EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2020. november 24. | Emma, Flóra, Virág napjaAKTUÁLIS SZÁM:929659. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Túri Gábor

Termékeny bolyongások sehol vagy valahol

Kormos István: N. N. bolyongásai. Szépirodalmi, Budapest, 1975.

1975. április 1.

Számtalan verseskötetet jellemzett már így a kritika: »lírai önéletrajz«, »verses visszaemlékezés«, vagy hogy a gyermekkor képei, a múlt emléke gyakran felbuk­kanó inspiráló motívumai az adott költészetnek. S ebben végső soron semmi különös sincs, hiszen a költészet örök sajátossága az emlékezés, az időben való visszanyúlás addig latens, az öntudat felszínére nem jutott, vagy éppen ellenkezőleg, determináló ere­jűként tudatosodott múltbeli mozzanatokhoz.

A költészet (s elsősorban nem a kiegyensúlyozott, tö­rések, válságok nélküli, végig egyszintű — követke­zésképp egyhangúbb — költészet, hanem a folyton forrongásban levő, tér és idő, egyén és közösség viszo­nyának szintjén nagyobb változásokat, válságokat megélő költészet) folyton hátranézésre, számadásra is kényszerül. A költő jelenében múltja is ugyanolyan érvénnyel van jelen, mint az »itt« és »most« megannyi meghatározottsága. A kérdés csak abban áll, hogy a költő hogyan viszonyul a múltjához. Az emlékezés hangja melankolikus-nosztalgikussá is lágyítható, a múlt megtagadható, de ugyanúgy abszorbeálható is a konkrét költői jelen számára. Ettől a viszonyulástól ugyanis, ha nem is abszolút, de meghatározó mérték­ben függ az adott költészet milyensége (minősége). Mert a költő számára természetesen mégis a jelen a fontosabb, hisz fizikai léte közvetlenül ebben rea­lizálódik, s tudata, alkotásaiban kiépített költői vilá­ga is a jelen által kiváltott reflexió, a »most« hely­zetére adott válasz.

A költészet tehát csak akkor válhat igazán élővé, ha a jelen szituációjában egzisztál, ha ennek feszültségei, válságai határozzák meg. Így a múlt, a emlékezés is csak a jelentől feltételezve jelenhet meg a versben, nem egyedüli, magában való módszerként és nem végső célként, csupán eszközként. (Ez azonban ko­rántsem zárja ki a múlt eszköz voltában is fontos strukturáló elemmé való emelkedésének lehetőségét.)

A költészet nem rekedhet meg a múltnál, mert úgy semmiféle értéket nem képviselhetne most és itt a ma embere számára, aki testi-szellemi létét a jelen szituációjában kénytelen realizálni. Mert a donquijotteria ténylegesen éppúgy halált jelent az ember szá­mára, mint a jelen tagadása a költészet számára.

S abban, ahogy — konkretizálva immár — Kormos István az »élet októberéből« visszatekint, a költő (költészet) múlthoz való viszonyának kérdése hatvá­nyozott fontossággal vetődik fel.

Mert Kormosnak, Kormos költészetének múltja van. Bizonyította ezt gyűjteményes kötete, a Szegény Yorick (1971), mely egy sajátosan modern hangú líra színével gazdagította a magyar költészetet; s para­dox módon az egyéni hang leütésének első nagy­szerű megvalósulásai, a kötet verseinek nagyobb fele több mint két évtizeddel korábbról volt keltezve.

Ennek a múltnak a tájait bolyongja be most költőnk, élete delén is friss erővel, komolysága mögött is örök könnyedséggel, nyegleséggel és pajzánsággal s jó adag (ön)iróniával.

Kormos István múltja azonban nem az ember­öltő által körülhatárolt korból áll, az ő múltja sokkal régebbi időkből veszi kezdetét. Úgy is mondhat­nánk: az idők kezdetétől való. Hisz a költő nem ha­tárolja körül, nem zárja szűk korlátok közé múltját, s éppen nyílt volta a legfőbb jellemzője ennek a múltnak, ettől válhat örökidejűvé Kormos István köl­tészetében.

