EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015399. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Marion Janion

SZTAVROGIN

avagy lehet-e tragikus egy moralista?

1999. május 3.

Mindig is igen figyelemreméltónak tartottam, hogy Dosztojevszkij "tragikus alaknak" nevezte Sztavrogint. Jó párszor hivatkoztak már a Katkovnak írt levélben előforduló kifejezésre, de rendszerint azzal a céllal, hogy kétségbe vonják vagy cáfolják, egyébként maga az Ördögök szerzője is hasonlóra számított.

Jó példa erre a Ryszard Przybylski nevéhez fűződő híres lengyel interpretáció. A szerző föltárja a hős minden "nyomorult" hazugságát és misztifikációját, így akarja leleplezni és leértékelni Sztavrogint. Przybylski tanulmányában külön tárgyalja a groteszk iszákost, Lebjadkin kapitányt mint Sztavrogin hasonmását! Mint tudjuk, Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij úgy próbálta megszépíteni és megmagyarázni Nyikolaj Vszevolodovics szentpétervári kilengéseit a fiatalember édesanyjának, hogy Harry hercegnek nevezte, Lebjadkint pedig - nem véletlenül - Falstaffnak titulálta. Przybylski szemében ez a Falstaff Sztavrogin karikatúraszerű, ironikus hasonmása, egyébként különb uránál, mert van benne valami nevetséges, és van benne alázat, míg Harry herceg teljesen kiüresedett, és úrrá lett rajta a közöny. Przybylski könyörtelen ítélettel zárja tanulmányát: "Sztavrogin - ismétlem - egyáltalán nem rejtélyes. Szokványos, kissé életunt, serdülő korú kontesztátor, esete ugyanakkor az orosz szellemi élet tipikus helyzeteit is szemlélteti." Vagyis találhatunk bizonyos értéket ebben az alakban, de ez kimerül abban, hogy "tipikus helyzeteket" szemléltet. Lényegében szokványos, egyáltalán nem rejtélyes, cseppet sem démonikus, kissé életunt (épp csak egy kicsit), serdülő korú kontesztátor (még csak nem is lázadó). "Serdülő korú": amennyire ismerem Przybylskit, ez a legszörnyűbb szitokszó, amivel becsmérelhet valakit. Infantilis, teljesen éretlen, aljas, üres és közönyös, szeszélyes és demoralizált, életunt és kétszínű csábos legényke. Ilyen ember aligha lehet valódi tragikus hős.

Mielőtt véleményt mondanék a fenti állásfoglalásról, szeretném vázolni azt a kontextust, amelybe Dosztojevszkij belehelyezte a tragikus Sztavroginról alkotott ítéleteit. Mert igen sokatmondónak találom ezt a kontextust. Dosztojevszkij legalább néhány szóban el akarta mondani, "valójában miről fog szólni ez a regény". Ez igen érdekes kiindulópont számunkra - maga a szerző próbálja tömören összefoglalni egy olyan terjedelmes, több szálon futó és többrétegű regény fő cselekménysorát, mint az Ördögök; ezen még az sem változtat, hogy végül is mennyiben valósította meg eredeti szándékait. Nos, kiderül, hogy az író akkoriban három szereplőt tartott a legfontosabbnak: Pjotr Verhovenszkijt, Sztavrogint és Tyihont.

Verhovenszkij testesíti meg azt az embertípust, amely képes elkövetni olyasfajta bűntényt, amilyet Nyecsajev követett el Ivanov ellen. Nem Nyecsajev kópiája, hanem a bűnöző forradalmár általa teremtett típusához tartozik. De Dosztojevszkijt elképeszti az alkotási folyamat sajátos logikája. Hisz "az irodalomhoz méltatlan, szánalmas elkorcsosulásnak" nevezi a nyecsajevizmust. Ugyanakkor történik valami, ami irodalmilag nagyon érdekes: "legnagyobb meglepetésemre ez az alak, Pjotr Verhovenszkij félig komikus figuraként formálódik a kezem alatt". De ő csak egy másik jellem környezetéhez tartozik, Dosztojevszkij pedig azt a másikat tartja a regény, jobban mondva - mint később írja - a "poéma főhősének". Ő Sztavrogin - "ugyancsak sötét figura, szintén gonosztevő", ugyanakkor "tragikus" és "tipikus orosz". A legmagasabb érzelmi hőfokon beszél róla az író, hiszen a "szívéből tépte ki". És végül van pozitív szereplő is, ő az "ideál": Tyihon, akit Dosztojevszkij a "szent sztarec", Tyihon Zadonszkij személyiségéről mintázott.

E pillanatban számunkra az a tény a legmeglepőbb, hogy Sztavrogin tragikuma mögött Pjotr Verhovenszkij komikus alakját látjuk a háttérben. E kettős ábrázolás még e két szereplő végső, drámai beszélgetésében is érezhető. Sztavrogin ironikusan azzal vádolja Pjotr Verhovenszkijt: "Ha nem volna ilyen bohóc..."1 Mire ő azt feleli: "Én bohóc vagyok, de nem akarom, hogy maga, az én fontosabb felem, bohóc legyen! Ért engem? - Sztavrogin értette, talán csakis ő értette." Mert tudta, hogy ő, a tragikus gonosztevő a komikus gonosztevő "legjobbik része".

Valóban, ők ketten furcsa kapcsolatban állnak, különbözőképpen kötődnek egymáshoz, bizonyos kapcsolatokat nyíltan föltárnak a regényben, másokat úgy kell kikövetkeztetnünk. Mert Sztavrogin számára a komikusság és a nevetségesség a legnagyobb kísértés és a legszörnyűbb borzalom. Egyrészt "rendkívül szégyenletes, mértéktelenül megalázó, aljas és főleg nevetséges" helyzetekről ábrándozik. Kipróbálja ezeket. Kétségkívül lélegzetelállító élmény volt, beteljesítette a megaláztatás és a nevetségessé válás fantazmáját Sztavrogin házassága "a gyengeelméjű, koldusszegény, szánalmas sánta" lánnyal, Marja Tyimofejevna Lebjadkinával. Ehhez fogható felejthetetlen bűntényről ábrándozik: "mi lenne, ha az ember valami gaztettet követne el, vagy főként valami szégyenletes vagyis gyalázatos dolgot, mégpedig nagyon aljasat és nevetségeset, úgyhogy ezer évig is emlegessék az emberek, és ezer évig köpjenek utána".

