EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996399. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NABOKOV

Vlagyimir Hodaszevics

Szirinről

2005. április 4.

A kritikus némiképp mindig egy vásári kikiáltóra hasonlít, aki azt kiabálja a mutatványosbódéja előtt: "Csak tessék, csak tessék, itt látható a XX. századi csoda, a kétgyomrú ember"; vagy: "Nézzétek ezt a csodagyereket, Irma Bigugyit, aki születésére nézve még csak nyolcéves, de tizenhat pudot nyom", vagy valami effélét, mondjuk egy szakállas asszonyt mutogat. A kikiáltó helyzete azonban egyszerűbb és hálásabb, mint a kritikusé, mert a mutatványosbódé vászonfüggönyén túl a nagyérdemű publikum olyan torzszülötteket bámul, akiknek a látványa semmiféle magyarázatra sem szorul. A kritikus feladata ezzel szemben az, hogy bemutassa, az ő "XX. századi csodája" sem rosszabb a többinél, és megéri azt a háromkopekest vagy tíz sou-t, amit a tudni vágyó olvasó pazarolt rá. "Poetae nascuntur" - költőnek születik az ember. Minden valódi művész, író, költő a szó tág értelmében szintén ilyen torzszülött, aki már születésétől fogva kiválik a hétköznapi emberek tömegéből. Minél szembeötlőbb ez az eltérés a környezetéhez képest, annál nyomasztóbb, és előfordul, hogy a költő igyekszik elfedni torzszülöttségét, zsenialitását. Puskin például ezt a különbséget a játékos maszkjával, a párbajhős köpenyével, az arisztokrata patríciusi tógájával, az irodalmár kispolgári kabátjával próbálta leplezni. De ez fordítva is így van: a tehetségtelenség mindig arra törekszik, hogy azonnal láthatóvá váljék mulandó nagysága, mint ahogy például a szimuláns kéregető takarja ki előttünk nem valódi fekélyeit.

A költő tudata azonban megkettőződik: "a hitvány világ gyermekei közt" próbál meg létezni, mint "mindenkinél hitványabb"; a költő teljesen tisztában van torzszülöttségének isteni természetével (az őrülettel), megszállottságával, amely nem rettenetes, nem démoni, mint a vakon születetteké, hanem ragyogó, de ugyanolyan sorsszerű; tudja, hogy Isten ujja jelölte meg. Sőt mi több, az élet valamennyi pillanata közül legjobban azokat a titkos pillanatokat félti, amikor Apollón szent áldozatra hívja, amikor a megérintettsége teljes nagyságában mutatkozik meg. Megszállottságának ezekért a pillanataiért, amelyek az utolsó erotikus rándulásokhoz hasonlítanak, vagy a "felsőbb harmónia" epilepsziás pillanataihoz, amelyekről Dosztojevszkij is beszél, ezekért a pillanatokért a költő kész feláldozni életét. És fel is áldozza: szimbolikus értelemben mindig, konkrét, szó szerinti jelentésben pedig néha, de ez a "néha" gyakrabban fordul elő, mint gondolnánk.

A művészi alkotás folyamatának is van egy olyan eleme, amely maga a kézművesség, a rideg, megfontolt megcsinálás. A művészet lényegében eksztatikus. Természeténél fogva vallásos jellegű, mert habár nem imádság, de mégis a világhoz és Istenhez való viszonyunk fejeződik ki benne. Eksztatikus állapot, a "lélek magasabb rendű ráhangolódása az élmények érzékenyebb befogadására, valamint a fogalmak megértésére, ennek következtében a megmagyarázásukra is."1 Ez az állapot, a szűnni nem akaró "őrület" az, amely a művészt a nem művésztől megkülönbözteti. Ezt félti legjobban a művész, ezt becsüli nagyra önmagában, ez minden öröme és szenvedélye. De van egy érdekes dolog: amikor a művész az ihletről beszél, lényének ezen imaszerű állapotáról, egyre-másra valamilyen más elfoglaltság megemlítésével kapcsolja össze, amely ahhoz hasonlítva hiúnak és a racionálisan gondolkodó ember számára méltatlannak, ostobának és nevetségesnek is tűnik. De ennek ellenére ezt a foglalkozást ugyanolyan sokra tartja, mint az "Istenhez való közellétét", időnként érdemnek hiszi, és erre építi nagyképű reményeit az utókor, a haza, az egész emberiség hálás emlékezetére vonatkozólag.

