EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996300. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Solymosi Bálint

Talajrétegek

"Egymást néztük. Hát ez az, amit meg kellenen magyaráznom Önnek, de számot vetettem azzal, hogy ez úgyszólvánn megoldhatatlan feladat. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Ön is öltn volna!

Gondolja csak el! Negyven esztendeig szabadn ember voltam, akárcsak Ön vagy bárki más. Senki sem gondoltan volna, hogy egy napon majd bűnöző leszek. Másként megfogalmazva,n bizonyos értelemben alkalmi bűnöző vagyok."
(Georges Simenon: Levél a vizsgálóbíróhoz)

2005. december 1.

Nos, amikor magam elé idézem azt a jelenetet, amely az én ügyemet illetően elengedhetetlen, egy férfiak és nők nélküli tájat látok. Ismerős tájat ugyanakkor, mintha az Ön tekintetét vizslatnám. Körülbelül olyan tehát, amikor én és ez a táj egymásra pillant, mint amikor például egy ember és egy hal nézi a másikat.

Mintha Lillafüredről volna egy képeslap; nem, Visegrád (id. Markó festménye?), alkony vagy inkább élénk napkelte, a pirkadat irizáló és áttűnő tintakékei, az aranyló fénynyalábban egy csecsemő hullája, vízihulla, emelkedik fölfelé, a hűvösen éles metszésű nádasból rendkívül lassan jut el a szemhatár magasába, aztán tovább. Emelkedik lassan az "ügynök ég" (ahogy Ön mondja) felé. Nincs az az ember, ki álmából arra riadna, hogy talán ő tette, ő fojtotta volna vízbe. Az elfeketülő folyón túl virágzó ártér.

Az év (2001) bizonytalanul és bizalmatlanul telt; leginkább önmagával szemben volt bizalmatlan, s ugyancsak ingoványos terepre tévedt, amikor a racionalitás álarcát felöltve, az önmegvalósítás infantilizáló tervét az árulkodó fanatizmusban jelölte ki. Nem csoda hát, ha mainapság (nyilván az Ön kivételével) kártyát dobat mindenki. Egyedüli (és némi) optimizmusra az adott okot, hogy előbb vagy utóbb véget ér, és ahogy írni lehet (most 2002 februárja van) -, utóbb tényleg vége lett.

Egyszerre csak (megint) nem volt ágy, hová lefekhessek, nem volt asztal, hová leülhessek. (Nem tudom, Ön ezt a házából hogyan láthatja?) Apai teendőimet mint valami különös adományt vettem, és hányaveti büszkeséggel viseltettem, meg azt hiszem, hanyagul; elegancia - ami csak rólam lerí. Nem nagyon figyeltem magamra, hál' istennek más se reám, így olyan érzésem támadt, mintha se élő, se holt nem lennék. Illetve egy szent, aki önkívületi állapotában ugat, csahol, harap és tép és vinnyog és vadul (gondolja csak meg!) a mellét verdesi hahotázva az Egyre/Másra tanácstalanabbul és édesdedebben beállt bulizók sodrába'. Aztán, mit mondjak Önnek, bölcs mosoly és ellentmondásos, értetlenkedő közönyt tanúsító tekintet. Az egész kicsit szomorú; meg "szupi" is kicsit.

Elkezdődik (jóval később) tehát ez az év (2002), megyek a februári Bhagavad-Vítá napsütésben vásárolni, és megszédülök, és a szívemhez kapok, majd nekidőlök egy ereszcsatornának, felröhögök, mert nem tartanak a lábak sem - mire föl ez a túlzott magabiztosság…?

Na, mire?

I

Most, innen nézvést úgy tűnik, nem jártam sohasem kertben, nem volt egy kert, ahová besétálhattam volna, magam mögött behúzva a kaput valami önfeledt álmodozásba, elragadtatásba esve nevetni kezdjek. Mindig nevettem, ám a magam nevetését korán eluntam, mások nevetésében egy idő után csak saját nevetésem visszhangját hallottam már, nem lévén kert.

