EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996344. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

GYÜTTMENTEK

Dubravko Brigić

Tajték

2005. szeptember 15.

Cres, Crepsa szigetének szikláit nézegette a reggeli párában. Tésztára emlékeztették, amelynek a tengeri tajték ujjai és a köd lehelete adnak formát. Mintha Isten még mindig teremtené ezt a világot, tűnődött, és mintha emberi kéz még nem hagyott volna itt nyomot. Lassú változás történik, az anyag más formát vesz föl, miközben mi utazunk a szárazföld és a sziget, a sziget és a szárazföld között, mint ahogy, előttünk, mások is utaztak, mint ahogy, utánunk is, mások utaznak majd. Danijel csak egyike azon utasoknak, akik itt töltenek némi időt, majd elmennek, miközben lefröcskölik őket a hamarosan fölszáradó tengervíz-csöppek. Noha elkápráztatta a látvány, amely az örökkévalóságot valamiképpen érintő dologról regélt, nem tudta magát megvédeni a saját mulandóságáról és fölöslegességéről szóló gondolatoktól. Amikor elveszíti hazáját és vándorolni kezd, az ember bánatossá és realitásoktól mentessé válik. Azt mondta: tenger, öböl, rekettye, azt mondta: hajnalhasadás és köd, és minden szertefoszlott, és minden szertefoszlik majd, mint a holnap, és semmi nem lesz már az övé, a szavakon kívül. Ezért aztán ez a reggel is ott fészkelődött a szavakban, ott mocorgott, mintha alvóhelyet keresne magának, megpróbálta betűkké formálni a látványt, a hangot, az illatokat, a természet részeit, örökre. Holott semmi se tart örökké: holnap már, Slavenka és ő, elutaznak Kanadába.
Hat hónaposra nyúlt a cresi tartózkodás, de mintha egyetlen napig tartott volna, gondolta most, amikor már minden véget ért, szomorúan. Megszerette ezt a szigetet. Szerette bánatosan is, roskadozó álmaiban, apróságokhoz ragaszkodva, ahogyan azok tudnak ragaszkodni, akik mindenüket elveszítették, akik már sehova sem tartoznak. Nincsen, tudta jól, nyughelye annak, aki megölte az álmait, de azért akadnak enyhhelyek, ahol a fájdalom békésebbnek és aranyszínűnek tűnik, szinte kívánatosnak. Most ismét eszébe jutott a szigetre érkezésük, amikor egy földijével ottragadt inni a hajó bárjában, lekéste a buszt, és Slavenka zsörtölődött. Hová valósi vagy, lépett oda hozzá a nyakigláb, idegesen hadonászó fiú, kiszúrva őt a rengeteg utas közül. Eszébe jutott, hogy egyszer, Marokkóban, valami arabok megkérdezték tőle, nem zsidó-e. Honnan szeditek? Bánat és nyugtalanság és vándorlás ül a szemedben. Talán egy másik életemben az voltam, mondta akkor viccelődve, sok-sok évvel a háború előtt. Talán tényleg Káin bélyegét viseljük homlokunkon, és azonnal fölismerhető szülőhazánk neve, gondolta, talán a lelkeink ottmaradtak vándorolni a boszniai sziklás hegyoldalakon, hogy megmenthessük életeinket, mi, árulók, mi, Ahasvérusok. A fiút Žepčából üldözték el a horvátok, és íme, ő most horvátok között keresett menedéket. Danijel kellemetlenül érezte magát, már-már mentegetőzni kezdett, de Huso, mint a háborút megélt emberek többsége, jobban szeretett beszélni, mint másokat meghallgatni. Szuper itt minden, a szigeten, itt végre a sajátjai között érzi magát. Vajon van-e, tűnődött Danijel, a szigetlakóknak más nemzetisége, vallása és hovatartozása, mint a tengerhez, a naphoz és a kőhöz való ragaszkodás. Eszébe jutott a Vis szigeti parasztok története, akik vallásukat és neveiket is megváltoztatták, hogy békében élhessenek, önmagukban. A saját földjükön. Husót már mindenki ismerte, és hamarosan egy kisbusz csomagterében találták magukat, olasz vécécsészék között. Egy olyan kisvállalkozó tett velük jót, aki a kommunizmus bukása után, több társával együtt, sprintelni kezdett, anélkül, hogy tudta volna, a versenynek, amelyen részt vesz, maraton a neve.
