Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 6–7. szám

Végel László

SZÍNVÁZLATOK A GESZTUSOKRÓL

„Cselekvő ember vagyok”

1965. július 15.

Nemcsak a könyv, de a hétköznapok is felkeltették az érdek­lődésemet egy ilyen mottó iránt.

És láttam, hogy a cselekvő ember nem nyeri el a harmóniát – ez egyre transzcendentálisabb lesz, illúzióvá válik. A cselekvő ember egy-egy útszakasz után megáll, megtagadja magát, azzal, hogy összetörik vagy pragmatista lesz, vagy pedig autentikus marad és nem ad választ saját kérdéseire. Mert válasza tulajdon­képpen megkerülés: amikor már a cselekvés értelmét kellene definiálnia, a lét pesszimista meghatározásához jut el, amely sze­rint: „Az ember még nincs tudatában saját létének.” (Dobrica Ćosić: Akcija) Ez azt jelenti, hogy az ember örökösen lemarad, a tett gyorsabban konstituálódik, mint a gondolat. Ebben igaza is van a cselekvő embernek. A történelem nem más, mint ki­váló illusztrációja annak, hogy a tett gyorsabban konstituálódó. Csak miután minden megtörtént már, akkor kaphat egy időre funkcionális szerepet a „játék”. A gondolkodás szenvedélye, hogy megtalálja és kivizsgálja a diszpozíciókat egy újabb konstituálásra, és ezek után a gondolat már nem öncélú lesz, mint ahogy mondják, hanem tehetetlen (Oppenheimer).

Ezért a cselekvő ember visszatér egészen a kezdethez, és nem azt mondja, hogy az emberek nem látják akciójuk értelmét, mint ahogy ezt a kontinuitás megkövetelné, hanem azt, hogy létük értelmét nem ismerik. Tulajdonképpen ezzel a definícióval a cselekvő ember növeli szabadságát, olyan esszenciális problémá­kat vet fel szabadságalapnak, amelyet nem tud megoldani és ezzzel indeterminált lesz.

Felkészül a kalandra.

Előbb azonban disztingválni kell a lét néhány alapvető tulaj­donságát, igyekezni kell megtalálni a legszembetűnőbb és leglé­nyegesebb jegyeket.

Ha körülnézünk gyakorlatunkban, újságainkban vagy más publikációkban, látjuk, hogy ma mindenki a gyakorlatban akar mindent megoldani: elsősorban azért, mert csak ezt tartja le­hetségesnek. Šoljan egyik definíciója szerint a kishitűeknek csakis gyakorlatuk van. Ez a réteg nem azért apellál a gya­korlatra, mert ott lehet valóban mindent megoldani, hanem mert empirikus és mást nem is lát a valóságból, csakis a hét­köznapi gyakorlatot. Mivel nézetei ilyen szimplák, természetes, hogy egyszerűen látja a dolgokat. Ezért lényegében optimista. Mindig konkrétan beszél, nem azért, mert így tartja szükséges­nek, hanem azért, mert másképpen nem tud. Az ilyen egyike a legtávolabb eső egzisztenciáknak a marxi totális embertől, neki nincs világnézete, csak gyakorlata. S hogy hétköznapi életünk­ben napról-napra ismétlődnek a negatív jelenségek, és hogy a morális szkizofrénia sem csökken, ez elsősorban az említett em­pirikus típus miatt van így. Ugyanis ez a típus, mivel nincs át­fogó rendszere és világnézete, képtelen kritériumokat kialakítani. Ennek ellenére állandóan akcióban van, s eközben a kritériumok elengedhetetlenek. Ezért esetről-esetre megy, magát ösztönös for­radalmárnak tartja és jogosnak érzi mindig új kritériumok ki­alakítására. Csak akkor kezd bírálni, ha ezt felülről megindít­ják stb. Mindezt az elméleti tudásmennyiség minimuma idézi elő – ennek tudatában is van, túlhangsúlyozza a gyakorlatot, és egy ilyen favorizálás pedig nemcsak a totális ember ideáljától van távol, tehát nemcsak az ideált negálja, hanem a konkrét valóságra is negatív hatással van.

A gyakorlat, az akció itt pusztáin alibi, és ezért igyekszik mi­nél jobban kihangsúlyozni, hogy gyakorlati ember, s tevékeny­sége konkrét.

