Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NŐ - VÉR

Radics Viktória

SZÍVSEBZÉS SZT. TERÉZ

MOZAIKTÖREDÉK*

1998. május 1.

Három nővér vágta ki lopva Szent Teréz szívét a már négyéves tetemből. Elrejtették, áradó illata azonban elárulta őket. Példás büntetést szabtak ki rájuk, a romlatlan szívet pedig elvették tőlük, és egy kristályüveg ereklyetartóba zárták, ahol évszázadokig megmaradt. A tizenkilencedik század végén meg is tisztogatták, az elhomályosult kristályüveget pedig kifényesítették. "A szív körülbelül 10 centiméter magas, fölül 4 centiméter, alul pedig 1,5 centiméter széles. Felső részén szembetűnő módon meglátszik rajta ama sebnek forradása, amelyet a szeráf nyila ejtett rajta. Elül a seb valami 3-4 centiméter széles s égési nyomok láthatók rajta, mintha tüzes vassal égették volna ki. A hátsó részén, valamivel mélyebben kis nyílások láthatók, amelyek, úgy látszik, a nyílhegy szúrásainak felelnek meg." <>Ávilában, Teréz szülővárosában, a Szt. Tamás-kápolnában nyugszik Tomás de Torquemada, a spanyol inkvizíció atyja, Katolikus Izabella gyóntatója, a történelem talán leghitetlenebb Tamása, aki aztán valóban élő sebekben vájkált. Aszketikus ember volt, önsanyargató, sohasem evett húst, és mindig dominikánus szerzetesi csuhában járt; palotában lakott, több száz fegyveres katonával vette körül magát, és kardcsörtető lovascsapat kíséretében utazgatott. A királyi pár, a pápa és Isten áldásával végzett, mindazonáltal autonómiára törekvő tevékenysége idején nn eretneket küldtek máglyára és nnnn zsidót vagy marranost üldöztek el. Csak ebből a kasztíliai kisvárosból, Ávilából nnn1 zsidó kézműves és kereskedő, a lakosság fele fogta menekülésre a dolgot, amikor kihirdették a kötelező megkeresztelkedés ediktumát. Hisz az áttért zsidók kezelése, megtérésük tökéletesítése a Szent Hivatal legfontosabb föladata volt. A zsidók és a mórok csak attól fogva tartoztak az inkvizíció "munkakörébe", miután felvették a katolikus vallást; ezért mindenekelőtt áttérésre kellett őket bírni, aztán következhetett az érdemi lelki megmunkálás. Az áttért zsidó, a judeoconversos előtt ismét hasonló alternatíva állt: vagy kipusztul, elpusztul, pusztul innét, vagy kipusztítja magából maradék mivoltát. A Santo Oficio nem erőszakkal akarta kikényszeríteni a hithűséget; őrjítő alternatívák közé fogta az emberek fejét, aztán a kétségbeesés tetőfokán rávezette a pácienst a megigazulás útjára. Az élő szívre akart ugyanis hatni. <>

Teréz apai ági ősei is zsidó kereskedők voltak (miként Torquemada is zsidó családból származott); nagyapja toledói posztókereskedő és bankár, aki 1485-ben, amikor a városban közhírré tették a bűnbocsánat ediktumát, a bajt megelőzendő, önként (mint espontaneados), töredelmesen meggyónta az inkvizíciónak, hogy judeoconversosként titokban megkeresztelkedése után is ápolta ősi vallását. Így alkalmat adott arra, hogy a katolikus egyház irgalmat gyakoroljon fölötte. Nyilván valamilyen módon (aranyban) megfizetett, és fiaival együtt levezekelt. Eztán felvette keresztény nejének vezetéknevét, és sikerült költött lovagi címet vásárolnia magának. Fia is előnyös házasságot kötött: második felesége, Teréz és még nyolc gyermek anyja cristiana vieja, régi keresztény családból származó, nemes úrilány volt. Egy másik fia a világtól elzárkózott, spirituális életet élt, és öreg korában belépett a Jeromos-rendbe, a judeoconversosok ideiglenes menedékhelyére. Tőle kapta az ifjú Teresita Francisco de Osuna Abecedario espiritual című aszketikus munkáját, mely a tiszta kontemplációról szólt. "Így elkezdtem gyakorolni az egyedüllétet, a gyakori gyónást, s mesteremül fogadva el ezt a könyvet, ráléptem a belső imádság útjára"- emlékezik majd vissza életének e fordulópontjára. Különös napokat tölthetett e "komoly felfogású és nagyon erényes" nagybátyjánál, aki "beszélni alig is tudott másról, mint Istenről és a világ hiúságáról"; berzenkedett is tőle, amikor unalmas szent könyvekből kellett felolvasnia a bácsikának, melyek, mint írja, nem voltak a szája íze szerint valók, s csak színlelte az érdeklődést, hogy a kedvére tegyen. Hisz nem is olyan rég még a lovagregények olvasásába részegedett bele, sőt bátyjával állítólag játékból fabrikáltak is egyet, de atyjuk, don Alfonso hidalgo rossz szemmel nézte ezt a szórakozást. Az említett kontemplációs könyv, melyet a hittudósok a veszélyes könyvek közé soroltak és eltanácsolták tőle a jámbor hívőt - nemsokára számos lovagregénnyel együtt indexre is kerül -, később mégis megfertőzte az ifjú novíciát. <>

Az 1486 eleji toledói auto de fén hétszázötven mindkét nembeli vezeklő gyülekezett, közöttük a város sok előkelő polgára és tekintélyes hivatalnoka. Fedetlen fővel, mezítláb, meg nem gyújtott gyertyával kezükben, a felhergelődött tömegtől körülvéve, hosszú menetben vonultak át a városon a székesegyházhoz, melynek kapuja előtt egy szerzetes állt, aki a kereszt jelével illette homlokukat e szavakkal: "Fogadjátok a kereszt jelét, amelyet megtagadtatok és amelyre méltatlanok lettetek.ö Bent a templomban egyenkint nevükön szólították őket, és felolvasták jegyzékbe foglalt bűneiket. Sokan összes vagyonuk elkobzására és polgárjoguktól való megfosztásra ítéltettek, továbbá arra, hogy örökre csak darócruhát viselhetnek; hat egymást követő pénteken önmagukat korbácsolva kellett végigmenetelniük a városon. Ugyanez év tavaszán még kilencszáz önkéntes vezeklőnek irgalmaztak meg így. Ötvenhárom marranos pedig, mint javíthatatlan negativo, máglyán végezte.

Mint érett nő, Teréz leveleiben virágnyelven "főangyalnak" és "angyaloknak" nevezte az inkvizítorokat, és igyekezett jó kapcsolatokat fönntartani velük. Nagy nevetésekkel védekezett a félelem ellen; a szenteltvizet meg a nevetést tartotta a legjobb ördögűző szernek; tőlük, írja, csak olybá tűnnek ezek a gazok, "mint a legyek". Vizsgálta és sanyargatta ő magát eleget nap mint nap; saját szavai szerint önmagát jelentette volna föl, ha hit dolgában kivetnivalót talál a lelkében, ha pedig mások találják föladni, legföljebb vértanúhalált hal boldogan, avagy megszabadítja az Úristen (ami neki ugyanaz, mármint a halál, a megszabadulás meg a boldogság). "Ebben a tekintetben ugyanis sohasem féltem semmitől", írja. Tudta, hogy bármikor jöhetnek érte az inkvizíció poroszlói; parázsló helyzetekben oly mértékig felfokozta félelmét, hogy az átcsapott a veszély mámorába - az ártatlanul szenvedett üldözést szerencsének tekintette -, és felszította az isteni igazságosságba és tulajdon igazába, azaz Isten iránti feltétlen alázatába és a halált megvető engedelmességbe vetett hitét. Alázat, bátorság és engedelmesség egy metszésponton találkozott benne: amikor úgy érezte, hogy Isten akarata viszi. Mégsem nevezhető fanatikusnak a szó mai értelmében, hiszen egész életében, még a halálos ágyán is, körömszakadtáig kételkedett önmagában - hacsak nem mondható valami fordított fanatizmusnak ez a szakadatlan kétely is; a kettő mindenesetre gyakran szikrát hányt. A külső vagy benső fenyegetés döntő pillanataiban azonban a legnagyobb benső biztossággal tudott cselekedni. Ilyenkor villogott az esze, ugyanakkor eltöltötte valami lobogó, felemelő alázat - az igazságban járás alázata -, és erőt nyert hol a legkifinomultabb diplomáciai lépésekre, hol a legvakmerőbb húzásokra. Ezekkel úgy tudott játszani, ahogy a legmakrancosabb lovat is meg tudta ülni még öreg korában is, jót vidulva szerzetestársa lepottyanásain.

Egy alkalommal meg is tette, följelentette magát a toledói főinkvizítornál. Személyes találkozásra is sor került, Teréz vallomást tett önmaga előtt is gyanús lelki életéről, mire a főinkvizítor azzal rázta le a túlbuzgó apácát, hogy ez az ügy nem vág a szakmájába, mert neki az a mestersége, hogy eretnekeket vallasson, nem pedig, hogy imádságos asszonyokkal lelki életet éljen. Ávilai Jánoshoz, az elismert hittudóshoz utasította (akinek egyébként később szintén akadtak problémái az inkvizícióval). Miután néhány évvel ezelőtt gyóntatóinak már papírra vetette, e jeles férfiú számára ekkor átdolgozta és kiegészítette Önéletrajzát, a Libro de la vidát, melynek kéziratát később sohasem látta viszont; az "angyalok" nem engedték ki a kezükből.

Bizarr képzeletvilágnak adtak szárnyakat ezek a hatalmas "angyalok". Egy bizonyos kilépett apáca például, aki később állítólag eszét vesztette, ezer más rágalom közt azt állította az inkvizíciónak a sarutlan kármelita2 nővérekről - Teréz iskolájáról -, hogy ott összekötözik a nővérek kezét-lábát, úgy ostorozzák őket. Ebből a csúnya följelentésből aztán, ahogy az az inkvizíciónál lenni szokott, még sokkal durvább és hajmeresztőbb történetek is kanyarodtak. További tanúk is kerültek, bizonyára a reszkető apácák soraiból is. "Sokan közülük azt állították, hogy az a romlott lelkű vénasszony zárdaalapítások ürügye alatt fiatal leányokat hurcol magával mindenfelé, s rossz életre csábítja őket." Még veszélyesebb volt az a vád, hogy Teréz és növendékei titkos szertartásokat űznek, alumbradosok (illuminadosok) tehát, azaz eretnekek. Ebben az extrém misztikus áramlatban, mely az istenséggel való közvetlen, szubjektív találkozást hirdette, az inkvizíció veszélyes elhajlást vélt fölfedezni, mi több, erazmista és lutheránus szellemiséget is. Börtönbe zárta, tortúrának vetette alá és és auto de fén történő vezeklésre rendelte ezeket a "megvilágosodottakat". Évekig börtönben tartotta például a híresen szép beátát3, Francisca Hernándezt, aki nem kerítette el egymástól kellő szigorral az isteni és felebaráti szeretetet, és nem vetette meg a testet, hanem ellenkezőleg, tapintattal fordult felé (pollúció elleni zsinórt osztogatott például ereklyeként), amivel lobogó szerelemre gerjesztett olyan makulátlan szerzeteseket is, mint Francisco Ortiz, a köztiszteletben álló, "legtisztább szívű franciskánus barát", aki szerelmetes hitét ily izzó szavakkal hirdette: "Valójában nincs olyan neve a szeretetnek, bármily válogatott legyen, mely századrésznyire is kifejezné azt az égi szerelmet, mely oly tiszta és kiáltó és édes és hatalmas és annyira telítve van az isteni kegyelemmel, melytől olyannyira felolvad a szív és a lélek, amelyet nagy jóságában Isten adott nekem e nagyon szent jegyesén keresztül, aki az én igazi anyám és úrnőm. Szerelmemnek is nevezhetem őt, mert őt szeretve csak magát Istent szeretem." "O mi seńora, o mis amores purissimos, ó szívem áldott hajtása, lelkemnek és szívemnek élete, ó szemem fénye..." A rajongó barátot, aki az äauto carnalö, "a hús keveredése" nélkül élvezte a mindazonáltal egyben abszolút érzéki "amor purus"-t, az inkvizíció börtönbe vetette, ahol még három éven át vallotta nagy szerelmét, mígnem megtört, bűnbánatot gyakorolt, és aztán élete végéig önkéntes száműzetésbe, cellamagányba vonult. Francisca Hernándezről annyit tudunk, hogy hódolói közé csábította foglárát és annak szolgáját is. (Az orvosi vizsgálat szerint szűz volt.) Egyébként az a Francisco de Osuna, akinek imádságos meditációs könyvét az ifjú Teréz oly falánkan olvasta éppen ekkortájt, szintén a szép beáta imádói közé tartozott.

