Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Cseszkó Lukács

Teraszjelenet a kastélyban

1966. február 1.

Mikor Bartakovics Béla egri érsek 1852-ben Egerben a leány­nevelő intézetet szervezte, nem feledkezett meg régi barátjáról, Tardowskyról sem. Levelet írt neki, amiben „sajnálja, hogy nem tehette látogatását”, de reméli, hogy a „kicsi Bellát” minden­féleképpen a neveltjei között fogja látni.

Nem csupán egyszerű baráti értesítésről volt szó, mint a többi levélben, amelyeket különösen mostanában sokszor igénybe kellett vennie, mert a munka helyhez kötötte; hanem a család adósának is érezte magát, ami kötelességgé formálódott benne az évek folyamán, mint a mindennapi fohász. Különösen Tardowsky György iránt érzett megbecsülést, akinek vissza kellett mennie bánáti birtokaira, hogy apja halála után fönntartsa a családot, amit nem csupán a nehéz anyagi helyzet forgácsolt szét és tett kibírhatatlanná, hanem az is, hogy a nemzedékek mindegyike korán elvesztette férfitagjait, ez megnehezítette a külső kapcsolatok normális fönntartását, és sokszor a családtagok egymás közti fe­gyelmét, tiszteletét is aláásta. Lehetséges az is, hogy Bartakovicsnak ez a „kötelességérzete” csupán az egyik ága, folytatása volt a munkájából fakadt, szinte már-már nem is kötelességének, hanem egy végzetes, szent elrendeltetésnek, ami magával ragadta és kitöltötte az emberekhez való viszonyát. Tardowskyhoz még ba­rátság is fűzte, sőt, amit még maga előtt sem akart bevallani, volt ebben a viszonyban jócskán sajnálat is. Az a sajnálat, ami nem tudta levetkőzni személyességét, ami nem tudott vissza­térni a vallás és az egyház meghirdetett dogmáihoz, nem tu­dott elmerülni névtelenül abban az érzésvilágban, amit már me­chanikusan táplált magában, amiben „szeretteit” megmerülni látta, ha rájuk gondolt, nagy bajaikra, szenvedéseikre... Tardowsky iránti érzése mindennek ellenére megmaradt személyes­nek, határozottnak, egyedülinek, mint amilyen érzés az egyszerű halandókat fűzi barátaikhoz. Azonban a szeretet és a sajnálat e kettőssége sokszor megmagyarázhatatlan, és előre meg nem fon­tolt cselekedetekre késztették. Megtörtént, a munka hosszú ideig annyira lefoglalta minden percét, hogy nem is jutott eszébe a bá­náti birtok, a család és Tardowsky. De sokszor megtörtént az is, hogy amikor eszébe jutottak, otthagyott, félbehagyott minden munkát, és leutazott a birtokra. Sohasem maradt hosszabb ideig, nem mintha nem marasztalták volna, vagy nem érezte volna jól magát, hanem mert a megérkezése után kiveszett belőle érzései­nek kettőssége, és ami megmaradt, az csupán a szeretet volt, és ezzel az érzéssel túl gyarlónak tűnt maga előtt arra, hogy tovább maradjon. Kivesztek belőle megváltásának indítékai, s ennek az űrnek nem volt elég a puszta szép beszéd, a bársonyos mosoly sem tudta kitölteni, és az a sok simogatás sem, amit kezével és szemével osztogatott, ahol csak megjelent. Többször is megfogad­ta, hogy százszor meggondolja, mielőtt útnak indulna. Volt úgy is, hogy már az útról fordult vissza, és végül mégiscsak a bir­tokon kötött ki. Eger elég távol volt ahhoz, hogy érzései kísér­tésbe és hatalmukba is kerítsék, a birtok és a család viszont, ahol körülvették a Tardowsky-gyerekek és a „kicsi Bella” ‒ túlsá­gosan közvetlenül érintették ahhoz, hogy a már külön világot formált sajnálkozásai és vigasztalásai megtalálják helyüket ott, ahol szerinte elrendeltetésük helye lett volna. Valami megbillent benne. Ilyenkor egyedül szeretett lenni, kint a hatalmas, négyzet alakú teraszon, amit az első emeleti lépcsőházból lehetett megkö­zelíteni, és arra a hatalmas parkra nyílott, amely körülvette a kastélyt. Itt volt legkevésbé a háziak szeme előtt. Ha valaki jött is, vagy ment is a lépcsőkön, őt nem láthatta, és így nyugodtab­ban elmúlott az a kis idő, amit ilyenkor mégiscsak illő volt itt tölteni. Csak a barátja háborgatta néha, az öreg Tardowsky György, aki, ha csak tehette, vagy ráért, itt kereste először, és ilyenkor mindig ugyanazzal a kérdéssel ijesztett rá:

— Na, mit látsz?

Bartakovics megrettent, egy kissé el is pirult, de ő is ugyan­azzal a válasszal lepte meg Tardowskyt, amit már olyan régóta és olyan sokszor használt. Csak azon csodálkozott, hogy Tar­dowsky tényleg meg is lepődik, amikor már vagy századszor a válasz ugyanaz volt:

— Nem látok én semmit, csak nézek.