Ha határa nincs is, de sűrűsödési góca mégis van en­nek a múltnak is: a transzcendencia — s ez kettős alakzatban. Egyrészt mint a dogmától meg nem fer­tőzött lelki hit tiszta misztikájú, »messzi fényéveken« túli, ősi korszaka, másrészt mint a gyermekkorban külsőségeiben megismert bigott vallásosság emlék­ként való újraéledése. A transzcendencia révén tágul tehát kozmikus idejűvé Kormos költészetének világa, de egyúttal a transzcendencia köti is le egy szilárd ponthoz — s itt már a transzcendensből a földi való realitásába csap át a múlt kormosi költészete.

Tremészetesen közel sem arról van szó, hogy Kor­mos »istenes verseket« ír (nagyon is árulkodó a frics­ka, amit »Pál, a pápabácsi« és »tóthtihamér atya« kap és nyílt a »nem segít semmi ima rajtad, / nem segít semmi ima rajtam« felismerés is). A bibliai zsánerké­pek, a keresztény motívumok mind azért szükségesek, hogy vershelyzetet szolgáltassanak, szituációt, amely­ben a költő — látszólag személytelenül, a helyzeten kí­vül maradva, de valójában nagyon is benne élve — sze­mélyes, egyéni, de méginkább általános emberi tar­talmakat fogalmazhat meg. A transzcendenciát meg­fosztja minden misztikájától, nem lázadó-eretnek cél­lal, hanem hogy benne minden földinek immanens megfelelő valóságát feltárja. Ebből adódik azután az is, hogy ez a viszonyulás látszólag groteszk torzítású ábrázolásmódhoz vezet. (Erre még visszatérünk.)

Minden költészet természetszerűen magáénak vall­ja az egyetemes költészet múltját, annak eredménye­it, értékeit. A költői örökség szerves része a költé­szet gyermekkora (időbeli és nem értékmérő tekin­tetben!), az ősidők költészete, a szájhagyományozó népi költészet is — s Kormos Istvánnál a népkölté­szeti ihletés még hatványozottabb jelentőségű szerep­pel bír. Hogy költészetének egyik kútfőjét, inspiráló elemét a magyar és a magyarral rokon népek folklórjában kell keresnünk, bizonyítja a Szegény Yorick Szarvas szarván száll az idő című korai verse, mely kalevalai lendülettel, a finn népi eposz alliterációktól dús felező nyolcasaiban énekel kalevalás ember-misztikájú éneket; s a tartós és termékeny kap­csolatot jelzi még a húsz évvel később született Vogul menyegző is. Cseppet sem jelentéktelenebb azon­ban az a hatás, amely nem ilyen nyilvánvalóan, ha­nem rejtettebben valósul meg Kormos költészetében. A legtöbbet a látásmód terén kapta Kormos a népköl­tészettől. Felfedezve azt a nézőpontot, ahonnan e speci­ális helyzet adta szemlélési mód segítségével »sarkai­ból döntheti ki a világot«, költészetében a népkölté­szet világlátását hasznosítva valósította meg egyéni hangját. A látás specifikussága tette lehetővé a be­széd egyedivé formálását. Az egyéni látásmódot és a belőle fakadó sajátos nyelvet nem öncélú egyénieskedés szándéka hozta létre, hanem a valóság belső, rej­tett, addig meg nem hódított sajátságai, eddig még föltáratlan, megközelítetlen területei, melyeket a ha­gyományos megközelítésmód helyett egy adekvátabb, a valóságot hívebben tükröző látásmóddal kell meg­ismernünk. A sajátos szemléletmódon át vezetett az út a groteszk kifejezésmódhoz, ami természetesen — épp a szemléletmód és a beszéd okozati kapcsolata révén — nem a költő, hanem csak az olvasó számára groteszk, annak az olvasónak a számára, akinek az adott szemléletmód idegenszerű. (Jól bizonyítja ezt az, hogy első olvasásra tűnik legnagyobb mértékben groteszknek az ilyen vers, amikor váratlanul, meg­hökkentőn jelenik meg különös látásmódja. Ahogy a másodszori-harmadszori olvasás/hallás során fokozatosan a mienkké válik a költői látásmód, úgy csök­ken a vers groteszkségének a foka is.) S ez a meg­állapítás — véleményünk szerint — a konkrét költői opuson túlra mutató általános érvénnyel is bír. Mert nem a költő kreálja a versvilágot groteszkre — a vers közvetlenül válik azzá. Nem a vers groteszk: a világ­ban virtuálisan, latens módon eleve megvan a gro­teszk lehetősége, s a nézőponttól függ, hogy meg­látjuk-e benne.