Másrészt viszont Sztavrogin legfőképpen attól fél, hogy nevetségessé válik. Liza sejti róla, hogy ettől retteg, még bosszantja is ezzel a fölismerésével: "bennem már ott, Svájcban gyökeret vert az a gondolat, hogy a maga lelkét valami szörnyű, mocskos és véres teher nyomja, és... és ugyanakkor borzasztóan nevetséges színben tünteti fel. Óvakodjék attól, hogy bármit is feltárjon nekem, ha igaz, mert kinevetem magát. Kacagni fogok magán, amíg csak él... Jaj, már megint elsápad?" Az is figyelemre méltó, milyen fordulatot vesz Tyihon és Sztavrogin beszélgetése, miután a sztarec elolvassa a röpiratot. A szent életű sztarec kitalálja, mi dühíti és rémiszti leginkább Sztavrogint. Átlát rajta, tudja, hogy szégyelli a bűnbánatot, nemcsak magát a gyűlöletet nem tudná elviselni, hanem legfőképpen attól retteg, hogy kinevetik az emberek. Sajátos esztétikai szempontok alapján osztályozza a bűntetteket, e skála szerint vannak silány, csúf, nem látványos, szégyenletes bűnök; "silány, undorító, nevetséges" - mondja Sztavrogin. És "nyugtalanul" ismeri el: "ön nagyon nevetségesnek találja az én figurámat, amikor annak a szurtos kislánynak a kezét csókolgatom..." Valóban kissé gyanús, hogy ennyire aggódik a dandy. De Szvidrigajlov a Bűn és bűnhődésben következetesebb volt, neki volt bátorsága ahhoz, hogy ocsmány módon viselkedjék, és közönnyel fogadja a világ ítéletét.

Sztavrogin szabados kilengéseinek jellegzetes eszmei háttere van. A XIX. században és a XX. század elején Oroszországot az eszmék viperafészkének tartották: ott mindenhol, minden pillanatban a szó szoros értelmében mindenki az eszmékről vitatkozik. Minden társadalmi rétegben az a kérdés foglalja le az emberek értelmét, hogy létezik Isten, vagy nem létezik. Józef Czapski így írt erről: "minden sikátorban, minden állomáson, minden kocsmában vagy vagonban találkozhattunk olyan - művelt vagy írástudatlan - emberekkel, akik mindenen gondolkodtak, a végső kérdéseket is beleértve". Ebben az össznépi bölcselkedésben nehéz lenne nem érzékelni a szellemi, mindenekelőtt a vallási élet áramlatainak hangsúlyos jelenlétét. Virágkorát élte a XIX. századi Oroszországban igen elterjedt szektákban. 1917-ben, közvetlenül a forradalom előtt 15-20 millió tagjuk volt! Pontosan ezekben a közösségekben keletkeztek a legkülönbözőbb, legelképesztőbb, egészen a végletekig vitt eszmék, ötletek, tervezetek. Sztavrogin alakja a XIX. századi oroszországi eszmék életére rezonál, ezért tekinthette Dosztojevszkij "tipikus orosznak".

Mi bontakozik ki ebből az össznépi orosz filozófiai beszédből, amelyet oly kitűnően jelenít meg és formál is egyben Dosztojevszkij regénye? Nos, az én szememben a gnosztikus dualizmus bizonyos áramlatai látszanak a leglényegesebbnek. E dualizmust a kereszténységet megelőző és vele egyidejű, tőle eltávolodó és, mint tudjuk, mindmáig fennmaradó egzisztenciális-vallási mítoszok halmazának tekintem. Nem fogom elítélni mint eretnekséget, mert ez nem az én dolgom. Csak azokra az elképzelésekre hívom föl a figyelmet, amelyek jelen okfejtésünkben hasznunkra lehetnek. Ehhez komoly segítségül szolgált Jean Guitton Beszélgetések a katarokról című rövid, ám felettébb tanulságos könyve. De természetesen nem csak erre a műre szorítkozom.

A gnózisban és a gnosztikus eredetű eszmeáramlatokban a megismerés dominál, a megismerés a megváltás egyetlen útja, nem az akarat, a hit akarása. Ezért ütközik a kereszténységgel. A gnosztikusok saját ismeretrendszerüket építik. Arra a kérdésre, hogy ki teremtette a világot, rendszerint azt felelik, hogy a Gonosz Demiurgosz. Ennek igen lényeges konzekvenciája a lét mint nyomorúság, az ember mint tévedés; agyag, por és sár; a féreg, ami csak fal és ürít. Ezért gyűlöletes a teremtés minden műve, az anyag, a természet, az idő és az időben való lét. Mindenféle elmés módon az anyag elpusztítására törekedni, "undorodni" a természettől - ezek a gnosztikus szemlélet legfőbb jellemzői. Ebbe belefér az is (bár Les gnostiques című művében Lacarričre hangsúlyozza az öngyilkosság elutasítását), amit Guitton a nemzés elutasításával elkövetett "misztikus öngyilkosságnak" nevez. Camus-nél ugyanez a könyörtelen isten művének tagadása az "aszkézissel ... míg a szexuális önmegtartóztatásnak köszönhetően el nem pusztítjuk".2 "Gonosz", "bűn", "ártatlanság" és "szabadság" - ezek a gnoszticizmus legfőbb problémái. "Ha maga a létezés önmagában véve eleve rossz, akkor nem tudok nem vétkezni; nem vagyok bűnös; az egyetlen rossz a létezés" - hangsúlyozza Guitton. Meg lehet-e szabadítani a szenvedést az igazságtalanságtól? - így foglalja össze Camus a gnosztikusok legfontosabb kérdését. Ha tagadjuk Krisztus isteni természetét, azt mondhatjuk, hogy ő is igazságosan szenvedett, mert magával a létezésével vétkezett, mint az emberek. De ha ezzel ellentétes álláspontra helyezkedünk, érvelhetünk úgy, hogy "mivel Krisztus is szenvedett, önszántából, egyetlen szenvedés sem volt igazságtalan, szükségszerű volt minden fájdalom". Annak függvényében tekinthetjük igazságosnak vagy igazságtalannak a szenvedést, hogy miképp fogjuk föl Krisztus alakját.