Régen elmúlt már az az idő, amikor folytatni tudták a meg­kezdett beszélgetést, amikor órák hosszat tudtak hülyéskedni, de úgy, hogy annak mély értelmét lássák. Tardowsky sem tudott már beleilleszkedni ebbe a beszédstílusba, ami valamikor halálos ko­molysággal töltötte el, úgy, hogy utána szinte kimerültnek érezte magát. Lehet, csupán reménykedett még, hogy egyszer talán sike­rülni fog, nemcsak elkezdeni, hanem folytatni is a beszédet, amelyben legalább egy kis része benne lenne annak az életnek, amit meg kellett szakítania. Szinte már várta az ilyen alkalmat, de amikor elhangzott a kérdés, már megbánta, hogy feszegette és menekülni szeretett volna tőle, értelmetlennek és üresnek csengtek a fülében, mintha csak barátságukat jelképezné: szo­rosan meghatározottak voltak, halhatatlanságra ítélve, ami a lé­nyegét a „távolságban” találta meg, a nosztalgiában, ami sohasem teljesedik ki, sohasem valósulhat meg, és éppen ezért létezik, él tovább. Rokkantságában örök, akárcsak az élet.

A további beszélgetés már szokványos társalgási manírnak mondható, hogy jobbnak látták, ha abbahagyják. Tardowsky odament a korláthoz, hátratette a kezét, föl-fölpipiskedett, majd le­ereszkedett a sarkára. Így billegett egy ideig előre-hátra, mintha az erkély tövébe akarna látni. Lí, az angol nevelőnő, föl is kiáltott:

— Please! Ki ne essen. ‒ Valamit még akart mondani, de abban a pillanatban észrevette a labdát a fűben, fölkapta és visszaszaladt a teniszpályára. Tardowsky mosolygott. Már megfeled­kezett az előbbi párbeszédről. Bartakovics felé fordult, de az ép­pen a terasz másik, a Széki-major felé eső részen volt, és így nem szólt.

Bartakovics eddig le-föl járkált, ki-kihajolt a korláton, sze­me fölé tette a tenyerét, mintha valamit figyelne. Tulajdonkép­pen a csönd ellen védekezett. Valamivel ki kell tölteni, ha más­sal nem, hát léptekkel. Nem tudta elviselni a hallgatást. Termé­szetellenes. Túlságosan kiszolgáltatottak vagyunk egymásnak. Rosszul érezte ilyenkor magát, nem bírta vállalni Tardowsky ki­szolgáltatottságát, habár bántotta Tardowsky nyugodtsága, szinte határozottnak látta, olyan embernek, aki az előbb még játszott, de a játék után komolyabb gondolatok foglalkoztatják. Helyettesít. Mennyire tud ez az ember helyettesíteni... Talán máris messzire kerültünk egymástól, s még mielőtt megfogta volna a korlátot, arra gondolt, hogy el se jön többé. „Please! Ki ne essen”, hallotta Lí hangját.

Tardowsky visszafordult és Lít figyelte, ahogy gyakorolt. Egy hatalmas fatörzsnek ütögette a labdát, és igyekezett azt elérni, amikor visszapattant, majd ismét visszaütni. Többször célt té­vesztett, és a bokrok közül kellett előkeresni a labdát. Csupa zöld volt a térde és a keze apró karcolásokkal volt tele. Kény­telen volt erre, mert csak két labdája maradt, és az egyiket ki se hozta. Tartogatta a vendégei számára és az ünnepnapokon megrendezett kisebb vetélkedőkre. Már sokszor megkérte Tar­dowskyt, hogy hozasson labdát Angliából, de úgy látszik, igyeke­zett elfelejteni. Erre gondolt most is. ahogy a bokrok közül ki­emelte a kopott, fűtől összevissza csíkozott labdát. Már lehetetlen felismerni eredeti színét, formáját, annyira lekopott róla a szőr. Mind jobban idomul a fűhöz, a fákhoz, bokrokhoz. Nehéz volt megtalálni.

— Miért nem hozatsz már labdákat Línek? ‒ fordult Bar­takovics Tardowsky felé.

— Láthatod magad is, hogy van még neki egy-kettő... Csak a többit szebb napokra tartogatja ‒ felelte Tardowsky, és köz­ben Lít figyelte, ahogy előbújik a bokrok közül és feléjük tart. Amikor odaért és meglátta Tardowsky mosolygós arcát, amely­ről nagy megelégedettség áradt, egy kicsit dühbe jött, és tehetet­lenségében fogta, majd felütötte a teraszra a labdát. Ott patto­gott a kockás kövezeten, mintha újramintázná a márványlapokat. Még akkor is pattogott, amikor Lí felérkezett a teraszra.

— Please! Jó volna már labdákat hozatni, mert a fiai túl messzire ütögetik őket, és a bokrok között már sok elveszett. Kénytelen voltam egy időre eltiltani őket a gyakorlástól és a játéktól is.

— Ennek csak örvendek... Örülök... ‒ felelte Tardowsky mosolyogva, majd lehajolt és elkapta a már aprókat pattogó labdát.

— Pedig kár ‒ szólt közbe Bartakovics ‒, tegnap láttam őket, és igazán kár volna, ha abbahagynák, különösen most, ami­kor Pesten is divatba jött, és ez csak hasznukra válhat...