Már kétezer évvel ezelőtt kijelentette a jó­zan ész és az arany közép legbölcsebb költője, hogy ércnél maradandóbb emlékművet állított magának, amelynek dicső csúcsa magasabbra emelkedik, mint a piramisok, a halál erőtlen vele szemben; hogy emlegetni fogják őt a világ legeldugottabb zugaiban is, amíg állni fog az Örök Város, és maga a költészet Múzsája fonja homlokára a soha el nem száradó babérkoszorút. Tizennégy és feles zengő verssorokban énekelte ezt meg, másfél sorban pedig a saját érdemét, amely halhatatlanná teszi őt, és amely semmilyen magyarázatot sem igényel:

"én zengtem először, én

a lentről jött s meredek csúcsra jutott, görög

verset római lant húrjain…"2

"Én zengtem először [...] görög verset római lant húrjain" - Gondoljunk csak bele, micsoda hőstett. Mellesleg 19 évszázad múlva az orosz Horatius, akinek mellét fontos államügyekben szerzett érdemrendek díszítették, ugyanezeket írta, a latin elődöt utánozva:

"A Volga s Don honát egykor be fogja járni

Az egyik tengertől a másikig hirem,

S számtalan népe közt jól tudja majd akárki,

hogy lettem híres én, a büszke névtelen,

Ki elsőnek merte tréfás orosz szavakkal

dicsérni Felicát…"3

Azaz a halhatatlansághoz való jogát arra alapozta, hogy nem másképp, "hanem kellemes orosz verselésben" énekelt Felica erényeiről: először írt ódát egyszerű nyelven.

Horatiust és Gyerzsavint utánozva, Puskin a következőket írta Emlékművében:

"A nép rám úgy tekint soká, mint hű fiára:

Én voltam, ki a dalnak új hangot ígért;

S miként Ragyiscsev, a szabadságért kiáltson

Könyörögtem irgalomért."4

Aztán lehet, hogy végiggondolta azt, hogy a nép nem nagyon lesz képes értékelni "hangjainak" újdonságát, átdolgozta ezt a versszakot, de egészen nagy jelentőségű az a tény, hogy az eredetiben, saját lelkiismerete előtt, ezeknek az új hangoknak az elsajátítását, mint a saját érdemét, egy sorba állította a szabadság és az irgalom megéneklésével, sőt ezek elé helyezte őket. Mintha ironizált volna, amikor önmagát a szkeptikus Anyeginnel összehasonlítva azt írta róla, hogy annak nem voltak "magasabb rendű szenvedélyei".

"Mivel magasztos érzeménye

Szívét sosem vetette szét"5

Puskin itt valójában az irónia álarca mögé rejtette legtitkosabb gondolatait a költő mibenlétéről. És ezt olyannyira komolyan gondolta, hogy meg is ismételte mint "költői hitvallást":

"Magasztalás a költő dolga,

A lelkesedés, az ima…"6

Ebben az esetben az ihlet mint a költői tudat alapvető állapota vitathatatlan pontossággal van felosztva két egyenértékű, egyformán szükséges és egymást kiegészítő elemre: az "édes hangokra" és az "imákra".

