Tartozás egy halottnak

1998. május 1.

Mennek a ludak, de hangjukat
néha nem viszik el. Nyújtózom,
könnyűnek látom a jövőt, mint egy
csupa-fény gabonamezőt. S boldog vagyok,
hogy a ludak árnya mind ott maradt,
szárad a füvön körülöttem, s hogy a
hosszú stégek benyúlnak messze a vízbe,
s nekik ütődnek, klotty-klotty, festetlen csónakok.
Egyszer, anyám mesélte, hogy nő jött ide,
vele egy urna, abban a férje hamvai.
Meg szürkés-fehér csontdarabok. Szórta így ezt
a vértelen kezű nő a tocsogókba, fürj-rejtekekre.
Anyám dühös volt, mit háborítják földjét
csontok, Ez így, dohogott, tartozás egy halottnak.
Most, hogy itt fekszem, a télre gondolok, jön,
a csontokra, ahogy összevegyülnek egér és
sirály csontjaival, friss hóban tisztulnak, ragyognak,
de ha nagyon erőltetem, olyan ez, mint ha
madár szórná ki szikkadt fészekből a szalmát!
Hát vajon megfigyeltem-e valaha is tél
közepén: a nyírfák mit sem veszthetnek már,
vagy gondolkodtam-e magamon, úgy,
decemberies-érvénytelenül...
A hideg csöndben ott a vér s izom
játéka, ahogy a havat taposom
talán mit sem jelent, nem. S vannak napok,
hogy a táj a fák, a valós fák iránt mit sem érez,
csak ami a hó alatt lapul már,
tartozásul mindannak, ami volt.

Tandori Dezső fordítása