— De nem a parknak ‒ vágott közbe Tardowsky, és a mo­soly hirtelen eltűnt az arcáról, mintha számára ez a kérdés tény­leg nem csupán illő dialógus lenne, hanem több annál.

— A park, a park! Please! Még azt a kis helyet is sajnálja, pedig az a pár négyzetméternyi terület igazán nem ront rajta, sőt „férfiasabbá” teszi, markánsabbá, mint a férfit a kardvágás, különösen, ha a szemöldökét is érinti egy kicsit a forradás ‒ mondta Lí nekitüzesedve, közben ki-ki mutogatott a „megbélyeg­zett parkra”, és hadonászott a teniszütővel. Később már annyira megszemélyesítette a parkot, hogyha valaki történetesen ekkor érkezik közéjük, annak az lett volna a szent meggyőződése, hogy Lí valamelyik gavallérjáról beszél, olyasvalakiről, aki számára nem közömbös.

Tardowsky visszament a korláthoz, a labdát rászorította a tenyerével és gurigázni kezdte. A parkot nézte, szinte figyelte a fákat, külön-külön, a bokrokat, az ágyásokat és a rózsaligetet, amely a Zöld Páva-lakot vette körül. ‒ De hiszen megengedtem, hogy játsszanak a füvön ‒ motyogta, inkább csak önmagának ‒ még le is kaszáltattam a legjobb kaszásaimmal. Nem is lehet kifogása a munkájukra, hiszen még innen messziről sem látszik a suhintások nyoma. Olyan, mintha valaki az egész darabot két ujja közé vette volna, és egy nyisszantással egyformára vágta volna le a fűszálakat. Nem lehet kifogása... ‒ Mindezt Tar­dowsky olyan gyorsan és egyhangúan mondta el, hogy alig le­hetett hallani. Mintha nem is mások meggyőzéséért mondaná, hanem csupán önmaga előtt próbálna védekezni. Sokat veszeke­dett Lível emiatt, már-már úgy volt, hogy visszaküldi Angliába, de sohasem merte ezt megmondani, mert az a rokoni kapcsolat, ami Lít Tardowskyékhoz fűzte, ebben a időben nagyon jól jött. Igaz, először nem engedte, hogy a parkban játsszanak. Ebben az időben a kastély déli részén, lent a domboldalnál teniszeztek és gyakoroltak, ahol a falu és a majorok apraja-nagyja részese volt a játéknak. Már kora délután odasereglettek és körülvették a pályának kijelölt részt. Nem is kellett megjelölni az oldalvona­lakat. A háló két végénél voltak a legtöbben. Minkétfelől két egyforma gyerekkupac tanyázott, olyan szorosan egymás mel­lett, hogy úgy tűnt, mintha ők tartanák a hálót. Ezzel a játékkal is úgy lesznek, mint a többivel: először meg se lehet őket kötni, később meg rá se hederítenek. De nem így lett. Úgy látszik, Lí­nek mégiscsak lesz valami haszna, ha más nem, legalább kitar­tásra szoktatja a gyerekeket... Azt azonban nemcsak a falu­beliek tartották hülyeségnek, hanem ő is (amikor megtudta), hogy télen minden reggel rövid nadrágban a szélmalomig és vissza egytrappban szalad a gyerekek mellett a kocsiúton, a hóban. Mind­járt szólt is neki, de amikor megtudta, hogy már több mint egy hónapja csinálják, és a gyerekeknek kutya bajuk sincs, sőt sok­kal egészségesebbek és a náthájuk sem tért vissza, ami eddig minden télen a szobába kényszerítette őket ‒ nem szólt többé. A falusiak is megszokták, mert mindig pontosan jelentek meg. Már az óra helyett is beválnak ‒ mondogatták, s tényleg voltak olyanok, akik erre a dobogásra bízták magukat, ha valahová menniök kellett. Jó volt ez, a harangszó mellé. Lehet, hogy ezért is szánta rá magát Tardowsky arra, hogy kaszásokat hívasson. Mintha a templomba mennének, tiszta feketében jelentek meg. Utána már megbánta, mert akárhányszor ránézett a levágott részre, annyira elütött, hogy mindig rossz érzést váltott ki belőle, mintha tényleg sebhelyes lenne. Vágás az arcán. Már azon is töprengett, hogy talán jobb lenne téglaporos pályát csináltatni, ahogy azt először Lí akarta, amikor közvetlen a megérkezése után szóba jött a teniszpálya. Ekkor még nem ismerte annyira Tardowskyt és a parkját. Most már nem hadakozott a téglaporos pálya mellett, inkább meg szerette volna tartani legalább azt a füves részt, amiről Tardowsky olyan sokáig hallani sem akart.

— Please! Labdák kellenének.

— Ugyan, miért nem hozatsz már labdákat Línek?

— Írtam már, írtam... Lesz biztosan... no. ‒ Lí elhallga­tott és Bartakovicshoz fordult, akivel angolul folytatták a tár­salgást. Szerette „ezt az öregurat, aki leánynevelő intézetet szán­dékozik szervezni, aki nem tudni miért, olyan sokszor lerándul Egerből, és olyan rövid ideig marad”. Most volt szándékában egyet-mást letisztázni azokból a vitákból, melyeket Bartakovics szeszélyes távozásai miatt mindig félbe kellett hagyni.