Némely gnosztikusok szerint a bűn útjára térés azt követeli, hogy következetesen végigmenjünk rajta, mivelhogy nem kell jóval keverni a rosszat. "A gnoszticizmus tévedése" Guitton fölfogása szerint alapjában véve abból ered, hogy "túl nagy jelentőséget tulajdonít a szabadságnak". Sartre gnosztikus kapcsolatait bizonyítottnak tekinthetjük. A szabadság keltette idegbaj nála, aki az emberben abszolút és tiszta szabadságot látott, törvényszerűen kétségbeeséssé fajult, amikor teljesen megszakította a természet és az ember közti kapcsolatot, és megpillantotta "a tőle idegen világba merülő tiszta szabadságot" (Guitton). Ezt követte az undor. A létezés a gonoszhoz, a szabadság a kétségbeeséshez kapcsolódik. Ez is mondhat valamit nekünk a dosztojevszkiji hősök eszmevilágáról.

De ami a részleteket illeti, mi köze mindehhez Sztavroginnak? Részletekbe menően - talán nem sok minden. Ha viszont e "tipikus orosz alkat" dilemmáinak általános szellemi környezetét tanulmányozzuk, akkor nem is kevés, arról nem is beszélve, hogy Pjotr Verhovenszkij saját céljai érdekében be akarja vonni Sztavrogint - aki "szép, büszke, mint egy isten" - a dualista-gnosztikus bogumiloktól eredő önkorbácsoló szekta népi mitológiájába, mint Iván cárevicset. Sztavroginon számos híve fölismerni véli a gonosz demiurgosz vonásait, aki képes arra, hogy új embert teremtsen. Jellemző rá a tiszta szabadságra való törekvés, "undorodik" a természettől, úgy döntött, hogy végigjárja a bűn útját. A szektás orosz gondolkodás rányomta bélyegét e bűnös dandy kilengéseire.

Ideje visszatérnünk a legfontosabb kérdésünkhöz: tragikus alaknak tekinthetjük-e Sztavrogint? Nos, elmondhatjuk, hogy a gnoszticizmus szellemiségéből születő gondolatokban potenciálisan sokkal több tragikum rejlik, mint a kereszténységben. Hihetetlenül kiélezi ugyanis a szabadság problémáját. A kereszténység ilyet nem tesz. Ellenkezőleg, mint Przybylski Romano Guardini nyomán kifejti, a keresztények "átengedik Istennek természetes szabadságukat. Az a dolguk, hogy fékezzék meg, bizonyos esetekben pedig egyenesen béklyózzák meg a természetes szabadságot, és rendeljék alá magukat az Atyaisten akaratának." Ezért értelmezheti Przybylski Kirillov öngyilkosságát "az Antikrisztus halálaként", amivel nem szükséges föltétlen egyetértenünk, különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük, milyen harcias stilisztikával vezeti le a szerző a Kirillov-Antikrisztus elleni indulatait: "a keresztény hit paródiája", "az ellopott és meggyalázott hit", "ne hidd, még egyszer mondom neked, ne hidd, hogy az Újtestamentumból lopott antropológia megőrizte szépségét és erejét a tolvaj ideológiákban, amelyek megvetik Krisztust". Egyébként Kirillov nem veti meg Krisztust, ellenkezőleg - imádja.

"Az ellopott és meggyalázott hit" - akár a kereszténység kezdete előtt, akár az után - egyszerűen valami egész más is lehet: a megismerés olyan formája, amely a világ és az ember teremtéséről alkotott, a kereszténység által elutasított változatok keretei közt képzelhető el. Ha figyelembe vesszük, milyen jelentőséggel bír a szabadság és az istenség problémája a különféle gnosztikus áramlatokban, akkor a Kirillov öngyilkosságában kifejezésre jutó "félelmetes szabadságomnak" más filozófiai jelentése is lehet, mint az igaz kereszténység meggyalázása. "Én három évig kerestem az én istenségem sajátos jelét, amíg megtaláltam: az én istenségem attribútuma - a Szuverenitás!" "Én köteles vagyok főbe lőni magamat, mert az én szuverenitásom legfőbb pontja: megölni önmagamat." Przybylski a fordítás korrekciójával is erőteljesen hangsúlyozza, hogy Dosztojevszkij "nem a szabad választást, hanem a szabad választással való egyéni visszaélést értette ezen". Ennek még nagyobb jelentősége lehet, ha figyelembe vesszük Kirillov helyreigazítását, amely a Sztavroginnal folytatott beszélgetésben hangzott el:

"- Eljön az, és emberisten lesz a neve.

- Istenember?

- Emberisten, ebben van a különbség."

