Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 124. szám

Sziveri János

Sziveri János versei

1975. augusztus 1.

Szabad gyakorlatok

&
Egy mondattal kezdődik a vers. Akkora levéllel
bomlik ablakomba, tekintetem széthasad, porlik.
Két különböző irányban. Mondhatnám azt is, most
minden mondatértékű körülöttem. Talán ez lenne
a legtökéletesebb megoldás. De tovább rajzanak
sorvadványaim. A kis magzatmagok. Duzzadt, ringó
csigolyák. Mint lebernyeg tolul ingatag. Kék a kékben.

Lengő tekervények, vérző bolyhok. Ezen a szita-örvényen
itt a szemhólyagomon. Bimbófejemmel rendületlenül tovább.
Ideggóccaim immár folyékony rovatok. Mosatlanok,
levegőtlenek. Egy korty a jelenség. Mindenekelőtt.
Férctorlódás. Remegő lengés a szitán. Cseppek egy
állandó felületen. Bizserdül mintha letépnénk testbenőtt fejdíszeit.
Íme, ezek jelentéktelenségem vissza-visszatérő dokumentumai.

&
Neoncsőbe rejtett szemgolyó. Mint izzó kéz a semmiben.
Vagy testünkkel feltépett tér, piheként feszülve a lehetőségek
között. Túl és innen egy legyintéssel.
Kitapintott, hajszálfinom felületű külvilág. Állóképmásolat
a levegőben. Némára formált és némán alakított.

Egyre ritkábban, egyre feszesebben,
mintha nem is lenne, kibuggyan a síkból: felfeslő csont.
Elhullajtott kiálló mező. Burkot vet a gyökeresedő
teremre. Csak egy kézmozdulat felezi e lehetetlent,
ahogyan szorosabbra szárad néhány visszametszett ércnyúlvány.

A fal egy befejezetlen horpadás, hol lehűlnek a szétfolyt
koravén keretek. Szétcsúsznak a forradások, mint
jégben az erek fakulnak. És neonfigurák csapódnak le
az agyban, kitöltve e csöndkazlat. Így reped a nehéz
buborék, az üvegcsatornába süllyesztett koponyafüzér.

&
Mint én itt vagyok, másutt más, ugyanúgy ott.
Életnagyságú-fehér papíron lefelé,
két szembeállított négyzet között. Összeizzva.
Egyenletes hullámzó mozgással.
Körös-körül lágyan a terület. Figuravirágzás.
Távolságok és különböző árnyalatok szüntelenje.

Elüldögélek az idegkövezetben. Esetleg valamit kifogásolok.
Mint egy ugyanakkora terjedelmű más alakzat.
Mégis, mintha
látomásszerűen kirugódznának e lenyomatok.
Ilyenkor,
egyszerűen odanézek.

— A beszüremlő tájat elhelyezni a kijelölt szögben.
(Ficánkol, rezdül, zörren, csavarodik.
Mintha elvékonyodna, elvastagodna.
Végül: alázatosan visszagyűrődik.
Mindezt párszor megismétli.)
Majd hátrálni újra, agyunkba. Kiszárad, bekövesedik.

Néhány kitűnően sikerült sáv,
lazán összeerősített, szöveteiben
elszáradt, indulattalan. Elképesztően kifinomult.
Esetenként tágul és lazul.
Vagy megszűnik.
Összefoglalás: a kréta izgalmas felület. (Néhol egészen kivételesen.)

&
Évekkel ezelőtt mintha ugyanez jutott
volna eszembe.
Esetleg más.

— Nincs se átvérző textília, se ragtapasz.
De ami van sem változtathatatlan önkényesen.
Egyedül a szöveg medencecsontja, mészkövülete,
az örökös egymásrarakódás következtében.
Legtöbbször azonban nem. A folyton
ismétlődő kifejezések vagy azt mintázzák meg, amit
megmintázhatnak, vagy valami egészen mást.
Esetleg azt sem. Szabályosan úgy, ahogy írom.
Pedig ezeket minden további nélkül megfordítva is el
lehetne mondani: a jelenlét magva. Elfonnyadnak
a vénák és artériák ekkora nullazuhatagban.
»Egyszer kétszer néha.«
Sötétség-dudor. Mondjuk a nyelvészetben.
Mondjuk, egy nyelvállapotot. Egy fordulópontot a
megfigyelésekben. Teljesen egyértelmű, hogy mit is.
— Vagy egyáltalán, akarunk-e valamit?
Hosszú ideig el-elmélázva ezeken.
(Ahogy itt előttem besüpped, odaképzelem
rajzeszközeit, finom ecsetszemöldökét. Így
a szobában akár ha kivérezné testét a hiány.)
A vak pillantások annyiban különböznek, hogy test test mellé helyezzük őket. Amiből következik: érthetetlen miért folyton e semmiségek?

&
Úgy siklunk elő a közelből,
mint két hús-vér betonlap közül »húz«
fölfelé a növényzet: minden lépésnél kettéfaragva.
Egy oldalra metszett torzón,
mint jéggöröngy a fájó horpadásban.
Csöndbe mártott ujjbegyekkel
vérzünk a férges kéreg alatt: átlőtt televény.
A lét ingája feszül így a repedésben.

&
—  Magánbeszélgetek. »Előhívom a lehetetlent...«
A mozdulatok kialakulóban. (Még ha nem is.)

&
Távolabb, távolabb majd valahogyan.
Csak kifinomult töredékek, szózavarok,
szikraképek sercegése. Egy párzóverseny adathalmaza
talán.
Behúzódnak, szétzúzódnak. A felhalmozódott képanyagot
mintha égő felületre hullajtanánk. Pedig könnyebb velük a
térben örvényleni. Vésőként megpördülni vonásain, vagy
elfoglalni nyílásait, mint az ék. Munkálkodni e lehetetlen
tömegben. Egy örökkévalóságra megsokszorosítódni. Önkikísérletező,
száraz képzelettel. Vagy ahogyan ezt már kibontani, feloldozni
lehet, mindezek nélkül. Szomorú vonaglással.
A csönd és a kék képzeteit.

A hallgatás bonckése alatt.
Lefejteni, megmunkálni, égő agyvájattal kivetíteni
eltolódásait. Mint az egyedül lehetséges,
vagy bárhogyan másként.
Majd kidolgozni mindezt egy hosszú
elnémulásban.
Végkövetkeztetésként: hallgatni a zárójelenet
ismét ránkzúduló csöndjét — a már szálkásodó fogazatok
oly találó és oly gyakori véletleneit.