Tardowsky gondolatait a labdák, a park, a falu, a majorok, a birtok kötötték le. Eddig titokban abban reménykedett, hogy mégiscsak ráunnak a gyerekek a teniszezésre, és akkor újra ki­nőhet a fű, azon a helyen is, ahol minden héten újra kellett kaszáltatni, a legjobb kaszásokkal. Úgy látszik, az sem segített, hogy elodáztam a labdarendelést. Így még több a kár: nap- nap után labdakeresési hadjáratot indítottak Líék, és nemcsak ők hárman, hanem ilyenkor Bellát is bevonták közéjük, igaz, nagy könyör­gések árán, mert ő különben sem vett részt a játékban, de mert sokat sétálgatott a parkban, és ismerte minden zugát, jó hasznát vették. De még ez sem volt elég: a kastély szolgálóit is fölbiztat­ták, azzal, hogy magas díjakat tűztek ki egy-egy labdára. Éjje­lente, ha fölkelt, arra lett figyelmes, hogy lámpások imbolyognak a fák és a bokrok között. Kénytelen volt személyesen megtiltani Línek az ilyen és hasonló „hadjáratokat”.

Az utóbbi időben ritkábban lát imbolygó lámpásokat. Azok is, amelyeket néha észrevesz, több mint valószínű, hogy a csőszé és a parádéskocsisoké, akiknek éjszaka is akad dolguk.

Ebben a pillanatban megszólalt a kisharang. Három óra. Ka­punyitás. Már előbb is látta az ünneplőbe öltözött emberek gyü­lekezését. Legtöbbje feketében, de voltak közöttük élénk színű ruhába öltözöttek is, akik hömpölygőbbé tették a várakozó töme­get. Elég volt egy-két világosabb folt mozgása ebben a fekete tö­megben ahhoz, hogy indulásra késznek látsszon minden csoport. Nem iismert fel senkit sem közülük. Ilyenkor nem is fontos. Ilyen­kor nem is szabad egyesekkel törődni, mert akkor megbomlik az a visszafojtott várakozás, ami kisugárzik belőlük. Talán ezért van mindenkinek a szemére húzva a kalapja és nem a nap miatt, talán ezért hajtják le fejüket az asszonyok is, mintha így akar­nák megőrizni, elfojtani az örömet, vagy ha épp kénytelenek szólni, azt is suttogva teszik, hogy megmaradjon köztük, mint az összebújt bárányok között a meleg. Nem szabad tudomást venni róluk. Már régóta látta őket gyülekezni, cifra csoportokba ve­rődve, de mindez csak arra volt jó, hogy elmerüljön benne az összbenyomás, és az idegei néha összerándítsák a testét. Még a nagyapja vezette be a parklátogatást, azután, hogy elkészült a kerítés, ami körülfogta a kastélyt és a hatalmas parkot. A falu­siak minden szabad idejükben ott ácsorogtak a kerítésnél, föl­kapaszkodtak rá és a réseken kukucskáltak be, majd amikor le­ugrottak a többi közé, hosszas tárgyalásba kezdtek. Legtöbbjük részt vett a fák és a bokrok ültetésében még az első Tardowskynál, aki úgy telepítette ide őket. Mindenkinek megvolt a maga fája, bokra vagy pázsitja. Minden családból egy személynek kö­telessége volt naponta a kertész felügyelete alatt a parkban dol­gozni. Később, amikor a kertész meghalt, az öreg Tardowsky nem is hozatott másikat, annyira belejöttek az emberek a munkába. Különösen akkor lett mindez látható, amikor kialakultak a parkban egyes családok öröklött munkaterületei. Apáról fiúra szállt a fa, a bokor, a pázsit. Szinte családi ereklyévé vált, ahová szabad idejükben eljárogattak az emberek, hogy csöndben motozzanak gaz után a fűben, a bokrok vagy az ágyások között, ahol az ap­juk, dédapjuk ujjai motoztak és kaparták ki a férges hajtásokat. Néhol még megvoltak az ősök nyomai. Tisztelni kellett. A te­metőben nem is jártak ki, csak ha valakit temetni kellett és ha­lottak napján, amikor a templomból a papjuk élén kénytelenek voltak kivonulni. Sokszor megtörtént, hogy ilyenkor is elszök­döstek, és visszamentek a parkba, hogy ott gondoljanak pár per­cig, imádság közben, halottaikra. A nagyapja kénytelen volt be­vezetni a parklátogatásokat, miután a kőkerítés kint rekesztette az embereket. Minden második vasárnap volt a látogatások ideje, és ha arra az időpontra nem volt fogadás a kastélyban, sétál­hattak a Balázs-pázsit mellett, a Nagy-Hársfa-erdők között, egészen a Kocsori-fenyőkig, visszafelé elhaladtak a Szűcs-Túri- dombnál, míg ismét a kapuig értek. Természetesen letérhettek a családok mellékutaira, azokra, amelyek erről az útról vezettek, de nem érinthették a középső és a kis körutak virágágyásait, no meg a Zöld Páva-lakot körülvevő rózsakertet. Már a középső körre engedtem őket, gondolta magában Tardowsky. A látogatás idejét is meghosszabbította egy óráról két órára, amire az em­berek többször-többször megkérték. A harangszó jelezte a kapu­nyitást, és az adta hírül a látogatás végét is. Legtöbbször fél órába is beletellett, míg mindenki elhagyta a parkot. Így nem csak két óráig tartott a látogatás ideje, hanem fél órával is tovább. Szere­tik az emberek a parkot. Olyannak érezték, mint a templomot, sőt annál is többnek. Sokszor mér Bartakovics is szóvá tette, hogy jobban tenné, ha becsukná véglegesen a kapukat, ezzel nemcsak magának tenne jót, hanem az egyháznak is, mert ahogy hallotta, a környéken ezek az emberek a leghitetlenebbek és a legkeve­sebbet járnak templomba.

