EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996364. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

GYÜTTMENTEK

Bozsik Péter

Tengertan

Lovas Ildikónak, egy bácskai bűzlitől

„Valójában azt látjuk, és azt ismerjük föl a világból, amit magunkban hordozunk."
(Empedoklész)


„Az ember abban a mértékben szabad, amilyen mértékben képes rá, hogy ne cselekedjék azonnal."
(E. M. Cioran)

 

2005. szeptember 15.

1.

Hogy mit jelent nekem a Sziveri János által emlegetett forrásvizek barbársága? A Balkánt jelenti, ám nem a balkanizálódást. A Balkán fekete luk, írta, mondta valahol egy kicsit mindannyiunk mestere T. Orbán. Avagy Regény Misu mondta, netán Vak Víg Tibike, nem is tudom. Mindannyiunké, írom, de ez elsősorban ránk vonatkozik, hogy is mondjam, írjam eme utált, unt többes számban, ránk, vajdaságiakra, akik az ún. YUMI (nektek: jugoszláviai magyar irodalom, a néhai), ma vajdasági irodalom felől toporgunk a Sziveri által emlegetett, zsúfolt előszobában.
Most, ahol e sorokat körmölöm, Stara Baskán, Krk szigetén, egy zsákfalu elején a strand egyetlen bodegájában, egészen jó nekem, mondhatni készen állok a nosztalgiára.
Utálom a nosztalgiát.
Méla undorral szemlélem, a gyöngeség jelének tartom, és ha rajta kapom magam, irtom belőlem, mint bácskai paraszt a tengeri közül a tarackot.

2.

Miután kiderült, hogy kisbácskai gyerek vagyok (mora da ste iz Vojvodine - szószerinti fordításban: akkor önnek vajdaságinak kell lennie), a bodega tulajdonosa elmondott egy történetet. Mindaddig szlovénnak néztek, ami nem volt számomra meglepő, az ún. Jugoszláv Néphadseregben is szlovénnak néztek rossz akcentusom, szőke hajam és kék szemem okán, amíg nem akartam 20 kunás helyett 20 dínárral fizetni. A pénzt ugyan nem ismerték föl, rég járhatott arrafelé szerb turista, de elárultam magam (fölismertem a nagy montenegrói költőt, Petar Petrovic Njegost, A hegyek koszorúja költőjét, ha egyáltalán az van rajta), bár lányos zavaromban azt mondtam, utazunk mindenfelé a világban. Nem ismerek egyetlen vajdasági magyart sem, aki ha Horvátországban megszólal az egykori államnyelven (pontosabban az egykori JNH nyelvén, azaz szerbhorvátul vagy horvátszerbül), ne jönne zavarba attól, hogy esetleg szerbnek nézik. A Knin környéki szerbek helyére koszovói, romániai (hogy miért pont romániai, ezt egyikünk se értette) és boszniai horvátokat költöztettek. Egy koszovói „siptár" munkatársával szállítottak valami fagylaltgépet, amikoris árokba csúszott a teherautójuk. Bementek az első útszéli csárdába, de úgy képzeljem el, mondta, mintha egy amerikai westernfilmben lennék, benn állt a sanknál (nektek söntés) egy kétszer két méteres behemót, aki pálinkát ivott. A kérdésre, hogy tudna-e segíteni, kérdéssel felelt: te szerb vagy? A hangjának súlya volt, súlyosabb annál, hogy ha igent mondana, véletlenül se segítene. A nemleges válaszra szerzett egy civil szolgálatra átalakított harckocsit, és kivontatta a járművet. Pénzt nem kért. Mivel az időhöz való viszony más a Balkánon (a mediterrán szót a horvátok jobban szeretik), vettek egy bárányt, nyársra húzták és közösen elfogyasztották a csárda törzsközönségével, a behemót barátaival. „Nem mondom, hogy nem féltem azon az éjszakán" - mondta a bodega tulajdonosa. „Ha csak viccből is azt mondom, szerb vagyok, nem lett volna gondom többé új nagykabátra", tette még hozzá. De hogy mi történt még, miről beszélgettek vacsora közben, arról már nem tájékoztatott. Én pedig érteni véltem mindent, nem kérdeztem.
Később még elmondta, nagyon érdekes, hogy ezek ellen az új horvát telepesek ellen az őslakos horvátok és a kevés ott maradt szerb szövetségre léptek, mert barbároknak, betolakodóknak tartják őket. Hogy miért mesélem el ezt? Hogy átéltem volna az őslakosok ellenem, ellenünk irányuló szövetségét. Hát át. Kevés olyan helyet találtam az ún. anyaországban, ahol úgy fogadtak el, ahogyan vagyok. Az „ez itt így szokás", „ezt itt így kell csinálni" gyakran hallott, már-már állandósult szókapcsolatnak számított magyarországi ismerőseim szótárából. Hozzáteszem: sokszor jóindulatból. Többször jóindulatból (talán). Én ezt természetesnek tartom. Nem felejtettem el soha, hogy én jöttem ide, úgy, hogy nem hívtak. És most, majd másfél évtized után, mikor, merem remélni, résnyire kinyílt az ajtó a nappaliba, nem is annyira előttem, mint inkább az EX Symposion előtt, most elment a kedvem az egésztől. „Mind messzebbre futok az Unalom / sötét sivatagaiban, roskadozva, zihálva."
Elszomorodom néha emiatt.

