EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996381. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NABOKOV

Vladimir Nabokov

Szólj, emlékezet!

Tizenkettedik fejezet

2005. április 4.

Tizenkettedik fejezet

1.

Amikor először találkoztam Tamarával - a név összecseng az eredetivel - ő tizenöt volt, én egy évvel idősebb. A helyszín a Szentpétervártól délre eső zord, mégis üde vidék (feketefenyők, fehér nyírfák, tőzeglápok, kaszálók és a pusztaság). A távolban egy háború vonszolta magát. Két évvel később eljött az elcsépelt deus ex machina, az Orosz Forradalom, amelynek következtében el kellett hagynunk e feledhetetlen tájat. Tulajdonképpen már akkor, 1915 júliusában érezni lehetett az orosz költészet úgynevezett "szimbolista" iskoláján - különösen Alekszandr Blok verselésén - a ködös előjeleket, a morajlást a kulisszák mögött, hihetetlen forrongások tüzes leheletét.

Nyár elején, akárcsak mindvégig az azt megelőző nyár folyamán, újra meg újra felbukkant Tamara neve (azzal a színlelt naivitással, ami oly jellemző a sorsra, amikor komolyan veszi a dolgát), hol a mi birtokunkon (Belépni tilos!), hol a nagybátyám földjén (Belépni szigorúan tilos!), az Oredez túlpartján. Láttam a nevet a parki sétány vöröses homokjába karcolva, ceruzával belevésve egy lemeszelt kapufélfába, frissen felróva (de befejezetlenül) egy ősrégi pad fáján, mintha csak a maga titokzatos módján Természet Anyánk próbált volna figyelmeztetni Tamara létezésére. Azon a vészjósló júliusi délutánon, amikor felfedeztem őt, aki mozdulatlanul állt a nyírfaligetben (csak a szeme villant), úgy tűnt, mintha véletlenül csöppent volna a figyelő fák közé, egy mitológiai kinyilatkoztatás csöndes teljességével.

Tamara agyonütött egy bögölyt, miután megvárta, hogy leszálljon, aztán két kevésbé csinos lány után eredt, akik már kiabáltak érte. Nemsokára a folyó feletti remek kilátóról láttam, amint átsétálnak a hídon, kopogtak a fürge magas sarkok, mindhárman matrózkék kabátban, zsebre vágott kézzel baktattak, felszalagozott, virágdíszes fejüket időnként megrázták a legyek miatt. Nem sokkal később kiszimatoltam, hogy Tamara a szerény dácskában (nyaralócskában) lakik, amelyet családja a faluban bérelt. Gyakran lovagoltam vagy kerékpároztam errefelé, és amikor összefutottam az út enyhe kanyarulataiban Tamarával, vakító robbanás váratlan érzete kerített hatalmába (jó időbe tellett, míg szívem visszaugrott a helyére). Természet Anyánk kiiktatta először egyik, majd másik társnőjét, ám augusztusig - petrarcai hűséggel pontosan 1915. augusztus 9-ig, amikor az évszak legragyogóbb délutánján fél ötkor láttam az én birtokháborítómat belépni a szivárványablakos pavilonba - nem gyűjtöttem kellő bátorságot, hogy meg merjem szólítani.

Az idő gondosan kivikszolt lencséin keresztül arca szépsége ugyanolyan közeli, ugyanolyan ragyogó, mint valaha. Alacsony volt és teltbe hajló, de karcsú bokáival, hajlékony csípőjével felettébb bájos. Talán egy csöpp tatár vagy cserkesz vér adta vidám sötét szemének finom hajlatát és virágzó orcái sötét pírját. Arcélét sugárzóan szegélyezte a mogyoróéhoz hasonló világos kis pihe. Dús barna haját hibáztatta, mert rakoncátlankodik és uralhatatlan, azzal fenyegetőzött, hogy megkurtítja, és egy évvel később valóban kurta lett, de nekem mindig úgy jut eszembe, ahogy először láttam, szenvedélyes copfba fogott vastag fonatával, amit a tarkójára hurkolt, és fekete selyemszalaggal kötött át. Ragyogó nyaka mindig meztelen volt, még télen is Szentpéterváron, mert sikerült kiharcolnia, hogy eltávolíthassa az orosz iskoláslányok egyenruhájának fullasztó gallérját. Valahányszor tréfás megjegyzést tett, vagy megcsillantott valamit jelentéktelen költészete hatalmas tárából, orrcimpái lenyűgöző mód kitágultak, amint fújtatott az örömtől. Soha nem tudtam azonban biztosan, komolyan beszél-e vagy éppen tréfál. Nevetése készen fodrozódott, szapora beszéde, görgő, nagyon veláris r-jei, a gyöngéd, lágy villanások alsó szemhéján valóban, minden jellemvonása révületbe ejtő, elragadó volt, és mégis, ahelyett hogy feltárult volna személyisége, minden alkalommal, amikor megpróbáltam kiismerni őt, belegabalyodtam a vonásaiból szőtt remek fátyolszövetbe. Amikor azt mondtam neki, hogy 1917 végén, amint befejeztem az iskolát, összeházasodunk, Tamara csöndesen bolondnak nevezett. Az otthonát csak homályosan tudtam elképzelni. Anyja keresztneve és apai neve (ez volt minden, amit az asszonyról tudtam) kereskedőosztályra vagy klerikális származásra utalt. Apja, aki egy óriási birtok intézője volt valahol délen, mint összeraktam, nemigen törődött a családdal.

Abban az évben korán érkezett az ősz. Augusztus végére bokáig gázoltunk az elhullott levélavarban. Krémszín szegélyű bársonyfekete gyászlepkék lebegtek a tisztások felett. Az oktató, akinek szeszélyes gondjára bíztak engem és öcsémet, az egész évszakot azzal töltötte, hogy a bokrokban bujkált, és a padláson talált régi távcső segítségével minket lesett Tamarával; de fordult a kocka, és egy napon a leselkedőt észrevette a nagybátyám bíbororrú öreg kertésze, Aposztolszkij (mellesleg a kertészlányok nagy bűvésze), aki nagyon szívélyesen jelentette az esetet anyámnak. Anyám nem állhatta a szimatolást, emellett pedig (bár sohasem beszéltem neki Tamaráról), amit csak tudni akart, tudott a románcomról verseim alapján, melyeket dicséretre méltó tárgyilagossággal szavaltam el neki, és melyeket nagy szeretettel külön albumba másolt át. Apám távol volt az ezredénél; ő már kötelességének érezte, miután tudomására hozták a dolgot, hogy feltegyen néhány igen furcsa kérdést, amikor egy hónappal később visszatért a frontról; anyámat azonban tiszta szíve akkor is, akárcsak a későbbiekben, átsegítette a nehéz helyzeteken. Annyival megelégedett, hogy kétkedve, még csak nem is gorombán, megcsóválja a fejét, és utasítsa az inast, hagyjon nekem minden éjjel a kivilágított erkélyen egy kis gyümölcsöt.

