a formalizmus vádjával illető – zsdanovizmus vajdasági maradványai ellenében, mint hogy unalomig hangoztatta jogát a szabad, nyílt konfesszióra. Zákánynál azonban az "őszinteség az én igazságom" elvének hirdetése a későbbiek során sem veszít intenzitásából: a "dal" vagy az "ima" lehetőségeiről lemondva, csaknem napjainkig a "való, véres létnél" marad. Nem tud és nem akar belenyugodni, hogy a mű menthetetlenül elszakad megalkotójától, mássá lesz, új életű idegenné, anélkül, hogy a valóság fényein bármit is változtathatna. Éppen ezért abban az időnként végletesen megnyilatkozó reményben, hogy a verssel talán mégis megválthatja életét, a vallani mindent magatartása mellett dönt, s a "szennyel kivasalt soroktól" egy lehetséges "új rend" felé vesz irányt. Látszólag tudatosan elhatárolja magát a "költői" szépségektől, a kliséktől, a mímelt gesztusoktól, az elandalító vagy a könnyzacskókra célzó fogásoktól, ha azonban kissé közelebbről figyeljük líráját, lépten-nyomon kiégett, agyonkoptatott, árulkodóan üres szószerkezetekre, képekre fogunk bukkanni mégis, következésképpen a sok "édes bú", "társtalan bú", "bús téli nap", "őrült, nagy révület", "áldott, jó nyári zsongás", "tiszta, szűz öl", "hószín, szent virág", "szent, végzetes átok", "tiszta, szent tűz" stb. stb. egyértelműen arra utal, hogy Zákány Antal új rendje mélyen paradoxális és tisztázatlan. Kitetszik ez már abból is, hogy a szerző teljesen egyedül érzi magát a világon, egy "páratlan átok" foglyának, kit újra és újra "példátlan panasz" késztet megszólalásra. A magánnyal nemcsak barátkozó, de vele azonosuló elszigeteltségnek ez a nyomatékos világgá kiáltása összhangban van ugyan az "őszinte vallomásosság" zákányi eszményével, közvetve azonban egész sor kérdést vet fel és élez ki. Elsősorban azt, hogy lehet-e "példátlanul" panaszkodni, van-e az ember intellektusának és érzelemvilágának olyan homályba vesző zuga, ahova a költészet évezredei során még senki sem hatolhatott el, illetve hogy az ízlés és a versbeszéd örökös változása ellenére is egy-gyökerű lírában végrehajtható-e a "páratlan" elszakadás művelete? A kérdés jószerével már a tagadó választ is magában foglalja, s épp ebben kell látnunk Zákány Antal zsákutcájának egyik okát. A "páratlanság" ugyanis két alapvető eszmei principium, erő révén manifesztálódik költészetében. Az egyik az evilági gonoszság, mely "örökösen" fájdalommal veri a lelkét, rothasztja a szívét, vérét csordítja, s öntemetésének képzeteit csalogatja a tollára, a másik pedig az elérhetetlen, sóvárogva áhított, sőt istenné nőttetett jóság. A két szubsztanciális erő, akárha valamely komor lovagi tornát szemlélnénk, egymásba akaszkodik, s az esetek többségében a gonoszság kerekedik felül. Az ellentétek egysége, a dialektikus összefüggések rendszere tehát felbomlik itt, minek következtében ezek az erők maradéktalanul absztrakttá válnak s alkalmatlanná arra, hogy segítségükkel "új rendjét" a költő meg-alkossa. Hasztalan nyilatkoztatja ki, hogy "ha lantot fogtam, én törvényt hoztam", hiszen tényleges törvények helyett csupán suta jövendölésekre és groteszk látomásokra tud hagyatkozni. "Nincs az a tisztaság-folyam, / hogy elmossa a szenny-feketeséget" – fogalmazza meg pl. egy helyütt a leverő felismerést, s ebben elsősorban nem is a sötétség végérvényesnek és megmásíthatatlannak felfogott uralma szúr szemet, hanem inkább az, hogy a világ megváltoztatását egy ugyancsak szélsőségesen ér-telmezett "tisztaság-folyamhoz" köti, egyetlen pillanatra sem gondolva azzal, mi is lenne, ha ez az abszurd áradat valamiképpen mégis végigsöpörne egyszer a földtekén. Lelkiismeret, bűntudat, szorongás és kín nélküli örömök unalma, a végtelenbe derülő ember hervadhatatlan mosolyával? Szférák zenéje? Angyali "szent, szűz" nivellálódás? Örökös lakodalom? – Máskor az időhöz fohászkodik, hogy legyen a napja minálunk "örökre honos", e "télbe gebedt táj" pedig "végre már virágporos". Megint máskor egyetlen szó után kutat, melyért az "örök mából" a jó lélek "minden rút kacatot kirámol", "minden ostobaságot kivet", az emberiség pedig a "végtelen nagy örökből" egyszerre kilép, "hogy fölgyújtson minden szenvedést". A példákat természetesen sorolhatnám tovább, de már ennyiből is kitetszik, hogy a jóság és a gonoszság küzdelme Zákánynál azonos szabályok szerint folyik. Örökös, masszív, sebezhetetlen realitásként elébe járul a gonoszság (a gond, a szegénység, az ostobaság, a gyűlölet), s ezt ellenpontozza a vereségre ítélt "vérző szív" jósága (a sze-retet, a békevágy, a tiszta értelem). Az ellentét valóban óriási, már-már fokozhatatlan a két erő között, minthogy azonban ennyire "tiszta" formában és egyetemesen egyikük sem fordul elő, a versek ellentétpárjai már keletkezésük pillanatában összeomlanak, s törmelékük eleve elzárja az utat a gondolati költészet kiteljesedése előtt. S ez annál leverőbb, mert Zákány Antal szemlátomást épp e téren szeretett volna maradandót alkotni. Bár a kötött formákhoz nemigen van érzéke, kezdettől fogva visszavisszatér az abbcddc rímképletű strófához, s az összegezés szándékával hosszú, elnyújtott lét-verseket ír, amelyek önpusztító belső ellentéteik folytán akár a quasi-gondolkodás iskolapéldái is lehetnének. Mert csakugyan, mit is kezdhetnénk pl. az efféle "páratlan" bölcselmekkel: "Jóság van, ó, mindenben jóság,/ mi néma, nem gondolat-teljes"? Maradandónak látszó fragmentumok vagy ritkábban egész versek az esetben kerülnek ki Zákány Antal költői műhelyéből, ha lemond az alkotóerejét meghaladó gondolat-hajszolásról, ha a lelki feszülés, a történelemmel, a sorssal, a gonddal való teatrális csatározás szélcsendes pillanataiban egyszerű tapasztalataira, szemlélődésére bízza magát, s beszélni hagyja közvetlen környezetének "valóságát". Példaként a Szobavilág alábbi négy sorát hozhatom fel: "Néz a tehén / az üres konzervdobozról, / fehér körből néz / a zavaros világba...", vagy a kötetből kimaradt A szobában "csendéletét": "A nyugágyon ember hever, / és horpadt / hasának mély / medrében, mint / kátyúban a víz, / úgy csillog a fény..." Meggyőződésem, hogy az ilyen típusú, a konzervdobozok, plasztikvödrök és resók mikrokozmoszából táplálkozó, de érzelmi "többletüktől" megfosztott, jelzőkkel agyon nem nyomott felvillanások lehettek volna Zákány Antal hiteles költői világának alapja. S hogy mégsem errefelé haladt, hanem a számára járhatatlan eszmélkedés útján, egészen a tragikomikus ökölrázásig jutva el, abban kritikánk is ludas lehet, hisz a költő hányatott életét szem előtt tartva, nem mutatott rá idejében és nyíltan alkotói erőpazarlásának evidens jegyeire. Pedig egy jobb, időállóbb versgyűjtemény érdekében érdemes lett volna "kegyetlennek" lenni egykoron. Érdemes lett volna már csak azért is, hogy az utószó írójának, jelen esetben dr. Juhász Gézának, ne kelljen végigjárnia az "eredeti alkotóművész" és a be nem bizo-nyítható eredetiség kontraverziájából adódó másról beszélés kálváriáját.