3.

Feküdtem a frissen ragasztott úszópárnán, lebegtem a vízen, néztem a napfény játékát, amely mintha óriási méhkaptárat formázna a köves tengerfenéken. A látványt tengeri uborkák zavarták, melyek mint megannyi vastag szardarab hevertek a fénysejtekben.
Arra gondoltam, ha most így, minden fájdalom nélkül vége lenne, és az apállyal valahogy kilebegnék a szigetek között a nyílt tengerre, akkor nem nagyon lehetne okom panaszra.

4.

A szlovénok elvették a kempingben az életterünket. A bodega fölött ütöttünk tanyát (evilágon ha ütsz tanyát!), harmadnap érkeztek a szlovénok, akik - mint kiderült - a Szesztestvér Liga oszlopos tagjai. A vajdasági almapálinkát (Agyag Peti keramikus barátomé) erősnek találták, a délszláv népek nem bírják a 40 % fölötti italokat, bár a szlovénokról nem lehet pontosan tudni, délszlávok-e, mi úgy tanultuk, azok. A vidám alkoholisták viszont elbarikádozták magukat, így állandó súrlódások és pardonok árán tudtunk csak kijutni a plázsára (nektek strand), vécére vagy zuhanyozni. Hangoskodásukból, részeg, bamba tekintetükből egy vodicei nyári hét emléke tükröződött vissza, amikor tán egy percet sem voltam józan.

5.

Ó, régi békeidők, Jugoszláv Néphadsereg, te átok, 1982-83! Mennyit olvastam ott, abban a sosemmúló, nyúlós időben! Akkor még össze-vissza, bár az ember mindig össze-vissza olvas, hogyan is olvashatna másként! Bálint Tibor Zokogó majomja, Penelope Fitzgerald Könyvesboltja és Part menténje, Carpentier Rendszerek és módszerek című könyve, a Híd a Drínán szerbül, a Száz év magány szerbül, Sziveri, Tolnai, Petri, ez utóbbit feketicsi barátom, Margit István gépelte ki az Irodalmi Újságból, kötötte be nekem és küldte el, Pilinszky, akkori szent tehenem, fejből mormolt versek az őrségen, Carlos Castanédák szintén szerbül, mind az öt kötete, ami akkortájt megjelent, nem mentem sörözni a városba, hogy megvehessem (kurva drágák voltak a magyar könyvekhez képest), mindenki hülyének nézett. A Castanedákra vigyázni kellett, a magyar könyveket bárhol elhagyhattam, senki le se szarta, soha nem kérdezték meg, mit olvasok, nekem szerencsém volt. Hallottam olyanokról, akiket basztattak a magyar könyvekért, rettegtek a nacionalizmustól, tudni akarták, mi van az idegen nyelvű könyvekben. Attól féltek legjobban, ami bennük erjedt? Egyetlen könyvemet mégis ellopták drága tisztjeim. A Mengele orvosa voltam címűt, ha jól emlékszem a címére, szégyen, nem jut eszembe, ki szerzője. (Fölhívtam Mártát, ő mindent tud és gyorsabb, mint a google-om. Nyiszli Miklós írta, magyarul: Orvos voltam Auschwitzban címmel jelent meg, de lehet, több címen is fut. Ezt mondta. Aztán mégis megnéztem: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az Aushcwitz-i krematóriumban, ez a teljes magyar címe). Egy zágrábi, horvát nacionalistától kaptam, földerítőként szolgált, egy épületben laktunk. A szekrényemen felejtettem a kötetet, meglátta a parancsnok (Szása), kölcsön kérte, aztán továbbadta a zászlósnak, az meg a törzsőrmesternek, aki az őrmesternek, aki meg nem tudom, kinek. Amikor vettem a bátorságot, hogy visszakérjem, azt mondták, nincs meg, basszak magam. Legalább okosodtok, gondoltam, de nem mertem reklamálni.
Krken az Emlékiratok könyvét olvastam, főként a bodegában, árnyékban. Ha itt sem olvasom végig, akkor sosem. „Egy idegen városban különös, s a bennszülöttek számára teljesen értelmetlen, követhetetlen és hajmeresztő összefüggéseket teremt az ember szeme, orra, nyelve, füle, összefüggéseket az utcák elrendezettsége vagy éppen rendezetlensége, a homlokzat képe, a lakások bensejének hangulata és a benne élők visel-", a szamárfül tanúsága szerint itt hagytam abba, most mi lesz velem?
Föloldottam a blokádot, huszonhárom év után szívesen elutaznék Bitolára (ma Macedón Köztársaság), ahol angyalbőrben lehúztam egyéves börtönbüntetésemet (így éltem meg), csak azért, mert pöcs van a lábam között, pedig megfogadtam, ide vissza soha többé, ha egyszer el.