Elragadó lánykámat elvittem az erdő mindazon titkos pontjaira, ahol naponta szőttem szenvedélyes álmaimat arról, hogy találkozunk, hogy megalkotom. Egy különleges fenyőligetben aztán minden a helyére került, elhagytam a képzelet szövetét, és belekóstoltam a valóságba. Minthogy a nagybátyám abban az évben másutt tartózkodott, szabadon kóborolhattunk temérdek sűrű, kétszáz éves parkjában, ahol a nagy sétányt zöld foltos kőből készült klasszikus torzók szegélyezték, és a központi kúttól labirintusszerű ösvények sugároztak szét. A vidéki módit követve, "kézlóbálva" sétáltunk. Dáliákat szakítottam Tamarának a murvás út két oldaláról, távol az öreg Priaposztolszkij jóindulatú tekintetétől. Amikor azonban hazakísértem, vagy az otthona felé, de legalábbis a falusi hídig, már kevésbé éreztük magunkat biztonságban. Eszembe jut a faragatlan felirat, amely összekötötte furán becézett keresztneveinket az egyik fehér kapun; az ostoba falusi firkálmánytól nem messze egy közmondás állt: "Az óvatosság és a szenvedély kéz a kézben járnak" - jól ismert szőrös mancs írta. Egyszer egy napnyugtakor, a narancsszín és fekete folyó mellett, egy fiatal dácsnyik (nyaraló), kezében lovaglópálcával, mentében odabiccentett Tamarának; mire ő elpirult, akár egy lányregény hősnője, de csak annyit mondott élénk, gunyoros mosollyal, hogy ez a fickó még életében nem ült lovon. Egy másik alkalommal, amikor az egyik kanyarban kikecmeregtünk a főútra, a két húgom a híd felé farolva majdnem kiesett a nyitott, vörös családi kocsiból féktelen kíváncsiságában.

Sötét, esős éjszakákon mágikus kalcium-karbid-darabokkal töltöttem meg a kerékpár lámpáját, pajzsot vontam egy gyufaszál köré a széllökések ellen, és miután a fehér lángot az üveg rabjává tettem, óvatosan belehajtottam a sötétbe. A lámpám vetette fénykör felismerte a nedves, sima útpadkát a középső tócsasor és a magas fűszegély között. Akár egy imbolygó szellem, úgy fúródott át a halovány fénysugár a kanyar agyagtöltésén, amint a folyó felé vettem utamat. A híd után az út ismét felfelé vezetett, belefutott a Rozsesztvenót Lugával összekötő országútba, és pont a kereszteződés felett, csöpögő jázminbokrok között egy ösvény futott fel az éles meredélyen. Le kellett szállnom tolni a kerékpárt. Amikor felértem a tetőre, fakó fényem átcikázott a nagybátyám néma, leredőnyözött udvarházának hátához tapadó fehér oszlopcsarnok hat pilaszterén - olyan néma és leredőnyözött volt a ház, amilyen ma lehet, fél évszázaddal később. Ott, az árkádos búvóhely egyik sarkában, ahonnan feltörő fényem cikcakkos útját követhette, Tamara várt a széles mellvédre kuporodva, hátát az egyik oszlopnak vetette. Eloltottam a lámpámat, és odabotorkáltam hozzá. Szeretnénk sokkal ékesebben szólni ezekről a dolgokról, ahogy számtalan egyébről is, remélve, hogy dolgaink túlélik a fogságot a szavak ketrecében - ám a ház közelében tolongó ősi hársfák megfojtják Mnémoszüné monológját a nyughatatlan éjben nyikorgó, pihegő hangjaikkal. Zihálásuk aztán alábbhagy. A tornác oldalán az esőcsatornában állhatatosan bugyborékolt a kotnyeleskedő víz. A fákra csepergő eső ritmusát váratlanul megzavaró nesz hallatán Tamara néha vélt léptek irányába fordította fejét; aztán a lankadt fényben - most az eső ellenére is felbukkan emlékezetem horizontján - kivehettem arcvonásait; de rémisztő nem létezett, semmi és senki, és Tamara gyöngéden kisóhajtotta egy pillanatra elakadt lélegzetét, majd újra lehunyta szemét.

2.

Eljött a tél, és vakmerő románcunkat áttelepítették a komor Szentpétervárra. Rettenetes mód éreztük: megfosztottak bennünket az erdei biztonságtól, amelyhez hozzászoktunk. Merészségünk határain túlléptek azok a szállodák, amelyek kellőképpen hírhedtek voltak ahhoz, hogy befogadjanak, parki szerelmi óráink nagy korszaka azonban még nagyon távoli volt. A titoktartás, mely úgy megédesítette vidéki óráinkat, most teherré vált, mégis, egyikünk sem tudott megbékélni a felügyelt találkák gondolatával, légyen ez akár az ő otthonában, akár az enyémben. Következésképpen arra kényszerültünk, hogy bekóboroljuk a város jó részét (Tamara apró szürkeprémes kabátjában, én fehérfoltos karakülprémgallérosan, bársonnyal bélelt zsebemben egy bokszerrel), és ez a szüntelen menedékkeresés különös reménytelenséggel töltött el, viszont előrevetítette a sokkal későbbi és jóval magányosabb bolyongásokat.