Önistenítés, az ember istenítése... Természetesen értjük, miféle háttere lehet e kijelentésnek, itt lehet szó feuerbachi, ateista, "immoralista" összefüggésekről. Ugyanakkor a filozófiai öngyilkosság által istenülni akaró Kirillov kijelentésének és tettének következményét sokan úgy értelmezték, hogy ez fejezi ki az eszmék artikulálásában megmutatkozó, semmitől sem visszariadó orosz elszántságot, ez a végletes antropocentrizmus orosz változata. Az önistenítő alkatot már pontosan leírták, különös tekintettel Leszek Kolakowskira, tudjuk, hogy totalitárius rabságot teremt. Az ember istenítése és az isteni attribútumok bitorlása ezen okfejtés szerint törvényszerűen vezet a karizmatikus személy istenítéséhez, a "bűnös személyi kultuszhoz". Przybylski is hasonlóan gondolkodik, szoros kapcsolatot lát Kirillov beállítottsága és Sigaljov totalitárius utópiája között (az ő fölfogása szerint a "kirillovizmus" csak a "sigaljovizmus" egyik változata), ami a "korlátlan szabadságból" indul ki, de a "korlátlan zsarnokságba" torkollik. Aki így gondolkodik, a keresztény Isten-kép módosításával vagy az antropocentrikus és ateista gondolkodással kapcsolatos minden kísérletről azt tartja, hogy az minden esetben totalitarizmussal végződik. Ez legalábbis nem ilyen magától értetődő, ha a kérdést a különféle életpályák és eszmék története fényében vizsgáljuk.

"A szabadság bűn." Mit jelenthet Hegel e rejtélyes mondata? Nyilvánvalóan "bűn", ha túllép a természet vagy a történelem Isten által többször is szentesített törvényein. Káin bűnét az első ilyen jellegű mitikus kísérletnek tekinthetjük - így fogta föl Byron is, amiben szintén szerepet játszott a gnoszticizmus. Elmondhatjuk, hogy Dosztojevszkij, szokása szerint hihetetlenül kiélezi a szabadság egzisztenciális helyzetét. Vizsgáljuk ebből a szempontból Kirillov öngyilkosságát és Sztavrogin életét, amely szintén öngyilkossággal végződik. Eközben arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Sztavrogin az Ördögök sok szereplője számára mester volt, ezek közé tartozik Kirillov is, aki az önmaga ellen elkövetett bűnre korlátozta magát. Milyenek Sztavrogin bűnei és "bűnei" (azért teszem némelyiket idézőjelbe, másokat meg nem, mert byroni, romantikus származását is szem előtt tartom, abban a világban pedig a bűn nagyon gyakran "bűn", megmarad az ötlet szintjén, de az el nem követett tetteket is mélységes önvád követi). Milyen jelentőségük lehet ezeknek? Föltétlen be kell vezetnünk az "immoralizmus" fogalmát, mert újkori hősei lehetővé teszik számunkra, hogy bemérjük, hol az a határ a morális és az immorális között, amit ők állandóan átlépnek, milyen az a zóna, ahová igyekeznek, amelyet "erkölcsön kívüli" térnek tartanak - "túl jón és rosszon". A nietzschei értelemben vett "nihilizmus" is szóba kerülhet. Nietzsche hívta föl a figyelmet arra, hogy már nem tesznek különbséget az "igaz" és a "hamis" között.

Innen nézve lesz döntő jelentőségű Sztavrogin tudatosan formált biográfiája. "Városunk" lakóihoz - így nevezi őket az Ördögök elbeszélő krónikása - különféle kósza hírek érkeznek Sztavrogin különös, züllött pétervári életéről (például tiszt létére közlegénnyé fokozták le azokért a kilengésekért, de "hatvanháromban egyszer sikerült kitüntetnie magát; kapott egy kis keresztet, és altisztté, azután nemsokára tisztté léptették elő"). Anyja örül annak, hogy ironikusan már-már szükségszerűnek nevezheti a pétervári epizódot. De ő maga és minden érdekelt (márpedig ez utóbbiak - különböző okokból - sokan vannak) úgy érzik, hogy ezekkel az elképesztő kilengésekkel mégiscsak túllépett egy bizonyos határon, ezek nem teljesen "normális" dolgok, vagyis nem igazolhatók teljes mértékben azzal az általánosan elterjedt nézettel, hogy az aranyifjúnak ki kell tombolnia magát.

Sztavrogin így vall röpiratában pétervári időszakáról: "az az ötletem támadt, hogy valamiképpen, mégpedig a lehető legundorítóbban tönkreteszem az életemet". Ezúttal úgy végződött a dolog, hogy feleségül vette Marja Tyimofejevna Lebjadkinát, mert "ennél képtelenebb dolgot el se lehetett képzelni". Amikor visszatért szülővárosába, higgadtnak látszott, de csak egy darabig... "Hercegünk egyszer csak, hirtelen-váratlan, két-három elképesztően pimasz cselekedetet követett el." Azt mondja az elbeszélő, hogy a fenevad hirtelen kieresztette karmait - ezzel a fordulattal írja le "városunk" megdöbbenését, melyet Sztavrogin váratlan bestialitása váltott ki. Ezekben a kilengésekben is volt valami elképesztő, megmagyarázhatatlan. Bár Lebjadkin azt gondolja, Sztavrogin "azért él, hogy bántsa az embereket", "városunk" ítélete szerint "azért kötekedik és sértegeti az embereket, mert élvezetét leli benne", de tudjuk, hogy ez nem elégséges magyarázat a legelképesztőbb tettekre, például arra, hogy megharapta a kormányzó fülét.