Az inkvizíció alapos vizsgálatot tartott abban a gyanús kolostorban. Terézt is sokszor, hosszasan és részletesen kikérdezték. "Mikor Gracián atya azt mondta neki, hogy alighanem érte küldenek s elviszik a börtönbe, ez olyan jókedvre hangolta, hogy nevetve, örömtől sugárzó arccal járt föl s alá, s önelégülten dörzsölte össze a kezeit..." Írattak vele két hosszú lelki számadást, majd egy időre eltiltották a további kolostoralapításoktól, és zárdafogságra ítélték. A tudós papokkal folytatott vitákból általában Teréz került ki győztesen. Nem egy gyóntatója - akik között az inkvizíciónak dolgozó atyák is akadtak - a tanítványául szegődött; negyvenéves kora után lelki vezetőit általában ő vezette, habár közben állandóan kinyilvánította irántuk való feltétlen engedelmességét és tiszteletét. Amikor egy tartományi főnök, aki - mint oly sok pap és szerzetes - erősen mizogin volt, összejött Terézzel egy eszmecserére, így nyilatkozott: "Ez a Terézia nem nő, hanem férfi, éspedig a nagyszakállúak közül való." Egyik gyóntatója pedig ezt mondta: "Én Istenem! Én Istenem! Szívesebben szállnék szembe bármilyen tudományos kérdésben a világ összes hittudósaival, mint ezzel a nővel." De II. Fülöpöt sem átallotta Teréz levélben megleckéztetni, figyelmeztetve őt arra, hogy "Saul is királlyá volt kenve, s azért az Úristen mégis eltaszítottaö"- úgyhogy sürgősen szednie kellett a lábát a környékről, mert Fülöp király felharsant: "Nem láthatnám én ezt a nőt?!"

Lelki számadásait a vád alá helyezett Teréz rendkívül ügyesen szerkesztette meg, mi több, mélységes őszinteséggel vetette papírra. Meghökkentően határozott vonalvezetéssel számol be látványosságoktól mentes, bensőséges spiritualizmusáról, egy olyan megfoghatatlan életszféráról, mely bizonyára sehogy sem passzolt az inkvizítori kézikönyvek téziseihez és pontjaihoz, és így minden vád alól kisiklott. Ezenkívül fölsorol benne huszonhárom jól ismert nevet, köztük nem egy tekintélyét: gyóntatóiét, lelki vezetőiét, hittudósokét (köztük inkvizítorokét), akik mind-mind felügyelték lelki életét és kezeskedhetnek érte. Abban az időben az ilyen spontánul kialakult "pressure group"-okon múlott, hogy egy Terézhez hasonló kiváló személyt, főleg ha nő az illető, szentnek, eretneknek vagy boszorkánynak nyilvánítanak-e.4 Boszorkánynál, szentnél, eretneknél, szóval a normálistól elütő kora újkori outsidereknél, deviánsoknál és feltűnően tehetséges nőknél a tünetek nagyjából hasonlóak voltak: enthuziazmus vagy megszállottság, nagy szenvedések, azaz dolorizmus, jelenések és audíciók, eksztázisok, titkos vagy mágikus tudás és új gondolatok, új érzelmek és szenvedélyek (vérpezsdítő erotika, bizarr spiritualitás, szellemi feszültség), a természetfeletti hatalmakkal való különleges, szubjektív viszony, próféciák avagy jóslások és varázslás avagy csodatétel stb. Az értelmezésen múlott - az értelmezés pedig az érdekeken -, hogy egy-egy tünetcsoport végül a "jó" vagy a "gonosz" kategóriájába kerül-e, az illető pedig a szentek közé vagy a máglyára. Teréz "csoportjában" jezsuita vezéregyéniségek (a Terézt faggató inkvizítor is jezsuita volt)5, doktorok és professzorok, püspökök, jónevű dominikánus atyák voltak, sőt távolabbi pártfogói közé tartozott a király is. De nemcsak ez mentette meg (az inkvizíció nem a rangot nézte, s akár a királlyal is szembeszállhatott), hanem átütő szellemi ereje, lelkiségének sehova be nem sorolható, okos mássága, mely veszélyesnek tűnhetett ugyan, mégis teljesen ártalmatlan volt: egy apáca vágyaitól izzó, mindazonáltal tökéletesen reflektált Isten-szerelem.

Igaz ugyan, hogy e szigorított zárdákban az önmegtagadás, az önsanyargatás mindennapos dolog, a "disciplina", azaz az önostorozás hetente háromszor kötelező volt, hetente egyszer pedig a feddéstől és a kiközösítéstől a börtönig terjedő büntetéseket szabtak ki a káptalanon, Teréz anya azonban mértékletességre intett ezekben a dolgokban: "Jegyezzük meg, hogy mi nem vagyunk angyalok, hanem testünk van." Az engedelmességi egzecíroztatásokat lelkigyakorlatoknak tekintette (e téren sokat tanult a jezsuitáktól), ő nem azon volt, hogy a félelem légkörét szítsa, ellenkezőleg, a derűs hangulatú zárdáknak örült a legjobban. A vezeklőövet például "csekélységnek", "gyerekjátéknak" tartotta, s maga ritkán alkalmazta; amikor beteg volt, gyóntatói el is tiltották tőle. "Hogy egyik-másik helyen... vérfoltokat mutogatnak cellájának falán, amelyek állítólag az ostorozástól erednek6, afölött csak az rémül el, aki nem tudja, hogy az ostor, anélkül, hogy valami nagyon fájna, könnyen fakaszt vért s az hamarosan freccsen. S hozzá szentanyánk ezt az élvezetet is bizonyára csak nagy ritkán engedhette meg magának, mert rendesen el volt tiltva tőle" - magyarázza Ernő atya az 1921-ben, Budapesten megjelent biográfiájában. Teréz a zárdáit kis földi paradicsomoknak képzelte el, ámde úgy, hogy az apácák saját akaratuk keresztre feszítése révén "jutnak föl a csúcsra", válnak lelkileg szabadokká. Nem volt aszkéta, úgy gondolta azonban, hogy kíméletlenül meg kell dolgozni a szívet ahhoz, hogy képes legyen az "igazi élvezetre", ami sokkal több, mint az ájtatosság, az érzelmes megindulások, női könnyek és äapró lelki virágocskákö; van benne valami rejtelmes "élvezeti többlet", valami mélységes-mértéktelen, nem emberi - hogy már fáj.

Víziója a benső életről csupa hullám - fájdalomból csap fel, s oda hull viszsza, a hullámhegyen szikrányi örömmel. Abban a szikrában azonban ő mindent fölülmúló, az időt lényegtelennek minősítő gyönyört fedez fel, mely értelme is egyúttal a szenvedésnek. A szerelmes erotikum zabolátlan pillanatát érzi s tartja az Igének, melyből a teremtés indul s melyben elfúl. A szerelmi mámor pillanata számára az élet halállal vetekedő csúcsa. Vallásos reflexe és figyelme ezt a pillanatot elkülöníti, kinagyítja, az áhítat foglalatába helyezi - lángolássá lobbantja. Megbabonázza őt ez a láng, amit ő maga szított - tulajdon szerelmének tükrébe szeret bele. És létesíteni akarja ezt a szerelmet - ezért él.

Annak örült (volna?), ha az apácák ragyognak, mosolyogósak, derűsek és jókedvvel végzik dolgukat a kis "hortus conclusus"-okban. Ha visszatükrözik neki azt a szeretetet, amit ő "talált fel", s amire, Anyaként, ő tanította őket. Szerette az okos (és természetesen buzgó) férfiak - lelkiatyái és fiai - társaságát, a tréfát, a kolostori ünnepségeket. Néha merte szeretni a méhsört és az édességeket (ha éppen nem tört rá az önmegtagadási indulat). Szívesen főzött - "a fazekak között is ott jár-kel az Úr", mondta -, verselt, hangszerei is voltak (tamburin, csengős dob, tilinkó), és egyszer tetűűző körmenetet tartott a nővérekkel, melyen saját költésű, tréfás rigmusokat énekeltek. Bele tudott így feledkezni az életbe, de szenvedélye a magányba űzte. Ott tombolt a szíve a magányban, míg át nem törte a hiányt, mely alapvetőbbnek bizonyult mindennél, ami az élethez fűzte.

Hátborzongva csodált példaképe Cardóna Katalin volt, aki főúri asszony létére negyvenhárom éves korában férfiruhát öltött és egy szűk barlangba vonult, ahol tíz évig koplalt és lánccal verte magát, úgyhogy szinte beszélni is elfelejtett. Amikor a kármeliták úgymond tiszteletbeli tagjuknak fogadták, csak férfi szerzetesnek öltözve volt hajlandó fogadalmat tenni, majd ismét visszavonult a barlangjába, ahol csak magzatpózban fért el. Terézt lenyűgözte ez az eset, melynek hőse egyszerre volt asszony, férfi és magzat, magas szellemi életet élő és regrediált ember, tiszta és mocskos, emelkedett és állati szintre süllyedt lény. Egy személyben, elkeseredetten és boldogan: minden. Véres, lucskos, piszkos és csillogó szemű minden. De az Úr azt mondta Teréznek, hogy ne csinálja utána. Hogy őneki gondolkoznia kell.