— Még mindig nem határoztad el magad ‒ szakította félbe Bartakovics Lível folytatott beszélgetését, ahogy meghallotta a harangszót ‒, legalább a harangot vetetnéd le, hogy az emberek­ben ne keltsen még így is olyan érzést, mintha templomba men­nének... Áhítatosabban özönlenek ide, mint a misékre... És most hallottam azt is a parókián, hogy kénytelenek voltak a vasár­napi istentiszteletet később kezdeni, mert az emberek inkább ide jöttek és nem a misére... Szép kis birtok, mondhatom! Szép uraság! ‒ Közben Bartakovics és Lí is odamentek a korláthoz, hogy jobban láthassák a beözönlő tömeget. ‒ És még szebben vannak felöltözve, mint amikor a templomba mennek ‒ foly­tatta Bartakovics ‒, amit szintén a papotok panaszolt el, mert a fülébe jutott, vagy nem is titok, hogy innen nem a templomba mennek, ahogy azt legalább elvárná tőlük az ember, legalább ezt, hanem előbb hazamennek és átöltöznek. Kopottabb ruháikat ve­szik fel a templomba, mintha tényleg tudatosan hívnák ki ma­guk ellen az Isten haragját... Mi igaz ebből? Mi igaz ezekből a, hogy ne is mondjam, eretnekségekből, amit te is olyan közömbösen eltűrsz, és nemcsak eltűröd hanem még dédelgeted is... Nem is tudom, mit is gondoljak felőled?

— Nem olyan egyszerű mindez, amilyennek látszik, de nem is olyan borzasztó, amilyennek azok a szavak hangzanak, ame­lyekkel jellemzed, amelyekkel kimondtad ‒ szólt Tardowsky. ‒ Az emberek szükségét érzik annak, hogy részesei legyenek vala­minek, ami túléli őket, amit utánuk mások nem képesek meg­tenni ugyanolyan formában. Itt nekik is megadatott az a mű, ami túléli őket, de az evilági életben is örömmel tölti ki nap­jaikat. Itt mindnyájuknak megvan a saját fája, bokra, pázsitja, amelyet valamelyik dédapjuk kezdett gondozni, formálni, amiben az apjuk keze nyoma is benne van, olyan hibátlanul, hogy napról napra mind jobban a kiteljesülésüket, jelenlétüket érzik és látják, nem pedig azoknak a fokozatos elmúlását... A templomban csu­pán utánozhatnak valamilyen, számukra érthetetlen, misztikus for­mát, az öröklések által a tapasztalatuk nem változik... válto­zatlan marad... s ami nemzedékről nemzedékre száll, az csupán a forma, az illem ...

— Csak nem volt erős a szó! ‒ kiáltott föl Bartakovics. ‒ És ne feledd, hogy ezek az emberek a tapasztalatot csupán egymás utánzásával adják át...

— Igen, ha állatoknak néznénk őket, akik csupán játsza­ni tudnak. Lehet, hogy a te szemedbe azok: jó kis báránykák, akik e pillanatban eltévedtek és a farkasverembe kerültek. Jó. Menj ki közéjük, és próbáld meg kihajtani vagy kicsalogatni őket a jó útra! Menj! És ismerd meg nyájadat! ‒ mondta Tardowsky kissé dühösebben, mint ahogy akarta, mert kénytelen volt a vég­letek védelmébe kelni, azokra fölhozni érveket, annak ellenére, hogy nem volt szándékába megsérteni az érseket. Ilyenkor min­dig az érsekre gondolt, és nem a barátra. Sohasem lehet vissza­fordulni, semmit sem lehet bizonyítani, hogy ne menjen az em­ber a végletekig, gondolta, mert eszébe jutott, hogy már nem egy óráig tart a látogatási idő, hanem már két, sőt kettő és fél órát is megengedett a benntartózkodásra. Egyszer ki se mennek, futott át a gondolat hirtelen az agyán. ‒ Nekem nincs semmi kifo­gásom a templom, ellen ‒ próbált csöndesebb, higgadtabban be­szélni és érvelni, mert látta, hogy Lí jelenléte mégsem engedi meg azt a „diákkori” társalgási hangot, amit használt ‒ sőt, ha szóltak volna idejében, akkor megváltoztattam volna a látoga­tás idejét. Nekem igazán semmi kifogásom sincs a templom el­len. Amennyiben a misék szebb érzelmeket váltanak ki az embe­rékből, ám menjenek oda, és higgyenek... de láthatod te is, hogy szívesebben jönnek ide.