6.

Más lettem az elmúlt 14 évben, nagyon más. Nem méricskélni szeretném a szenvedés és/vagy boldogság mértékét azok ellenében, akiket elhagytam úgymond (vajdasági barátaimra vagy úgy általában véve a vajdaságiakra gondolok elsősorban, hiszen nem hinném, hogy a vajdasági magyaroknak különösebben szükségük lett volna rám, ami teljesen természetes, kinek van szüksége költőkre, individualista írókra), ám azt tapasztalom, hogy az otthon maradottak és az elmentek között keletkezett egy gyakorlatilag áthághatatlan szakadék. Ez a szakadék nem más, mint a szenvedés mértéke. Nem tudom, mi ennek a mértékegysége, de érzem, látom, tapasztalom, hogy mérik. Méterre, literre, kilogrammra, nem tudom. Ha Vajdaságban vagyok, és errefelé terelődik a beszélgetés, akkor jobb hallgatnom, mert úgy érzem, hogy az ún. egyéni szenvedés áll szemben az. ún. kollektívval. A nyájösztön (durvábban csorda-) az individuálissal. Amikor azt mondják nekem, hogy nekik mennyivel jobb és könnyebb lenne, ha én nem mentem volna el, akkor azt sejtem, arra számítanak, hogy én valami vigaszt, valami segítséget tudok (tudtam volna) nekik nyújtani. Sokszor kevertek így össze valamiféle politikusi vagy a katolikus papi szereppel. Nekem a költészet (vagy tágabban az irodalom) valóban adott vigaszt, még ha tudom is, hogy ezt manapság anakronisztikus leírni. Stevan Tontic, Josip Osti, Danilo Kis, Slavko Mihalic, Nebojsa Vasovic, Mirko Kovac, Filip David, Svetislav Basara művei, hogy csak a délszlávokat említsem, akik nagy részét fordítottam, igenis segítettek abban, hogy túlélővé váljak, és - mondjuk - ne mártírrá. Zászlókon lengedezve és politikai beszélyek példájának (prédájának?) lenni, brrrr! Segített a „míves költészet igencsak helyi érzéstelenítése", ahogy Nabokov mondaná.
Miközben látni vélem, hogy egy teljesen más gondolkodásmód alakul ki az ún. emigránsokban, mint mikor az evolúció során kialakul egy alfaj. Nem jobb, ám nem is rosszabb. Viszont nyitottabb (?). A beilleszkedés, a társadalmi életbe való hatékony részvételhez szükséges szabályok és normák betartása csak részben sikerült. A feleségemnek részben sem, többek között ezért költözött haza. Itt gyüttment vagy, jobb esetben vajdasági, határon túli, otthonról nézve hazaáruló, aki cserben hagyta a közösségét. Az, hogy effektíve mit tettem, mit éltem át, az idők homályába vész. Nekik. És azt is látni vélem, hogy Vajdaság (most elsősorban az ott élő magyarokra gondolok) bezárkózni látszik. Mutogatja kétségtelenül létező sebeit, várja, követeli a mennyei mannát, és miként a sün, összegömbölyödik a szenvedésben. Újra és újra föltépni a sebeket, gennyeddzen csak!, csakhogy a látvány undorítóvá válik egy idő után, elfordul tőle a tekintet, legalábbis én ezt tapasztalom az itteni bennszülöttek többségén. A régről ismert vajdasági nyitottság, mintha a múlté lenne. Vagy nem is volt egyáltalán?
(Hm. E szöveg első verziójának megjelenése után - az Élet és Irodalom szeptember eleji számában jelent meg, majd egy évre rá, hogy megírtam - Szerbhorváth György sólyomszeme megakadt e fenti bekezdés első három mondatán: „Ez egy picit általános, nem? Emigránsaink közt van egy rakat, akik nyitottak voltak - pl. az antiszemitizmusra és más baromságokra. Viszont itt is maradt még egy-két nyitott ember. Aki nem keveredett meg, mint az áttelepülők (java)." - írta egy emilben. Hm. Azt hiszem, tényleg általánosan fogalmaztam. Túlságosan magamból indultam ki? Foglya lettem az önámításnak? Annak, hogy milyennek szeretném látni magamat, nemzedékemet és az EX szűkebb és tágabb körét? Lehetséges. Ezért a „viszont nyitottabb"-hoz utólag kérdőjelet bigyesztettem.)
„Noha a haza nem örök érték, hanem egy sajátos technika működése, mégis szenved az, aki hazáját elveszíti. Ugyanis mindenki sok-sok szállal kötődik hazájához, s ezek a szálak titkosak, józan tudatán túliak. Ha ezek a szálak elszakadnak, vagy elszakítják őket, az ember ezt a legbensőjébe való fájdalmas sebészeti beavatkozásként éli meg. Amikor Prágából elűztek (vagy elég bátor voltam a szökésre) az egészet a világmindenség összeomlásaként éltem meg. Abba a hibába estem ugyanis, hogy az intim szférát összetévesztettem a nyilvánossal. Csak amikor a fájdalom hatása alatt rádöbbentem, hogy ezek a most elszakított szálak engem gúzsba kötöttek, akkor elfogott a felszabadulás és a szabadság különös mámora, amely állítólag ezt a mindenhol lobogó szellemet jellemzi. (...) Mindenki ilyen, aki a röghözkötöttség összeomlásával nomáddá válik." Szívemből szólnak ezek a sorok, kár, hogy nem én írtam őket, hanem Vilém Flusser.