Szarajevói, palei barátaiktól kapták nyaralójuk kulcsát. Sok ház állt üresen, tulajdonosaik, a jelenleg Új-Zélandon, Ausztráliában, Amerikában, Olaszországban élő fivérek és nővérek, nem akarták eladni ezeket a házakat, még ha össze is dőlnek előbb-utóbb. A házban, amelybe beköltöztek, hullott a vakolat, de falai szilárdan álltak, mint minden kőből rakott épületé. Három szobája volt három emeleten, így néha úgy érezte magát, mint Maurits Escher valamelyik képének figurája, aki egyre csak lépcsőzik, hogy végül oda jusson, ahonnan elindult, legalulra. Amikor kitárta a fa zsalukat, arra gondolt, hogy többre nincs is szüksége. Az első emeletre vezető lépcső alatt lehetett tusolni, lehajtott fejjel. Reggelente valami bogarakat csapkodtak agyon, amelyek nem hagyták magukat messzire elkergetni a víztől. De ha lefeküdt a heverőre, a résnyire nyitott zsalukon át befütyült a szél, amely ott sompolygott az utcákon. Házibort ittak, amely elkergeti a fejekben lakozó rémet, legalábbis egy időre. Ezt a bort társaságban kellett inni, mert különben megfájdul tőle az ember lelke, valami szorítja a mellkasát és zavarossá teszi a gondolatait. Szedret, fügét, mandulát, vargányát szedtek, aminek éppen ideje volt, és kecsketejet vásároltak - a kecskék ott legeltek a közelükben, a strand mellett. A macskaköves utcákon sétálgatva egyszer kitárta a karjait, és megérintette a két szembenálló ház falát; ni, ennyire van szükségünk, mondta. A falakon, amelyekről a jugó varként tépte le a vakolatot, még ott virítottak a Titót és a testvériség-egységet és a pártot éltető föliratok. Csodálkozott, hogy ezek a jelmondatok fél évszázadot is túléltek, de Tea asszony, az egyik helybéli, megmagyarázta, hogy azok a hetvenes években egy film díszletei voltak, amelyet Antun Vrdoljak forgatott, tudod, az egyik legnagyszájúbb antikommunista. És megint szomorú volt, semmi sem tartós, gondolta, pedig sok minden annak tűnik, nem sajnálta, de szomorú volt. Aztán vigasztalta magát: semmi sem tartós, így aztán az a sötétség sem fog örökké ott kuksolni a plexus solarisban, mint azt teszi néha éjjelente, vagy amikor szemel az eső, és késként villan, késszúrásként fáj.
A szigetlakók magukban hordozták halottaikat, arcukon látszottak az évszázadok, a kőfalak magánya és titkai. Nem volt meg bennük a bosnyákok jószívűsége, közvetlensége, kíváncsisága, támadó haverkodása, amely mögött elégedetlenség és elfojtott agresszivitás rejtőzött. Néha mindez hiányzott neki, de többnyire élvezett sziget lenni a szigetek között. Nem volt kivel eltöltenie az órákat, de nem is keresett ehhez társakat. Mégis, abban, hogy a felesége elintézze a menekültpapírokat, és hogy ő munkát kapjon, valami bosnyákok segítettek, akik már évtizedek óta a szigeten laktak, de a segítségnyújtásra nem bosnyákokként szánták rá magukat, hanem szigetlakókként, mintha valami olyasmit cselekedtek volna, ami kedvükre való.
Hamarosan zöldségárusként dolgozott a piacon. Eszébe jutnak ezek a napok most is, amikor a hajókorlátra hajolva Rijekába utazik, utolsó alkalommal nézi, reméli, a szigetet, amely, amikor még csak elhagyták a kikötőt, egyre nagyobb lett, most pedig már egyre kisebb lesz, egyre inkább egy képeslapra hasonlít, majd egy kidobott, elveszett, a kékségben ringatózó játékszerre.