— A Gonosszal vagy, amikor azt mondod, hogy nem szóltak. Szóltak! És ezt te is tudod ‒ csak nem akarod megváltoztatni a látogatások idejét, mert akkor az emberek azt beszélnék, hogy annak a zsírtömegnek a követelését teljesíted, pedig tudhatnád, hogy nem az a lényeg, amit a fölszín sejtet, hanem sokkal mé­lyebb: az egyház, a vallás. Nem kellene húzódozni az olyan cse­lekedetektől, amelyeket azután az egyház javára, annak tekin­télyére könyvelnének el.

— Nem a „követelés” teljesítése vagy nemteljesítése a problé­ma, hanem az, hogy valamivel fogva kell őket tartani, fegye­lemben és tiszteletben uraik iránt. Nagyon jól tudod, hogy úgy telepítették őket ide, amikor az első Tardowsky György aján­dékba kapta ezt a területet, ahol csak nádas és csóka volt; azt is tudod, hogy ő kezdte építeni a kastélyt az első telepeseikkel együtt, és a parkot is ő ültette... Magáévá tette az embereket azáltal, hogy egy közös mű megépítését bízta rájuk. Az egyén ezáltal feloldódott a másokkal való együttműködésben, mert közös hasznot vélt, értelmet a munkájában, és nem csupán puszta köte­lességet, parancs teljesítését... Mindenkinek megvolt a saját fája, minden családnak a saját bokra, ami lekötelezte és tiszte­lettel maradt azok iránt, akik ezt elősegítették. Tudhatod, hogy ezen a birtokon a Tardowskyak ideje alatt nem volt egy­szer sem elégedetlenség, pedig nem dicsekedhetünk bőséges anyagiakkal, ami talán kihatással lenne az emberekre. Egyedül akkor volt egy ideig mozgolódás, idegeskedés, amikor körülke­rítették a parkot. Akkor tényleg alig lehetett velük bírni, éjje­lente apró tüzek égtek a park kerítése körül, attól tartottak, hogy fölgyújtják... Képesek voltak napokig ott ácsorogni a kerítés tövében... Sokat töprengek ezeken a dolgokon, különösen ilyen­kor, amikor itt hömpölyögnek befelé a nyitott kapun, és mégis olyan rendben, olyan belső fegyelemmel, amit ma már ‒ s ezt te is beláthatod ‒, nem képes az egyház sem elérni. De talán nemcsak erről van szó... ‒ Lí, aki eddig hallgatott, vagy néha bólogatott, most szólni akart, de Tardowsky folytatta a megszakított gondolatmenetet, mintha valami belső nyugtalanság kerítené hatalmába, kivörösödött, és ez olyan különösen hatott, mert a piros foltok mellett fehér foltok terjedtek el rajta, mintha a vér előre megválasztotta volna azokat a részéket, amélyeket táp­lálni akar; mintha nemcsak az ember lelkét osztaná föl a kétely, hanem egész testén elhatalmasodna, mintha megoszlana benne az a sok érv, ellenérv, és még mielőtt hangokká, mondatokká for­málódnának, még mielőtt a gondolatok tisztán megfogalmazód­nának ‒ már akkor elkezdik vívni egymás ellen a harcot, tu­datlanul és szinte fizikailag. ‒ Jó érzést vált ki belőlük a park! Becsukódnak a kapu szárnyai utánuk, mintha el akarná őket nyelni a park. A nagy húsevő. A hatalmas földevő. A hatalmas időevő. A hatalmas tájevő.

‒ A pogány teremtő! ‒ vágott a szavába Bartakovics, ami­kor a terasz előtt vonult a tömeg. Hajadonfővel haladtak, kezük­ben a kalap, s úgy látszott, ez az egyetlen darab, ami összefűzi őket a teraszon levőkkel. Nem hajtották le a fejüket, de nem is néztek föl. Nem is látták azokat, akik fönt voltak, mert már megszokták, hogy ott fönn kell valakinek lenni, és ha története­sen senki sincs ott, akkor is leveszik a sapkájukat, akkor is hall­gatagon mennek el a terasz előtt, mint ahogy megállnak a család fái előtt, a bokrok, a pázsit mellett. A gyerekek is elhallgattak, azok sem sírtak, akik még karonülök voltak. Apróbbakat és gyor­sabban lépkedtek. Ahogy eltűntek a kanyarban, mintha halk moraj futott volna szét a parkon vagy sóhaj ‒ nem tudni. De azt érezni lehetett, hogy frissebb levegő csapja meg az emberek arcát a teraszon, mintha lélegezni kezdenének a fák, mintha a park magába fogadta volna az embereket, áldozatnak, és mintha azok csak erre vártak volna, engedelmesen átadják magukat, hogy beteljesüljön zarándoklásaik célja, már most szoktatják magukat ahhoz, hogy a testük gyötrelem és fájdalom nélkül egyesüljön a természettel, sőt örömmel vegyék ezt, mint a földet, ami majd a testüknek ad örökre helyet.

