Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Csányi Erzsébet
„Szoknyád meg fölöttem ernyővé táguló égboltom legyen"
(Marsall László)
1979. augusztus 15.
Milan Komnenić és Marsall László a maguk sajátos égboltú ero-tikus költészetének mai modem alkotói. Más-más reflexek és képzetkörök aktivizálódnak verseikben, de érdekes összecsendülések is föltünedeznek e költészetekben.
Marsall László verseiben a társkereső űzöttség érzéséről, hiányok és jelenlétek látomásairól, a szerelem lelki tüneteiről meditál intellektuális és játékos módon. Olykor az öröm zivatarában ázkolódik a meglelés és megőrzés mozdulatával az elragadtatott egzaltáltság szó-tehetetlenségéig, költészetet sem tűrő hevéig. Fölépülő, kiteljesedő, lelkes, tiszta terekről induló öröm- és bol-dogság – hátterű szomorkodás kanyarog e versekben – mélyen, de tragikum és végzetesség nélkül. A szerelem lélegzetelállító, életetelállító élménye tükröződik:
Minek lélegeznem, ha szeretlek,
ébredeznem aludnom innom ennem,
…
s mondanod: „szeretlek” – ha szeretlek,
s kérdeznem: „szeretsz-e?” – ha szeretlek,
ha csupán csak szeretlek – minek?
Humor, gúny és öngúny színezi ezt a szerelemhez való gyöngéd viszonyulást, s teremti meg legerőteljesebb sorait: „Fúródjam inkább én bele, tűzkullancsfej,/ mint kecskebékába légpuska-golyó,/ nyúlánk teste hiányának légüres terébe”.
Marsall László absztrakt gondolkodásra hajló költő, versmondatai bonyolultak, szófűzése akrobatikus, s ezáltal hangneme filozofikus emelkedettségű. Kötőjeles szókomplexumok, sok igéből képzett főnév, birtokragokkal alkotott új fogalmak (pl. tebennemedben) alakítják ki eredeti és jellegzetes nyelvezetét. Ezen a nyelven mondja el erotikus élményeit is, az érzékit finom, értelem-szőtte, szerelem-fűtötte képzeteken át közelíti meg.
Milan Komnenić költészetében egy radikálisan sarkított, újszerű és érvényes költői magatartás rajzolódik ki. Szemléletbeli újdon-sága esztétikailag is gyümölcsözik. Verseiben az egzisztenciális próbatételeken átesett ember kiteljesedett érzékisége működik. Világát már nem vonják be a hamvas szerelmek dilemmái, a figyelmet, érzelmeket felfokozottságukban is megbénító-megpuhító élményiség. Mindezeken túl megmarad az ítélni- és átélni képes szenvedély, mely már biztonsággal mondhatja ki azt is, hogy: ,,ő az én menedékem, s utána már nem leszek”.[1]Létszük-séglet marad hát a szerelem, csakhogy az élet halmozódó ki-hívásai, mindinkább kirakodó képkockái sarkítják, pontosítják. Nem szerelmes izgalmakról, kéjekről van már e versekben szó, hanem egzisztenciális megtartóerő megleléséről. Agresszivitás kell ehhez a küzdelemhez a teljességért: a pillanatnyi megsem-misülés-érzetben kiteljesedő létért. Teljesség kell, nemcsak gyö-nyör. A menedék azért az, mert az egészet őrzi, élet és halál forrásvidékét, a megmártózást a szennyben, a kínokban, a nem-létben is: „szürcsölöm a bozótban ezt az osztrigát/, lerészegedek ettől a szakállas nihilizmustól”.
