EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. október 22. | Előd, Szalóme, Kordéli napjaAKTUÁLIS SZÁM:1007291. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

BOHÓC

Bérczes László

Színe, fonákja

bohócportré

2007. június 1.

A szemét figyelem. Keresem azt a pontot, amit megragadva, a lényeget ragadhatom meg. A személyiség lényegét. Az állandót és folyton változót. A jelenre ráfeszülőt, az idővel változót. Az egyszeri embert, a kiválasztott példát, az én példámat, Cinit, a bohócot.

A szeme pici. Két kicsi golyó. Szemhéját szűkre húzza, két apró pont fénylik ki a mélyből, és mindig látom, mert mozdul, két aprócska állatként rezzen, siklik, nyargalászik a végtelen térben. Nyughatatlanul figyel. Csibészes hunyorítással a dolgok mögé bújik. Látja, ami megmutatkozik, hogyne látná, de tudja, hogy a látszat takarásában, azzal együtt mindig jelen van annak ellenkezője is. Becsörtet a színre a hatalmas, százhúsz kilós nagy medve, Czintos József, szatmárnémeti színész, vele aprózza lépteit, és közben egyfolytában rángatja a féket a gyáva kicsi ember. Nagyot reccsen, elbődül az egyik, s önmagától beijedve saját zsebébe bújik a másik. Az egyik kint kergeti az egeret, a másik bent megfogja. Elbohóckodja a nagy pillanatokat, és megragadja a kicsiket. Elismeri, tiszteli a nagyságot, és lehúzza a földre. Király és Bolondja. Országalmába harapó éhes emberke. A Janikát próbáljuk, Csáth Géza remekművét, s a felszarvazott öregecske férj, könyökvédős Pertics Jenő, most tisztázza a dolgokat. Elválunk! – kiáltja el magát, de még mielőtt a rendező felszólhatna, Cinikém, ez sok lesz!, ő már meg is ijedt saját magától, és a nézőtéri kacagást hallva, a színész magában mulat, „azt hittétek, az élet ilyen hamisan nagyszabású, bizony nem, az élet ilyen igazul kisszerű”, s nyargal tovább, a csinovnyik bátorságával dörömbölne barátja-felszarvazója ajtaján, de a kopogás bepuhul, kezét zsigerből visszarántja, nyomorultul simogatja az ajtót, „én voltam, kedves barátom, de én valójában nem is létezem”. Lenni kéne meg nem is. A nagy ember és saját bohócbábja folytat párbeszédet, bár jobbára egyszerre beszélnek. Ezért hát nem is hallják egymást. Jobban mondva, Czintos bohóca tudja a fából vaskarikát: hallja a másikat, de vele egy időben reagál. Színével hozza a fonákját.

Örök bohóc. Majd negyven éve a szatmári társulat tagja, látott már annyit, mint öltözője falai, s mégis, még ma is kíváncsi. Nem tehet róla, így született: színésznek-bohócnak. Korosztálya nagyjai már nem élnek; vagy élnek, de nem játszanak; vagy játszanak, de kopottan-fásultan-rutinból; vagy még a régi akarással és energiával, de tekintetük-figyelmük belehorgadt a múltbéli gesztusokba, és akarnak, nem akarnak, a jelenből visszacsúsznak a penészes tegnapokba – és maradtak néhányan, kevesen, és még annál is kevesebben, köztük Czintos is, akiknek a szeme együtt mozdul a pillanattal, élnek és vibrálnak, csillogó tekintetük mögött összesűrül rég volt idők tudása.

A Hamletet próbáljuk Tim Carroll-lal, és ő őrültebbnél őrültebb instrukciókkal bolondítja meg a Bárka fiatal társulatát, köztük a Poloniust próbáló szatmári vendéget. „Ezt a jelenetet most angolul!” – hangzik az utasítás, Czintosnak szeme sem rebben (most pont nem), és már kezdi is a locsogó vénember hétmérföldes monológját. Angolul nyilván egy szót nem beszél, mikor is, hol is tanult volna meg egy erdélyi magyar színész, de ez most mindegy. A szemét figyelem, majd kiugrik a nagy akarástól. A lába ujja, a haja szála is izzadásig dolgozik, és Polonius angolul locsog. Mi már leestünk a székről, már be is pisiltünk, ő csak mondja, „okké-nó, nó, nó…”, két szóval elmondja az életet, szemében a poloniusi rettenet, a kisember rettenete, hogy bobcsinszkij-dobcsinszkiji nagyotakarással bejelentkezzen: én vagyok, még ha nem vagyok is. Cini tudja, hogy a néző halálba röhögi magát, de azt is tudja, ez csak akkor történhet meg, ha ő ártatlan, komoly játékos marad. Született bohóc. Akár a Rubljov-film kivágott nyelvű, némán beszédes, vigyorgó, kicsi embere, ki éle­téért küzd; akár a Zampano öklétől földre bukó, naiv Gelsomina, ki tágra nyitott szemmel, menthetetlen bizalommal bámul ránk; akár az a tádzsik férfi, akit a minap láttam a Mediawave egyik dokumentumfilmjében, ahogy a menekülttábor szélfútta prérijén kacagva tanítja a színházat a földönfutó gyerekeknek, miközben nincs mit enni, nincs hol aludni; akár a világvégi falu focipályáján tákolt sátorban századszor seggre eső, mázolt képű vénember, kinek szeméből könny csordul, miközben kacag a nép. A szemüket figyeljük, és azt mondhatjuk, nehéz, de érdemes élni, még ha nem tudjuk is, miért.

Cini bohóc végtelenül precíz. Partnere a légtornász halálugrását biztonsággal vállalhatja mellette, tudhatja, Czintos el fogja kapni őt. Ez fegyelem, koncentráció és ritmusérzék. Ezred másodperceken múlik a poén. Márpedig a poénért mindent, ezt tudja a jó bohóc. Akár gatyaletolást is. Ha az nem otromba, primitív és olcsó sikert behabzsoló. A jó bohóc finom és pontos. Ha már egyszer megszületik a megoldás, akkor onnantól estéről estére ugyanabban az ezred másodpercben ugyanazt csinálja – soha nem ugyanúgy. A két pici bogárszem nyughatatlan rátapad a jelenre, Harold Pinter Gondnokában Jenkins, ez a világcsavargó sose volt kéjjel lezuttyan az alkalmi vaságyra, aztán gőgösen körbejárja bolhafingnyi birodalmát, kobakján körbeszaladó, vigyori szájába beilleszti királyi pipáját, ócska barna gondnoki köpenyt ékszerez magára, zsebébe süllyeszti lapáttenyerét, és előttünk áll a világ ura-bohóca. Boldog, akárha árokszéli Estragon-Vladimirként végtelen répaföldre lelt volna, hogy aztán kincseitől fosztva, négyzetméteres birodalmából kiebrudalva, méla Pozzóként támassza az ajtófélfát. Mindig támasztja, és mindig másként.

Czintos József örömét leli a játékban. Játékból lényét-életét kölcsönzi Pertics Jenő egérszürke kishivatalnoknak, Polonius nyomtalan miniszteri tanácsosnak, Jenkins újságpapírba bugyolált csatornatölteléknek… és közben Czintos József szomorú bohóc áll a takarásban, csóválja fejét, de azért mulat, szemhéját szűkre húzva, hunyorogva figyeli, hogyan élnek embertársai, hogyan élünk mi magunk, ő maga is. Milyen is az ember színe s fonákja.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.