Lógtunk az iskolából: elfelejtettem, Tamara hogyan tette; az én eljárásom az volt, hogy a két sofőr valamelyikével megbeszéltem, tegyen ki egy sarkon az iskolához vezető úton (mindketten jó fejek voltak, visszautasították a felajánlott aranyat, a jó fogású ötrubeles érméket, amelyek súlyos, tíz vagy húsz csillogó darabból álló ínycsiklandó hurkában érkeztek a bankból - ma már szabadon megengedhetem magamnak az esztétizáló emlékezést, hiszen büszke emigráns nincstelenségem is a múlté már). Ugyanígy nem volt semmiféle gond a mi csodálatos, messzemenően lekenyerezhető Jusztinunkkal, aki a hívásokat fogadta a földszinti telefonon, száma 24-43, dvadcaty csetire szorok tri; élénken válaszolta, hogy fáj a torkom. Azon tűnődöm, mellesleg, mi történne, ha ebben a pillanatban innen, az íróasztalomtól távolsági hívást kérnék. Nem vennék föl? Nem volna ilyen szám? Nem létezne ez az ország? Vagy Jusztin beleszólna: mojo pocstenyiece! (behízelgő kicsinyítése a "mély tiszteletemnek")? Végül is van néhány világszerte ismert szláv és kurd, aki jócskán meghaladta már a százötven évet is. Apám dolgozószobai telefonszámát (584-51) nem vették jegyzékbe, és osztályfőnököm soha nem jutott semmire, ha megkísérelte kideríteni az igazat hanyatló egészségemmel kapcsolatban, bár néha három napot hiányoztam egyhuzamban.

Közparkok zúzmarás sétányainak fehér csipkehálója alatt sétálgattunk. Összebújtunk a hideg padokon, miután lesöpörtük vastag hóborításukat, majd lehúztuk havas kesztyűinket. Felhajtottuk a múzeumokat. A hétköznapi reggeleken álmosítók voltak, elhagyatottak, és nagyon melegek, kirívó ellentétben a jeges homállyal és a vörös nappal, amely akár egy pírbevont hold, a keleti ablakokban lógott. Felkutattuk a csöndes hátsó termeket, a hiánypótló mitológiákat, amelyekre senki rá sem hederített, rézkarcokat, medálokat, paleográfiai emlékeket, a nyomdászat történetét - és az efféle gyatraságokat. A legjobb felfedezésünk, azt hiszem, egy kis szoba volt, ahol a söprűket és létrákat tárolták; de egy kupacnyi üres képkeret, amely a sötétben váratlanul szétcsúszott és ledőlt, odavonzott egy kíváncsiskodó művészetrajongót, és mi megszöktünk. Az Ermitázs, Szentpétervár Louvre-ja, kiváló zugokkal szolgált, különösen egy bizonyos teremben a földszinten, a szkarabeuszokkal teli szekrények között, Nana, Ptah főpapjának szarkofágja mögött. III. Sándor Cár Orosz Múzeumának két termében (a 30-asban és a 31-esben, az északkeleti szárnyon), amelyek Siskin (Tisztás a fenyőerdőben) és Harlamov (Fiatal cigányfiú portréja) visszataszítóan akadémikus festményeit fogadták be, a magas rajzállványok által lehetőség adódott némi elkülönülésre - mindaddig, míg a török hadjárat egy trágár veteránja rendőrséggel nem kezdett fenyegetőzni. Így kerültünk a nagyszerű múzeumokból a kisebbekbe, például a Szuvorovba; emlékszem a régi vértezetekkel és faliszőnyegekkel, szakadozott selyemlobogókkal telezsúfolt, végtelenül csöndes teremre, ahol néhány felparókázott, súlyos bakancsú próbababa állt őrt felettünk zöld uniformisában. De bárhova mentünk is, néhány látogatás után valamelyik ősz hajú, levedző szemű, filcpapucsos teremőr mindig gyanút fogott, és ismét váltanunk kellett titkos szenvedélyünk színhelyét - a Neveléstörténeti Múzeumba, az Udvari Hintók Múzeumába vagy abba a parányi régi térképtárba vonultunk vissza, amelyet még az útikönyvek sem említenek -, aztán ismét kint voltunk a hidegben, egy óriási kapukkal és állukban karikát viselő zöld oroszlánokkal teli mellékutcában, a "Művészet világának", a Mir Isszkusztvának stilizált havas tájképeiben - Dobuzsinszkij, Alexandre Benois -, amelyek oly kedvesek voltak nekem akkoriban.

Késő délutánokon beültünk a két mozgóképszínház (a Parisiana és a Picadilly) egyikének hátsó soraiba a Nyevszkij sugárúton. Ment a művészet. Amikor benyargaltak a fakókékre festett tengerhullámok, és a habok megtörtek a fekete, emlékezetes sziklán (Rocher de la Vierge, Biarritz - mulatságos, gondoltam, újra látni kozmopolita gyermekkorom tengerpartját), egy különleges gépezet utánozta a hullámverés hangját, nedves susogást idézve elő, amely soha nem ért véget a jelenettel egy időben; három-négy másodpercig kísérte a következő képet, egy felgyorsított temetést, mondjuk, vagy rongyos hadifoglyokat takaros fogvatartóikkal. A fő mozgókép címe gyakran valamelyik népszerű költeményből vagy dalból vett idézet volt, és többnyire elég terjengősre sikerült, úgy, mint a Nem virágzik már kertünkben a krizantém vagy Szíve csak játékszer volt kezében, és játékként zúzták össze. A női sztárok homloka alacsony volt, a szemöldökük fenséges, szemük körül pazar árnyék. Akkoriban Mozzuhin volt a favorit színész. Az egyik híres rendező szerzett Moszkva környékén egy fehér oszlopos udvarházat (a nagybátyáméhoz hasonlót), és ez megjelent az összes filmen, amelyben szerepelt. Mozzuhin a házhoz hajtott divatos szánján, és acélos pillantását az egyik ablak fényeire szegezte, míg állkapcsa feszes bőre alatt rángatózott egy elhíresült kis izom.