A disciplina nyújtotta élvezethez csak a lelki (ön)ostorozás öröme fogható. A gyóntató szerzetest, papot vagy hittudóst - mindig férfi volt - lelki vezetőjüknek tekintették, és engedelmességgel tartoztak neki. A gyónás az apácák életének legfontosabb eseménye volt, ez jelentette a legintenzívebb emberi kommunikációt, szerencsés esetben - ha a gyóntató tapintattal, tudással és érzékenyen vezette a reá bízott lelket - a szabadság és az inspiráció perceit. Gyónás közben lehetett az apáca rossz, tökéletlen - bűneit bánva: szabad. A gyóntatóval beszélgetve szóvá tehetett és kifejezhetett egyébként tilalom alá eső dolgokat. Egy-egy apáca személyisége kizárólag a gyónás folyamán nyilvánulhatott meg, mégpedig mint krízis - a szégyennek, az önvádnak, a bűnbánatnak és a feloldozás vágyának feszült légkörében. Szabály szerint rács választotta el kettejüket vagy még függöny is, hogy egymás arcát se láthassák. A gyóntatónak egyszerre kellett növelnie a feszültséget, valamint megnyugtatni a "pácienst". Az (ön)vád elmélyítése növelte az üdvre való szomjúhozást, ami erőt adott a kolostori hétköznapokhoz; a személyiség megjelenése gyónás közben megmutatta, hogy mit kell szorgosan nyesegetni. A tökéletlenségét, esendőségét, saját vágyakozásait nyelvileg kifejező és reflektáló (azaz nem a tökéletesség, hanem a szabadság útját járó) személy eleve a bűnös, gonosz személlyel volt azonos, akit rá kellett vezetni a tökéletesség, a maximális önkorlátozás és önfegyelem útjára. Gyónás közben történt a benső életút rendszabályozása; az élvezetes, mámoros, legalábbis jóleső, szabad önvallomás abban a szent pillanatban átváltozott a bánat, a töredelem, a lemondás szorongatásává.7 A szorongatottság állapota pozitív előjellel járt, azt jelentette, hogy az illető már jó úton jár. A bűnbánat szentségének intézménye a lelki szabadság felgerjesztésének pillanatával egy időben képes megfosztani ettől a szabadságtól. A személyes szabadságról való lemondás Teréz vesszőparipája volt; soha életében nem tudott e téren eljutni a tökéletesség áhított fokára. Mindig maradt a lelkében - úgy érezte - valami bűn, valami föloldozatlan, valami elmondhatatlan, egyéni titok, amit gyakran gonoszságnak tekintett, megátalkodott rosszaságnak. "Tiszta szívet teremts bennem, Uram!", így fohászkodott agonizálva is, hatvanhét éves korában. A saját bűnös, gonosz mivoltára való utalások, melyek műveiben lépten-nyomon felbukkannak, ami miatt még ágyban fekvő betegként is folyton gyónni kívánt, nem üres keresztény toposzok vagy illendőségi formulák, hanem valóban alapvető egzisztenciális élményének kifejeződései. Az a rossz, az a bűnös, az a gonosz, akivel eszmélésétől haláláig, majd ötven évig küszködött, az volt Teresa de Cepeda y Ahumada, s a másik: Teresa de Jesus.

Az ördög befolyása alatt álló nőkről tarka történetek keringtek a korabeli "tömegkommunikáció" csatornáin (pletykák, prédikációk, gyónások8, mendemondák, utcai élet, auto de fék). Elhíresedett többek között egy élő szent, a cordóbai klarissza, Keresztes Magdolna esete, aki 1541-ben egyszerre csak bevallotta az inkvizíciónak, hogy voltaképpen az ördöggel állott szövetségben, csodái pedig csalások voltak. A misztikus karizmával rendelkező nővért, akinek évtizedeken át hódoltak - nemcsak a nép, hanem kardinálisok, inkvizítorok, a pápai nuncius, V. Károly király is - fátyol nélkül, zsinórral a nyakában, mordazával betömött szájjal, égő gyertyával a kezében vezették át a városon a templomig, ahol a vesztőhely elő volt készítve számára. A megszégyenítést9 végül nem követte máglyahalál, Magdolnát egy eldugott kolostorba zárták el életfogytiglani - sőt még azon túl is kilátásba helyezett - vezeklésre. Neki is eksztázisai és látomásai, hallomásai voltak, jósereje, gyógyító és csodatévő ereje, mint annyi más szent életű misztikusnőnek; böjt, önsanyargatás, elragadtatások, stigmák... a "szent misztikusö közkeletű forgatókönyve szerint ment minden. Aztán szentből boszorkánnyá nyilvánították, tünetei és csodái pedig hivatalosan szimulációnak, szemfényvesztésnek és szélhámosságnak bizonyultak. A kolostori és a városi intrikák nyomán elterjedt róla a boszorkányság (vagyis a rontás és paráználkodás) vádja; gyóntató atyja exorcizálta, eközben vallotta meg bűneit, majd az inkvizíció folytatta a vizsgálatot. "Keresztes Magdolna egy hallucináló hisztérika, akiből második Szent Teréz válhatott volna, ha a nővérek fel nem fedezik, hogy titokban táplálkozott"10, így egy kései vélemény. Igazából nem is böjtölt, a "stigmákban" megmártott ereklyéket a menstruációs vérével állította elő stb., stb. A saját és mások vallomásaiból egy szexuális izgalmakkal teli rémtörténet kerekedett ki az ördögökkel való titkos viszonyáról, mely ötéves korára nyúlik vissza. Az ördögűző gyóntatóatya meg az inkvizítorok szinte pretudományos pszichoanalízist végeztek: tüneteket értelmeztek, élettörténetet szőttek, különös tekintettel a szexuális vonatkozásokra, diagnózist adtak és gyógyítottak. (A vezeklésre - lemondásra - bírás azonos volt a gyógyítással.) A "páciens" igen gyakran valóban elhitte az ilyen módon összeállt "narratívát".11

Amikor Teréz papírra vetette Önéletrajzát, ezzel szembeszállt azzal a törekvéssel, hogy mások sorstörténetet találjanak ki számára, és magára vonta a kirekesztődés veszélyét. Az eretnekség vádja mellett igen könnyen előfordulhatott volna az is, hogy bolondnak nyilvánítják, és tömlöccel meg korbácsolással gyógykezelik. A női hisztériák, megszállottságok, kedélybetegségek meg a melankólia állandó kihívást jelentettek számára. Mindenképpen igyekezett elhatárolni, megkülönböztetni magát és növendékeit az ilyesmitől. Hol betegségnek, hol ártalmatlan vagy veszedelmes képzelgésnek, hol ördögi ármánykodásnak (illetve ördög sugallta beteges képzelődésnek) vélte ezeket a jelenségeket, melyeket nem volt könnyű megkülönböztetni a "jótékony" rohamoktól, az "igazi" eksztázistól, mámortól, elragadtatástól meg a "lelki szárazságtól" és "lelki sötétségtől", ami a kegyelem előzetesének vagy negatív előjelű kegyelemnek számított. Gyanakvó gyóntatói és lelki vezetői is folyton kétségben hagyták afelől, hogy ami vele történik, "női gyöngeség", beteges képzelődés, idegbaj, isteni kegyelem vagy ördögi megszállottság-e. "Hátha a látomásom mégiscsak csupa képzelődés; hátha csalóka ábránd az én egész belső imám!", retteg mindvégig, hogy összedől élete műve, hogy ami nagy szenvedések árán kiforrt benne, az a benső világ ävénasszonyos képzelődésénekö, tévedésnek, csalképnek bizonyul.

Huszonegy éves korától apácakolostorban élt, ahol gyakoriak voltak a hisztériás rohamok, a melankólia, az "idegbajos tünetek", ahogy ő maga mondja némely állítólagos misztikus kegyelmekről, meg más kedélyzavarok. A klauzúra, a mindennapos vezeklések, önsanyargatások meg a szinte folytonos böjt nyilván súlyos betegségekhez és kirívó testi-lelki tünetekhez, eszelős cselekedetekhez is vezettek. Ezeket Teréz hol tisztelettel és irigységgel, hol borzongással, hol részvéttel, hol gyanús szemmel nézte. Irigykedett például arra az apácára, aki tüskebokrokba feküdt bele, de gyanakodott azokra, akik tömeghisztériás rohamokat kaptak a szent ostya utáni vágyakozástól. Végigment rajta is mind a sok zárdabetegség; egész életében beteges volt. Hisztérikus bénulások és mindennapos hányás, gyomorbaj, migrén, depressziók, étvágytalanság, zokogógörcs... A melankóliát még a megbolondulásnál és az őrületnél is veszélyesebb, "ravasz" és "találékony", ráadásul "divatos" és fertőző betegségnek tartotta, amit az ördög eszközül használ a lelkek elveszejtésére. Egy életén át tartó küzdelmet folytatott az ilyesféle ördögi kísértések - tehát a hisztéria, a melankólia, a pszichózis - és a "lelki viharok" ellen. Az utóbbi nemcsak metafora, hanem egyúttal a misztikus teológia szakkifejezése is, és valamiféle kontrollált pszichózist jelent, nagyfokú zavartságot és háborgást, melyet a szenvedő kordában, magában tart és Isten segedelmével legyűr.

A lelki élet számára az a láthatatlan, érzésrezdülésekben és látomásokban megnyilatkozó világ, ahol Isten és az Ördög harcol. Teréz fantasztikus érzékenységgel és elemzőkészséggel figyelte meg magában ezt a földúlt benső teret, és voltaképpen azt a sávot kutatta, ahol a "lelki sötétség" gyógyítható. A (ön)gyógyítás útját az önismereti munkában és az önfegyelem gyakorlásában, és ezen túl az örömre való megnyílásban, az Isten iránti odaadás képességének kibontakozásában látta. Mindenekelőtt tudomásul kellett vennie a Vlelki sötétség"-et, mégpedig, ördög ide vagy oda, mint olyan lelkiállapotot, mellyel az ész és az érzelem felveheti a harcot.

Teréz nemcsak magát felügyelte és felügyeltette: miután kolostoralapító madre fundadora lett, leányait is erre a szüntelen résenlétre, önvizsgálatra, önismeretre és egymás ellenőrzésére nevelte, férfias erőt várva el az "ágrólszakadt szegény nővérektől". ("Az én leányaim semmiben se mutassák magukat gyönge nőknek, hanem inkább cselekedjenek úgy, mintha erős férfiak volnának.") Önnön exorcistája volt ő és tulajdon főinkvizítora is. Meg a saját terapeutája. Folyton analizálta önmagát, és - nálánál gyakran sokkalta gyöngébb - gyóntatóival konzultált lelki állapota felől.12 Kialakította és részletesen kidolgozta a "benső ima", mondhatni: a tudattalanba való alámerülés módszerét, melynek révén képes volt megteremteni a benső békét, derűt, sőt gyönyörűséget - azaz felkészíteni magát a természetfölötti kegyelem befogadására. A benső ima az elmélkedésen és a szemlélődésen át valami tiszta regresszióba vezet, isteni ölbe, ahol - úgy érzi a lélek -, valahol minden vágy teljesül. Hogy az elmélyülés ne fulladjon hisztériába, hangos sikolyokba és ne vezessen elhajlásokhoz, hogy a digressziókból mindig visszataláljon az útra, azt a hit teszi lehetővé Teréz számára. "Fölébresztesz bennünket ebből a gyógyíthatatlan őrjöngésből, azért, hogy óhajtsuk és Tőled kérjük az egészséget."

A discretio spirituum (a szellemek megkülönböztetése) már az ókori zsidóságot is foglalkoztatta a hamis próféták kérdésében például, a 16. században azonban vezéreszmévé vált, erről értekeztek a hittudósok hosszasan és szőrszálhasogatón, ez legitimálta az inkvizíció vallatói gyakorlatát, és a maga módján erről suttogott vagy harsogott az utca népe. Mindenkinek kötelező volt résen lenni, és rámutatni az ördög ármánykodására valló eretnek, boszorkányos, zsidó, moriszkó vagy pogány jelenségekre, hogy le lehessen csapni a gyanús illetőkre és csoportokra; mi több, a szellemek megkülönböztetése a fajok megkülönböztetésévé, rasszizmussá mérgesedett (avagy az emberek és a fajok diszkreditálása bújt vallási köntösbe - ez a két tendencia is megkülönböztethetetlen). Semmi sem volt biztos - ha például valaki túl sokat járt templomba, azt nemcsak buzgóságból, hanem az ördög unszolására, megtévesztésből is tehette. Nem beszélve arról, ha valaki szombaton csinált vagy épp nem csinált valamit. Magában sem lehetett biztos senki, mert az ördög arra is képes volt, hogy angyali mezben vagy akár Krisztus alakjában biztassa az embert ártatlannak csak látszó cselekedetekre vagy gondolatokra. (A jezsuiták e téren felfedezték a szándéktalant, a jó szándékú rossz és a rossz szándékú jó cselekedetet - vagyis a tudattalant.) A középkori etika a végórait élte - az ellenreformációs (jobban mondva másmilyen reformokat megcélzó) szellemiség pedig kemény harcra buzdított. A hit tisztaságáért és megszilárdításáért folytatott elkeseredett küzdelem összefonódott a társadalmi rend fönntartásának szándékával, a hivatalos ideológiává vált intoleranciával meg a népi rasszizmussal. Az inkvizíciós tisztogatásokat a nép és a korabeli értelmiség nagy része is támogatta.13 Az értelmiségi világnézet és a népi szemlélet sok ponton érintkezett: elsősorban az antiszemitizmust és a különböző devianciákkal szembeni türelmetlenséget illetően. A létbizonytalanságból, meghasonlásból vagy kétségbeesésből fakadó, primitív vagy kifinomult kegyetlenség itt is-ott is tárgyakért kiáltott. Az inkvizíciós módszertani elveket - ellenőrizz, figyelj-kémlelj és jelents föl -, melyeket a templomokban és a köztereken nagydobra vertek, sok mindenki interiorizálta, ki tudattalanul, ki tudatosan - az utóbbiak bekapcsolódhattak a familiaresek hatalmas családjába, azaz a Santo Oficio kiterjedt besúgóhálózatába. Nemcsak a szomszédot, önmagukat is vizsgálták és följelentették az emberek. A boszorkányjárványok a legeklatánsabb példái annak, hogy az irányított és kényszerített bűntudatból fakadó, páni önelemzés mint állít elő szuggerált önképeket, ami elindítja a beárulások, följelentések láncolatát, az árulástól való félelem mint szül önföljelentést, a följelentett mint hiszi el azt, amit rábizonyítanak, és mint ad fel másokat. Mintha az embernek élesen nekiszegeződő "bűnös vagy-e?" kérdés egy nagyon érzékeny ponton fúródna a lélekbe, és onnan mélyről olyan ismeretlen és képlékeny masszát hozna fel, mely a ráhatások szerint alakítható.