Sztavrogin mindezt - mint maga is hangsúlyozta - mindig "szellemi képességei birtokában" követte el. "Én mindig ura vagyok magamnak, amikor akarom." Nem hatalmasodott el rajta a téboly sem hosszabb, sem rövidebb időre; tetteit a legnagyobb tudatossággal követte el; a röpiratban azt kérte, ne a környezet hatásával vagy betegséggel magyarázzák azokat. Tényleg úgy érezte, hogy mindvégig a maga ura. Életművész volt, a "rossz élet" művésze. Maradéktalanul fölemésztette ez az esztétikai törekvés. Miért történt így, magyarázatot adhat erre egyik utóda - André Gide regényalakja, Lafcadio, A Vatikán titka hőse. Nagyon szép, kifogástalanul öltözködő dandy. Gide hangsúlyozza: "Lafcadio olyan visszataszítónak találta a csúnya ruhát, mint Kálvin a hazugságot." Jelmondata: az ember nem teheti jóvá azt, amit elkövetett. Nincs joga retusálni. Ezért becsüli olyan nagyra az esztétikailag formált életet, ezért veti meg az írást. Mert az írás lényege pontosan a javítás, a retus, a visszavonás. Ha már fest, akkor al fresco: a mázolás nem megengedett. Lafcadio csodálja, hogy amit már megtettek, visszavonhatatlan, ezt pedig Sztavrogintól tanulta. A szabadság gyakorlása Lafcadio esetében a nevezetes acte gratuit-be, "indokolatlan tettbe" torkollik. Csak úgy kidobja a száguldó vonatból azt a "derék fajankót". Kiderült, hogy nem mindig a haszon motiválja az embert, vannak érdek nélküli, azaz céltalan tettek, a rossz pedig éppúgy lehet céltalan, mint a jó.

Kirillov szerint Sztavrogin házassága a szegény féleszű nővel "egy megcsömörlött ember újabb kísérlete volt avégett, hogy megtudja, mire lehet juttatni egy tébolyult nyomorékot". Sztavroginnal folytatott beszélgetésében Satov még messzebbre megy: "Tudja-e, hogy miért nősült meg akkor olyan gyalázatosan és galádul? Éppen azért, mert a gyalázat és az értelmetlenség itt már a zsenialitással határos!" Az immoralizmus zsenialitást kíván, olyan életstílusban teljesedik ki, amihez elengedhetetlen a baljós szélsőségekhez szükséges kitűnő művészi érzék és következetesség. Talán Satov érti a legjobban Sztavrogin magatartását. Azt mondja neki: "ó, maga nem a szakadék szélén kódorog, hanem merészen repül fejjel lefelé". Ez annyit jelent: elmegy a végsőkig, nem bizonytalanítja el semmi, maradéktalanul ki akarja aknázni a gonosz lehetőségeit. Ő aztán nem keveri a "rosszat" "jóval". Ugyanígy jár el a kislánnyal, Matrjosával folytatott orgiasztikus kísérlet során is. De a röpiratot is ezért kell megírnia: ez nem egészen "gyónás", bár gyakran nevezik annak, inkább az a célja vele, hogy tette ne hulljon ki az emlékezetből.

Amikor a Pjotr Verhovenszkijjel folytatott beszélgetésben Karmazinov a kor legfontosabb mozgalmát jellemzi, "a becstelenségre való jogra" hivatkozik. Sztavrogin megörül, amikor fülébe jutnak e szavak: "Fején találta a szöget! A becstelenséghez való jog..." A lázadó emberben Camus átfogalmazza a nevezetes passzust, és a "gyalázathoz való jogról" ír, mint az új szemlélet alapjáról. De végül is Sztavroginról mégsem mondhatjuk, hogy mindig él ezzel a jogával. Van, amikor egész másképp viselkedik. Ennek az immoralistának pont az adja a vonzerejét, hogy képes nagyon is becsületes lenni, például amikor a nyilvánosság előtt vállalja a házasságát, vagy amikor elismeri, hogy nem tartotta vissza felesége és sógora gyilkosait. Sztavrogin nem nyomorult lakáj vagy serdülő korú kontesztátor. Lévén immoralista, cselekedeteivel időnként meglepheti az embert - itt a "meglepetés" szó legkülönbözőbb értelmére gondolhatunk egyszerre. De pont most kell föltennünk a kérdést: lehet-e tragikus egy immoralista? Nos, meg kell mondanom, hogy a hagyomány szerint az immoralizmus mint "áthágás" többször is kapcsolatba kerül a tragikummal. (Van például olyan elmélet, mely szerint a tragikus hős "bűnbak", föláldozzák a tilalom megsértéséért, amelyet muszáj volt áthágniuk.) De vajon Sztavrogin esetében is így történik?

Itt föl kell hívnom a figyelmet arra a tényre, hogy - mint már hangsúlyoztam - Sztavrogin minden tevékenysége tudatos, egészen az öngyilkosság előtt írt búcsúlevele híres mondatáig: "Változatlanul senkit sem okolok." Ez a fajta tudatosság a tragikus hős igen fontos tulajdonsága - és ezt Dosztojevszkij is tudta jól. Ezért többször is hangsúlyozza, hogy Sztavrogin nem tébolyodott, bár azt is nyomatékosan közli velünk, hogy sokakat megtévesztett a viselkedése. Egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézetek terjednek a városban arról, hogy beszámítható-e Nyikolaj Vszevolodovics. Azt beszélték róla: "mintha megháborodott volna", de hát ez nem ugyanaz, mintha egyszerűen azt mondták volna, hogy megháborodott. "Épp az a körülmény volt figyelemre méltó, hogy nálunk, az egész városban senki se tulajdonította elmezavarnak ezt a megdöbbentő cselekedetet. Tehát hajlandók voltak feltételezni ugyanilyen cselekedeteket Nyikolaj Vszevolodovicsról mint épeszűről is." "Őrült"? "Tébolyodott"? "Gyalázatosan gúnyt űzött mindenkiből"? "Városunk" találgatásokba merül. Lebjadkin kapitány elképesztő diagnózist állít föl Sztavroginról: "Igen, mondják, őrült; nagyon okos, de alighanem őrült is." Sztavrogin röpiratáról a következőket olvashatjuk: "Valóban azt a látszatot kelthette, hogy őrült ember műve". De hisz... "orvosaink a holttest felboncolása után teljesen és állhatatosan elvetették az elmezavar lehetőségét".