Nem találok semmiféle kaput, amin be-, ill. kiléphetek.

Véget ér a véghetetlen, de

nem ég el az eléghetetlen.

Mintha a kín fölszámolta volna a kínlódást, a gyötrődés a gyötrődést, a riadalom a riadságot; elégtelen, hogy megszületik az ember, és elégtelen, hogy meghal. Mintha annyi volna csak az egész, hogy valaki (hogyan máshogy - rosszul) teljesít. Azt kell mondjam Önnek, el se hiszem!

Magamról az első kép egy aranyhomályú tükörlapon megpillantva - a csontvázam röntgenfelvétele, ezüstösen kék, röntgenfényű csontok; megváltás, feledés. Örökké társként, kísérőként. Ön ért talán engem. Viszonyunk több mint barátságos, kissé unalmas, kissé élveteg, egyfajta precíz feslettség jellemzi. Ahogy életnagyságban velem szembe kerül ez a röntgen csontváz, ahogy előlép a tükörből, és megáll, és a lábai köré tekeredik kedvesem mezítelen teste ennek, (Önnek mondom, hogy csak a szeretőmé) éppen a gömbölyű seggét látni. Azt nézegetem, mert abban van némi öröm. Ez szörnyű. Állapítom meg. Ez az élet; állítani, de jó, hogy van!

Mindennek csak a halál felől nézve van jelentése. Majd csak a halál látja azt, hogy miféle tartalma volt, ha egyáltalán volt (mint értékelhető momentum), mondom Önnek.

Egyre inkább fénylik, egyre kevésbé "patinás" a tükörlap; az aranyfényű szegély közt előbb egy sötét sisakszerű valami jelenik meg, és szintúgy profilból rögtön hozzátársul egy sólyomfej, erős csőrrel, kitartó figyelemmel, majd lentebb haladva tekintetemmel egy fáraó teste rajzolódik ki, szemből, díszekkel, a megszokott sík, vonalas ábrázolásokhoz hűen. Ez is én lennék, de különválik a madárszem, egyre hatalmasabb lesz, és úgy pillant rám, az édesdedekre oly jellemző közönnyel. És azt mondja, magamhoz emellek, naggyá teszlek. Mit mondasz? Felemellek, naggyá teszlek. Értetlenkedek. Viccelsz? (Ezt kérdeztem Öntől. Valószínűleg emlékszik.)

Nem sokat tudok magamról, Egyre/Másra kiderül, annyit csak, talán sorjában is így van, hogy engem rémület és törődés, riadalom és aggódás tesz ki; olyasmi, mintha örökké az áprilist várnám (tőlem). Elmegy a köd a fenyőfákról. El a felismerés óhaja. Csak egyetlen szárny verdes, közelről; egzotikus, pinkbíbor madárszárny, fékezhetetlenül lelkes, egyfelől, másfelől komoly, bajbajutott csapdosás ez - mihez kezdjek vele? Önt kérdezem, merthogy, tudja, mindig kevés az idő. Ez a madár őrzi düheit s mindazt, miről szívesen megfeledkeztem volna már. A lányom az. Az a ritmus, mi a gyerekszobámban is jelen lett volna… ha lett volna gyerekszobám. Várunk és figyelünk, gyerekszobánk hátha lesz. Nem ezért nem tisztelem, de ezért nem tudom kiengesztelni. Ez a kitartott idő nem ér véget soha; egy tengermalom.

Egy ősgyík feje, hosszú nyaka nyúlik be a keretezett nyárba; vidám, játékos alkat, látszik. "Na, gyere közénk, játsszál!" Mondják az időközben megjelenő többiek, az őshüllő barátaid. Megannyi óriási fasz szólít; maga a vonzat, az imádat hív (Önnek mondom, ez hívja fel magára figyelmem). És nem tehetek mást, felkészülök.