— A pogány kerülők. Látszik, hogy távol esnék minden civi­lizáltabb várostól. Mintha régi pogány lelkek támadtak volna föl bennük, és azok hatalmasodnának el rajtuk. Kínjukban még a fejüket sem tudják lehajtani.

— Nem a kíntól van az ‒ szólt közbe Lí.

— Ugyan, mitől? ‒ kérdezte Bartakovics érdeklődéssel ‒, talán csak nem azt akarja mondani, hogy a büszkeségtől? És vajon mire lehetnek büszkék? Talán azokra a sárkunyhókra, amelyeket minden nemzedéknek újra és újra kell építeni? Talán a nádasokra, amelyekben ők tudják legjobban a járást? Vagy a békákra, amelyek csak nekik „égi zene”, és minden más, városi civilizált embernek visszataszító, hogy ne mondjam utálatos? A semmire büszkék talán, arra, hogy nincs az az érték, amelyet föl tudnának mutatni, hogy nincs egy bizonyos tám, alap, amire értékeiket építhetnék ‒ talán erre büszkék? Vagy arra, hogy minden évben elvetnek, és azt le is aratják? Talán az teszi őket büszkévé, hogy egy-két hónapig zöldell és talpon van a határban a termés, vagy az, hogy a magtárak tele lesznek? Hiszen azok ki is ürülnek, és akkor mi az, ami megmarad? Az emlék? ‒ ami senkinek sem volt elég ahhoz, hogy civilizálódjon, hogy előre­haladjon, hogy fejlődjön... Hol az a MŰ, amibe fogódzani tud­nának, amire alapozni lehetne? A fejükben biztos, hogy nincsen. Az emberek erre mind üresek, még az alázat sem tölti ki őket, mint más felebarátjukat az ország más vidékein. Hol az a MŰ, itt, ahol minden eső után még a házaikat is újra kell verni, itt ahol a tapasztalat és a tradíció csupán egymás utánzása? Mondjá­tok, hol van, ha már nem ott igyekeztek keresni, ahol azt más becsületes, igaz ember keresni szokta, ahol azt legtöbbször meg is találja? Mondjátok! ‒ Bartakovics széttárta a kezeit, mintha a terasz tényleg szószék lenne, minha az emberek itt lennének a közelben, csak megbújnának a fák és a bokrok mögött. Tardowskynak és Línek is egy ideig mintha megbénult volna minden izma a kezében, amivel a korlátot fogták, de az is lehet, hogy annyira figyeltek, hogy elfelejtették elereszteni. Már elfáradtak, mire el tudták engedni a korlátot. Sohasem jöttek rá, hogy aznap miért is fáradtak annyira el. Lí mindezt a gyakorlással magya­rázta, Tardowsky pedig azzal, hogy sokat beszélt. Egyikük sem gondolt arra, hogy mindez azért van, mert annyira figyelték Bartakovics beszédét, hogy túl sokáig szorították a korlátot. Egyedül Bartakovics sejtett valamit, amikor másnap panaszkod­tak neki, de ő sem szólt semmit. Megszokta már, hogy a szentbeszéd alatt nézze, figyelje az embereket, anélkül, hogy a gon­dolat fonalát elvesztené.

Bartakovics leeresztette a karját és megfogta a korlátot. A parkot nézte, és várta Tardowsky válaszát. Meg volt győződve, hogy válaszolná fog. Még mindig hallgattak. Hát ennyire hatott volna a szavam ... Nem is gondoltam... különösen Tardowskyról nem... Lí szólalt meg, Bartakovics egy kissé meglepődött, mert nem várta Lí hangját, nem, gondolta, hogy ilyen kiegyensú­lyozott legyen. Először nem is figyelt oda. Később kezdett egyet-mást megérteni abból, amit Lí igyekezett kifejteni. Sokszor vitatkoztunk már. Csodálom, hogy nem tudom meggyőzni. Biztos azért ilyen kitartó a vitában is, mert sportol. Más asszonyt már régen megríkattam volna azokkal az érvekkel, amelyeket Lí csupán logikusan szemlél. Különös... Különös egy világ. Nem könnyen adja meg magát, s akár a talaj vize, ott és akkor tör elő, amikor nem is várja az ember.

— A házak összeomlanak. Igen. Elég, ha valamelyik sarkát, valamelyik oldalát kikezdi a salétrom... Az emberek ilyenkor egy-egy kicsit még igyekeznek, tapasztgatják, foltozgatják, de végül is ráhagyják és inkább újat vernék. Különösen a fiatalok: szétszaladnak, mint a veszély előtt az állatok. Nem különös és nem is nehéz a dolguk, csupán a földből kell kiszakítani egy részt, olyan darabot, ami a formájával sem üt el annyira a vi­déktől, hogy különösebb probléma elé állítaná az embereket. Így van ez nálunk is, a csatornán túl, és máshol sincs különben. Mind­ez tehát nem új és jellegzetesnek sem mondható, amire erős vá­runkat, a civilizációt nem lehetne építeni.

‒ És a fejük?...

— Ja, a fejük, please! Hogy büszkék, vagy nem... talán éppen azt felejtették el egy kicsit, hogy mindent elölről kell kezdeniök, amit Ön olyan előszeretettel rájuk olvas. Vetés-aratás, vetés-aratás. Valahogy kikerültek ebből a bűvös körből, job­ban, mint bárki más...