Ha a cselekvő emberről szólok, rá akkor nem gondolok, mert lényegében ez a cselekvés vagy mímelt vagy pedig vak.

Csak arra a cselekvő emberre gondolok, kinél ez heroikus gesztus – és aki hiszi, hogy a cselekvésnek ez az értelme, mert tudja, hogy heroikus tettre még nagy szüikség van, és mindig is szükség lesz. Hogy mégis foglalkoztunk a fenti embertípussal, ez azzal magyarázható, hogy önigazolásként kisajátította a cselekvő ember definícióját.

E kisebb kitérő után visszakanyarodhatunk ahhoz a Dobrica Ćosićtól idézett mondathoz. Figyelmeztettünk arra, hogy ez a definíció nagyjából pesszimista módon értékeli az emberi létet. Egy ilyen felfogás azonban természetes is. Nem lehet pragma­tista, akinél a cselekvés öncélú, s az empirista kis szűk világát pedig már a kérdésfelvetés pillanatában túlhaladta. Gondoljunk arra az emberre, aki a csúcsokig akart feljutni, és fel is jutott egyre, ám most még végtelen számú, magasabbnál magasabb csúcsot lát és láthat.

Íme az ember, akinek sikerült!

Feltehette a kérdést, a problémát, megadhatta a választ, de egyikbe sem nyugodott bele. Hisz lehetetlen az, hogy az em­ber ne legyen tudatában saját létének, mert ha ez igaz volna, ak­kor semminek tovább nem lenne értelme. Következhetne az ön­gyilkosság. A cselekvő ember válasza az újabb tett, nem magá­ért a tettért, hanem valami másért, egy egészen transzcendentá­lis ideáért, amit önmaga sem definiál pontosan.

Ez a heroikus gesztus, ami a cselekvő ember egyik legfontosabb tulajdonsága.

Nem azt teszi, amit akar, ám ezt mégis kedvvel teszi: útja ka­landos, mert sohasem ismétlődik. Ez egészen egyéni vonást köl­csönöz neki. Lépésről lépésre olyan dimenziókba ér fel, amelyek közül mindegyik jobb, mint, az előbbi, de a határokig sohasem juthat el, nem ismeri a végleteket. Az emberi cselekvésnek van mindig eredménye, de ez sohasem a kívánt, és még kevésbé nem a lehető.

Egyszerűen, ha a helyzete csak ismétlődne, abszurd ember len­ne, de mivel szituációja mindig kvalitatív változásokon megy át, reménye ismételten felcsillan. Őt a remény élteti és öli meg. Létének mindig van egy pozitív indoklása, a többi pedig ka­land, teljesen transzcendentális lehetőség. Ám mégis a kaland az, ami elválasztja a többitől.

Az öntudatosodás és a magáratalálás ez esetben nem szeren­csés: a cselekvő ember tragikus, bár eredményeket ér el, fejlő­dik, szabad.

A drámáról szólva Lukács György jegyezte meg, hogy a tra­gikus ember az, aki egy kalandja által definiálható. A cselekvő ember típusáról szólva, a helyzet rendkívül hasonlatos. Azzal a különbséggel, hogy nem szűnik meg, hanem a kaland (ezt egy egészen felelősségteljes fogalomként értjük) kedvéért él tovább. Itt különbözik az élet és a dráma. Állandóan perben saját fele­lősségérzetével, azt hiszem, korunk egyik legtragikusabb létfor­máját ismerjük fel benne. Mert ne higgyük azt, hogy a cselekvő ember csak azért érzi tragikusnak magát, mert sokszor, ha szo­cializmust mond, ezen sokan hűtőszekrényt értenek, hanem azért is, mert látja az ember végső tragédiáját. Így az is vilá­gos, hogy a cselekvő embernek nemcsak pedagógiai, társadalomnevelő problémái vannak, hanem metafizikai is – az emberi lét esszenciális kérdései. Ezzel tehát más úton, ám mégis az „elméleti” ember problémáihoz jutottunk, s látjuk azt, hogy a cselekvő ember hordja magában leghatározottabban saját anti­tézisét. És ő talán még szenvedélyesebben és jobban az én, és nem annyira az én és a nem-én szintetikus szemléletéből keresi a kérdést elméleti problémáira, amelyekhez saját gyakorlata ve­zette.