7.

Egy néhai barátom „a délvidéki magyarság közéleti folyóiratában" (Aracs) nyílt levelet írt nekem. A levelet megválaszoltam a szabadkai Üzenet hasábjain, talán keményebben, mint kellett volna (eleget rúgtak belém, gondoltam, visszarúgok), nem is annyira a vádak miatt, mint inkább azért, hogy tájékoztassam az ottani olvasókat az EX helyzetéről és benne az én szerepemről. Nem sikerült. B. János újabb nyílt levelében, amely ugyancsak az Aracsban jelent meg, ( www.aracs.org.yuu ) tovább pocskondiázott. Nem a tényeket vette alapul, persze, hanem a sértettségéhez, ideológiájához igazította légből kapott magánvalóságát. Mi is a baja velem, az EX-szel és az EX néhány szerkesztőjével? Megpróbáltam összeszedni:
Hogy politizáltam, dobálóztam a szavakkal; hogy nem voltam tisztában a dolgokkal, olyanok jóindulatában bíztam, akik már élesítették a késeket; hogy félalkoholista (sic!) verseskötetet vittem hozzá részegen; hogy olyan valakit fordítok (Horváth Ottót vagy Oto Horvatot) magyarra, aki magyar, de szerbül ír és a Magyar Tanszékre iratkozott, és hogy ezért komolytalan ember vagyok; hogy kiléptem a Magyar Írószövetségből; hogy nekem van pénzem a szabadkai McDonald's-ba menni, neki meg nincs; hogy az EX Symposion A gonosz banalitása című számában megjelent írásoknak köze van az akciónkhoz (mármint annak, hogy kiléptem, illetve néhányan kiléptünk az Írószövetségből), „mert egyazon szellemi vonalvezetés mentén születnek a dolgok"; hogy én abban a szerencsés helyzetben vagyok: Magyarországon élhetek, ő pedig nem, és ezért romlik a nyelve, míg nekem ezzel Veszprémben nem kell törődnöm; hogy Tolnai Ottó sugallatára közös fájdalomra fakadtam annak a Jugoszláviának a hiányától, amely talán sosem volt, de lehetett volna; hogy Veszprémbe, „emigrációnk fellegvárába" Mirko Kovacot és Filip Davidot, a „két jugoszláv írót" hívtuk meg, nem pedig Németh Istvánt, Csorba Bélát, Dudás Károlyt vagy Kontra Ferencet, akik sokkal többet el tudtak volna mondani a vajdasági magyar helyzetről, mint egy belgrádi vagy zágrábi irodalmár; hogy az otthon maradottaknak nem nyújtottunk támaszt, megfeledkeztünk róluk; hogy fontosabb nekünk a posztjugoszlávság és az ebből fakadó kozmopolitizmus, mint az, hogyan is él a közösség, amelyet elhagytunk, és hogy dzsentris nemtörődömséggel viszonyultunk hozzájuk; hogy míg ők az életükért küzdöttek, addig mi Danilo Kiš-sel és a pornográfiával foglalkoztunk; hogy számára felfoghatatlan másságkereséssel és -imádattal fordultunk el tőlük; hogy 1989-ben beléptem a Vajdasági Írók Egyesületébe, amely szerinte akkor egyben a Szerb Írószövetség is volt, csak azért, hogy majd kiléphessek; hogy nem látom, egy kisebbség kényszeríti ránk akaratát és a szálak a balliberális oldalon futnak össze; hogy nem látom, kik a kenyéradó gazdáim, ha még mindig megjelenik az EX Symposion; hogy Csoórit antiszemitának tartottam már