‒ Túlhaladták ‒ szólt közbe Tardowsky is.

— Please! Úgy is lehet mondani: túlhaladták, mert olyan formában tudták életre kelteni a munkájukat, olyan műbe épí­tették bele a sorsukat ‒ hogy használjam már én is a kedvenc szavaikat ‒, amihez nincsen hasonlatos ezen a tájon. Talán nem is ezen a tájon, hanem a TÁJBAN, ahol tényleg csak nádas és csóka a legtöbb. Úgy tűnik... mert a park csak még jobban ki­emelte azoknak a nyomorúságos helyhezkötöttségét, akik nagy kőházaikból megszokták a szép beszédet a Vidékről, a Sárról, a Nádasról, a Békákról, a Csókákról stb...

— De a kőházak, a nagyvárosok a tengerparton? ...

‒ A kő hagyja magát ‒ szólt közbe Tardowsky ‒ csak meg kell formálni. Különösen a tengerparton hagyja magát, és van is belőle annyi, hogy nem okoz különösebb gondot az embe­reknek. Esetleg megizzadnak. De ez is csak a fizikai kimerült­ség jele.

— Próbálja meg: távolodjon el csak pár kilométerre, és a házak máris belevesznek a Tájiba: a karszt és a tenger elnyeli őket.

— De tartósabb!

— A mű talán azzal teljesebb, hogy az anyaga pár évtized­nél tovább tart a másiknál? A mű az emberekben van, és csak akkor az, ha képesek voltak a természetet fölülmúlni, márpedig az Ön érvei nem bizonyítják ezeket.

— A mű nem teljes! ‒ mondta Tardowsky. ‒ De nézd meg, figyelj föl rá: ha megjelensz a horizonton, a PARK annyira meg­lep, annyira eléd tárul, annyira sajátos életet él ebben a különös környezetben, hogy eluralkodik rajta. A parkot az embereknek köszönhetem. Ők is a sajátjuknak tartják. Ezt érzik, amikor olyan gondosan dolgoznak benne. Ehhez a Műhöz bonyolultabb, gondosabb, türelmesebb és áldozatosabb munka kellett, hogy „mégépítsék”. Elszakították a tájat, megbontották, örökségében csorbították meg. És ezt az emberek csinálták, azok, akiket te „üres fejűeknek” nevezel, akik a „büszkeségtől nem tudják le­hajtani a fejüket”, akiket elítélsz és mindenkit föléjük helyezel.

— Please! Tulajdonképpen jobban otthon érzem magamat itt, mint Egerben vagy Pesten. Igaz, mindez nem mond sokat, csak éppen annyit, hogy hasonlóságokat az angliai élettel csak itt merek megengedni magamnak, csak éppen annyit, hogy a megszokottságot, az unalmat az Ön városaiban találom. Ott lep meg. Londonban ez sohasem történt meg velem, az angliai bir­tokokon sem, és itt sem... Ez nem mond semmit, csupán egy kis érzés. Nemde? Please?

Majd elhallgattak, mert egyszerre mindannyian túlságosan is hallották egymás szavát. Minden túlságosan is hangos volt. Vagy az is lehet, hogy a park halkult el. Megszűnt lélegezni. Mintha átadott volna minden friss levegőt az embereknek, akiket még mindig magában őrzött. Megizzadtak a teraszon. Törölgették a homlokukat. Az emberek is lassan visszaértek a középső körúton. Ki-kivillant az emberek fehér inge. Imbolyogtak még egy kicsit, mintha még gondolkoznának azon, hogy kilépjenek a tisztásra. A kisharang már régen jelezte a zárórát, de az emberek csak most tünedeztek fel a fák és a bokrok közül. Akik előbb érkez­tek, azok megálltak a hatalmas platánnál. Ismét csoportokba verődtek, és most már hangosabban beszélgettek, mint akkor, ami­kor a kapu előtt várakoztak. Az asszonyok sem sütötték le a fe­jüket, hanem vidáman nevetgéltek. A gyerekeket sem szoron­gatták a karjukban, hanem elengedték őket, hogy szaladgálhas­sanak. De mintha bűvös kör lenne a platán körül ‒ senki sem hagyta el azt a területet, amit beárnyékolt. Betartják szavukat ‒ gondolta Tardowsky, csak az nem ment a fejébe, hogy miért kell összevárni mindenkit, amikor egyenként is, vagy csoportokban is elhagyhatnák a parkot. De az emberek megvárták egymást, és egyszerre indultak a kapu felé, amit csak akkor nyitottak ki, ha már odaértek. Most is, ahogy odaértek, várták, hogy megnyíljon a kapu, de az őr nem volt sehol sem. Nyugtalanság futott át a tömegen. Szokatlan volt nekik, hogy bent kell maradniuk, ha csak ennyi ideig is. Tardowsky is ezeket gondolta, de meglepő­dött, hogy az emberek nem futkosnak összevissza, hanem le­csendesednek, megnyugodnak. Mintha hosszabb ideig szándékoz­nának bent maradni ‒ visszafordultak a nagy platánfa árnyéka felé. Volt olyan is, aki az árnyékom kívül haladt, mert hirtelen megfeledkezett a szokásokról.