A Hajnalban szerettelek... kezdetű versben bontakozik ki legexpresszívebben ez a groteszk, felajzott valóság a fiatalság és a forradalmiság robbanó erői utáni nosztalgia hevétől áthatva. A vad párzást illúzióromboló részleteivel együtt mint teljes létkört idézi meg a költő, keserű-fájdalmasan perlekedve az elmúlással máris elmerült, elenyészett önmagunkért, szenvedélyeinkért, az életért. A véres szeretkezés a „párizsi derengésben” az egész világ kozmikus bekebelezésévé, szétbomlasztásává tágul a vers folyamán. Férfi és nő viszonya az ember és a világ relációjává transzponálódik, melyben így az élet megismerésére és birtoklására fordított hatalmas erőözönök a nő felé irányulnak s izgatóan benne összpontosulnak. Groteszk hasonlatok, helyzetteremtő va-lóságelemek kijózanító beütésein és rombolásában is az élet-igenlés, a szétzúznivalóságában is szeretett kedves ellentétein nyugszik e vers távlata: az emberi létezés mozgalmas megidézése.
A nő e világban mint a természet öntudatlan és ezért elpusztítha-tatlan létezője, nőstényi nyerseségével és erőivel győzelemre pre-desztinált. Ezért ostromolja e „forrást”, „ágyúcsövet”, ezt a ,,bugyellárist”, „szívókagylót”, ezt a „meredélyt” a kívül-maradott, a támadásra ítélt, a mindenségben, a létben megfürdeni akaró. Hallgass meg... kezdetű versében bibliai emelkedettséggel tá-rulnak föl a nőiséghez, mint a léthez, a mindenséghez fűződő szálak szövevényei, amelyek lényegében az erotikumból táplálkozók. Az erotikum védelme hát e versben ismét a kiteljesült élet védelme:
és körmöddel vésd be a Vágy mindenhatóságáról szóló
rendeletet
és ólmot önts a Lehetetlennel való kapcsolataink szögeibe...
...darabold szét
a bágyadt tengődést...
...légy ondóval behintve
mint a Kánaán földje...
sikoltás vagy a bensőnkből az élethez
és a ragyogáshoz és mindenkoron az leszel...
Komnenić verseiben ez a szükség, ezek az energiák nem lágyul-nak „költészetté”, érintésük megdöbbentő hűséggel fejezik ki az érzelmek és szenvedélyek építő és eróziós munkáját.
Képei – megteremtve egy sajátos erotikus nyelvet – élénk színű metafora-halmazok, intellektuális bonyolításoktól, elidőzésektől mentesek. Képzetkörét, metaforikus nyelvét a növény- és állat-világból meríti, s erre fordítja le, alkotja meg a nőiség sajátosan látott testi-lelki szépségét.
A két költő viszonyulásának eltérő vonásai az eddig leírtakból is érzékelhetőek. Komnenićnál az erotikum, a nemiség, s külön a nőiség önállósuló, alapvető, energikus szimbólummá szélesül. A nemi viszonynak, mint a természetes emberi tevékenységek egyikének, az erotikus vágyenergiáknak vad expresszivitása, szépsége ragadja meg. Csak a testiségről szól, a szerelmet is cipelő fiziológiai kötődésről, s így messze elkerüli a szerelmi köl-tészet közhelyszerűségeit és nyűglődéseit.
Marsall Lászlónál az erotikum nem válik létértelmező ponttá. Két ember harmonikus kiteljesedése, „vörösörömgömbje” marad, melynek szüksége van a szerelem díszleteire. A boldogság és kielégülés miatt ezek a leírások nem érhetik el a Komnenić-versek nyitott mozgalmasságát.
A két költészet metaforavilágában találhatók közös képzetek, mint a szívókagyló (Komnenić), és a „sós és síkos kagyló” (Marsall). Mindkettőjüknél felmerül a bárka/hajó fogalma. Az idézet némi szemléletbeli hasonlóságokra is utal:
...megvénül! s mint öblös kanca-bárka,
a Hármashatárhegy csúcsán fennakad,
s míg savanykás tatja elszivárog,
párzás közepette nagyokat böfög.
(Marsall)
...majd az olajbarna arcú jón szüzeket
vezetik ki...
…
és más rabnők nyáját, kiknek fara
mint a fedélzetek...
(Komnenić)
(A fordítások tőlem.)
[1] (A fordítások tőlem.)