Amikor kifogytunk a múzeumokból és mozgóképszínházakból, és még fiatal volt az este, kénytelenek voltunk felfedezni a világ legkomorabb és legtalányosabb városának sivárságát. Szempilláink jeges nyirkosságának metamorfózisában a magányos utcai lámpák fénytörő tüskéjű tengeri lényekké változtak. Amint átvágtunk a hatalmas tereken, különböző építészeti fantomok bukkantak elénk csöndes hirtelenséggel. Jeges borzongás futott át rajtunk, rendszerint nem is a magasság, hanem a mélység járulékaként - szakadék nyílt a lábunk előtt -, amikor fölénk meredtek a fényes gránitból készült hatalmas monolit oszlopok (fényezték a rabszolgák, újrafényezte a hold, és a fényes éjszakai űrben finoman pörögtek), hogy a Szent Izsák-székesegyház rejtelmes gömbölyű idomait hordozzák. Megálltunk mintegy a szélén e veszedelmes kő- és fémtömböknek, és kézen fogva, liliputi megilletődéssel nyújtogattuk nyakunkat, hogy megfigyeljük az utunkon előbukkanó új óriás víziókat - egy palota oszlopcsarnokának tíz ragyogószürke atlaszát, a hatalmas porfírvázát egy kert vaskapuja mellett, vagy a csúcsán fekete angyalt hordozó roppant oszlopot, amely nem is ékesítette, inkább megszállta a holdfényben fürdő Palota teret, és egyre csak ágaskodott, hasztalan törekedve elérni Puskin Exegi Monumentumának talapzatát.

Tamara később azt állította, rosszkedve ritka pillanataiban, hogy szerelmünk nem tudott megküzdeni annak a télnek a feszültségével; valami megtört, mondta. Mindezen hónapok alatt én továbbra is írtam hozzá, neki, róla verseket, két-három költeményt hetente; 1916 tavaszán kiadattam egybegyűjtött műveim - és elborzadtam, amikor Tamara felhívta a figyelmemet valamire, amit egyáltalán nem vettem észre, amikor összekotyvasztottam a könyvet. Íme, ott volt mindvégig az a baljóslatú töréspont, a banális, tartalmatlan ismérv, a sekélyes sugallat, hogy szerelmünk kudarcra ítéltetett, hiszen sohasem tudja visszahódítani a kezdeti pillanatok csodáját, a hársfák susogását és lázas neszét az esőben, a vad vidéki táj könyörületét. Mi több - de ezt abban az időben egyikünk sem látta -, a költeményeim amolyan ifjúkori dolgok voltak, igencsak mentesek bármiféle érdemtől, és sohasem lett volna szabad nyilvánosságra hozni őket. A könyv (amelynek egy kópiája, ó, jaj, mindmáig megtalálható a moszkvai Lenin Könyvtár "zárt raktárán") csak azt kapta, amit érdemelt attól a néhány kritikustól, aki kétes folyóira­tokban ízekre tépte. Iskolai orosztanárom, Vlagyimir Hippius, elsőrangú, bár némiképp ezoterikus költő, akit én roppant mód csodáltam (azt hiszem, tehetségben messze felülmúlta jóval ismertebb unokatestvérét, Zinaida Hippius költőnőt és kritikust), behozott az osztályba egy példányt, és osztálytársaim java részét az önkívületig a derültségbe kergette, amikor izzó szarkazmusával (tüzes ember volt vörös hajjal) szétszedte legromantikusabb soraimat. Híres unokahúga az Irodalmi Alap egyik gyűlésén megkérte apámat, az alap elnökét, adja át nekem üzenetét: szépen kér, hogy soha, soha ne akarjak író lenni. Egy jó szándékú, rászoruló és tehetségtelen újságíró, aki hálával tartozott az apámnak, írt egy förtelmesen lelkes cikket rólam, mintegy ötszáz, túlzott dicsérettől csöpögő sort; az apám még időben elfogta, és emlékszem, míg együtt olvastuk a kéziratot, csikorgattuk a fogainkat és sóhajtoztunk - ez volt a rituálé, amelyet a családunk űzött, ha valami rettenetes ízléstelenséggel vagy tapintatlansággal szembesült. Ez az ügy végképp kigyógyított bármilyen, az irodalmi hírnév iránti sóvárgásból, és valószínűleg ez okozta azt a majdhogynem kóros és nem mindig jogos közönyt a kritika iránt, amely a későbbiekben megfosztott az érzelmektől, amelyeket állítólag minden író átél.

1916 tavaszát jellemző szentpétervári tavaszként látom, amikor felidézek bizonyos képeket: Tamara, aki szokatlan fehér kalapban ül egy küzdelmes iskolaközi focimeccs nézői között - azon a vasárnapon a legragyogóbb szerencse hozzásegített, hogy egyik lövést a másik után védjem ki; a Sándor-kert egyik padjának támláján egy gyászlepke (pontosan egyidős a románcunkkal) sütkérezteti téli álomtól kifehéredett szegélyű, összezúzott szárnyait; a székesegyház harsogó harangjai az éles levegőben, a sötétkéken hullámzó Néva felett, amely kéjesen megszabadult jegétől; a vásár a Lovas őrök sugárútjának konfettivel teleszórt latyakjában a barka hetében, nyikorgó és durranó zsivajával, fajátékaival, a hangos kufárokkal: török édességet árultak és az amerikanszkije zsityelinek (amerikai lakosoknak) nevezett Cartesius-féle búvárt - a parányi üvegkoboldok fel-alá nyargaltak a rózsa és orgonaszín alkohollal töltött üvegcsövekben, akárcsak az igazi amerikaiak (bár a jelző tulajdonképpen a "külföldire" vonatkozott) az áttetsző felhőkarcolók tengelyében, amikor az irodafények kihunynak a zöldes égen. Az utcai izgalomban megrészegített az erdő-mező iránti vágy. Tamara és én különösen szerettünk volna visszatérni régi kísérteteinkhez, de az anyja egész áprilisban habozott, hogy kibérelje-e a tavalyi nyaralót, vagy gazdasági meggondolásból inkább maradjon a városban. Végül, bizonyos feltétellel (amelyet Tamara Hans Andersen kis hableányának lelkierejével vett tudomásul), a nyaraló kibéreltetett, és minket rögtön elborított a diadalmas nyár; íme, az én boldog Tamarám, lábujjhegyre ágaskodva próbál lehúzni egy fürtös ágat, hogy ráncos gyümölcsét leszakítsa, nevető szemgolyóján kering az egész világ és összes fája; napsütésben való fáradozásának sötét foltja megjelenik felnyújtott karja alatt sárga ruhája nyers satungselymén. Belevesztünk a mohos erdőkbe, mesebeli öbölben fürödtünk, örök szerelmet esküdtünk a virágkoronákra, amelyeket, akárcsak az összes orosz hableány, Tamara is annyira szeretett fonni, és ősz elején a városba költözött, hogy munkát keressen (ez volt az anyja által megszabott feltétel), a következő hónapokban egyáltalán nem láttam őt, minthogy teljesen lefoglalt az a fajta változatos tapasztalat, amelyet, hittem, egy elegáns littérateurnek keresnie kell. Akkortájt léptem az érzelem és érzékiség majd tíz évig tartó, féktelen szakaszába. Ha madártávlatból visszanézek, úgy látom magam, mint száz különböző, egyszerre működő fiatalembert, akik mindannyian azt az egy szeszélyes lányt keresik az egyidejű és egymást átfedő szerelmi ügyletek sorozatában, amelyek közül némelyek élvezetesek, némelyek egyenesen aljasak voltak az egyéjszakás kalandoktól az elnyújtott bonyodalmakig és alakoskodásig terjedő skálán, és igencsak sovány művészi eredményt hoztak. A szóban forgó élmény és ezen bájos hölgyek árnya nemcsak használhatatlannak bizonyulnak most a múlt újjáalkotásában, de kellemetlenül meg is zavarják az összpontosítást, és akárhogyan élezem memóriám lencséit, nem emlékszem, Tamara és én hogyan váltunk el. Homályos látásomnak még egy oka lehet: már azelőtt is túl sokszor elváltunk. Azon a vidéki nyáron minden titkos találka után örökre váltunk szét, amikor az éj folyékony feketeségében, az elkendőzött hold és a ködös folyó közötti öreg fahídon megcsókoltam meleg, nedves szemhéját és esőtől dermedt arcát, hogy rögtön vissza is térjek még egy búcsúra - és aztán a hosszú, sötét, ingatag kerékpározás felfelé, lassú, keményen taposó lábam próbálta lenyomni az irtózatos erejű, rugalmas sötétséget, amely nem volt hajlandó odalent maradni.