Igen kitűnően illusztrálja ezt az ellentmondást Dobrica Ćosić egyik szövegéből kiragadott idézet: „A szégyen komplexusa a fennálló és örök társadalmi és emberi befejezetlenség miatt do­mináló a forradalmi és politikai mentalitásban. A gyökerek a forradalmár illuzionalizmusában vannak, hogy az új realitás ma­gával a burzsoá társadalmi rendszer megdöntésével megszaba­dul majd minden rossztól, ami ellen a forradalom harcol...” (Kiemelések tőlem.) E konstatáció tehát feltételezi azt, hogy a forradalmi mentalitásnak ez a (pozitív) szégyenérzete örök és állandó probléma.

Mindezek után látva, hogy a szerző felszabadult a lét pragmatisztikus magyarázatától, kíváncsiak vagyunk rá, hogy merre is látja a megoldást. Íme: „Ha a kommunista ideálok látszólag el is távolodtak a ma emberétől, különösen egyes hirdetőinek hűt­lensége miatt, ezek mindennek ellenére elengedhetetlenül fonto­sak az emberi jövő víziójához. (Kiemelés tőlem.)

Ez bizonyítja a már elméletben mondottakat: a cselekvő em­ber tragikus voltát, azért, már saját ellentétéig jutott el. Mert íme, a cselekvő ember, akinek eszménye az akció, egy ilyen lé­nyeges pillanatban és problémában nem azt mondja (és nem is mondhatja), hogy cselekvéssel újra közelítsük meg az ideálokat, hanem azt, hogy transzponáljuk ezeket az emberi jövő víziójába.

Ez a magatartás azonban csak pragmatikus szempontból ítél­hető el. A cselekvő ember nem mond le soha semmiről addig, amíg transzponálni képes. Abban a pillanatban, amikor erre kép­telen, összetörik és letesz mindenről, vállalja a totális izoláltsá­got, szent lesz vagy remete. Ez azonban már egészen más kér­dés, inkább az elveszés mechanizmusának problémakörébe tar­tozik. De amíg nem lesz vagy szent, vagy remete, addig a dia­lektikus ellentmondásokkal együtt cselekvő ember marad. Még akkor is, ha negálja magát. Ezzel a tragikus gesztussal, amellyel éppen saját autentikusságát őrzi meg, folytatni tudja útját, kitart életformája mellett, még akkor is, ha ezt veszélyeztetik lényében ezek az ellenpontok.

És ez a vállalás, ha nem is az egyetlen pozitív létforma, de mégis a pozitívak közé sorolhatjuk, ha másért nem, pusztán azért, mert van saját nagysága, klímája. Mert ő az, aki otthonosan (néha bizarrul) mozog a században, a tragédiákban, a nagyközös­ségben. Őt a dimenzió nőtteti.

Dobrica Ćosić: Akcija (Prosveta, Beograd, 1965) című gyűjteménye volt az, amely arra sarkallt, hogy így fogalmazzunk ezzel a kérdéssel. An­nál inkább szükségét éreztük egy ilyen szempontnak, mert Dobrica Ćosić is kijelentette, hogy írásainak nem az alkotás, hanem a működés a célja. A kritikusok jelentős része mégis arról ír, ami ebben az eset­ben nem lényeges (az alkotásról), hangoztatva, hogy mennyire „pozitív” az, hogy Dobrica Ćosić szeretné, ha a „szóból akció lenne” stb. stb. Ha azonban a működést vesszük alapul, akkor feltétlenül meg kell közelíteni azt az embereszményt, amely Dobrica Ćosićnak is célja. Persze a ćosići eszmény számunkra csak kiindulópont volt.

Inkább a plasztikusság kedvéért használjuk itt a tiszta típusokat, bár egészen természetes az, hogy a cselekvő és a gyakorlati ember nem antinómiák, mint ahogy ezt egyes írások szellemiségéből érezzük, ame­lyekben „absztrakt humanistákról, absztrakt értelmiségiekről” beszélnek. Azt hisszük, hogy legfeljebb csak struktuális eltolódásokról lehet szó a hétköznapi életben és minden bizonnyal a gyakorlati eltolódások a károsabbak.