Miként az angyalokat meg az ördögöt, Krisztust és Istent sem interiorizálta és metaforizálta Teréz teljes mértékben - számára a vallás korántsem egyéni-lelki, szubjektív dolog volt -, ámde eljutott addig a különleges szellemi érettséget kívánó fokig, hogy lebegtette és szabadon mozgatta ezeket a természetfölötti fenoméneket a "külső" és "belső", az e világi és a transzcendens között, és fölfedezte - nem utolsósorban írás közben - a képzeleti és valós közti áttételek játékterét, ahol már nem lehet és nem is kell késsel szétválasztani azt, ami valóban valódi és azt, ami képzeleti-valódi avagy projektált, hanem az a fő, hogy átjárás legyen köztük, tehát hogy tágas és levegős legyen a lélek. A transzfert, vagyis az indulatáttételt - hogy ismét egy pszichoanalitikai kifejezéssel éljek - Teréz sosem építette le, hanem ellenkezőleg, felépítette, kitágította egy sajátos képekkel szemléltetett és paradoxonokkal megkötött, pompás szellemi birodalommá (el castillo interior) és spirituális csatatérré. A jámboran vagy vérmesen vaskalapos vallási gondolkodás őnála - különösen amikor írt - a misztikus ihletés és a "lélektani" érdeklődés hatására kifinomodott, s merész tapasztalatainak hála, megtelt elevenséggel.

Önéletrajza, äéletének könyveö a Libro de la vida a befejezése után huszonöt évvel, Teréz halála után jelent csak meg, 1587-ben. Elkészülte után tizenöt évvel írja róla egy levelében, hogy "a főinkvizítor személyesen olvasta el, ami egészen jó dolog. Úgy látszik, dicsérték előtte. Ő pedig azt mondta róla Dona Lujzának, hogy nincs benne semmi olyan, ami az inkvizíció elé tartoznék, s hogy nem rossz, hanem ellenkezőleg, jó... Legközelebb idejön, s akkor megtudom tőle a többit." A kézirat és másolata több jó- és rosszindulatú kézben is megfordult. Egyáltalán nem is irodalmi műnek készült, habár az évek során Teréz anyában mintha rejtetten és ambivalensen felébredne efféle vágyakozás is; szorong művei sorsáért és megbecsüli, értékeli azokat. Egy jezsuita atyának, fedőnevekkel, a következőképpen ír róluk: "Az teljesen bizonyos, hogy az az ékszer [az Önéletrajz] az ő [az inkvizítor] kezei között van, s hogy nagyon dicséri, s így, amíg csak rá nem ún, nem fogja kiadni a kezéből. Azt mondja, hogy alaposan akarja tanulmányozni. De ha Carillo úr [ez a címzett álneve] ide találna jönni, láthatna egy másik ékszert [A belső várkastélyt] amely, amennyire meg lehet ítélni, messze felülmúlja azt, mert nem beszél semmi másról, mint Őróla magáról. Sokkal finomabbak rajta a zománcok és a kidolgozás. Mert, mind mondja, maga az ékszerész [mármint a szerző] most többet tud, mint akkor, midőn az előbbit csinálta, s az arany is színtisztább, habár a drágakövek nem olyan leplezetlenek benne, mint abban a másikban. Az Üveges [Jézus] parancsára készült, s azt mondják, ez meg is látszik rajta." Három évvel később, 1580-ban így ír egy levelében: "Én azt hiszem, hogy az a könyv [az Önéletrajz], melyet Medina atya leíratott [ti. lemásoltatott], az én nagy könyvem. Szíveskedjék Atyaságod velem közölni, hogy mit tud erről a példányról; nagyon örülnék, ha valóban megvolna s nem vesznék el; mert ezenkívül csak az az egy példány van, melyet az angyalok tartanak maguknál. Nézetem szerint többet ér nála az, amelyet azóta írtam meg [A belső várkastély], habár Bańez Domokos atya nem tartja jónak; pedig ez alkalommal már több volt a tapasztalatom, mint mikor az elsőt szerkesztettem meg." Ezek a metaforák tudatos műgondról, saját ízlésről és a műalkotásban való gyönyörködésről, az alkotói teljesítményben lelt örömről árulkodnak. Árulkodnak, mert Teréz kifejezetten tagadja, hogy gyóntatói tájékoztatásán és növendékei nevelésén túl bármi más szándéka lenne velük. Nem csak szerénységből és félelemből él ezekkel a formulákkal. Mint nő, nem tarthat számot arra, hogy író legyen, mint szerzetesnek, fontosabb dolga van. Írás közben mégis kiszabadul belőle a tehetség, megörül a találónak érzett metaforáknak, hasonlatoknak, és élvezetét leli abban, amikor sugallatot kap, megindul és siklik a tolla, vagy amikor sikerül valamit néhány jó gondolattal, tömören összefoglalnia. Ahogy ő ír, az már nemcsak lejegyzés, hanem szövegformálás és a kifejezőkészség állandó csiszolása. Tisztában van azzal, hogy a legmegfoghatatlanabb, illékony, sokféleképpen magyarázható és vissza sehogy sem adható, örökké hullámzó lelki történések rögzítésére vállalkozik, ami csak nyelvi erő révén lehetséges; és hagyja fellobbanni e tehetségét. Van füle az isteni sugallatra, az ihletre; élvezettel játszik az ilyenkor felmerülő képekkel, képfüzérekkel és gondolatokkal. Eleinte csak a gyóntatók parancsára mer írni, ám ahogy belejön, észreveszi, hogy így kialakíthat egy olyan teret, ahol, mint írja, "főnöki engedély nélkülö is szabadon lehet sétálgatni és élvezni annak szépségeit, mi több, olvasóit is részesítheti ebben az örömben: äebben az élvezetben senki sem akadályozhat meg benneteket". Örömét leli a felmerülő képek többértelműségében, alakíthatóságában, s abban, hogy ezek oly különleges tájakra nyitnak ablakot; a fogalmilag besorolhatatlan felismerésekben, az érzelmek kifejezésében, sőt a "bolond beszédben". Elragadó, amikor megfuttatja a tollát; joggal mondják a világirodalom egyik legszuggesztívebb írójának. Mivel nem kötik irodalmi szabályok - ő nem író, nem tartozik nekik engedelmességgel - szabadon csapong az elmélkedéstől a líráig - reflektál, magyaráz, költ, fest, elbeszél, buzdít, kritizál -, s ettől írása eleven, mint a csík. Definiálható műfaja nincs. Életműve van, melyben azt is látni, hogyan születik és hal el a mű, és hogyan él-hal mögötte, benne a szerző.

"Mialatt ezt írom, arra figyelek, hogy mi történik a fejemben, s hallgatom ezt a zúgást... Olyasféle érzés ez, mintha a fejemben sok nagy folyó volna, vízesésekkel, a partokon meg madárdal és füttyszó hangzanék. Mindez nem a fülemben cseng, hanem a fejem felső részében, ahol - mint állítják - a léleknek magasabb tehetségei lakoznak. Magam is sok ideig azt hittem, hogy ez így van, mert úgy tapasztaltam, hogy a ?lélek-röpte?, amellyel az a magasba tör, itt érezhető... Bármekkora legyen is ez a zúgás, nem zavar az imádságban, sem pedig a jelenlegi munkámban: a lelkem teljes nyugalomban van s benne rendben vannak a szeretet, a vágyak és a tiszta megismerés."

A 16. században vagyunk, az újkor küszöbén, a manierizmus korában, miután Kolumbusz felfedezte az "Indiákat" (Teréz hét fivére a gyarmatokon katonáskodott, öt el is esett, "vértanúhalált halt"), Kopernikusz paránnyá zsugorította a Földet és az embert, Montaigne leírta azt, ami Szent Teréz szájából is fakadhatott volna: "Bizony, vajmi hívságos, változékony és hullámzó szubjektum az ember. Bajos rá állandó s egyöntetű ítéletet építeni." Sőt fakadt is: "Ó Istenem, mily nyomorúságos ez az élet! Nincs benne állandó öröm; nincs semmi, ami ne változnék!" Amikor Giordano Bruno rajongva fedezi fel a végtelent és a mérhetetlent, mely mégis megfér az ember fejében, Teréz is számot ad ilyesféle elragadtatásról: "Tegyük föl, hogy az istenség olyan, mint valami igen tiszta gyémánt, amely sokkal nagyobb, mint az egész világ - vagy pedig egy tükör, amilyenhez a lelkemet hasonlítottam az imént említett látomásban, csakhogy itt a dolog kimondhatatlanul fenségesebb -, s hogy a mi összes cselekedeteink mind visszatükröződnek ebben a gyémántban, amennyiben az mindent magában foglal, és semmi sem marad kívül az ő végtelen terjedelmén." A 16. században vagyunk, amikor kapitalizálódik Európa, ami ennek az apácának a szókincsében világosan tükröződik, hisz lépten-nyomon kereskedelmi és banki metaforákkal él, amikor az Istennel való kölcsönös viszonyt akarja, pedagógiai célzattal, szabatosan szemlélteni: költségekről, tartozásról és követelésről, előlegről, zálogról, kamatról, jövedelemről, tőkéről, készpénzről, nyereségről és veszteségről és biztosítékról beszél. Biztos abban, hogy az Istennel való kapcsolat kifizetődő, s aki e világon eleget tesz az Úr iránti kötelezettségeinek, annak költségei a túlvilágon kamatostul megtérülnek. Amikor leányainak magyaráz, akkor legalábbis így gondolkodik; amikor Isten-szerelmét éli s az élményét adja vissza, akkor pompás metaforasorozatokat alkot, és beszéde elragadtatottan izzik. Szellemi élményeit gyakran szemléletes concettókkal14 fejezi ki, melyekre aztán vissza-visszatér, tovább fejtegeti őket, idézi, kiigazítja és továbbírja önmagát.