Mégis emlékszem, szívettépő elevenen, egy bizonyos estére 1917 nyarán, amikor egy télnyi felfoghatatlan különélés után véletlenül találkoztam Tamarával a külvárosi vasúton. Néhány percre két megálló között egymás mellett álltunk egy himbálózó és nyikorgó kocsi előterében, én a mérhetetlen elfogódottság, a megsemmisítő megbánás állapotában, ő egy rúd csokoládét majszolva; módszeresen tördelte a kicsi, kemény darabokat, és az irodáról beszélt, ahol dolgozik. A sínpár egyik felén, a kékes ingovány felett égő tőzeg sötét füstje a végtelen, borostyánszín napnyugta megsemmisülő parazsával keveredett. Megjelent feljegyzései alapján bizonyítható, azt hiszem, hogy Alekszandr Blok is pontosan azt a tőzegfüstöt és szétroncsolódott eget jegyezte le naplójába, amelyet én láttam. Később volt az életemnek egy időszaka, amikor ezt lényegesnek gondoltam, ha eszembe jutott Tamara utolsó, elmosódott képe, amint megfordul a lépcsőn, és rám néz, mielőtt leszáll a jázminillatú, tücsökzengő alkonyban a kis állomáson; ma azonban már semmilyen nem idevágó széljegyzet nem homályosíthatja el fájdalma tisztaságát.

3.

Lenin uralomra jutott az év végén, és a bolsevikok azonmód alárendeltek mindent a hatalom megtartásának; a vérontáson, koncentrációs táborokon és túszokon alapuló rendszer elindult döbbenetes pályáján. Akkoriban még sokan hitték, hogy szembe lehet szállni Lenin csapatával, hogy a márciusi polgári forradalom eredményei megmenthetők. Apám, akit beválasztottak a Tanácskozó Testületbe, amely kezdeti szakaszában próbálta megakadályozni, hogy a szovjetek beássák magukat, úgy döntött, addig marad Szentpéterváron, amíg csak lehetséges, de terjedelmes családját elküldi Krímbe, a vidékre, amely még szabad volt (ez a szabadság mindössze néhány hétig tartott). Két részletben utaztunk, előbb az öcsém és én, majd anyánk és a három kisebb gyerek. A szovjet éra alig egy gyászos hete tartott; még megjelentek a liberális napilapok; és rendíthetetlen nyugalmú apám, míg velünk várt a Nyikolajevszkij pályaudvaron, miután kikísért, leült egy sarokasztalhoz a büfében, hogy folyékonyan fogalmazó, "mennyei" kezével (a tördelők nevezték így, akiket lenyűgözött, hogy műveit szükségtelen javítani) megírjon egy vezércikket a haldokló Recsnek (vagy talán valamilyen szükségállapotból született kiadványnak) azokra a különleges, hosszú papírtekercsekre, amelyek nagyjából megfeleltek a nyomtatási kolumnának. Amennyire emlékszem, azért tettek ilyen hirtelen útra engem és az öcsémet, mert valószínű volt, hogy ha a városban maradunk, behívnak az új "Vörös" hadseregbe. Bosszantott, hogy egy ilyen lenyűgöző vidékre éppen november közepén megyünk, jóval azután, hogy vége volt a begyűjtésnek, mert sosem voltam jó a pillangóbábásásban (bár krími kertünkben a nagy tölgyfa alatt találtam néhányat). A bosszankodásból aggodalom lett, amikor apám, miután kis keresztet vetett mindkettőnk arca előtt, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy könnyen meglehet, veszma vozmozsno, soha többé nem fog látni minket; ezután, trencskóban és khaki sapkában, hóna alatt aktatáskájával, hosszú léptekkel eltűnt a füstös ködben.