A művész az alkotás megszállottja. Ez a szenvedélye, a "szerencsétlensége" (Karolina Pavlova kifejezése szerint)7, a boldogsága és a bánata, a szent őrülete. És a költő "egyformán nem kíméli az életét" sem a "hangok", sem az "imák" miatt. Számára elválaszthatatlanok egymástól a művészet formai és tartalmi elemei, és emiatt egyenértékűek. És ez így van a valóságban is. "Imák" nélkül az "édes hangok" nem válnak művészetté. A művészet hangjai ugyanolyan szentek, mint az imái. A művészet nem merül ki csupán a formában, de a formán kívül nem létezik, és ennek következtében nincs is értelme. Ezért az alkotás vizsgálata elképzelhetetlen a forma vizsgálatán kívül.

A szerzőről megalkotott bármilyen véleményt, bármilyen róla szóló beszédet a forma analízisével kellene kezdeni. De a formai analízis annyira bonyolult és terjedelmes terület, hogy ha Szirinről kívánnék beszélni, nem ajánlanám önöknek, hogy kísérjenek el engem ide. Azért sem, mert még magam sem végeztem el teljes mélységében a szirini forma vizsgálatát, és mert a valódi kritikai munka a mi viszonyaink között lehetetlen. Levontam azonban már néhány végkövetkeztetést, amelyet szeretnék megosztani önökkel.

Szirin, gondos vizsgálat alapján elmondható, legfőképpen a forma és az írói eljárás művésze, de nemcsak abban az általánosan ismert és elfogadott értelemben, hogy írásainak formai oldala kivételesen sokszínű, bonyolult, ragyogó és újszerű. Azért is alakult ki róla és vált ismertté ez a nézet, mert ez mindenkinek azonnal nyilvánvaló. És azért tűnik fel azonnal, mert Szirin nemcsak hogy nem leplezi, rejti el eljárásait, ahogy azt mindenki teszi, és amiben például Dosztojevszkij lebilincselő tökéletességet ért el, épp ellenkezőleg: Szirin maga rakja ki elénk őket, mint a bűvész, aki azzal kápráztatja el a nézőit, hogy be is avatja őket varázslatainak laboratóriumába. Véleményem szerint ebben rejlik Szirin megértésének kulcsa. Művei nemcsak szereplőkkel vannak tele, hanem végtelen számú eljárással is, ezek mint a tündérek és a törpék, úgy cikáznak ide-oda a szereplők között, miközben hatalmas munkát végeznek el: fűrészelnek, vágnak, szegeznek, festenek, a nézők szeme láttára készítik el és bontják el azokat a dekorációkat, amelyek között a darab játszódik. Ők építik fel az alkotás világát, és ezenközben maguk is a mű elengedhetetlenül szükséges szereplőivé válnak. Szirin azért nem rejti el őket, mert egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy rávilágítson, hogyan élnek és működnek eljárásai.

Van Szirinnek egy regénye, amely teljes egészében az önálló funkciójú eljárások együttes játékára épül. Ez a mű, a Meghívás kivégzésre, arabeszkek, díszítések és képek sorából áll, nem a gondolatiság, hanem a stiláris egyneműség (ami, mondhatni, maga is a műalkotás egyik eszméje) kapcsolja össze őket. A Meghívás kivégzésre nem a valós életet ábrázolja, és valós személyek sincsenek benne, Cincinnatus kivételével. Minden egyéb csupán a tündér dekorátorok, az eljárások és képek játéka, amelyek az alkotói tudatot népesítik be, jobban mondva, Cincinnatus alkotói lázálmának szülöttei. Amikor ez a játék megszakad, vége lesz az elbeszélésnek is. Cincinnatust kivégzik, meg nem is végzik ki, mert az egész elbeszélés folyamán csak egy elképzelt világban látjuk őt, ahol bármilyen reális esemény elképzelhetetlen. A befejező sorokban ez a kétsíkú, festett világ összeomlik, és a leomló dekorációk után "Cincinnatus a porban, a hulló tárgyak és a perspektíva csapkodó vásznai közt elindult, elindult arra, ahol, a hangjukból ítélve, hozzá hasonló lények léteztek"8. Ez a részlet azt fejezi ki, hogy a művész az alkotás világából visszatér a valóságba. Ha úgy tetszik, azt is mondhatnánk, hogy ebben a pillanatban történik meg a kivégzés, de nem az, és nem abban az értelemben, ahogy ezt a hős és az olvasó várta: a "hozzá hasonló lények világába való visszatéréssel" véget ér Cincinnatusnak mint művésznek az élete.