Az lehetett a legmegtévesztőbb, amit Dosztojevszkij hihetetlen tökéllyel kidolgozott: az őrület jeleinek tekinthető tüneteket Sztavrogin mégiscsak kitanulta és szimulálta, hideg fejjel kitalálta és hasonlóképpen produkálta mindezt az életben. Sztavrogin állítólagos tébolya egyszerűen az immoralizmus formája volt. Ez az immoralizmus leginkább ilyen életforma keretei közt mutatkozhatott meg. Amúgy ez összhangban is állna egy bizonyos ténnyel, amelyet nem hallgatnak el "városunkban": "az arca valóban álarchoz hasonlított".

Borzasztó érdekes dolog. Emlékszem arra a jelenetre, arra a pillanatra, amikor egy idegesítő beszélgetés után Sztavrogin a szobájában, a díványon ülve szokásához híven rögtön elalszik. Elalvás előtt vagy ébredés után gyakran hosszasan bámul egy pontot, közben teljesen mozdulatlan. Az említett jelenetben igen hangsúlyos ez a furcsa mozdulatlanság. Anyja rászánta magát arra, hogy belépjen a szobájába: "Egészen meglepte, hogy ilyen hamar elaludt a fia, és hogy így tud aludni, ilyen egyenesen ülve és ennyire mozdulatlanul; szinte még a lélegzetét se lehetett észrevenni. Arca sápadt volt és szigorú, de mintha egészen merevvé dermedt volna; a szemöldöke egy kissé komoran össze volt húzva; határozottan valami lélektelen viaszbábura emlékeztetett. Varvara Petrovna ott állt előtte vagy három percig - lélegzeni is alig mert -, majd hirtelen félelem fogta el; lábujjhegyen kiment, az ajtóban egy pillanatra megállt, sebtében keresztet vetett rá, és újabb szorongó érzéssel, újabb bánattal, észrevétlenül eltávozott." Tulajdonképpen nem is furcsálljuk, hogy az anya keresztet vetett alvó fiára. Nyilván érezte a démon vagy a démonok jelenlétét. Dosztojevszkij azt is tudja, mi történt később a Szép Maszk szobájában. "Még mindig ugyanolyan dermedtségben, sokáig aludt, több mint egy órát; egyetlen arcizma se rezdült, a legcsekélyebb mozgás se mutatkozott az egész testében; a szemöldöke ugyanolyan szigorúan össze volt vonva. Ha Varvara Petrovna ott marad még három percig, bizonyára nem tudja elviselni e letargikus mozdulatlanság nyomasztó hatását, és felkölti." Tehát percről percre erősödhetett volna az a különös érzés, amit Sztavrogin sajátos embertelensége, természetellenes mozdulatlansága, sápadt és halott arca, ez a letargiába dermedt, lélektelen viaszbábu keltett. Mintha valamiféle rettenetes automatává változott volna. Lehet, hogy a mindig maszkot viselő Sztavrogin álmában sokkal inkább "valahol máshol" volt, mint ébren. Ez valami szörnyű hely lehetett, ha figyelembe vesszük, milyen sokan ábrázolták az álmot - különösen a romantikusok - hihetetlenül eleven, szüntelenül változó arckifejezésekkel.

Ki rejtőzik a maszk mögött? Egyáltalán rejtőzik ott valaki?

Pjotr Verhovenszkij szerint a Fény és a Nap, a bujdosó Iván cárevics, aki fölfedi magát a nép előtt, ha eljön az ideje. Sztavroginra alapozza utópiáját. Így kiált föl: "Sztavrogin, maga szép férfi! Tudja-e, hogy szép? Magában épp az a legbecsesebb, hogy néha nem is tudja ezt." Majd bevallja az egyetlen szenvedélyét: "Én szeretem a szépet. Én nihilista vagyok, de szeretem a szépet." Szereti a bálványát, Sztavrogint.

Következzék itt egy kis kitérő a szépség immoralizmusáról (a romantikusok mindig is gyanakvással tekintettek a szépre, csak a modernizmus korában lett kultusz tárgya) és istenítéséről. Az elefántcsontot begyűjtő gyarmatosító, Kurtz, A sötétség mélyén hőse rendkívüli ember - megőrült volna? biztosan őrült? (az elbeszélő, Marlow a következőket mondja állapotáról: "értelme teljesen világos volt", "de lelke őrült volt"3) - az afrikai törzs istene lett. Lenyűgözően szép hangja volt - "súlyosan, mélyből jövőn zengett". Miért hagyta isteníteni magát? "Kurtz különféle vágyai kielégítésénél híjával volt az önmegtartóztatásnak." Az őserdő suttogása "ellenállhatatlanul lenyűgözőnek bizonyult. Éles visszhangot keltett benne, mert legbelsejében üres volt..." "Az őserdő súlyos, néma bűvölete (...) csak ez csalogatta törvényt nem ismerő lelkét a megengedett törekvések korlátain túlra." Conrad olyan író volt, aki igen komoly fenntartásokkal tekintett a "rettentő szenvedélyektől űzött" jellemekre, nem írta meg gyanús apológiájukat, mint André Gide Meztelen és A Vatikán titka című regényeiben.

De térjünk vissza Sztavroginhoz. Nemcsak Pjotr Verhovenszkij és mások magasztalják, hanem Marja Tyimofejevna Lebjadkina is. De történik valami az Éjszaka című fejezetben pontosan leírt találkozás során. Przybylski szerint a "szent bolond" nő birtokában van a léleklátás különleges adományának, és ezen az éjszakán észreveszi, hogy az a férfi, akit mitikus vőlegényének tartott, valójában valaki más: helyette jött, "bitorló", Griska Otrepjev. "Rossz színész vagy te" - mondja Sztavroginnak. Összehasonlítja az igazi "hercegével" és rábizonyítja: "Hasonlítani nagyon hasonlítasz hozzá, talán rokona is vagy... ravasz népség! Csakhogy az enyém: dicső sólyom és herceg, te pedig halálmadár vagy és holmi kereskedőcsemete!" Nehéz lenne élesebben megfogalmazni a leleplező szavakat: gondolatmenete a "sólyom" és a "halálmadár", a "herceg" és a "kereskedőcsemete" szembeállítására épül. Marja Tyimofejevna arra gyanakodik, hogy bitorló áll előtte, nem az igazi cárevics, gyanúja abban a pillanatban kezd erősödni, amikor észreveszi, hogy a herceg "nagyon meghízott", nem sokkal később arcát "galádnak" nevezi. Tehát semmivé vált a szépség. Azt is gyanítja, hogy az átkozott bitorlónak "kés van a zsebében" - mint tudjuk, megérezte, milyen sors vár rá, és azt is, hogy Sztavrogin ehhez néma beleegyezését adta. "Hízása", melyre Marja Tyimofejevna fölfigyelt, az elsődleges nemes vonások elmaszatolódását jelezheti: a herceg aljas és közönséges lett.