Viszonylag elviselhetően kezdődött hosszú utunk délre, még zümmögött a fűtés, a Petrográd-Szimferopol vonat első osztályú hálókocsijában érintetlenek voltak a lámpák, a folyosón egy viszonylag híres énekesnő állt drámai sminkjében, egy csokor barna papírba csomagolt krizantémmal, megkocogtatta az ablaküveget, míg odakint valaki elsétált és integetett, amikor a vonat kisurrogott, anélkül, hogy bár döccent volna, jelezve: mindörökre elhagyjuk a szürke várost. Nem sokkal Moszkva után azonban vége lett a kényelemnek. Lassú, sivár utunk számtalan pontján elárasztották a vonatot és a mi hálókocsinkat a többé-kevésbé bolsevizált katonák, akik a frontról tértek haza ("dezertőröknek" vagy "vörös hősöknek" hívták őket - a megnevezés is csak politikai nézet kérdése). Az öcsémmel az volt a mulatságunk, hogy bezárkóztunk a fülkébe, és meghiúsítottunk minden, a megzavarásunkra tett kísérletet. A kocsitetőn utazó katonák egy része azzal járult hozzá a mulatsághoz, hogy, nem is sikertelenül, mosdóként használta a fülkénk szellőztetőnyílását. Az öcsémnek, aki első osztályú színész, sikerült a súlyos tífusz összes tünetét szimulálnia, ez segített ki, amikor az ajtónk végül megadta magát. Harmadik nap kora reggel egy ismeretlen állomáson kihasználtam a vidám előadások közötti szélcsendet, hogy egy kis friss levegőhöz jussak. Óvatosan végigmentem a zsúfolt folyosón, átlépdelve a horkoló férfitesteken, és leszálltam. Tejszerű köd ülte meg a névtelen állomás vágányát - valahol Harkov közelében jártunk. Kamáslit és keménykalapot viseltem. A sétapálcám, igazi műremek, amely Ruka nagybátyámé volt, világos, gyönyörű szeplős fából készült, a gombja sima rózsaszín korallgömb, aranygyűrűbe fogva. Ha az állomásperon ködében rejtőzködő, tragikus sorsú nyomorultak egyike lettem volna, és látom a puhány fiatal piperkőcöt fel-alá sétálni, bizonyára nem álltam volna ellen a csábításnak, hogy nekiessek. Éppen fel akartam szállni a vonatra, amikor hirtelen megrándult, és elindult; a lábam megcsúszott, és sétapálcám berepült a kerekek alá. Nem ragaszkodtam különösebben ehhez a tárgyhoz (néhány évvel később gondatlanságom miatt el is vesztettem), de néztek, és a serdülőkori amour propre tüze olyasmire késztetett, amit mai énemmel el sem tudnék képzelni. Vártam, míg egy, két, három, négy kocsi elment (az orosz vonatok hírhedt lassan lendültek mozgásba), és amikor végül feltárult a sínpár, felkaptam a sétapálcám, majd a kínosan távolodó ütközők után eredtem. Egy izmos proletár kar, a szentimentális (inkább, mint a marxista) irodalom szabályainak megfelelően segített csatlakozni a rajhoz. Ezek a szabályok álltak volna akkor is, ha lemaradok, mert úgy Tamara közelébe visznek, aki abban az időben költözött délre, és egy ukrajnai falucskában élt, nem egészen száz mérföldre a nevetséges eset helyszínétől.

4.

Tamara hollétéről váratlanul értesültem, úgy egy hónappal azután, hogy megérkeztünk Dél-Krímbe. A családom Jalta közelében telepedett le, Gasprában, egy Koreiz nevű falu mellett. Idegen volt a hely; nem voltak orosz szagok, nem voltak orosz hangok, a minden esti szamárbőgés, ami akkor kezdődött, amikor a müezzin rágyújtott monoton énekére a falusi minaretben (karcsú kék torony, sziluettje kirajzolódott a barackszín ég előtt) kifejezetten bagdadi volt. És ott álltam én, egy mészporos lovaglóúton a mészköves folyómeder mellett, ahol a víz szétváló, kígyózó szalagjai vékonyan siklottak az ovális köveken - ott álltam én, Tamara levelével kezemben. Néztem a meredek Jajla hegységet, amelyet a sötét tauruszi fenyő karakülprémje borított a sziklás hegyoromig; az örökzöld növényzet hegy és tenger közötti bozótos vonalát; az áttetsző rózsaszín eget, amelyen öntudatosan ragyogott a félhold, mellette egyetlen nedves csillag; és az egész művi díszlet úgy hasított belém, mint egy szépen illusztrált, habár siralmasan kivonatolt Az ezeregyéjszaka meséi-kiadvány egy darabja. Hirtelen megéreztem a számkivetettség minden gyötrelmét. Ott volt persze Puskin esete - Puskin, aki száműzetésében itt kószált, a betelepített ciprusok és babérfák között -, és bár az ő elégiái is ezt sugalmazták, mégsem hiszem, hogy túlfűtöttségem póz lett volna. Attól kezdve évekig, mindaddig, míg egy regény megírása fel nem szabadított e termékeny érzelem alól, hazám elvesztése egyenlő volt számomra szerelmem elvesztésével.

Időközben családom élete teljesen megváltozott. Néhány ravaszul a hintőporos dobozba rejtett ékszer kivételével semmink sem maradt. De ez volt a kisebb baj. A helyi tatár kormányt kisöpörte a vadonatúj szovjet, és mi a teljes bizonytalanság abszurd és megalázó érzésében éltünk. 1917-18 telén és a szeles és ragyogó krími tavaszban mindvégig ott toporgott körülöttünk az értelmetlen halál. A fehér jaltai mólón (ahol, emlékezhetnek, Csehov A kutyás hölgy című művének hölgye elvesztette lornyettjét a nyaraló tömegben) minden második nap Szevasztopolból e célra importált kemény bolsevik tengerészek súlyokat erősítettek különböző ártalmatlan emberek lábára, aztán lelőtték őket. Az apám, aki nem volt ártalmatlan, néhány veszélyes kaland után ekkoriban csatlakozott hozzánk, és a tüdőspecialisták e vidékén orvost mímelő álruhát öltött, anélkül hogy megváltoztatta volna a nevét ("egyszerű és elegáns" - mondta volna egy sakkelemző, ha a sakktáblán tett effajta lépésről beszél). Egy jelentéktelen villában laktunk, kedves barátunk, Szofia Panin grófnő bocsátotta rendelkezésünkre. Bizonyos éjszakákon, amikor a gyilkosok közeledésének rémhíre a szokottnál riasztóbb volt, családunk férfi tagjai a ház körül járőröztek. Az oleanderlevelek karcsú árnyéka gyanakvóan lengett a tengeri szellőben a sápadt falon, mintegy valamire célozva, fitogtatva óvatosságát. Volt egy vadászpuskánk és egy belga automatánk, semmibe vettük a dekrétumot, miszerint bárki a helyszínen kivégzendő, ha jogtalanul tüzelőfegyvert tart magánál.