II

Önnek talán, végeredményképpen, szilárd építményként is hathat, amikor majd a következő alkalommal megjelenik nekem a fény, és nem tudok nyugton maradni; valóságos repülőmozdulatokat teszek, ezek inkább idétlen kalimpálások persze.

Most, ahogy a tükörbe nézek, nagyon azt akarom, hogy magamat lássam. Végül aztán egy hatalmas fának (nem tölgy, nem fűz) kivágott törzse jelenik meg, annak keresztmetszete, évgyűrűk hullámzása, és a jobb felső részén egy hasíték, mögötte egy kisgyerek szeme. Egyre jobban látszik, hogy pajzsszerű valami, ez a pajzs a fejemet védi, a résen leskelődök.

Mielőtt ezt Önnek elmondanám, frissítő zuhanyt veszek. Sejtek mikroszkóp alatt; fakó vérvörös és narancssárga színű amőbatestek úszkálnak, összekapcsolódnak, szétválnak, alakulnak folytonosan a mostani zuhanyzó mocskos fehér csempefalán és kövezetén. Az élet maga, mondom rekedt hangon magamban. Egy arcot kellene megrajzolniuk, kiadniuk. Szemek, egy óvodás gyereknek szemei. Széles arc, rövid, szőke haj, pepita kiskabát. Aztán meztelen áll egy homokos óceánparton, és minden nagyon csöndes.

III

A nagyszobában a nagyágyon egy nagyfejű kölyök fekszik, amennyire csak lehet, annyira. Annyira embriópózban, hogy szinte nyoma sincs neki; minden inger nélkül telnek percei, órái, napjai. Egy ember nélküli világ idült és elmondhatatlan nyugalma.

Anyám fogja a kezemet.

IV

Fekete lepel alatt egy alak. Egy árnyalak halad lassan valami gótikus árkádsor fala mentén, majd megáll és vár, mintha téged nézne, de hát nem… A lepel alatt az állandó és folytonos változás maga…

Nagyanyám képe…? Düh.

Agresszió, v.minek az érdekében, pl. egy cél elérése stb., magának a szelídségnek a visszaszerzése a vadulás által, van, hogy csak így lehet. Az agresszió megőrizve. Anyámék veszekedése, szétválasztani őket stb.

V

Látok egy kamaszt, aki úgy áll a srég napsütésben, hogy egész lénye ennek az elemien természeti "jelenülésnek" a része; bizalomról, értelemről és kiapadhatatlan érdeklődésről tanúskodik. Mi volt előtte? És mi változott azóta?

Előtte? Négykézláb áll a kiskonyhában a sparhelt előtt a hamuban kotorászva, úgy három év körüli lehet, fölnéz, összehúzza szemöldökét, azt mutatja, ő most haragvó hangulatban van, és a körülmények miatt minden oka meg is van arra. Ha nem haragudna, akkor mélységesen el kellene szomorodnia, viszont egyáltalán nem szeret szomorú lenni. Ezért hát haragszik.

Egyszerre újra felbukkan a nagymama alakja; fakó sárga kendője szorosan csomóra kötve az álla alatt, és a fején félre van csúszva. Vizenyős tekintettel néz, réved a messze távolba; közönyös és kérlelhetetlen. Nagy darab valami, mozdulatlan erő.

Szememet tűz égeti, az abszolút figyelemé, mit a fegyelem mohazöldje kerít.

Ami ezt a figyelmet és fegyelmet illeti, annak létrehívója is és tárgya is a gyanú, a mindenre kiterjedő gyanúper; hogy ha bármit is érzékelek, nem való, illetve nem a valót akarja láttatni velem. Mert az rejtőző. Miért? Egyébként minden fekete?

Apám mintha varietében volna, úgy mulattatja közönségét. Egy picike sánta manó, kit a bizonyítási kényszere hajt. A saját magamra vonatkozó bizonyítási vágy, hogy a lehető legalaposabb és a lehető legpontosabb mód mérjem fel a helyzetet. Minden O. K. (Mondom Önnek.)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.