Mit jelentsen ez? Azelőtt "más" volt? Nem viselt maszkot, ami már ráragadt az arcára? Vagy ez a maszk az igaz arca? Nehéz lenne pontosan megmondani. De mégis mintha Marja Tyimofejevna, "Isten bolondja", a maga sajátos nézőpontjából tisztán látta volna, mennyire más volt a sólyom, aki a hegyek fölött szállt, és a napba nézett, mint az az ember, aki megjelent nála gonosz szándékkal, noha ezzel még ő maga sem volt tisztában. Leleplezte a csalót, és fölfedte csúfságát. Ez talán az egyik legfontosabb jelenet az Ördögökben, itt kerülnek szembe egymással a legfőbb ellentétpár tagjai, ők személyesítik meg a "hideg őrületet", ami nem őrület, és az "isteni őrületet", ami az igazság őrülete.

Így juthatunk el arra a helyre, ahonnan bemérhetjük magának az írónak a nézőpontját. Ezt nemcsak az elbeszélő-krónikás, hanem a nép "szent bolondja", Marja Tyimofejevna is képviseli. Ebből a perspektívából tárul föl előttünk az, amit "Sztavrogin boldogtalanságának" nevezhetünk, ennek a külső ismertetőjele a "hideg őrület". Nietzsche, aki nagyrészt Sztavroginra alapozta a nihilizmusról szóló elmélkedéseit, a következőket írta: "A nihilizmus normális állapot. - A nihilizmus: céltalanság, nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért? - Mit jelent a nihilizmus? Azt, hogy a legmagasabb rendű értékek elveszítik értéküket" (A hatalom akarása). Pontosan ilyen helyzetbe került Sztavrogin. Hűvös közöny járja át, ez annak a jele, hogy elveszített mindenféle "magasabb rendű" célt, legyen az vallási, erkölcsi, bölcseleti, társadalmi vagy akár az egyéni ambíciókkal kapcsolatos. Csak az köti le, hogy esztétikailag intenzív "rossz" életet teremtsen magának, és ennek megfelelő élményekre vágyik, de végül már ez is egyre kevésbé izgatja. Bár a Lizával töltött szerelmes éjszaka hatására egy pillanatra úrrá lesznek rajta az érzelmek: azt írja Dosztojevszkij, hogy "mélységes szenvedéssel" kiáltott föl. Kiderül, hogy Sztavroginból még nem vesztek ki teljesen az "emberi" érzések. De határozott választ kap Lizától: "Én se vagyok képes semmire, maga sem képes semmire, egy-egy fricska kölcsönösen - és ezzel be is kell érnünk."

Sztavrogin "nem képes semmire", közönye mindenekelőtt az értékek iránti közöny, képtelen választani a jó és a rossz között. Tyihon elmagyarázza neki a "teljes istentagadás" és a "világi közöny" közti különbséget, természetesen az előbbit becsüli többre. Enzo Paci szerint Sztavrogin helyzetének az a legfőbb jellemzője, hogy "számára ugyanolyan értéke van a rossznak és a jónak" (Kapcsolatok és jelentések). Darjának írt búcsúlevelében bevallja: "tudok kívánni jó dolgot cselekedni, és ettől élvezetet érzek; ugyanakkor kívánom a rosszat is, és ugyancsak élvezetet találok benne". Az ilyen immoralizmus lehetővé teszi a megismerést, lehetetlenné teszi a választást. Ez az eset igen jellemző az új tragikus szituációra: megismerés és döntésképtelenség. Ez a probléma már a romantikusokat is gyötörte, de csak Nietzsche fogalmazta meg világosan: az erkölcs összeegyeztethetetlen a megismeréssel, illetve ez utóbbi lehet immorális, sőt, törvényszerűen az. Itt keresendő a tragikus konfliktus csírája - ennek a XX. században lesz hatalmas jelentősége.

Sztavrogin alakjában jelenik meg a tragikum új, modern minősége. Talán épp ezért fogadták olyan nagy ellenállással Dosztojevszkij véleményét hőse, Sztavrogin tragikumáról. A régi tragikus világban az ember istenekkel vagy Istennel viaskodott, szembeállította érveit az érveikkel, értékeit az értékeikkel, szabadságát könyörtelen szükségszerűségükkel és alattomos végzetükkel. Veszített, de nem maradt el a megtisztulás. Most, amikor föllázadt Isten ellen, és kisajátította attribútumait, más területen és egész másképp folyik a harc. "Az ember önmaga szemében rengeteget veszített méltóságából" - erre a következtetésre jut Nietzsche A hatalom akarásában, pedig hosszú időn át "a létezés központja és tragikus hőse volt". Elhagyván Istent, összeroppan magányában a szabadság és a gonosz terhe alatt. Tüntetően semmibe veszi az Istentől belé oltott bűntudatot, megsérti a világ rendjét, és nem tudja megkülönböztetni a rosszat a jótól.

