Tervek és gondok

1966. november 1.

A Fórum Könyvkiadó ezévi költségvetéséről keringő hírek, és aztán a tények is, sok nyugtalanságra, aggályra adnak okot. Erről szó esik az idei tématerv megindokolásának „Tervek és gondok” című bevezető írásában is. Viszont jólesik, megnyugtató a továbbiakban elolvasni a jugoszláviai magyar irodalomra vonatkozóan, hogy „a jelenlegi kilátások, illetőleg a tervezésnél szem előtt tartott gazdasági-pénzügyi elemek szerint e sorozat produkciója 1967-ben nem fog lényegesen csökkenni.” Minden többé-kevésbé normális körülmények közt folyik tehát tovább.

Ezt a békés hiedelmet zavarja azonban kissé az, amit a 18. oldalon a Symposion-sorozattal kapcsolatban olvashatunk: „1967-ben, a rendkívüli körülményekre való tekintettel csupán egy művet jelentetünk meg ebben a sorozatban.” 1 (írásban: egy), egyetlenegy könyvet.

Hogy állunk tehát a körülményekkel? Úgy tűnik, hogy a gazdasági reform és az új pénzelési rendszer sajátosságai nem érintik érzékenyen a vajdasági magyar irodalmat, kivéve azt a peches Symposion-sorozatot, melyre nézve ugyanezek a körülmények elmarasztaló értelemben „rendkívüliek”.

Vagy talán nem jók a Symposion-könyvek? Ez a gyanú azonnal eloszlik, ha elolvassuk a tématervben, a Symposion-sorozatot értékelő sorokat: „Sorozatunk, melyben a fiatal, kísérletező, formában és tartalomban újra törekvő írók műveit jelentetjük meg, 1966-ban teljesen affirmálódott. Mind tartalmában, mind pedig kiállításban (tavaly óta a sorozat köteteiben kiemelkedő modern jugoszláviai képzőművészek alkotásait közöljük mellékletként) olyan színvonalat értünk el, mely nemcsak igazolja a sorozat létét, hanem a jövőre nézve is igen biztató.” ‒ A kiadó tehát különösképpen értékeli ezeket a könyveket ‒ csak hát azok a szerencsétlen, pont itt „legrendkívülibb” körülmlények…

Tovább lapozva a tématervet, Tolnai Ottó verseskötetéről ezt olvassuk: „Egy másik beérkezett kézirat (Tolnai Ottó: Versek) a szerkesztőség és a véleményezők szerint még nem érett meg a kiadásra.” ‒ A Symposion-könyvek tehát jók, csak Tolnainak (ki egyébként kétségtelenül egyik kezdeményezője és egyik legjelentősebb egyénisége a Symposion-mozgalomnak) ez a kötete rossz. Ez persze lehetséges. Bátorító az is, hogy a kiadó kizárólag szigorú esztétikai mércékre támaszkodik.

Ezek után természetesen érdeklődéssel lapozunk vissza és keressük az esztétikai értékeléseket a vajdasági magyar irodalom-sorozat 10 (mert tíz az egyhez az arány) kiadásra tervezett címszava megindokolásánál. Az eredmény azonban megdöbbentő: Ács Károly új kötetével kapcsolatban ilyesmiről nem esik szó. Szirmainál sem. Németh Istvánnál sem ‒ sőt itt, a szóbeli megindokolás szerint, a „Hűtlen este” óta összegyűjtött írásait tulajdonképpen nem is „adják közre”, talán nincs is összegyűjtve, hanem valami mást, talán nem novellákat, adnak közre, „ami még meg lesz beszélve”. (Terjedelem: 12 ív; formátum: 12,5x21 cm; kötés: egész karton). Saffer Pál: „Most végre novellákat nyújtott be a kiadónak, melyeket természetesen kiadásra ajánlunk.”

Sorolhatnánk tovább. Meg kell még említenem, hogy felmerülnek még olyan belső szempontok is, mint „külföldi érdeklődés”, „háziolvasmány ‒ de elfogyott”, „koprodukciós terv'', „műfaji változatosság”, „reputáció”. Mindezek természetes argumentumok egy kiadónál. De különös, hogy egyedül Tolnai verseit bírálták el kizárólag értékük alapján (valószínűleg arról is sok megjegyezni való lenne, hogy milyen mércével és hogyan) ‒, minden más esetben lényeges szerepe volt a kiadóipolitika különböző „belső szempontjainak”.

Talán azért, mert sokan, irodalmi értékük mellett (egyesek irodalmi értékük helyett) „belül” vannak, Tolnai pedig „kívül”?