Mint egyik szobából a másikba, úgy utazik nap mint nap a valóságból a valóságba. Mielőtt elkezdett volna dolgozni, valami nagy népünnepély volt, „Mare Croaticum", fölzászlózott hajók érkeztek, harsogott a zene, sercegett a rostély, folyt a bor és a sör, pattogtatták a kukoricát, a fecskék igyekeztek túlharsogni a harangszót. Körhintaként forgott a világ, olyan szépen kavargott minden az ember fejében, hogy azt kívánta, bárcsak ne kelljen soha leszállni róla. Aztán hajómodelleket nézegetett a Susajdában, ahol esténként diszkó szokott lenni. A legnagyobbat a szerencsétlenül járt „Falkus" nevű hajóról mintázta a hajó volt pincére, az egyetlen túlélő. Nem szólt egy szót sem, senkihez, behúzódott a padlására, és addig elő sem jött, amíg be nem fejezte a modellt. Alkotóvá formálva félelmeit sikerült megszabadulnia rémképeitől. Ahogyan szobáról szobára, hajóról hajóra, úgy utazik Danijel századból századba is, az 1846-os Cres-Lovran-Rijeka menetrendet böngészve, a cresi kikötő korabeli manierista rajzát nézve, vagy a festményeken ringó hajókat, a navigációs berendezéseket, kürtöket és lámpákat, szigonyokat, petróleumlámpákat, kormányrudakat, kronométereket, meg-megérintve őket, ahogyan őelőtte is sok százan megérintették, olyan kezek, amelyek azóta már porrá és hamuvá lettek.
Eleinte ötkor kelt, hogy hatkor nyithassa a pultot, de a szemben álló bódé már nyitva volt, akárhogy is igyekezett első lenni. Mintha szellemek lennének, gondolta. Aztán elárulták neki, hogy annak a tulajdonosa helybéli, ott vásárolnak a helybéliek, a korán kelő öregasszonyok, hiába igyekszel. Ha sikerül elkapnod egy-egy turistát, annak csak örülhetsz.
Danijel állami cégnek dolgozott, de megpróbálta a pultját úgy kezelni, mintha a sajátja lenne. A fémrudakra lufikat akasztott, meg kerámiacsengőt, az árakat Slavenka különböző alakúra vágott és színezett kartonpapírra írta: napocskára, szívre, kártyavárra, hímes tojásra. De nem segített semmi. Mosolytalan arca, zavarodottsága elriasztotta a külföldieket, akik azért jöttek, hogy legalább egy hónapra elfelejtsék a gondjaikat. A szemben lévő pultnál egy öregasszony árult, Danijel csodálta őt. El tudta adni a rothadt dinnyét is úgy, hogy a vevő meg legyen győződve, hogy jól vásárolt, és másnap újra visszatérjen. Danijel egyszerűen nem tudott beszélgetni az emberekkel. Ha az öregasszonytól azt kérdezték, kemény-e vagy puha az áru, azt válaszolta: úgy. A vevőknek azt mondta: nem jó az a paprika, vigyék inkább emezt, és azok boldogan fizettek. A külföldiekhez csak egy szava volt: szuper. Megszagolta a sárgadinnyét, és odadugta a vásárlók orra alá is. A vicenzai barackokról szemrebbenés nélkül hazudta, hogy hazaiak, és természetesen nem lettek permetezve, noha még rajtuk virított az exportőr selyempapírja. A görögdinnyére azt mondta, édes, mint a méz, ha nem, hát hozd vissza. Danijel hallotta a számolását, mintha a hiszekegyet mormolná: hatszor öt harmincöt. És amikor a vevő elment, fügét mutatott utána, olykor az alkarját is megemelte, azt morogva: jöttment banda. És nála mindig sor kígyózott, Danijel pedig tétlenül ácsorgott. Szemüveges és szakállas, meglett férfi létére, aki már évtizedek óta az első és az utolsó kérdésre kereste a választ, az értelemre és az Istenre, nem tudott választ találni arra a kérdésre, permetezték-e a banánokat. Csak a káló miatt aggódott, meg a szállításkor és a melegtől megromlott áru miatt, noha ezzel rajta kívül senki nem foglalkozott.
Este elszámolt a bevétellel. A felesége azt mondogatta, hogy ő az egyetlen kereskedő, aki mínusszal zárja a napot, akinek a saját pénzéből kell kipótolnia a bevételt, hogy egyezzenek a számok. Ilyenkor Danijel megkérdezte tőle, kér-e fagylaltot, és elégedetten mosolygott a bajsza alatt. Majd mesélni kezdett a negyvennégy cresi templomról, és az alig kétezer lakosról, a Szent Ferenc-templom harangtornyának négy, a világ négy tája felé forduló kőarcáról: az egyiken a harag, a másikon az aggodalom, a harmadikon az öröm, a negyediken a könyörületesség arckifejezése. Csak a dél felé forduló arcnak voltak nevető vonásai, mondta, majd megemlítette Kanadát, vajon miért nincs még válasz, tűnődött. Aztán a felesége bort rendelt, úgy pillantva rá, mint egy idegenre, ő pedig, hogy jobb kedvre derítse, a Szent Szalvátor-templomocskáról beszélt, amelynek névadója a tengerészek védelmezője, és amely fönt állt a hegycsúcson, ahonnan jól látni az egész szigetcsoportot, latin nevén Apsyrtidest, a szétszóródott nyaklánc gyöngyszemeire hasonlító szigetecskéket, amelyekről azt tartották, hogy Apszürtosznak, Médeia fivérének, a görög hősnek a testrészei, akit nővére ölt meg, és akinek halott tagjai fölött elszomorodtak az istenek. És mesélt az emberi kéz alakította tájról, ahogyan, még a múlt században, Alberto Fortis nevezte, a több kilométer hosszú kőfalakról, amelyekkel a cresiek ősei kertjeiket kerítették el, magasan a hegyekben, és hogy mennyire tiszteli és csodálja azokat az embereket, akik ezeket építették. A felesége ilyenkor csak annyit mondott: „Ne pofázz. Még egy banánt se tudsz eladni, te majom."