a nyolcvanas évek végén, bár nem is tudtam, mit mondott; hogy fölsorakoztam és beálltam azok közé, akik mindenre átkot szórnak, ami magyar; hogy hamisan érvelek, és hogy álszerényen önmagamat becsmérlem, amellyel tulajdonképpen róla mondom el, mennyire szennyes, hiszen a szabad gondolkodás csak nekem szabad; hogy csúsztatok és történelmet hamisítok; hogy a jó öreg Freud bácsi egyet s mást el tudna mondani rólam, ha már olyan dolgok jutnak az eszembe, mint Jugoszláv Kommunista Párt, Tito elvtárs, harc a náci megszállókkal szemben meg a följelentés; hogy az EX Symposion Danilo Kiš számával függetlenségünket demonstráltuk az Antall-kormánnyal szemben, amely kormány pedig lakáshoz, munkahelyekhez, megélhetéshez, letelepedéshez juttatott bennünket; hogy Domonkos István Svédországban él, és már évekkel ezelőtt is törve beszélte a magyart, Sziveri pedig halála után sem tért vissza a szülőföldjére (bár ez utóbbi morbid így, írja); hogy nem foglalkoztunk a délvidéki magyarsággal, konkrétan, és nem virágnyelven; hogy kommunista és kozmopolita eszmékből táplálkozunk, akik tagadják a keresztény erkölcsöt, magunknak minden jogot megkövetelünk, másoktól ugyanezeket megtagadjuk; hogy istentagadók vagyunk, és hogy tűnjünk végre el, vallási és faji hovatartozástól függetlenül, ne folytassuk álságos tevékenységünket a nemzet rontásán és további lezüllesztésén (szegény, Ady! - megj. én); hogy egyszer már szülőföldet cseréltem: Újvidék kedvéért elhagytam Zentát, Szabadkát, Székelykevét vagy épp Csantavért; hogy nem húzok el Izraelbe; hogy nem határolódom el az Amerikai Egyesült Államoktól, Nagy-Britanniától és Franciaországtól, mert ezek az országok semmit sem tettek a haláltáborok fölszámolásáért, és hogy nem gyűjtök aláírásokat ezen országok íróinak könyvei ellen; hogy nem tudom, hova tartok, ki vagyok és honnan jöttem, (huh, mindent fölsoroltam?), ja, és hogy őt is biztosan antiszemitának tartom, pedig ő Szerb Antalt már akkor olvasta és szerette, amikor nekem még iskolai tananyag sem volt, Radnóti bori noteszéért átkelt a határon, átment Szegedre, csakhogy megvehesse, s válogatott verseinek gyűjteménye volt az egyetlen könyv, amit magával vitt a Néphadseregbe, s vállalta érte a tortúrát, amit a magyar könyv a jugoszláv hadseregben jelentett, s még sorolhatná, mondhatná hosszasan, de nem teszi, mert minek?
Hát leképződött Magyarországról ez is. Nem új jelenség, régtől fogva tudok róla, de élesben, a saját bőrömön, így direktben, most tapasztaltam otthonról először. Érzelmekkel nincs vita, ezt elfelejtettem, amikor válaszoltam.
Áll a vártán az igazság nemzeti (ez esetben magyar) letéteményese, vértje csillog, tolla izzik, szemében könny, igét hirdet dühödten. Mit is mondhat erre egy magamfajta, létminimum alatt élő, hazákat áruló, földön futó? „Hitszegő vagyok Álmos fajából / S máglyára vinne / Egy Irán-szagú, szittya sereg."