A véletlen a mi oldalunkon állt; semmi nem történt velünk, leszámítva a januári éjszaka rémületét, amikor egy bőrökbe és szőrmékbe bugyolált, zsivány jellegű figura kúszott közénk, de kiderült, hogy csak korábbi sofőrünk, Ciganov az, aki semmibe véve a fáradtságot, ütközőkön és teherszállító kocsikon, Oroszország hatalmas, fagyos és vad területein átvágva megtette ezt az utat Szentpétervárról, kizárólag azért, hogy eljuttassa hozzánk a jó barátunk küldte, nagyon örvendetes, váratlan pénzösszeget. Elhozta a szentpétervári címre érkezett postánkat is; ezek között volt Tamara levele. Egy hónapnyi itt-tartózkodás után Ciganov úgy nyilatkozott, hogy a krími színfalak untatják, és eltávozott - elindult vissza északra a hosszú úton, vállán az óriási, olyan cikkeket tartalmazó tarisznyával, amelyeket boldogan odaajándékozunk neki, ha tudjuk, hogy erre vágyik (volt a zsákjában nadrágakasztó, teniszcipő, hálóing, egy ébresztőóra, vasaló és számtalan hasonlóan nevetséges tárgy, amelyről már megfeledkeztem), ezek hiányára fokozatosan derült fény, illetve bosszú szándékával felhívta rá a figyelmet egy vérszegény szolgálólány, akinek sápadt bájait Ciganov szintén learatta. Talán különös, de Ciganov meggyőzött arról, hogy anyám drágaköveit a hintőporos dobozból (egyből felfedezte, hogy itt rejtegetjük) a kertbe tegyük át, a sokoldalú tölgy alá ásott gödörbe - és az ékszerek ott voltak eltávozása után is.

Aztán, 1918 egy tavaszi napján, amikor a sötét hegyoldalt már a virágzó mogyorófák rózsaszín pöfetegei élénkítették, eltűntek a bolsevikok, és helyüket átvette egy magányos, csöndes német hadsereg. A hazafias oroszok gyötrődtek a honi kivégzőktől való megszabadulás ösztönszintű megkönnyebbülése és az érzés között, hogy szabadulásuk idegen - ráadásul német - megszállóknak köszönhető. Ez utóbbiak azonban Nyugaton éppen elvesztették a háborút, és lábujjhegyen jöttek Jaltára, szerény mosollyal, egy szürke kísértetekből álló hadsereg, amelyet könnyű volt egy hazafinak semmibe venni, és semmibe is vették őket, leszámítva a halk, meglehetősen hálátlan kuncogást, amely a park gyepén megjelenő bátortalan FŰRE LÉPNI TILOS feliratokat kísérte. Néhány hónappal később, miután megjavították a komisszárok által elhagyott villák csőhálózatát, a németek is sorjában eltűntek; keletről beszivárogtak a fehérek, és nemsokára harcolni kezdtek a Vörös Hadsereggel, amely északról támadt Krímre. Apám a Tartományi Kormány igazságügy-minisztere lett, a székhely Szimferopolban volt, családját pedig Jalta mellett, a livádiai területeken, a cár korábbi birtokain szállásolták el. A fehér uralom alatt álló városokhoz kötődő önhitt, lázas vidámság visszahozta - bár durvább változatban - a békeidők kényelmét. A kávéházak remekül kerestek. Az összes színház virágzott. Egyik reggel egy hegyi ösvényen váratlanul egy lovaggal találkoztam, cserkesz népviseletben volt, feszült, verejtékes arca fantasztikus sárgára festve. Dühösen rángatta lovát, amely ügyet sem vetve gazdájára, igen céltudatosan baktatott lefelé a keskeny ösvényen, akár a mulatságból távozó, sértődött ember. Vágtában menekülő lovat már láttam, ám sétálva menekülőt még soha, és meglepetésem csak fokozódott, amikor a szerencsétlen lovasban felismertem Mozzuhint, akit Tamarával annyiszor megcsodáltunk a filmvásznon. A Hádzsi Murat című filmet (Tolsztoj a gáláns, a lovakat betörő hegyi vezérről szóló története alapján készült) itt, a tartomány hegyi legelőin próbálták. "Fogjátok le ezt az átkozott vadállatot (Gyerzsitye prokljatoje zsivotnoje)" szűrte a fogain keresztül, amint meglátott, ám szerencsémre ugyanabban a pillanatban csikorgó-zúduló kövek robajával befutott két valódi tatár, és én tovább baktathattam lepkehálómmal a felső sziklaszirtek felé, ahol a Hyppolite Grayling fekete-tengeri alfajai vártak.

Azon az 1918-as nyáron, a délibábos ifjúság szerény kis oázisában, az öcsém és én gyakran meglátogattuk a tengerparti Oleiz birtok tulajdonosait, egy barátságos és különc családot. Hamarosan csipkelődő barátság fejlődött ki a velem egykorú Lidia T. és énközöttem. Itt mindig sok fiatal volt, napbarnított, karkötős üde szépségek, egy ismert festő, Sorin, színészek, egy férfi balett-táncos, a Fehér Hadsereg vidám tisztjei, akik közül nemsokára meghaltak néhányan; a tengerparti hancúrozás, az esti mulatság, a tábortűz, a holdfényes tenger és a krími Muscat Lunel bőséges készletének velejárójaként folyt a szerelmes évődés; mindeközben, e frivol, dekadens és némiképp valószerűtlen díszletek között (szerettem azt hinni, hogy ez majd elővarázsolja Puskin egy évszázaddal korábbi krími látogatásának hangulatát), Lidia és én egy magunk kitalálta oázisjátékot játszottunk. Az alapötletnek megfelelően egy életrajzot parodizáltunk, kivetítettük a jövőre, és így az igencsak álságos jelent valamiféle lebénított múlttá alakítottuk át, mintha csak egy tétova emlékiratíró idézné fel gyámoltalan ködfátyolba burkolózó ifjúkori találkozását egy nagy íróval. Így például, akár Lidia, akár én (véletlenszerű ihlet kérdése volt) azt mondta az erkélyen vacsora után: "Az író szeretett kimenni az erkélyre vacsora után", vagy: "Mindig eszembe jut a megjegyzés, amit V. V. tett egy meleg estén: Meleg esténk van - mondotta", vagy még ostobább módon: "Szokása volt rágyújtani, mielőtt elszívta volna a cigarettáját" - mindezt felettébb tűnődő, emlékező buzgalommal, amely pokolian mulatságosnak és ártalmatlannak tűnt számomra abban az időben; most azonban - most azon kapom magam, hogy elgondolkodom: vajon nem sértettünk-e meg akaratlanul is egy perverz, acsarkodó démont.