A törvény megsértésével vagy a norma áthágásával együtt járó bűntudaton alapult a tragikus világkép. Amikor helyreállt a rend a meghasonlott világban, gazdagodott a hős tragikus győzelmével és a megújult katarzis lehetőségével. A tragikus bűnt néha "ártatlannak" nevezték, de mégiscsak bűnről volt szó. Jean-Jacques Rousseau az ember integráns "ártatlanságát" hirdette, ezzel aláásta a mélyen gyökerező bűntudatot, és megnyitotta azt a korszakot, amelyben elhomályosodott a tragikum régi fogalma. A forradalmi, szocialista, prométheuszi utópiák elvetették az "eredendő bűnt", önmaga Istenévé emelték az embert, és helyre akarták állítani a nem metafizikai értelemben elvesztett boldog, ártatlan egységet. Az európai eszmetörténetben ezen a ponton lépnek színre az "immoralisták", akik a végletekig fokozzák a korábbi pályájáról eltérített tudat válságát. De egyáltalán nem azzal a céllal, hogy "megváltsák az emberiséget". Vakmerő privát egzisztenciális kísérletekről van szó, el akarnak menni a végsőkig - elvből, az irónia kedvéért, meg akarnak győződni arról, hogy a korábbi stabil horizont mögött csak a puszta űrt találják. De belül Kurtz, A sötétség mélyén hőse is üres volt, s ami "a megengedett törekvések korlátain túl" várt rá, azt maga is kétségbe vonta.

Az "immoralisták" nem érik be annyival, hogy kigondolnak valamit, azt meg is kell valósítaniuk, önmagukat állítják szembe - mint Sztavrogin, mint Lafcadio - az elkövetett tett baljós visszavonhatatlanságával. Így ezek a hősök lehetővé teszik, hogy megértsünk egy különös jelenséget, ami abban a pillanatban lép föl, amikor hatalomra kerül az utópia. Akkor válik teljesen nyilvánvalóvá az a korábban is ismert anomália, hogy az eszmék igen lényeges károsodást szenvednek, ha megvalósulnak a gyakorlatban, az életben. Mindig közbelép valami előre nem látható irónia, valami szuverén és baljós erő. Egyébként az "immoralisták" nem estek kétségbe ettől a rombolástól, pont ez vonzotta őket. Lehet, hogy egyszerűen ők személyesítették meg az elfojtott bűntudat híján minden erkölcsi motivációtól megfosztott új eszmék végső konzekvenciáit. Dosztojevszkij rendkívül érzékenyen reagált a bűnre, a büntetésre és a vezeklésre. Mindig szembe került az "ártatlanság" koncepcióival, melyek Rousseau-ig vezethetők vissza, aki olyan közel állt hozzá ifjúkorában. Az Ördögök világában is ezek a legfontosabb dilemmák. Sztavrogin pontosan Oroszország és Európa közepéből származik. Arra használja a hideg őrületet, hogy létrehozzon valami visszavonhatatlant. Leginkább ebben leli örömét, ha még egyáltalán tud örülni valaminek.

Bűn nélkül, végzet nélkül, az erkölcsi győzelem lehetősége nélkül az ember elveszíti korábbi tragikus identitását. De teremt-e helyette újat? Hisz megmarad neki az egyéni nagyság, tisztában lehet saját helyzetével, fölismerheti az új tragikum kötöttségeit. De lehet-e tragikus alak bűntudat nélkül? Nos, pontosan itt merül föl egy hihetetlenül érdekes probléma. Isten nélkül, akihez mérten a bűn konstituálódik, az egész viszonyrendszer nélkül, amelyben a bűn méltó helyére kerül és megfelelő jelentőségre tesz szert, az "immoralistáknál" mégiscsak visszatér a bűntudat. A modern világban "üres transzcendenciáról" beszélünk. Lehet, hogy ezt a bűnt is "üresnek" kellene nevezni. Visszatér, mint amputáció után a fájdalom. Nem teremt esélyt a katarzisra. De rettenetes fájdalmat okoz.

Sztavrogin helyzete is ilyen. Tudja, hogy tragikus küzdelem zajlik a személyiségében, két eszme, két végső ok harcol benne: az Isten-Ember és az Ember-Isten. Ezt a vitát nem lehet eldönteni, a bűnt - a paradox, üres, de mégiscsak tragikus bűnt az egymással viaskodó hatalmak hordozójának kell viselnie. Azt mondja Milosz, hogy Dosztojevszkijnél jelenik meg "a démonikus erők modern fogalma, melyek kezdetben eszmékként hatnak és így hódítják meg az embereket, akik eszközükké válnak". Az eszme-démonok Sztavroginban találnak szálláshelyet maguknak, ezt a tragikus hős stigmájának is tekinthetjük, természetesen e fogalom modern értelmére gondolunk. Ugyanakkor van itt valami hasonlóság, ami az antik fátum sorsszerű választásaira emlékeztet. A vak végzet kiválaszt egy embert, és az ő személyiségében ütköznek meg az eszmék. Ez azért is döbbenetes, mert a modern ember, mint Sztavrogin, nagy individualista. A benne harcoló démonok még tragikusabbá teszik, mert egyre nő a feszültség "individualizmusa" és a démonok "instrumentalizmusa" között. Innen nézve Dosztojevszkij nem tévedett: Sztavrogin tragikus alak, de egy olyan világban, ahol "mindent szabad", ahol törvénybe iktatják a "becstelenséghez" való jogot, e regényalak a komikumhoz közelít, kihívja maga ellen, és retteg tőle.

Végül is, Dosztojevszkij elmélkedéseitől függetlenül, lehet, hogy Camus-nek volt igaza. Szerinte a fenti dilemmát csak úgy lehet meghaladni, ha az ember heroikus-laikus módon leszámol az istenné válás ködképével: "tanuljunk meg élni és meghalni, s ne akarjunk isten lenni, hogy emberek lehessünk" (A lázadó ember). És még valami: "azt mondják egymásnak, hogy egyikük sem Isten; itt végződik a romantika". Camus olyasmit is értett ezen, hogy itt kezdődik egy sokkal nehezebb, sokkal tragikusabb élet.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.