A groteszk versbeli realizálódásának módját a meg­felelő költői rekvizitum — esetünkben a szemléletmód által determinált, egyrészt népköltészeti ízeket felszívó, másrészt pajzán és (ön)ironikus stílus — adekvát volta szabja meg. Kormos groteszksége a nyelvi merészségben ölt alakot. Vállalja azt a felelős­séget, ami a súlyos valóság nyelvi könnyedséggel va­ló visszaadásának szándékával jár. A kalevalai alliterációk, kín- és kancsalrímes, hangzásbeli és szemanti­kai szójátékok merészsége, a hosszú szót kereső rit­mus egyedisége az egyéni látásmódból eredő visszatükrözésmód sajátos képalkotásával együtt adja a Kormos-vers groteszkségét. Kormos nyelve, ez a vá­ratlan bukfencektől, meghökkentő-groteszk fordulatoktól szikrázó nyelv — paradoxon-e? — a legkisebb mértékben sem tűnik mesterségesnek, megszerkesztettnek — a képeknek ebben a dús, tarka ömlésében az ősi természetesség költőisége reinkarnálódik. S ebben az értelemben Kormos merészsége egyben egyféle konzervativizmus is.

Írásunk elején fölvetettük a költő múltjához való viszonyulásának kérdését mint az adott költészet egyik fokmérőjét. Szükséges volt Kormos Istvánnal kapcsolatban megállapítani ezt, mert mint láttuk, Kormosnak mint költőnek gazdag múltja van, mely költészetében meghatározó szereppel bír. Múltja »fél­álomban«, víziókban tér vissza, apró villanásokban, egy-egy újraélt mozzanatban. S ezek az emlékképek a jelen kontextusába épülve, új viszonylatokban megje­lenítve új értelmet, más jelentést nyernek.

A képzelet bolyongásai ezek »sehol vagy valahol«, a tudat és az öntudatlanság vándorlása az emlékek tá­jain, az álom csónakjának imbolygása a »sosemvolt-vízen«, mely már a vágyak régiójába visz. S emlékek és vágyak révén itt jelentkezik Kormos költészetének sajátos erotikája, mely a világi reneszánsz pajzánságában fogan s egyidejűleg tud ironikus-komolytalan és mélyen megélt lenni. Erotikája nem lázadó, nem me­rész, csak őszinte. Ám a költő álmában sem enged a múlt és a vágyak csábításának, s a józan ráció sík­jára visszaszökkenve spontán természetességgel ál­lapítja meg: »ilyen hülyeségeket hittem«. S elérkezik végül az utas bolyongásainak pihenőállomására, ahon­nan visszatekint és összegez. Nem megtörten, sem pedig a célbaérés megnyugtató tudatával, hanem önmagához híven »kópélélekkel«.

Ez azonban nála nem jelenti azt, hogy költői világa megreked a múltban. Kormos múltja a jelen körül­ményei által nyeri el meghatározását és értelmét.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a költő a múlt és jelen közötti távolság folytán mai szemmel tekint vissza múltjára, s róla alkotott ítéleteit a jelen körül­ményei befolyásolják/határozzák meg. Kormosnál a múlt autentikussága megszűnik, mert nem saját jelentése a fontos, hanem viselkedésmódja a jelen vi­szonyainak kontextusában. Fanyarsága, iróniája, groteszksége, distanciateremtő ereje mellett józansága is arról győz meg bennünket, hogy Kormos mindvégig tisztában van vele: az egyén a perc szituációjának konfliktusában nem támaszkodhat se múltra, se társ­ra, a feszültség feloldását, a tettet itt és most kell véghezvinnie: »már nem birizgál semmilyen titok, / én kezdettől magamra számítok« (Október).

Épp ezért érezzük az öreges-búcsúzó hangot anakro­nisztikusnak. Mert N. N. termékeny borongásainak remélhetőleg nem ez a végállomása.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.