Mindezen hónapok alatt, valahányszor a posta eljutott Ukrajnából Jaltára, mindig kaptam levelet az én Cynarámtól. Nincs rejtélyesebb annál, ahogyan a levelek, elképzelhetetlen küldöncök védelmében, a polgárháború érthetetlen zűrzavarában keringenek; de valahányszor, éppen ennek a zűrzavarnak köszönhetően, szünet állt be levelezésünkben, Tamara úgy viselkedett, mint aki a kézbesítést ugyanolyan egyszerű természeti jelenségnek minősíti, mint az időjárást vagy az árapályt, amelyre embernek nincs hatása, és megvádolt, hogy nem válaszolok, noha tulajdonképpen egyebet sem tettem, csak egyre neki írtam, mindezen hónapok alatt rá gondoltam, számtalan árulásom ellenére.

5.

Boldog a regényíró, akinek sikerül egy valódi fiatalkori szerelmes levelet megőrizni a szépprózai műben, beleágyazva, akár golyót a petyhüdt húsba, odaerősíteni a hamis életek közé. Bárcsak így tartottam volna meg egész levelezésünket! Tamara levelei lankadatlanul szellemidézték azt a vidéki tájat, amelyet mindketten olyan jól ismertünk. Bizonyos értelemben távolságtartó, ám csodálatosan tiszta, antifonás válaszokat adott arra a sokkal kevésbé kifejező lírára, amelyet hajdanán neki ajánlottam. Korántsem dédelgető szavakkal - nem tudom megfejteni eszköztárának titkát -, gimnazista lányos prózája képes volt panaszos erővel felidézni a nedves levelek minden fuvallatát, minden egyes ősz rozsdázta páfránylevelet a Szentpétervár környéki tájban. "Miért éreztük magunkat oly boldognak, amikor esett az eső?" - kérdezte egyik utolsó levelében, visszatérve a tiszta retorika legegyszerűbb forrásához. "Bozse moj" (mon Dieu - inkább, mint "Istenem"), hova lett mindez, a távoli, a tiszta, a megnyerő (Vszjo eto daljoko, szvetlo, milo - oroszul itt nincs szükség főnévre, mert e semlegesnemű jelzők helyettesítik az elvont főneveket az üres színpadon, félhomályban).

Tamara, Oroszország, a régi kertekbe beleolvadó vad erdő, északi nyírfáim és fenyveseim, anyám látványa, aki négykézlábra ereszkedik, hogy megcsókolja a földet, valahányszor visszatértünk nyáron a városból vidékre, et la montagne et le grand chene - mindezek olyan dolgok, amelyeket a sors egy szép napon hebehurgyán batyuba kötött, és belökött a tengerbe, teljes mértékben leválasztva engem gyerekkoromról. Mindezek ellenére azon tűnődöm, vajon valóban van-e mit mondani a jobban érzéstelenített sorsokról, mondjuk az idő sima, biztonságos, kisvárosi folyamatosságáról, a távlatok hiányának primitívségével, amikor ötvenévesen az ember még mindig gyermekkora deszkaburkolatú házában lakik, és valahányszor kitakarítja a padlást, ugyanabba a barna iskoláskönyvekből álló kötegbe botlik a később felhalmozott halott dolgok mellett; ahol nyári vasárnap reggeleken a felesége megáll a járdán, hogy egy-két percig elviselje azt a borzalmas, locsogó, festett hajú, templomfüggő McGee asszonyt, aki még 1915-ben a csinos, rakoncátlan Margaret Ann volt, mentaillatú és fürge ujjú.

Visszatekintve, az, hogy megtört a sorsom, lehetővé tett számomra egy olyan sóvárgást, amelyet a világért nem mulasztottam volna el. A Tamarával való levélváltásom óta a honvágy mindig érzékeny és sajátságos ügy lesz számomra. Mostanában nosztalgia és hazafiság szempontjából ugyanannyira kevéssé - vagy akár ugyanannyira erősen - érint a jajlai összekuszált fű, egy uráli szurdok vagy az arali sólapályok érzéki képe, mint mondjuk, Utah; de mutassatok nekem bármit bármelyik kontinensen, ami Szentpétervár környékét idézi, és a szívem elolvad. Elképzelni sem tudom, milyen volna újra látni hajdani tájaim. Néha azt gondolom, hamis útlevéllel, felvett néven újra meglátogatom e vidéket. Meg lehetne tenni.

De nem hiszem, hogy valaha is megtenném. Túl tétlenül és túl sokáig álmodoztam róla. Hasonlóképpen jártam, amikor tizenhat hónapos krími tartózkodásom második felében azt tervezgettem, hogy beállok Gyenyikin hadseregébe, nem is azzal a szándékkal, hogy egy fejpáncélos harci ménen lovagló ülésben becsörömpöljek Szentpétervár macskaköves külvárosába (szegény Jurijom álma volt), inkább azért, hogy megtaláljam Tamarát az ukrajnai kis faluban, ám mire döntöttem, felbomlott a hadsereg. 1919 márciusában a vörösök áttörtek Észak-Krímben, és megkezdődött a bolsevikellenes csoportok viharos evakuálása különböző kikötőkből. Szevasztopol öblének üveges tengerén, a partról érkező vad gépfegyverropogásban (a bolsevik csapatok éppen elfoglalták a kikötőt), Konstantinápolyba és Pireuszba indultunk a családommal egy kicsi és hitvány görög hajón, a Nagyezsdán (Remény), egy szállítmány szárított gyümölcs mellett. Emlékszem, cikkcakkban haladtunk ki az öbölből, én pedig próbáltam koncentrálni a sakkjátszmára apámmal - az egyik ló elvesztette a fejét, a hiányzó bástyát egy zseton helyettesítette -, ám azt az érzést, hogy elhagyjuk Oroszországot, teljesen elhomályosította a gyötrelmes gondolat: vörösök ide vagy oda, Tamara levelei továbbra is jönni fognak Dél-Krímbe, csodás és hiábavaló módon, egy számkivetett címzettet keresnek, aztán gyöngén tovalibbennek, ahogyan a rémült pillangók, akiket idegen területen, alkalmatlan magasságban, szokatlan növényvilágban engedtek szabadon.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.