Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Mesés Péter
Szeretünk, Pista...
(Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, s valahány név a naptárba' ....)
Én csak akkor hazudok, ha beszélek, ön akkor is, ha hallgat. Szerb Antal
2006. október 2.
Átkozott legyen az a világ, amelyben a dolgok úgy történtek, még az emléke is legyen megátkozva. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis országban egy ember, úgy hívták, Tar Sándor. A kis ország egy nagyvárosának kis lakótelepén élt, dolgozott mindenféle gyárakban, iddogált mindenféle kocsmákban. Írogatott is ez az ember, addig-addig írogatott, amíg kis országában egyszer csak a rövidpróza tán legnagyobb mestere nem vált belőle. Ám egyszer történt, ami történt, én ugyan meg nem mondom, mi történt, megkeresték ezt az embert. Átkozottak legyenek, akik megkeresték, bár ne keresték volna, bár ne lett volna módjukban megkeresni senkit soha. Tar Sándor besúgó lett. Olyan mondat ez, amit leírni még ennyi év múltán is igen nehéz. Gondolom, nem én vagyok egyedül evvel. Pedig nem ő volt az első, akiről kiderült, sokunknak azonban valószínűleg ez volt az egyik legfájóbb leleplezés (önvallomás, persze). Mindenesetre a Tar-Kenedi levélváltás volt az egyik legmegrendítőbb dolog (számomra), amit valaha is olvastam az ÉS-ben. Nem tudtam, mit gondoljak, mi a babám faszát (hogy egy kedves barátom ízes erdélyi fordulatával éljek), tehát mi a babám faszát is kell gondolnia ilyenkor az embernek. Akkoriban, jól emlékszem, TGM-mel értettem egyet: a Duna fenekére az összes aktával, én az ilyen önvallomásokból (leleplezésekből) nem kérek. Nem akarom tudni, ki mit csinált egykor, Kádár János nyomorult rendszerében, a francba az egésszel, ne derüljön ki már senkiről, akár szeretem, akár nem, hagyjuk a fenébe az egészet, ne mérgezzük magunkat tovább a komcsik által a vitrinben hagyott méreggel. Tar Sándor besúgó volt. Megtudtuk. Bassza meg. Jobb lenne, ha nem tudtuk volna meg. De ő már cipeli a keresztet, úgyse tett mást szegény soha életében, ha már ő nem úszhatta meg, cipelje hát mindenki helyett. Végül is nem a személy az érdekes, hanem csak és kizárólag a rendszer maga. (Mintha a rendszert nem emberek működtették volna.) Így gondoltam, valóban így gondoltam? Első, igaz, sokáig tartó indulatomban igen. Ám sem a Tar-eset előtt, sem a sokkból magamhoz térve, valójában nem. Ma pedig már végképp nem. Van a mi országunkban egy kedvelt népi játék, utáljuk a komcsikat. Előszeretettel játsszák jobb- és baloldalon egyaránt, bár kétségtelen, a jobboldal vezet a játékban. Pontosabban nem ilyen egyszerű a játék, van egy nélkülözhetetlen kiegészítő szabálya. Tudniillik az, hogy csak az "ő" komcsijaikat utáljuk, "saját" komcsijaink rendben vannak. Azok nem is voltak olyan rettenetes komcsik, hanem vagy csak amolyan ártatlan kis komcsicskák, vagy pedig ízig-vérig reformizék. Bezzeg odaát... Nohát e játék időközben, ahogyan egyre többekről kiderült ez-az, tovább bővült: utáljuk a besúgókat. Most azonban szigorodik a kiegészítő szabály: addig még hagyományos a játék menete, hogy csak és kizárólag az "ő" besúgóikat utáljuk, de a szigorúbb kiegészítés szerint a "mi" besúgóink áldozatok voltak. Megalázott és meggyalázott áldozatok, a túloldali gyűlöletes komcsik mocskos játszmáinak ártatlan mártírjai. Kétségtelen, ebben a játékban is sokáig vezetett a jobboldal. Hirtelen az egykori drámaíró, rockénekes, politikus meg efféle ember jut eszembe. Ennyi talán elég is lehet. Tar Sándor esete, azt hiszem, elsősorban nem a jobboldalt sokkolta, bár biztos voltak ott is, akik nem egykönnyen tértek napirendre fölötte. Elvégre Tar nem volt senkinek a kegyeltje, soha életében nem volt kegyelt. Volt, aki volt. Nagy író, megnyomorított ember (áldozat, igen, ő áldozat is volt, mindenoldaliak áldozata) és besúgó. Csak hát nem olyan régen kiderült a baloldal (s most az egyszerűség kedvéért a liberálisokat is ideértem) egyik emblematikus figurájáról, ráadásul az ország nemzetközileg talán legismertebb, de mindenképpen egyik legismertebb ma élő művészéről is, hogy besúgó volt. A baloldal végre egyenlíthetett. Ó, istenem, mintha focimeccs lenne, s a meccs színvonala nem haladná meg a magyar bajnoki szintet. Fölcsendült