A vevők meg-megnézték a gyümölcseit, megtapogatták, egyik kezükből a másikba tették, a káposztát megnyomogatták, a görögdinnyét megkopogtatták, mintha arra várnának, hogy valaki visszakopogjon. Német lányok fényképezkedtek a pultja előtt, talán hogy nyomot hagyjanak a nyaralásukon, ezen a szigeten, ezen a színes piacon. Ha majd, valahol északon, megérkezik a tél, karácsony előtt, egy vetítőgép segítségével meg fog elevenedni a nyár. És Danijel mosolytalan arca, rabul ejtve filmszalagon, velük tart majd északra, meleg otthonokba, hadd lássák a lányok rokonai és ismerősei, és ő ott áll majd, valahol a háttérben, színes léggömbkeretben, a bőség közepén, feketén és névtelenül.
Slavenka már talált barátnőket, és Danijel egyre gyakrabban tért be a legközelebbi kocsmába, azaz egy magánház pincéjébe, egy kis borra. Már megrészegülve a naptól és a színes kavalkádtól, a kocsma felé vezető úton elolvasott egy falfirkát: morte e egale per tutti. Ezen a gondolaton rágódva itta borát, arra gondolva, hogy Szókratész is így itta ki a méregpoharat. Ahogy ott ivott, odaléptek hozzá valami fiatal srácok, egyikük a horvát hadseregből szökött meg, usztasának nevezte magát, és itt talált menedéket, meg a legjobb barátja, egy cresi illetőségű fiú, akinek szerb volt az anyja. Castanedáról és a Motörheadről dumáltak, és Danijel bólogatott. Az asztal másik végén egy nyugalmazott tengerész Dänikenről beszélt, és a csakrájából eredő csodálatos energiáról, és Danijel úgy hallgatta mindezt, mintha körhintán ülne. Nem szerette, ha valaki közvetlenül hozzá fordult, az már kötelezte az embert valamire, és az öreg tengerész hangja, ahogy a világ köldökéről beszélt, mintha valamelyik csakrájából emelkedne föl, egyre hangosabb lett, és valahogy megsokszorozódott, mint a visszhang.
Slavenka általában két-három órára kijött a piacra, segíteni, leginkább a munkaidő vége felé, amit Danijel úgy várt, mint egy szerelmi légyottot. Néha sört hozott neki, amit ő suttyomban ivott meg, a pult fémajtaja mögött, ahol az árut tartotta. Aztán összeszámolta a pénzt, egy fekete, kóddal ellátott táskába tette, azt pedig a bank falán lévő nyílásba dobta. Megismerkedett Predrag Matvejevićtyel, és vele, néha, sakkozni szokott. A munkája fárasztó volt és unalmas, de este valamiféle örömöt érzett, néha úgy tűnt neki, még boldogságot is, miközben a sörét itta - épp a rávalót kereste meg naponta. A sötétség rozmaring- és sóillatú volt, és ő hitt benne, miközben a sakkfigurákat tologatta a táblán, hogy tulajdonképpen mindegy, hol van az ember, és mi mozgatja, és hogy nincs is szüksége másra, az élete végéig, csak ezekre a napokra. Úgy érezte, hogy a sakk a feledés legnemesebb módja. A boldogságot, ezt az irodalmi fantáziát, vigasztalta magát irodalmiasan, úgysem érdemli meg az ember. A legjobb akkor volt, amikor esett az eső, és ő nem dolgozott. Ilyenkor a Feral étterem kertjébe ült, és a kikötőben álló kis hajók antennákként ringatták előtte árbocaikat. Mindenki elbújt a szobájába, csak ő ült a vászontető alatt, törkölyt iszogatva, és az esőcseppek dobolását hallgatva. Úgy tűnt neki, időnként, hogy az eső nem is akar elállni, és talán ekkor valóban boldog volt. A valóság egy másik idősíkra költözött, ahol más törvények uralkodtak, az ember emlékeit elmosta a zápor, és így eltűnt minden mellékes dolog. De aztán elállt az eső is, az örökkévalóság ámítása.