"Elmondom tehát, hogy mi történik bensőmben" - ezekkel a szavakkal nyitja meg a Libro de la vidát. Tudatában van annak, hogy amiről beszámol, az amolyan benső valóság, az ő saját, személyes, tehát esendő élmény- és tapasztalatvilága, és hogy a hazugság meg a tévedés is éppúgy benső valóság, mint az, ami igaz és hiteles. Az előbbi az ördögtől, az utóbbi Istentől való - e síkon hajthatatlanul középkori a szemlélete, "modern" azonban a kettő vagy a négy - igaz és hamis, jó és rossz - összegubancolódása, valamint a természetfölötti jelenségek majdnem maximális szubjektivizálása és pszichikai tükröztetése - de csak olyannyira, amennyire az a legitim hit fönntartása mellett lehetséges. Ő a maga lelki világát nagyon bizonytalannak, változékonynak, hullámzónak és megbízhatatlannak érzékeli (ezért mondja magát folyton bűnösnek), a benső folyamatokat és történéseket szinte kifejezhetetlennek, megragadhatatlannak tartja; az ortodox hit az egyetlen kapaszkodója. A szuperegója. Az ideálja és a kritikus instancia, mely elé, mint bűnöst és vezeklőt odacitálja önmagát. A hit a fölülgarantált felettes-én, mely majd megmondja, hogy mi történik bensőjében.

A 16. században már gyakori, hogy az emberek nem hisznek, hanem mindenáron hinni akarnak, hogy hisznek a hitben. Teréz is küzdelmet folytat a hiteles hitért - a puszta hitvallást, a hitelvek szajkózását elégtelennek tartja, miközben ő is azt csinálja (ezért mondja magát gonosznak), ámde minden idegszálával igyekszik a legmélységesebben elsajátítani, hitelesíteni a hitet, úgy interiorizálni és szubjektivizálni, hogy azért objektíve megfellebbezhetetlen maradjon. Mivel az utóbbival kapcsolatban kétségek gyötrik, ismételten kinyilatkoztatja a keresztény egyház tanításaival szembeni feltétlen engedelmességét, s a gyóntatóatyái meg az inkvizítor atyák kezére adja magát. Nemcsak azért, mert fél attól, hogy az eretnekség gyanújába keveredik (ami meg is történik vele), hanem azért is, mert a hithűség szerzetesnői pályájának elsőrendű követelménye (más szellemi, intellektuális pálya pedig nem nyílt akkoriban a nőknek). Meg azért is, mert elviselhetetlennek, a halálnál is rosszabbnak, pokolinak érzi a megrendült hit és a hitetlenség lelkiállapotát. Istentelenül képtelen elviselni önmagát, az életet, s amikor ezekbe az állapotokba kerül, majdnem beleroppan. "Hazugság mindennek az alapja", írja egy helyütt. "A lélek valóságos örvénye a hazugságoknak, tengere a léhaságoknak." "Majdnem húsz esztendeig jártam ezt a viharos tengert, ilyen bukások, fölkelések és újabb bukások közepette." Teréznél a megtérés (a metanoia, vagyis a benső átalakulás) nem egyszeri esemény volt, hanem folytonos, agonikus küzdelem. A szív kíméletlen meggyúrásának eredményeként érték élete második felében a röpke gyönyörélmények és a derű, a megnyugvás órái. A hit nála az Istennel való, azaz isteni együttlét spirituális, de az érzékeket is átható élvezetévé és ezen élvezetek hiányának fájlalásává változott át. Testi-lelki orgazmusok voltak ezek, melyek az isteni jelenlét csendes tapasztalásának óráivá, napjaivá csillapultak-szélesedtek, majd a szomorúság sivatagává szikkadtak. A hit elve ettől szinte függetlenül uralkodott a tudatában, a szuperegójában, és fönntartotta őt. Ugyan mi tartotta inkább életben? A fensőbbrendű hit vagy az a hazug lélek?

Betegségek, pszichoszomatikus tünetek egy életen át.15 Meghatározhatatlan rosszullétek és gyomorgörcsök, ájulások, hányás, émely, anorexia, váltóláz; szívbaj, szív- és idegfájdalmak, bénulások, fejfájások, csúz, idegzsába... Gyakori torokgyulladások, fogbántalmak, étvágytalanság. Sírógörcsök, eufóriák, súlyos levertség. A gyógyítás leggyakrabban érvágás, gyógyvíz, néha korabeli labdacsok és szirupok. A gyóntatók "terápiái". A hitbuzgalmi és hagiografikus megközelítés kontrájaként, a felvilágosodott ész frivol buzgalma hozta létre azokat az interpretációkat, melyek Teréz misztikus lelki életét a "psychopathia sexualis"-szal magyarázzák, elragadtatásait pedig női hisztériának mondják.16 Hogy Teréznek pszichoszomatikus betegségei, súlyosan neurotikus és hisztériás tünetei, suicid hajlamai, elhúzódó depressziói voltak, az nagyon valószínű. Szellemi élete és művei azonban nem neurotikus tünetformációk, hanem transzformációk, egy sebzett, beteges, szenvedő életben a tehetség ereje és a vallási zsenialitás révén létesült revelációk, teljesség-alakzatok. Áttételes beteljesülések, melyek, mű-foglalatban, épp mint ilyenek tárják fel a létezőtől a létig, az embertől az Istenig, az igazán-másikig vezető, szét- és összetartó távolságot és közelséget, ennek az áttételes kapcsolatnak a vázát és érzelmi-érzéki húsát, ennek a viszonynak a dinamikáját, háborúságát és gyönyörűségét. Nem a művei árulkodnak hisztériáról, hanem a hisztéria forr ki a spiritualitás lombikjában olyan fényes, érzékeny lélekké, melyen transzperszonális és szubperszonális viszonylatok sejlenek át.

Teréz a szavakba fektette a szerelmét - tudott írva szerelmeskedni, amikor a padlón ülve, írópadja fölé görnyedve megfeledkezett az utasításokról, a feladatairól, és a belső imáról írva az együttlét állapotába került, az együttlét peremére, amikor elkapta a szenvedély, de még látta és tartotta magát, vagy amikor feltolultak az emlékezetében az elragadtatás percei, és papírra vetette az elmondhatatlant. Ölelgeti ilyenkor szavaival Őt, aki apa és anya és jegyes és úr és testvér és fiú; ízekről, illatokról, zamatokról, vízről és tűzről, lángnyelvekről és hullámokról, fényekről és sötétségről beszél; mérkőzésről és küzdelemről; lándzsákról és sebről; "valami más országról", kimondhatatlan élvezetről és nyögésről, szerelmes kínról, édes halálvágyról és heves boldogságról. Ilyenkor, mint írja, túlmegy a határon, és nincs semmi, ami határok között tudná tartani, megszállja Va mennyei szent őrület", megrészegül a szerelemtől. "A lélek maga sem tudja ilyenkor mit tegyen. Nem tudja, beszéljen-e, hallgasson-e, nevessen-e, sírjon-e?!" - "Legyünk mindnyájan bolondok, annak szerelméért, akit miattunk tartottak bolondnak."

Úgy hisz, hogy szerelmes, és úgy szerelmes, hogy hisz. Úgy hiszi, hogy Istenbe. Egy pálya nyílik meg számára, melyen kitörhet szorongásaiból és szorongattatásaiból. A korból. A rácsos pokolból. Önmagából, a zárdabörtönökből, az előírásos női, akár főnöknői sorsból. Ez a pálya viszont elég meredek. Gyakran zuhan. Teréznek gyakran minden kihullik a kezéből, az imakönyv is, a főzőkanál is, a toll is. Kapaszkodnia kell.

Neki is mániája volt a rács, rögeszméi voltak a rácsok. "Legfőbb gondja az", írja Ernő atya, "hogy a nővérek legyenek elzárva a világtól, azért nagyon lelkére köti a perjelnőnek, hogy a társalgószoba rácsa gondosan legyen megszerkesztve. A vasrács mögött, félrőfnyi távolságban legyen egy vászonnal bevont keret, úgy, hogy a beszélő ne láthassa a nővéreket. Arra az esetre azonban, ha olyasvalakivel beszélnek, aki láthatja őket, legyen ezen a kereten kinyitható ablak, ez azonban legyen szintén ráccsal ellátva, éspedig olyan szűkkel, hogy a kezet ne lehessen rajta átdugni. Továbbá a zárdának összes ablakai legyenek vasráccsal ellátva. A gyóntatószék ablakára átlyuggatott bádoglemezt kell illeszteni - olyant, mint egy reszelő, mondja a szentanya -, s azt vászonnal kell beborítani; ezen keresztül végzik a nővérek a gyónásukat. Külön rácsos ablak szolgál az alapítónővel, Beatrix asszonnyal való érintkezésre, s ennek kulcsa legyen mindig a perjelnőnél; magán az ablakon pedig legyen függöny... A kertre nyíló ablakokat is ráccsal kell ellátni, éspedig úgy, hogy ne lehessen a fejet kidugni rajta."

Pedig még mennyire voltak neki olyan élményei az atyákkal, együtt imádkozva vagy a lelki dolgokról beszélgetve, együtt utazva, amikor úgy élvezte a másik lény közelségét, érezhető jelenlétét, hogy elragadtatásba esett attól, hogy a másik is szeret; amikor nem hiányzott neki a rács, hanem örült, hogy együtt lehet és együtt érezhet egy emberrel. Ilyen volt számára Keresztes Szent János, Jeronímo Gracián és Gárcia Toledo például. Az utóbbiról írja: "Egy alkalommal együtt voltam vele egy társalgószobában, s az egész idő alatt az én lelkem és szellemem érezte a szeretetnek azt a heves tüzét, amely az övében lángolt Isten iránt, úgyhogy szinte magamon kívül voltam... A vele való társalgás olyan rendkívül üdvös hatással volt reám, hogy utána egészen új lelkesedés lángolt a lelkemben, s szerettem volna egészen új életet kezdeni Isten szolgálatában... Milyen szerencsés az, aki betege lévén a szeretetnek talál egy másikat, aki ugyanattól vérzik! Hogyan örül ilyenkor annak, hogy nincs egyedül!" És így tovább. Hogy mindketten "vágyva vágyódnak" arra, hogy odaadhassák az életüket... Krisztusért. És lelkifurdalásos beszéd következik, hogy miközben együtt voltak, a lelke nem tudta elviselni, elvesztette önmagát, de ez csak nagyon rövid ideig tartott, és megjelent Krisztus, látszott rajta, hogy nagyon elégedett, és kijelentette, hogy nincs baj, ő is jelen volt közben. Hát ezért kellettek a rácsok, a függönyök, hogy a leányai ne legyenek kitéve a felforrósodó emberi kapcsolat kísértésének, hogy megfossza őket attól. Kegyetlenül. Teréz ragaszkodó természetű nő volt - és kíméletlenül kitépte magát minden valós kötelékből. Ő egyedül volt szerelmes, magában akart, mert csak magában bírt az lenni. Egyedül: lehetett.

De kivel? Bernini híres barokk szobra a római Santa Maria della Vittoria templomban (1646-52-ben készült) a szívsebzés17 pillanatát ábrázolja. Egy mosolygó angyal tartja az aranydárdát az egyik talpával kőfelhőre támaszkodó, elaléló Teréz ágyékának irányába, miközben a másik kezével a mellén bontja meg a ruhát. A szent arcán az "édes halódás" kifejezése, lába megfeszül, egyik keze bágyadtan csüng, a másik hív. A testtartása olyan, mint Coreggio Jupiter és Io című festményének (1532) mezítelen nimfájáé, akit ember formájú felleg ölel. "Úgy van a dolog", írja Teréz, "mintha a szívbeli örömök csupán a testnek felületét érintenék, a szellemiek ellenben behatnának egészen a csontvelőig." Mint látható, nemigen tudunk mit kezdeni a testi/lelki/szellemi/szívbéli megkülönböztetéseivel. Az a bizonyos "discretio" ezúttal sem működik. Épp arról van szó, hogy ez a hiperintenzív szerelem mindent, testet-lelket áthat, felold; még a hiányt, a halált is. Igen, de kivel? Az angyal nyilvánvalóan nem társ, csupán hermészi szerepű közvetítő; a behatolás-élményekben csak kivételesen jelenik meg. "A lélek, ha ugyan szeret, még csak azt sem tudja, hogyan szeret, ki az, akit szeret, sem azt, mit akar." "Sem nem lát, sem nem hall, sem nem ért azon rövid ideig, amíg ezen állapotban van." Egy bizonyosság marad: hogy "Istenben volt és Isten ő benne". Ez az egyetlen bizonyosság, melyre Teréz küzdelmes élete során szert tett: hogy van valaki, akivel - aki vele - tökéletesen együtt van.