a szurkolók Szeretünk, Pista... szavalókórusa, a kórusban sok tiszteletre méltó, általam szeretett emberrel. A kedvenc csapat gólt kapott, a csatár nem volt lesen, tehát a partjelző joggal nem intett, a bíró jogosan adta meg a gólt. A tábor mégis a bírót szidta. Nekem is fájt. Szabó István filmjeit én is szeretem, főleg a régieket, az Oscar előttieket, például a legelsőt, Az álmodozások korát, a Tűzoltó utcát vagy a Szerelmesfilmet. Fájt, persze, az egykori drámaíró is (fiatalkorom egyik nagy színházi élménye volt a Házmestersirató), fájt a rockénekes is, noha hozzá nem volt közöm soha. Fájt, mert valaha fájt az egész Kádár-rendszer, a hazugságra, megalázásra, jogtiprásra, besúgókra épülő Magyar Népköztársaság, de mondhatnám, az egész szocialista tábor, olyan gyöngyszemekkel, mint a honeckeri NDK és a ceausescui Románia. Fájt, mert utálom még a szót is: besúgó. Persze értem én, hogyne érteném akármelyik oldalt. Jobban fáj, ha minálunk nem stimmel valami, ha a mi konyhánkban szarik a macska a ventillátorba. (Mi tagadás, azért engem is mélyebben érintett Szabó érintettsége az egykori drámaíróénál. Ha már mindenképpen kell oldalt választani, azért én magam is ezt az oldalt választanám. S mi tagadás, ugyanilyen okból fáj ma nekem jobban Csurka [& co.] a szlovák Ján Slotánál. Ennyire vagyok magyar. Slota meg legyen a szlovákok baja.) Ám most jönnek az igazi problémák. Szabóval meg a táborral. Ha már beleszart ugyanis az a rohadt macska a ventillátorba, akkor takarítani lenne jó, nem pedig elkenni a szart. Jól tudjuk, Szabó magyarázkodni kezdett, kínosnál kínosabb helyzetekbe űzve bele saját magát, egykori hazugságát újabbakkal tetézve. Pedig ma már ki a fenét érdekel tulajdonképpen, hogy mit csinált majd' ötven éve egy húsz év körüli fiatalember. Az is megbocsátható lenne, ha hitt volna a rendszerben, az is, ha zsarolták, fenyegették, mittudomén, mit csináltak vele, s gyengének bizonyult. Ötven év éppen elég idő, hogy ez szinte már mindegy is legyen. Ami nem megbocsátható, az az, hogy Szabó nem mondta ki: bocsánat. Ezt tettem, én tettem, sajnálom és megkövetek mindenkit, aki ellen vétettem, és megkövetek mindenkit, hogy idáig hallgattam. Ugyanis ez a másik vétek, ma már talán a nagyobb vétek, a hallgatás. Nem csak Szabó vétke, hanem mindenkié, aki érintett, oldaltól függetlenül. Ha már tisztelt politikus asszonyaink és uraink jó szokásukhoz híven elcseszték és ránk kényszerítették, hogy mind a mai napig lassanként ürítgessük a komcsik vitrinben hagyott bürökpoharát, akkor bizony az érintett, ám morális értékekre oly kényes értelmiségieknek, művészeknek, a közvéleményre bármilyen módon hatást gyakorlóknak kellett volna fölállniuk, s elmondaniuk a maguk történetét. Kíméletlenül, önmagukkal és velünk szemben is kíméletlenül. A szar eltakarítása nem kellemes feladat, no meg egy irgalmatlan nagy pofon nagyon tud fájni. De kellemesebb kapni egy irgalmatlan nagyot, a monokli majd csak lelohad; így viszont folyamatosan szenvedjük el a kicsiket, az arcunk állandóan dagadt. Kellemesebb egyszer nekiveselkedni a takarításnak, mint évtizedekig tocsogni az elkent szarban. A kíméletlen őszinteség mindenesetre tisztább konyhát eredményezett volna. Tar Sándornak, aki szintén hallgatott mindaddig, amíg vélhetően úgy nem érezte, hogy szorul a nyaka körül a hurok, s akinek szintén ez volt a rendszerváltás után, főleg a fiatal nemzedékekkel szemben elkövetett vétke, tehát Tar Sándornak senki nem mondta, hogy szeretünk, Sándor. Legfeljebb azt, hogy szeretlek, Sándor. Óriási a különbség. Kenedi János válaszlevele méltányos és szép volt, ő megírhatta, a maga nevében tette, nem volt semmilyen kampánynak a részese. Megbocsátani személyesen, úgymond individuumként lehet. Az efféle megbocsátás nem jelent felmentést a bűnök alól, viszont emberi gesztusként lehetővé teszi, hogy a másik, a vétkes, adott esetben önvizsgálatot tartva ("önkritikát gyakorolva") tovább élhessen. Alkotó emberről lévén szó, tovább alkosson. Szabó István esetében más volt a helyzet, sokkal szomorúbb és elkeserítőbb. Nem elsősorban saját maga miatt. A "Szeretünk, Pistá"-t kiáltók (még egyszer: közöttük számos valóban igen kiváló ember) néhány dologra, ó jaj, nem gondoltak. Kollektív kiállásuk