Valóban szereti ezt a szigetet, amelyen minden illatozik, gondolta, csukott szemmel, azt remélve, így majd kevésbé fáj neki az a sejtés, hogy csak utas a sziget és a szárazföld, Isztria között, amely szintén félsziget, a Balkán-félszigeten, amely Európa félszigete, amely viszont ott úszik valami tengerben, a Föld nevű szigeten. De a Föld is ott bóklászik az űrben, valami erőtől vezérelve, ugyanattól, amely őt is hányja-veti, akár a tenger cseppjét, melyet éppen lenyalt az ajkáról. Sok minden miatt szerette ezt a szigetet, de leginkább azért, mert úgy tűnt neki, itt érezte meg először azt, amit tudott, hogy végérvényesen nem tartozik sehova. Egy későnyári viharban érezte ezt meg, egy hirtelen jött viharban, amilyen csak a szigetekre tud zúdulni. Hallgatta az erejét, még az áram is elment, minden szétszakadt, minden kapocs, minden úgy volt, mint, valószínűleg, ezer évvel ezelőtt is. Reggel napsugár csillant a macskakövön, mintha nem is lett volna vihar. Csak a tenger volt, a part közelében, vörös a földtől, amelyet a vihar belészórt.
Ezen a reggelen közölték vele, hogy bezár a zöldségespult, hogy már itt az ősz, és nem fizetődik ki. És ezen a napon, ahogyan az már lenni szokott, még egy fontos értesítést kapott: „Kérjük, legkésőbb 1995. október 10-ig igazolja vissza, hogy valóban el tud jönni a betelepülési kérelmével kapcsolatos beszélgetésre..." A levelet a kanadai nagykövetségről küldték, Bécsből, Viennából.
Nem volt kedve elhagyni ezt a vasárnapnak nevezett illatozó szigetet, ezt az életet, amelyben a múlt és a jövő kioltják egymást a nap sugarában vagy az eső cseppjében, de tudta, hogy nincs vigasz, hogy el kell mennie, mert semmi sem örök. Nincs vigasz, tudta jól, sem a babérkoszorúban, sem a borban, sem a simogatásban, amikor az ember átéli a gyermekkort, és minden megszokássá válik, akkor, egyszerűen, nincs vigasz. És már semmi sem keresés, csak menekülés, csak vándorlás. És már semmi nincs messze, és már semmi nincs közel, csak már el kell menni a Balkánról. Komp, hajó, repülő, vagy ez a sziget, amely ott úszik az űrben, mint egy darabka mennyország, oly valószínűtlen, még a tengeri tajték ujjai simítják és a köd lehelete kíséri - van-e bármi különbség? Pecsétet hordozott a lelkén, és felesége ellenállását, önző módon, mert mennie kellett, meg kellett próbálnia, el kell menekülnie, de már nincs mitől, hiszen elvesztette minden fogódzóját, örökre. Az ember semmit sem tud megtanulni, de állandóan új dolgokat kell megismernie, hogy, mindig újra meg újra, megértse: minden változik, és ő maga sehová sem tartozik. Tudta jól, már most, hogy egyszer, Kanadában, amulettként és dicsfényként fogja hordozni ezt a szigetet. De tudta, hogy el kell menekülnie, mert ez a sziget is, mint minden más, csak egy álom, és hogy, mostantól, minden csak vándorlás.
Slanevka, aki ott szundított a csomagra dőlve, fölállt, és odalépett hozzá. A nap fölemelkedett a horizonton, valahogy váratlanul és hirtelen, és elnyelte Cres, Crepsa szigetének utolsó nyomait is. Danijel gyöngéden barackot nyomott a felesége fejére, és úgy fordult, hogy ne találkozhasson a tekintetük: „Nézd, már látni a partot. Mindjárt ott vagyunk", nyelte a nyálát, majd a kajacsomagból elővett egy doboz, arany és fekete arabeszkekkel díszített Laškói sört. Felbontotta, fehér és forró hab buggyant ki belőle, mint a hajó mögött felcsapódó tajték, egymással ellentétes irányba indulva a hajó két oldalán.
RAJSLI Emese fordítása


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.