"Elrejtőztél előlem, de fojtogatott a Te szereteted, éspedig olyan halálos öleléssel, hogy a lelkem szerette volna, ha soha meg nem szűnik."

Olyan öröm, mely fáj. Metsző vagy hosszan emésztő fájdalmat hagy maga után ez a misztikus egyesülés, lelki vihart vagy lelki szárazságot vált ki, mert a lélek kínlódik Nélküle, aki nincs, habár kigyógyulni sem akar ebből a sebből egy világért sem. A tökéletes együttlét élménye átcsap a tökéletes hiányéba: a van és a nincs közt hatalmas, habár semmi a különbség. Amikor volt, akkor sem volt, s amikor nincs, akkor is van. A magára maradt szerelmesnek saját magában sincs menedéke; tarthatatlan szerelmében meghasonlik; száműzetésben érzi magát, vágyakozása gyakran nyomasztóvá válik, majd ismét tüzet szít; kínlódik, végtelen elhagyatottság lesz rajta úrrá; "ez a szenvedés rosszabb a halálnál, sőt valósággal folytonos meghalás; határozottan az". Az ember "haldoklik azért, mert nem tud meghalni". Úgy tudja, hogy csak a halálban lehet Vele örökre, de meghalnia nem szabad, hisz Érte él. "Csakis Teérted nyugszom bele, hogy nélküled itt éljek." Ez a Te, mely nem válhatik soha pszichológiai értelemben vett tárggyá, akivel nem lehetséges tárgykapcsolat, akit ölelve nem kulcsolódik, hanem elalél, lehull és meggémberedik a két kar, ez a Te szüntelen agónikus kapcsolatra kárhoztatja a szeretőt.

A 16. század keresztény mentalitásában hátborzongatóan élesen és nyersen történik az életnek a hátlapjára való fordítása és viszont, a halálnak az újjászülető életbe való átpördítése. Néha olyan érzést kelt ez a mai szemlélőben, mint egy bősz, nekikeseredett kártyacsata az életért, máskor a halálvágy a biztonságos magzati élet utáni hő sóvárgás áttételének látszik vagy erotikus vágyak kifejeződésének. A "memento mori" akkoriban nem ünnepi pillanat volt, hanem átáramlott a hétköznapokba is. A kereszt jegyében élni azt jelentette: a halál állandó jelenlétében élni. Még az ékszerekre és dísztárgyakra is csontvázakat és pokoli lángokat gravíroztak, a rózsafüzér szemei gyakran koponyát formáztak. A papok előszerettel prédikáltak az örök kárhozatról, a katekizmusok, imakönyvek és breviáriumok a halálra figyelmeztettek. Tudományos munkák szóltak a halál kínjairól és a sátáni birodalom helyéről, méreteiről, viszonyairól. Az auto de fék, melyekre egy-egy városban néha évente többször is sor került, a lelki és testi halál, az Utolsó Ítélet színpompás népünnepélyei voltak. Morbid volt ez a kor. La Tour festményein a terhes nő az ölében tartott koponyán nyugtatja a kezét, nem a méhén. Greco virágzóan szép Mária Magdolnája szintén egy halálfejet tart az ölében, s a keze a koponya mellett remeg. A sarutlan kármelita szerzetesek koponyahalmokat tartottak a kápolnáikban és a celláikban.18 Az ebédlőben is ott volt a halálfej. A halálgondolat nem csupán az elmélkedésben merült fel, hanem elevenen átjárta a születés és a szerelem ideit, az áhítat perceit is.

A kisbaba, akiről itt szó van, Teréz kis unokaöccse, Janka pedig a húga. "Háromhetes korában a gyermek súlyos beteg lett, s nem tudták megmenteni az életnek. Mikor elkezdődött a haláltusa, Terézia karjaiba vette a gyermeket, s mialatt ő a haldokló kis Józsefnek arcát nézte, Janka szent nénjét kísérte figyelemmel, s csodálkozva látta, hogy miképpen változnak el vonásai. Arca kipirult, ragyogott, s olyan szép volt, mint egy másvilági lény." A csecsemő halálának pillanatában Teréz arca "örömtől sugárzott".

A legnagyobb fokú elragadtatás pillanatában is a halál tör be - a test äolyan, mintha meghalt volnaö, "sem nem lát, sem nem hall, sem nem érez", kihűl, mozdulatlan, merev, bénult, "olykor azt sem lehet megállapítani, hogy az illető lélegzik-e vagy sem", a hangja is elfúl, "néhány pillanatig ugyan nem tudná megmondani, vajon él-e vagy sem", írja Teréz önmagáról. Ugyanakkor a lélek különös éberségre tesz szert, és úgy érzi, mintha felröpülne. Az elhalás olyan, mint egy megtisztulás, melyből az érzékek, az érzelmek és az értelem teljesen felfrissülve, kifinomulva és lobogva élednek meg, úgyhogy csodálatos dolgokat képesek megtapasztalni és megtudni, s a kín gyönyörélménnyé, majd eufóriává változik át. A Főnix-madár metaforát (ezt a tilos, pogány képet) maga Teréz használja. A halálélményből a leggyönyörűségesebb, legelevenebb életélvezet tör elő. Dionüszoszi mámor ez, mely nehezen találja meg a helyét a krisztológiában. "Már maga ennek a dolognak a leírása is rémületet kelt a szívemben", írja Teréz. "Ezek és más olyanok is, amelyekről nem szabad beszélni, valami megmagyarázhatatlan csodálatos megismerés útján jutnak a léleknek értésére, anélkül, hogy testi szemeivel bármit is látna." Az eksztázis leírásaiban Teréz testi tünetekről, érzéki élményekről, kitörő érzelmekről és megvilágosodásokról számol be, miközben folyamatosan reflektál rájuk és igyekszik krisztológiai szempontból értelmezni azokat, vagyis közkeletű, csak épp szuggesztíven előadott keresztény tanulságokat von le belőlük az Isten-félelemre, Isten-szeretetre meg az alázatra vonatkozólag.

Gonosz, elviselhetetlen az a kép, Teréz, karján a csecsemővel, aki meghal, és abban a percben az ő arca felragyog; rettenetes ez a szent, keresztény kegyetlenség, mindörökké az.

A test jóságát Teréz nem érezte, nem tapasztalta meg soha, talán csak csecsemőkorában, talán azt keservesen vesztette el; elfelejtette mi az, hogy simogatás, és nem is akart rá emlékezni. Talán a feltörő emlék okozott neki fájdalmat a lelki öröm pillanataiban. Lehet, hogy ez az elemi hiányzás csigázta fel és el vágyait a paroxizmusig. Megtagadta a hiányt, a simogatás hiányzását.

A tűz, a víz, a lobogás és a hullámzás, a repülés, az illatozás, a zamatok hasonlataival és metaforáival leírt élvezeteket lehetetlen "testetlenül" elképzelni, hisz érzéki szenzációkról, gyakran szinesztéziákról van szó. A szív is test; a lélek is test, mondhatni - a test íze, illata, benső, rejtett élete. A "külső" test persze érintetlen, azaz külsőleg a test érintetlen, szinte soha senki hozzá sem nyúlt, azt gyakorta korbács simogatta, vezeklőöv szorongatta, daróc súrolta. Az aszkézis, a vezeklés, az önsanyargatás: a test mortifikációja. Ugyanakkor a testi érzések felkorbácsolása, a fájdalomé meg a fájdalmas élvezeté - valami elevenen megélt halál. Mortifikáció közben a test intenzívebben érez, mint normálisan kellemes, komfortos körülmények között: él-hal. A szerzetesi élet Teréz szerint lassú vértanúság. A testtel való küzdelem dramatizálja a testiséghez való viszonyt és végletessé feszíti - eltompulttá vagy hiperérzékennyé - a testi érzeteket. A test nem számít?

Göndör fekete hajú, széles homlokú, sötét szemű, szép termetű spanyol nő volt. "Arcának bal felén három kis szemölcs, ami nagyon jól állt neki." Nagylány korában szerette a csinos ruhákat, az ékszereket, az illatszereket, a tisztaságot, ápolta a kezét, a haját. Amikor, még mint "civil", zárdalátogatásokat tett, az apácák ámulva nézték szép ruháit, az egyik még Teréz halála után is emlegette az egyiket, a narancssárgát, fekete bársony díszítéssel. A Dáma utcában lakott, mely az egyik ház falán látható úrinő képéről kapta a nevét. Édesanyja, Beatriz de Ahumada előkelő lovagi nemzetségből származott, nagyon szép volt, tizennégy éves korában ment férjhez a nála tizenöt évvel idősebb Alfonso de Cepeda lovaghoz. Kilenc gyermeket szült, és sokat betegeskedett. Némi titkolt ambivalencia rejlik Teréz dicsérő soraiban, amikor leírja: "Annak ellenére, hogy nagyon szép volt, soha senki sem vette rajta észre, hogy törődik szépségével; s bár csak harminchárom éves volt, amikor meghalt, máris úgy öltözködött, mint az idős asszonyok szoktak." Egyetlen "kis gyarlóságaként" azt rója fel az anyjának, hogy szenvedélyes lovagregény-olvasó volt, s ezt gyerekeinek is megengedte. Félig-meddig titokban, mert az apa nem kívánt lovagi szerepében regényhősökkel osztozni. De ezt a féltékenységi dramolettet azon túl, hogy nagyon szerették egymást az apjával, Teréz nem részletezi. "Annyira belebolondultam ebbe a regényolvasásba, hogy ha nem tudtam újabb és újabb könyvet szerezni, nem voltam képes megnyugodni." A sors visszavágása, hogy később majd ő tanítja meg apját a szerelmetes belső imára, megfékezvén mindkettejük szenvedélyeit.

A gyerekek természetesen jámbor vallásos nevelést kaptak, és a Szentek Életéből olvasták nekik az esti mesét. Leány iskolába nem járhatott. A kis Teresita testvéreivel és unoktestvéreinek népes táborával - főleg fiúkkal - játszott. Kedvenc játékai közé tartozott a vértanúsdi, az apácásdi, a remetésdi meg a szentesdi. Fivéreivel arról ábrándozott, hogy vértanúhalált halnak a mórok elleni harcban, és ezt el is játszották, sőt egy alkalommal neki is indultak a világnak. (Több fivére aztán el is esett a gyarmatokon vívott csatákban.) Játékból alamizsnát osztogattak, remetelakokat építgettek. A gyermekjátékok eufóriájában gyakran feltört belőlük a kiáltás: "Pára siempre! Pára siempre!" (Mindörökké!) "Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelméből már ily kis koromban lelkembe vésődött az igazság útja." Kamaszkori játékaik közt természetesen erotikus incselkedések is voltak, titkos levelezésekkel, találkákkal, barátnői locsi-fecsivel, udvarolgatásokkal, csókolózással. "Csak arra vigyáztam nagyon, hogy ne találjak egészen elbukni." Volt egy eset azonban, mely "nem maradt annyira titokban, hogy jó hírnevemen csorba ne esett volna, sőt maga édesatyám is gyanított belőle valamit". Anyja halála után, tizenhat éves korában Terézt, bentlakó világi növendékként, az Ágoston-rendi nővérek zárdájába adták. Egyrészt idegenkedéssel, borzongva, másrészt irigykedve figyelte az apácák életét. Főleg az áhítat ragadta meg (az ún. "könnyek adománya"): ő nem tudott sírni. Másfél évet töltött ott, mikor is súlyosan megbetegedett, és apja kivette.