Szirinre jellemző az a felismert, lehet, hogy csak megélt, de rendkívül szilárd meggyőződés, hogy az alkotás a művész igazi világa, ezt a világot a képek és eljárások működése hozza létre a reális világ hasonmásaiból, azonban teljesen más anyagból, olyannyira másféléből, hogy az egyik világból a másikba való átmenet, akármelyik irányba történjen is, hasonlatos a halálhoz. Szirin ezt úgy is ábrázolja, mint valóságos halált. Ha Cincinnatus akkor halt meg, amikor az alkotás világából a reális világba lépett át, akkor a Terra incognita hőse épp ellenkezőleg, abban a pillanatban hal meg, amikor teljesen elmerül a képzelet világában. És ha az említett esetekben az átjárás homlokegyenest ellenkező irányban történik is, Szirin mégis egyformán ábrázolja ezt mindkét alkalommal: a dekoráció széthullásában. Azért, mert Szirin számára a két világ egymáshoz viszonyítva teljesen illuzórikus.

Ugyanezt látjuk a pillangókereskedő Pilgram esetében is (az azonos című mű hőse), aki a felesége, a vásárlói, a környezete számára akkor hal meg, abban a pillanatban, amikor végre elindul Spanyolországba, de ez nem a valóságos Spanyolország, mert az álmaiban alkotta csak meg. És hozzájuk hasonlóan Luzsin is abban a pillanatban pusztul el, amikor kiveti magát a berlini ház ablakán az udvar fekete-fehér kövezetére, ezzel végérvényesen kiszakad a valóságból, és teljesen elmerül sakkművészetének világában, ott, ahol már semmi sem létezik, sem feleség, sem ismerősök, sem lakás, csak az alkotói eljárások tiszta, absztrakt viszonylatai.

Amíg a Pilgram, a Terra incognita, valamint a Meghívás kivégzésre című művek mindegyikét a különböző világok egymáshoz való viszonyának szentelte az író, addig a Luzsin-védelem (Végzetes végjáték) című regény az első mű, amelyben Szirin tehetségének teljes fegyverzetében áll előttünk (talán itt érinti először művészetének alapvető motívumait), és habár még az előző ciklushoz sorolható, mégis a szirini regények új típusát vezeti be, ahol a szerző új probléma vizsgálatát tűzi ki célul, de amely mégis kapcsolódik az alkotás és az alkotói személyiség témaköréhez. Ez a problémakör némileg behatároltabb, azt mondhatnánk, sokkal inkább professzionális jellegű. Luzsin személyében a szerző a professzionalizmus rettenetét ábrázolja, rávilágít arra, hogy a művészi világban való folyamatos jelenlét abból a művészből, aki csak tehetséges, de nem zseni, szó szerint kiszívja a vért, automatává változtatja, alkalmatlanná válik az igazi létezésre, és belepusztul, ha érintkezik vele.

A Spicli a művészi sarlatán problematikáját ábrázolja, egy olyan tehetségtelen önjelöltet mutat be, akinek lénye teljesen idegen a művészettől, de aki művésznek igyekszik látszani. Néhány hiba, amit elkövetett, elpusztítja, de természetesen nem hal meg, hanem csak megváltoztatja elfoglaltságának fajtáját, hiszen sohasem járt a művészet világában, vagyis az ő történetében nincsen átjárás az egyik világból a másikba. Ebben az elbeszélésben körvonalazódik már az a téma, amely Szirin egyik legnagyobb regényében, a Kétségbeesésben válik központivá. Itt egy valódi, önmagával szemben könyörtelen művész szenvedéseit ábrázolja. Egyetlen hiba, egy baklövés elkövetése miatt pusztul el, amelyet abban a műben vétett, amely minden alkotóerejét felemésztette. Az alkotás folyamatában azt feltételezte, hogy a közönség, az emberiség, lehet, hogy nem fogja megérteni és értékelni az alkotásait, és kész volt arra, hogy büszkén szenvedjen a meg nem értettség miatt. Az kergeti a kétségbeesésbe, hogy tudatában van, ő az oka a kudarcának, mert nem zseni, csak tehetség.

