TÁVOL SAJÁT LEHETŐSÉGEITŐL

(Ivan Slaming: Povratak s mjeseca. Zora, Zagreb, 1965)

1965. május 15.

Ivan Slaminget sokoldalú entellektüelként ismerjük. Költő, műfordító, kritikus és elbeszélő. Mint ahogy harmadik verseskötetével, a Naronske sijestával egy kialakult sajátos alkotói profilt árult el, ugyanúgy második elbeszéléskötetével is kiforrt egyéniségről tesz tanúságot.

Ebben a kötetben tehetséges novellistaként jelentkezik. Minden elbeszélése egy-egy Cézanne-éjszalka. Könnyedsége már-már artisztikus, önfegyelme, szigorúsága pedig figyelemre méltó.

Elbeszéléseiben menekül mindennemű konstrukciótól. Úgy látszik, csak a megtörténhetőt tartja témára érdemesnek. Elbeszélései az élet felé gravitálnak. Persze, ez azt is jelenti, hogy igyekszik távol tartani magát a nagy és komplikált, lényegi tartalmaktól, a kis eseményekbe szeretné észrevétlenül és könnyedén belevinni a mély mondanivalót.

Főleg fiatalok (egyetemisták) életével foglalkozik. Jól rögzít egy-egy megvillanó stimmungot, egy-egy szellemes dialógust, árnyalt pasztellszínt, és e könnyedségekkel akarja jelezni az élet sötét oldalait.

Egy ilyen keretbe ülteti bele az ember metapszichológiai problémáit. Meg kell azonban kockáztatnunk egy véleményt, amely szerint Slaming, ez a bravúros stiliszta, aki mindig pontosan végig is tudja vezetni azt, amit akar, ez alkalommal egy tévedés áldozata. Ugyanis annyira törekszik az egyszerűségre, hogy még az akarat, a küzdelem jelenlétét is szeretné elhárítani. Ez a szándék más típusú elbeszéléseknél lehetséges, mert ott esetleg a dokumentumok, a konkrétumok, az információk megtarthatnák a szöveg minimális feszültségét. Metapszichológiai problémákról szólva azonban nagyobb szükségét érezzük a konkrét individuum nagyobb pszichológiai aktivitásának. Az értékes és tehetséges írók arról nevezetesek, hogy tévedéseikben is következetesek. Slaming ugyanígy cselekszik. Ezáltal azonban dialógusai gyakran csak egyszerű és szürke konverzációk, elveszítve funkcionalitásukat, gyakran dekoratíven hatnak. Másrészt a pszichológiai aktivitások erőtlensége folytán gyakran elveszik az elbeszélés mélysége, mintha Slaming csak a felszínen matatna. Stílusa bravúros, leginkább Updike-éhoz vagy Sálingeréhez hasonlít, és főleg az első hatását (pozitív értelemben gondolunk itt a hatásra) érezzük. Slaming pontosan meg tudja teremteni azt a jellegzetes és nagyszerű Updike-i atmoszférát, itt is érezzük annak finom, szigorú, lírai tónusait, de a továbbiakban nem tud mélyfúrásokat végezni az emberi létbe.

Az ambíciók tekintetében kétféle írót ismerünk. Az egyik soraiban állandóan saját lehetőségeinek, képességeinek határán jár, a másik könnyedén távol tartja magát ezektől a határoktól. Slaming az utóbbiak közé tartozik. Írásait olvasva Pascal gondolata jut eszünkbe, amely szerint az az igazán jó könyv, amelyről olvasója azt gondolja, hogy azt tulajdonképpen ő is meg tudná írni. Slamingot olvasva ezt érezzük. Természetesen Pascal egyoldalú volt.