Terézt senki és semmi sem kényszerítette a szerzetesi pályára, sőt édesapja, Alfonso lovag kifejezetten ellenezte. Nem is akart ő apáca lenni; sokallta a szigort, a fegyelmet, az önérzetét sértette a kötelező engedelmesség, meg aztán nagyon szerette a társaságot, a szórakozást, a könnyed, de okos tereferéket. "Másrészt féltem a házasélettől is." Egyes buzgó nővérekkel folytatott beszélgetések és említett, spirituális életet élő nagybátyja hatására azonban mégis vonzani kezdte az elvonult szellemi élet - csábította ugyanakkor a szellemes világi élet is. Valahogy használni akarta az eszét. Fölöttébb intelligens teremtés volt ugyanis és szenvedélyes olvasó. (Valamilyen fakultásra persze még csak nem is gondolhatott.) A felnőttkor küszöbén belemerült a devotio moderna irodalmába, a befelé forduló, önelemző vallásosság könyveibe, már ami spanyolul a rendelkezésére állt.19 A pokol és a mennyország képzetei egyre rögeszmésebben és egyre intellektuálisabban foglalkoztatják; már nem futó fantáziák, hanem erkölcsi döntésre felhívó alternatívává válnak. Ugyanakkor az élete forog kockán: vagy szerzetesnő lesz, vagy feleség.

Huszonegy éves korában, 1536 októberében Teréz, apai engedély híján, elszökött hazulról, kilépett a várost övező várfal kapuján, és tíz perc múlva ott állt a Megtestesülés kolostor előtt. A pár perces utat a családi háztól a kolostorig "haldokláshoz" hasonlítja: "mintha csontjaimnak ízületeit szaggatták volna széjjel". Huszonhét évet töltött el ebben a zárdában.

November 2-án, halottak napján került sor a beöltözési szertartásra. A jelölt édesapja, testvérei és rokonai kíséretében, díszes fehér menyasszonyi ruhában, fején mirtuszkoszorúval és menyasszonyi fátyollal jelenik meg a kolostor templomában. Búcsút vesz övéitől, és belép a klauzúrába. Ott a nővérek mirtuszkoszorús égő gyertyát adnak a kezébe, csókra nyújtják neki a feszületet, és énekelve felkísérik a kórusba: "O gloriosa Virginum!" Egy függöny mögött átöltöztetik, szerzetesi csuhát és noviciátusi fehér fátyolt adnak reá. A jelölt ekkor odatérdel a rendfőnök elé, aki ráadja az övet, a skapulárét meg a fehér palástot. Ekkor arccal a szőnyegre kell borulnia és úgy maradnia, míg a többiek imádkoznak és énekelnek. Következik az eljegyzési csók: a novíciát odavezetik az oltárhoz, hogy csókolja meg azt. Azután kezet csókol a perjelnőnek, és sorra megöleli a nővéreket. Végezetül még rózsákból és liliomokból font koszorút tesznek fejére, amelyet három napig szabad viselnie.

Negyven évvel később, amikor egy alkalommal ismét együtt lehetett szívbéli barátjával, a nála harminc évvel fiatalabb Jeronímo Graciánnal, aki egyszerre volt gyóntatója, tanítványa, felettese és híve, fia és atyja, Teréznek az a különös vágya támadt, hogy újra beöltözhessék, úgy, mint ifjú lány korában. Gracián atya, akinek gyönyörű szentbeszéde sugallta Teréznek eme ötletet, belement a játékba, Teréz pedig - negyven év óta először - világi nőnek öltözött, és alázatosan esedezett a fölvételért, őszintén vallva, hogy méltatlan a szerzetesi hivatás magasztos kegyelmére. Megszavaztatták a testületet, és Gracián jelenlétében elvégezték az egész beöltözési szertartást.

Teréz élete legboldogabb napjának érezte azt a napot, amelyen megismerkedett ezzel a tehetséges - a "legtökéletesebb" s egyúttal a "legszelídebb" - fiatalemberrel. Életének hatvanadik esztendejét taposta. A l<>egboldogabbnak: "azt hiszem, ezt túlzás nélkül mondhatom". "Nem adnám semmiért a világon azt a szerencsét, hogy láthattam, s hogy oly sokáig beszélhettem vele." Hatalmas, meghitt és a rendi ügyeket is szervező levelezés folyt köztük, és találkozásaik boldogságot hoztak Teréznek. Amikor a fiatalember rákérdezett erre a ragaszkodásra mint makulára, Teréz elnevette magát és így válaszolt: "Hagyja azt. Tudja, még a legszentebb emberi léleknek is szüksége van valami levezető csatornára a gyarlóságai számára. Az én számomra ön az. Akármit beszél, e tekintetben nem fogok megváltozni."

Letérdelt Gracián atya elé, lehunyta a szemét, kinyitotta a száját és várta a szent ostyát. A férfi azonban rezdületlenül továbbment, és a mellette térdelő nővért áldoztatta csak meg. Amikor Teréz észbe kapott, szó nélkül egy szögletbe vonult, és hosszú ideig ott maradt.

Amikor a huszonegy éves lány örök fogadalmat tett, hogy visszavonhatatlanul és teljesen Istennek szenteli magát, csakhamar halálos, évekig tartó betegség sújtott le rá. Mint ifjú, kiszolgáltatott novícia, aki mindenkinek engedelmességgel tartozik, igyekezett eleget tenni a zárdai élet követelményeinek ("a lelki küzdelmet nem is vette rajtam észre senki, hanem csak azt, hogy tele vagyok lelkesedéssel"), ám az ájulások és a hányások egyre gyakrabbak lettek. Apja elvitte egy fürdőhelyre, egy javasasszonyhoz, aki állandó hashajtással kúrálta, amibe még jobban belebetegedett. "Már-már attól féltettek, hogy veszettség próbál kitörni rajtam."20 A szíve, a gyomra, az idegei, a tüdeje mintha felmondták volna a szolgálatot, és minden porcikája tűrhetetlenül fájt. Jób könyvéből merít erőt. Az orvosok lemondtak róla. A zárdában megásták számára a sírt, a templomban meghúzták érte a harangot. "Olykor már egészen biztosan halottnak tartottak, olyannyira, hogy már viaszt is csepegtettek a szemeimre, s azt később meg is találtam rajtuk." Négynapi tetszhalál után ocsúdott fel, hála édesapjának, aki nem engedte, hogy eltemessék ("ez a lány nem eltemetni való", hajtogatta csökönyösen). Közben majdnem tűzhalált halt, az egyik gyertya ugyanis rádőlt az ágyra, a párna és a takaró tüzet fogott. Életben maradt.

"végre elkezdtem négykézláb járni"

Teréz elvesztette mentális ártatlanságát. Tudja, hogy minden másként is van, volt, lesz vagy lehet, mint ahogy ő fogja fel, mint ahogy ő érzi; tudja, hogy minden saját gondolata tévedésnek bizonyulhat, és minden szavával melléfoghat, avagy épp ráhibázhat. Azt is tudja, hogy különböző világ- és önszemléletek, különböző Isten-szemléletek léteznek egy időben, hogy az övé töredékes, és mindennek, amit elgondol, az ellenkezője is igaznak bizonyulhat. Szinte mindig föltételesen mondja el a véleményét, halmozza az "azt hiszem"-eket, megfontolja és elveti vagy elfogadja a más szempontú véleményeket. Tud - érzelmileg is tud - különböző nézetekről, szemléletekről, véleményekről, hozzáállásokról, megközelítésekről, és ezeket számba véve harcol az elérhetetlen igazságért.

Az alapítások két évtizedes időszakában folyton utazik, intézkedik, engedélyekért folyamodik, házakat vásárol és rendez be, zárdákat szervez és indít el. Közben ő maga hajléktalan, hol ebben, hol amabban a kolostorban tölt el heteket, hónapokat. Lélekben azonban otthon van - a mértéknélküliségben. Rendszabályoz, felmér, igazgat, fegyelmez - magányos perceiben pedig a mérhetetlenbe, az élvezetes pillanatnyi szabadságba röpül haza. Ott őt várják és nagyon szeretik. Ott ő halálosan szeret és a Királlyal van együtt édes szerelemben. A földi élet álomszerűvé válik, a látomásos élet pedig testet-lelket áthatóan életadóvá. "Az élet olyan lett számomra, mintha aludnám, s minden, amit látok, úgy tűnik föl, mint egy álom." Más megfogalmazásban: "Az egész élet nem egyéb, mint egy rossz fogadóban töltött éjjel." Ez a rossz álomhoz hasonló földi élet mindazonáltal nagyon ügyesen keresztülvitt, minden akadályt leküzdő gyakorlati akciókkal és józan résenlétben telik. Teréz kiváló diplomáciai, levelezői, szervezői, ügyintézői képességekről tesz tanúságot. Húsz év alatt 19 sarutlan kármelita kolostort alapít, a legnagyobb nehézségek és veszélyek közepette, ellenségeskedéstől körülvéve, közülük kettőt férfi szerzetesek számára. Kihord egy új rendet. Fiai vannak és leányai.

De milyen az a Király, akiért mindezt teszi, aki lelket önt belé? Önéletrajzában leírja egyik rendkívüli elragadtatását, melyben feltárult előtte a mennyország, "nemcsak rés nyílott rajta, mint máskor". Föltűnt előtte az istenség királyi széke, körülvéve lángban égő angyalokkal. Elöntötte őt a boldogság. A királyi székben nem látott senkit. "Azt, hogy milyen volt ez a királyi szék, és hogy ki ül rajta, nem láttam... Megértettem, hogy ott együtt van minden, ami után vágyódni lehet, de azért látni nem láttam semmit. Azt mondták nekem - hogy ki, azt nem tudom -, hogy ezen esetben be kell érnem azzal, ha megértem, hogy nem vagyok képes megérteni semmit, s ha belátom, mennyire semmi minden ehhez képest."

Terézt azonban nem olyan fából faragták, hogy belenyugodhatott volna ebbe a semmi-misztikába. Nagyon is életrevaló nő volt, ízekre, szagokra, színekre szomjas. Mivel a konkrét társas érzékiséget megtagadta magától (ezt választott pályája is szigorúan megkövetelte)21, a nyelvben, a kommunikációban keresett társat, keresett zamatokat, érzéki villódzást. Egyrészt szerteágazó baráti köre volt és széles körű, izgalmas levelezést folytatott22 - másrészt a szerelmével, a Királlyal is kommunikálni akart. A communio egyik módja a szentáldozás volt; az ostya nyelvre vétele mindig élményszerű volt számára és áhítattal töltötte el, sőt elragadtatásba vitte, hisz a Krisztus testével való egyesülést jelentette az áldoztató pap közvetítésével. Az áldozó térdel, kitátja a száját, kinyújtja a nyelvét, s a pap ráhelyezi az ostyát, mely lassan olvad szét a szájban. Tagadhatatlanok e szentségi aktus erotikus vonatkozásai; vallási szimbolizmus és érzéki valóság összeszikrázása - a tárgyi metafora itt különböző ontológiai rétegeket csúsztat egymásba. (A szentáldozásért való rajongás az apácák széles körére jellemző volt, egészen a fetisiszta megszállottságig menően.) Még az oltáriszentségnél is fontosabb azonban Teréz számára a közvetlen beszélgetés, mégpedig legelsősorban Istennel. Találmánya, a benső ima23 nem más, mint ama beszédhelyzet előállítása, mely érdemi és méltó, ugyanakkor spontán, kötetlen beszélgetést, azaz - "mellőzve a szavaknak zaját" - gondolatcserét tesz lehetővé Istennel. Mai ésszel azt mondanánk: ez benső dialógus, avagy dialógusnak képzelt belső monológ. A szemlélődés - amit Teréz megkülönböztet az "ajakimával" kombinált elmélkedéstől, mivel előírt szavak és képek nélkül folyik -, olyan elmerüléshez és révülethez vezet, hogy az ember relációban érzi magát, valami rejtelmesre figyel, és úgy érzi, hogy ő is valami figyelem középpontjában áll, hogy reá ragyog egy szempár.