A művész élete, valamint az írói eljárás élete a művész tudatában - ez Szirin alapvető témája, amely kisebb vagy nagyobb mértékben, de csaknem valamennyi írásában jelen van, a Luzsin-védelemtől kezdve. A művészt azonban (konkrétabban az írót) sohasem mutatja be közvetlenül, hanem mindig valamilyen álarc, a sakkozó, kereskedő stb. álarca mögött. Ennek valószínűleg számos oka van. A legfontosabb ezek közül az, hogy itt is az eljárásról van szó, mellesleg egy nagyon egyszerű eljárásról. A formalisták "különössé tételnek" nevezik. Ennek lényege, hogy a tárgyat szokatlan környezetben mutatják, amely közeg új helyzetet teremt, amelyben a tárgy új oldalai nyilvánulnak meg, és ez a tárgy még közvetlenebb megismerését segíti elő. De vannak egyéb okok is. Ha Szirin regényei hőséül írókat választ, akkor elengedhetetlenül szükséges lett volna azok művészi alkotói folyamatának bemutatásakor az elbeszélésbe regényt vagy az elbeszélésbe elbeszélést illesztenie, amely a szüzsét nagymértékben bonyolulttá tette volna, és azt is megkövetelte volna, hogy az olvasó rendelkezzék legalább minimális ismeretekkel az írói mesterséget illetően. Ugyanez történne, csak némiképp másfajta nehézségekkel, ha Szirin festőnek, szobrásznak vagy színészeknek ábrázolta volna őket. Megfosztja őket a művész szakmai ismertetőjegyeitől, de ennek ellenére például Luzsin úgy dolgozik sakkfeladványain, vagy Hermann a bűntény megoldásán, akár a művész az alkotásain. Végezetül szeretném a figyelmet felhívni arra, hogy a Spicli főszereplőjén kívül minden szirini hős valódi, magasabb rendű művész. Közülük Luzsin és Hermann, mint már említettem, nem zsenik, csak tehetségek, de tőlük sem lehet elvitatni az igazi, mély, alkotói természetet. Cincinnatusnak, Pilgramnak és a Terra incognita névtelen hősének nincsenek olyan fogyófélben levő tulajdonságai, mint Luzsinnak és Hermann-nak. Következésképp, jóllehet mindegyikük maszk nélkül van megjelenítve, úgy, hogy művészvoltuk teljesen nyilvánvaló, s hogy az irodalomtanár terminusával éljek, pozitív típusok lennének, ami, jól tudjuk, rendkívüli és az adott esetben teljesen felesleges nehézségeket jelent a szerző számára. Sőt mi több, a szerző ebben az esetben nehezen tudta volna elkerülni azt az emelkedettséget és negédességet, amely csaknem mindig elkerülhetetlen velejárója az igazi művészek ábrázolásának. Szirin csak a Spicli hősét tudta volna művésznek ábrázolni, hogy elkerülje ezeket a nehézségeket, mert ez a hős ― nem valódi író. Úgy gondolom, sőt szinte biztos vagyok benne, hogy Szirin, aki maróan gúnyos tapasztalatok hatalmas tárházával rendelkezik, valamikor majd megengedi magának, és megajándékoz bennünket azzal, hogy az írót könyörtelen szatírával jelenítse meg. Ez az ábrázolási mód teljesen természetes lenne annak a témának az egyértelmű fejlődésében, amelynek Szirin önmagát szentelte.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.