8.

Sáfrányszín földből
nő a fű Árnyékban ülsz
Otthon aratnak

Bősz Poszeidón
emelkedik a habokból
Sellője húzza
vissza Majd kaviccsá vagy
homokká egyesülnek

Sós víz permetez
Vakító kőfényben heversz
Combodon hangya
A szél tengernyi titkot
fúj a szigetek felől

Dagály ringatja
tested Hátadra fordulsz
S érzed amint
fejedből kimossa mások
tengertankáit a víz

Hullámra hullám
Andalít e csobogás
Hulládra hullám

9.

A bodega mintegy ötvenméternyire áll a strandtól. Ott mentem be a vízbe, átúsztam a nudistákhoz, de még előtte, a vízben letoltam a fürdőgatyám, bal csuklómra tekertem és magam előtt toltam a csehszlovák (sic!), gumírozott úszópárnát. Utálok napozni. Hogy saját izzadságomban pácolódjak és süljek ugyancsak saját zsíromban, na nem! Még focizni is jobb tűző napon, vagy hegyet mászni, bár ez utóbbit is állandó bojkott alatt tartom. Síksági ember nem mászik hegyet, csak távolról csodálja. Mint Petőfi, aki, mint tudjuk, nem felejt. Egyedül a matracos napozást tudom elviselni, mondjuk úgy félóráig. Beevezni jó mélyen a vízbe és élvezni a hullámok játékát. Időnként belefordulni a sós hullámokba. A meditáció legmagasabb foka számomra ez.
A félig leeresztett párnán lebegve az jutott eszembe, miért van az, hogy a tenger a tisztaság érzetét adja, amikor megannyi szemét, vér és takony, barackmag és dinnyehéj, vizelet és ürülék, kőolaj és műanyag kerül bele. Aztán, elszundíthattam tán, egyszer csak egy meztelen, széttárt combú, borotvált szeméremdombú nő felé sodort a dagály. A nagyajkak okozta árnyékos csík mágnesként vonzotta tekintetem. Elszégyelltem magam magam előtt, továbbeveztem. És ez így vagy háromszor-négyszer. Eljátszadoztam a gondolattal, mi lenne, ha rábíznám magam a dagály játékára, hagynám magam combjai közé sodortatni és afféle szőrös Poszeidónként arcomat ebbe az árnyas, függőleges csíkba fúrnám?

10.

Dusan Jovanovic jelenleg kragujevaci lakos egy Kinin környéki faluban, zadari rendszámtáblájú, bérelt autójában húga sírjához vitte feleségét, majd a hant tövében több lövéssel megölte őt. Utána aktivizálta a nála lévő, a néhai Jugoszláv Néphadseregben rendszeresített kézigránátot és végzett magával is. Húgát hasonló körülmények között ölte meg a férje. Tettének oka ismeretlen. Az újságírói kérdésre (miért tehette, amit tett), az egyik rokon azt válaszolta: „Menj, kérdezd meg Tuđmant!" (Újsághír emlékezetből)

11.

„Gyöngyi, van egy kis bűzlid"?, kérdezte a feleségemtől V., a szomszéd gyerek a müzlire gondolva, valamikor a nyolcvanas évek végén, mikor még Horgoson laktunk, és olykor-olykor átjárt hozzánk. V. azóta fölnőtt, kitűnően rajzol még mindig, pedagógiai főiskolát végzett, krumplitermesztésből él, illetve átmenetileg fogyatékos gyerekekkel is foglalkozik. Saját bevallása szerint önállótlan lett, amiért a szüleit vádolja, mint hallom. Csak óvatosan kérdezem: nem lett volna-e jobb, ha más országban is kipróbálhatja magát és olyan dologgal foglalkozik, amit szeret és amihez ért? Azt ne mondja senki, hogy lehetetlen, akarat viszont, az kell hozzá. Az embernek, végső soron, kötelessége leélni úgy, egy szem, tyúkszaros életét, hogy neki is megfeleljen.

12.

Hogy miről ábrándoztam még az én Adriámon, lebegve a lukas úszópárnán, azt nem árulom el, mondhatni, idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.