Előáll tehát a beszédhelyzet, melyben az egyik fél, az ember megváltozik, mivel legtitkosabb benső szavai, érzései és gondolatai törnek belőle elő, a másik fél, az Isten szintén elveszíti közkeletű ábrázolatát és jegyeit, közelivé, ugyanakkor megfoghatatlanná és figurálisan elképzelhetetlenné válik, miközben jelenléte érzékileg "olvasható". Ebben a beszédhelyzetben megteremtődik a partner. A vágy teremti meg; a benső ima a vágy nyelvén beszél, mégpedig oly forrón, őszintén és nyíltan, ugyanakkor válogatott szavakkal, a másik iránt epedő szubjektum bensőséges nyelvén, hogy az erős szavak megtörténnek, a szavak beteljesednek, és ebben a benső nyelvben így megvan az, ami nincs.

A benső monológban ejtett szavak vagy felmerülő szóképzetek, nyilván ezek elevensége folytán, vizualizálási törekvés nélkül is megteremtik a halló fül és a figyelő szempár mégoly absztrakt látomását vagy érzetét. Mintha a nyelvnek is lenne atyja és anyja. Mintha a csecsemő minden moccanását és gügyögését csodáló és figyelő anyai tekintetnek egy spirituális változatát varázsolnák elő az óhajok. A nyelv nemcsak szól, hanem eleve megszólít, szólongat, és lehetetlen élni vele "gazda", "anya" vagy "partner", ama Másik nélkül.24 A nyelv viszonylatok szövevénye, s elmerülve benne - miként ez a terézi belső imában történik - feltünedeznek, a szerelemben felragyognak a relációk.

A lélek valamiféle transzparenciáig jut el, feloldódik az én, úgyhogy személyen túli, transzperszonális viszonylatok derengenek át rajta, benne. Ezért oly nagy témája Teréznek a magamagától, az énjétől való megszabadulás. Önéletrajzában voltaképpen ezt a folyamatot mutatja be: az önmagával folytatott küzdelmet az én-től való eloldódásért. "Áldott legyen az Úr, hogy megmentett engem önmagamtól." Ezért olyan nagy témája az alázat meg az engedelmesség, amit ő nem a szervilizmus, a beszűkülés, az összetöpörödés, hanem ellenkezőleg, a lelki szabadság érdekében hajszol. Az alázat kifejlesztésének technikái, az engedelmességi egzecíroztatások meg az önsanyargatások a léleknek az én-től való kiüresítését szolgálják, hogy helyet csináljanak a "vendégnek", az Úrnak, aki aztán végtelenné képes tágítani az egyéni lelket. Más szavakkal a lélek fényessé csiszolása történik, hogy a tiszta tükörben Krisztus és minden tükröződhessék. Nemcsak a testiesség, hanem ezáltal az én mortifikációja a nehéz föladat: "Haljon meg már végre bennem az az 'én', és éljen bennem az, aki több mint én és jobb számomra, mint én magam... Ő éljen és adjon nekem életet.ö Az önsanyargatás útja átváltozik äa kegyelem élvezetes útjává", a találkozás útjává, és a leggyöngédebb és legmelegebb érzelmekre tesz képessé. Az én meghalasztása megfelel Krisztus keresztre feszítésének, az ebből születő benső szabadság pedig a feltámadásnak.

A szeretetlenség ideit nevezi Teréz lelki szárazságnak vagy lelki viharnak és sötétségnek. Skálája a kedvetlenség, közöny, unottság, szórakozottság könnyű, ám annál kellemetlenebb depressziójától az öngyilkosságra hajtó iszonyú kétségbeesésig terjed; ez utóbbi már valamiféle negatív elragadtatásba csaphat át, ami aztán váratlanul vagy véletlenül - ez a kegyelem - derűbe fordulhat. Teréz számtalanszor megjárja ezt a sivatagot. Ilyenkor istentelen. Nem emlékszik Istenre. "Az egész csak képzelődés volt." Félreértés, öncsalás, mások rászedése. Már nem tud elképzelni semmit. Többet nem "projektál", kiszikkad a fantáziája, nincsenek áttételei. A zárdai hétköznapok monoton rendje vagy a lefüggönyözött, fülledt kocsi döcögteti. A pusztaság végtelensége az isteni távollét, a hiány végtelenségét közli vele; ekkor "a lelket valami kimondhatatlanul magasztos, átható kín gyötri ott ama sivatagnak közepén"; ez "még az elragadtatásnál is több", írja. Ez az állapot nála akár évekig eltartott, s feltárta előtte äennek az életnek nyomorúságos bohózatátö, melynek, epekedéseivel és "magasztos kínjaival" együtt, ő is szereplője.

Egy alkalommal Gracián azt parancsolta Teréznek, hogy végezzen nála egyetemes gyónást egész életéről. Teréz ezt nyilván nagy megtiszteltetésnek érezte - äéletgyónástö végzett ő magában mindig, s mily megkönnyebbülés lesz most mindent elmondania annak, akit olyannyira becsül s szeret - alaposan felkészült, összegyűjtötte a bűneit, összefoglalta a bűnökön átvágó äbelső imájátö, s jelentkezett a gyónásra. Gracián azt felelte neki, hogy most nem ér rá, jöjjön másnap. Így halogatta a dolgot négy-öt napon keresztül, arra kényszerítve a nőt, hogy bűneit napokig a szájában hordozza. Végül határozottan visszautasította, azzal, hogy nem kíváncsi a bűneire.

"Ami után vágyódom, az nincs meg, amim pedig megvan, az nem kell nekem."

Albában halt meg, ezért az ottani nővérek, nehogy elvegyék tőlük a tetemet, rengeteg követ, meszet és vizet hordtak a koporsóra, majd elföldelték, és a sírt befalazták. Két év múlva a nővérek lelkifurdalása addig ment, hogy hívatták Gracián atyát a sír kinyitása végett. A munkások négy napig dolgoztak, míg le tudtak ásni a sír mélyéig. A sok mész és víz hatására a koporsó elkorhadt és teljesen összehorpadt, a ruhanemű szintén, de a tetem ép maradt. Gracián levágta a bal kezét, és ládikába rakta, majd visszatemették a holttestet. Egy év múlva Naziánszi Gergely atya nyittatta fel ismét a koporsót, és levágta az egész bal kart. "Elővett egy kést s odaillesztette a tetem hóna alá, s íme, legnagyobb meglepetésére, anélkül, hogy kereste volna, úgy eltalálta az ízületet s a kése oly könnyedén választotta le a kart, mintha vajat metszett volna vele." A csonkítások az évek során tovább folytatódtak. "A spanyol krónika szerzője, aki ott volt a jelenetnél, megjegyzi, hogy ő szerényen megelégedett egy tenyérnyi húsdarabbal. Mások sokkal többet vágtak, Tamás atya pedig a maga számára kihasított egy bordát s kivette a jobb oldali kulcscsontot."

Boldoggá avatása alkalmából, 1614-ben Spanyolország-szerte folytak az ünneplések. Az egyházi szertartásokon kívül lovagjátékok, bikaviadalok és Vtűzvésznek is beillő kivilágítások" emelték az ünnep fényét.

1750-ben a sírt újra felnyitották, és jegyzőkönyvet vettek fel róla. "A koporsó kilenc aranyozott csavarral és egy zárral volt becsukva, amely utóbbit föl kellett törni, mivel a hozzávaló kulcs nem került elő... A belseje nagyon szép, habos damaszt-selyemszövettel volt bélelve, amely olyan friss volt, mintha éppen akkor vágták volna le egy végről... A szent testet teljes épségben találták, a feloszlásnak minden jele nélkül. Hiányzott róla a jobb láb, a bal kéz, a bal kar, a jobb kéz és a szív, a jobb felső állkapocs egy darabja, a bal szem, néhány borda, továbbá néhány darab hús és csont... A fej le van válva a törzsről, mert a nyaknak legnagyobb részét leszabdalták. Egyébként azonban teljesen megvan, a bőrrel és a hússal együtt, sőt nagyon jól látható a jobb szemnek bogara, nemkülönben a szemöldök is. Még csodálatosabb az, hogy a jobb kar éppen olyan hajlékony, mint egy élő emberé. Látni rajta, hogy a kezet erőszakosan és darabonkint vették le róla; csak a csont maradt meg középen, néhány ínnal. A csont nagyon fehér és nagyon szép. A bal lábon is egészen épen láthatók a lábujjak és a körmök."

1898. augusztus 19-én került sor a szív megtisztítására. Tamás atya, Jeromos-rendi szerzetes, salamancai püspök a következő jegyzőkönyvet vette fel: "Már régóta tervbe vettük, hogy mihelyt egy kis szabad időhöz jutunk, meg fogjuk vizsgálni Jézusról nevezett Terézia szívét, azonban elfoglaltságunk mindeddig nem engedte... Tekintve, hogy az üveg fenekén levő üledék folyton gyarapodik, attól lehet félni, hogy talán nagyon is rohamosan hámlanak le részecskék a szent szívről... Előbb megfelelő szerszámokat kellett hozatnunk, hogy kinyithassuk a kristályüveget... Végre sikerült kinyitnunk s kivennünk belőle a szent szívet. Mikor ugyanis levettük a koronát, amely fedőül szolgál az üvegnek, egy ezüstlap tűnt elő, s ehhez vannak erősítve a drótok, amelyek a szívet tartják. Az ezüstlap meg volt feketedve s kissé poros volt. Ezt megtisztogattuk, azután pedig nyers gyapotot erősítve egy kötőtű végére, elkezdtük óvatosan tisztogatni a kristályedény belsejét. Megjegyzendő, nekünk kezdetben nem is volt szándékunk ennél tovább menni. Ekkor azonban már rászántuk magunkat arra is, hogy egy csíptetővel kiemeljük azokat a tüske formájú kinövéseket... Hasonlóképpen kiszedtük az egész üledéket is, de ezalatt véletlenül hozzáértünk a fönt említett ezüstlap drótjához, aminek következtében a szív elmozdult támaszáról, vagyis egy, az edény fenekéhez erősített dróthegyről, s lecsúszott a kristálypohár mélyébe. Igyekeztünk újra visszatenni a helyére, de hogy ezt megtehessük, egy kicsit ki kellett emelnünk a szívet az edényből, végül pedig teljesen kivettük belőle s ott tartottuk a szemünk előtt a felső lemez drótjain. Ezalatt az üvegedényt teljesen fényesre tisztogatták... Annyit állíthatunk róla, hogy teljesen szilárd és ellenálló, úgyhogy, nézetünk szerint, teljesen alaptalan a félelem, mintha sejtek hámlanának le róla s hullanának az edény fenekére... A kinövések növényi anyagnak látszanak, de nincs rajtuk sem levél - mint ahogy Lluch püspök úr állította -, sem pedig gyökér; nem hasonlítanak sem élő növényekhez, sem a bokrok tüskéihez s nincsenek az üledékkel szerves összefüggésben. Közülök egyikről-másikról világosan kitűnt, hogy gyapotfoszlány, mások pedig sodronydaraboknak bizonyultak, a többi pedig por volt..."

Más források szerint nem is a nővérek vágták ki Anyjuk szívét, hanem az orvosok. Nyilván felsőbb utasításra bonckés alá vették a nem rothadó, de áthatóan illatozó test csodáját; meg akarták tudni, be van-e balzsamozva, felvágták hát az oldalát és benyúltak. Ámbár feltehető az is, hogy ellenkezőleg történt, valaki megbízta őket a tetem konzerválásával, ezért vették ki a legbomlékonyabb belső szerveket meg azt a szívet.