Szabó mellett nem a Kenedi-féle megbocsátást jelentette. Ők bizony szőröstül-bőröstül fölmentették Szabót, lehetőséget sem adva neki az önvizsgálatra. A nemtudoménhányak levele, a miniszterelnöki váll-lapogatás azt sugallta, hogy rendben van ez így, Pista, a te besúgóságod jótétemény volt, ahogyan mondod, akár még legyél is rá büszke. Történt mindez egy olyan országban, ahol az előző miniszterelnököt nem a Kádár-rendszerben viselt (igaz, nem a belső elhárításban betöltött) titkosszolgálati tiszti szerepének napvilágra kerülése utáni erkölcsi lehetetlensége, hanem csupán politikai tehetetlensége miatt mondatták le. Egy kissé olyanná vált a helyzet, Pistám, hogy bizonyos értelemben mindenki akár rosszul is érezhette magát, amiért nem volt besúgó. Hisz nem volt alkalma jót cselekedni embertársaival. A kiváló Kamondi Zoltán, a nagyszerű filmrendező pedig odáig ment, hogy a Szabót leleplező (hogy utálom egyébként ezt a szót is!) Gervai Andrásnak írt nyílt levelében, amelyben egyébként Gervait nem nevezte meg, mintegy nevétől megfosztva az emberi méltóságától is megfosztotta (s ráadásul hej-de -milyen iszonyatos reminiszcenciákat kelt a névtől való megfosztás), tehát ebben a nyílt levelében egészen elképesztő dolgokat írt le. Valami olyasmit tudniillik, hogy az alkotó embert az alkotása minősíti, a művészről csakis művészete okán lehet beszélni. Vagyis éppen azt kente el, aminek pedig oly nyilvánvalónak kell lennie, nevezetesen azt, hogy a legnagyobb művész is lehet (fogalmazzunk finoman) gyarló ember. Gyarló emberként elkövetett tetteit pedig éppen úgy kell megítélni, mintha azokat egy pék vagy egy utcasöprő követte volna el. (Tisztelt pék és utcasöprő olvasóinktól elnézést kérek.) Ugyanis ha egy művész szúrja bele valakibe a kést az utcasarkon, legyen bármekkora művész is, az pontosan olyan bűncselekmény, mintha egy pék vagy egy utcasöprő tenné ezt. Ha pedig egy művész válik besúgóvá, legyen bármekkora művész is, a besúgása attól még pontosan olyan besúgás, mint a besúgóvá lett péké és utcasöprőé. Tar Sándor esetében ez még evidensnek tűnt, Szabóéban úgy tűnik, már nem. Vagy nem mindenkinek. Kamondinak részben azért igaza volt, az alkotó embert műve alapján ítéljük meg. Csak elfelejtette hozzátenni, hogy a halála után. Tar Sándor esetében, fájdalom, már tényleg csak a mű számít. Szabó Istvánéban, szerencsére, számít még az ember is. Nem is célom belerúgni ebbe az emberbe, hisz bizonyára megszenvedte ő is az elmúlt évtizedeket, s a látszat ellenére magam is azt gondolom, hogy bizonyos értelemben áldozat volt a besúgó is. A művész és a pék is. Áldozata volt annak a rendszernek, amit akarva-akaratlanul, de maga is működtetett. De mert maga is működtette, mégiscsak kevésbé volt áldozata, mint az, akiről jelentett. Csavarrá vált, ahogy mondani szokás, a gépezetben. Megnyomorított és megalázott emberré, áldozattá, de mégis a rendszer csavarává. Márpedig csavarnak lenni legfeljebb csak ajánlatos volt, de nem volt kötelező, sem a náciknál, sem Kádár rendszerében. Mondhatni persze, hogy könnyen beszélek, engem sohasem kerestek meg. Ez igaz, de talán apámnak köszönhetem. Őt ugyanis megkeresték, s azt mondta, nem. Igaz, már a hetvenes években. Volt pedig jó állása, két gyereke, lett volna mit féltenie. Akkoriban még a pártnak is a tagja volt (mesebeszéd, hogy párttagokat nem szerveztek be), valamikor fiatalkorában bizonyára hitt is a kommunizmusban. No, miután azt mondta, nem, ki is rúgták az állásából, amibe kissé bele is betegedett. De aztán idővel lett másik munkája, nem olyan jó ugyan, de legalább a pártból kiszeretett. (Amúgy később, jóval később, egy immár polgáribb korban, az egyik miniszterben vélte felismerni azt az egykori fiatal rendőrtisztet, aki megpróbálta beszervezni. De erre bizonyíték nincs, apám pedig nyolcvan éves, talán bizonyos esetekben rosszul működik már az emlékezete.) Nem tudom, emberként ki hogyan dolgozta föl magában, hogy csavar lett. Ha egyáltalán sikerült, könnyű nem lehetett, semmiképpen sem. Tavaly, a Kácsor Zsolt ötlete nyomán megszervezett I. Tar-túrán volt szerencsém bejárni azt a (kocsma)világot, amelyben a közelmúlt magyar prózájának egyik legnagyobb alakja élt (élt?). Az egyik kocsmában egy éppen véletlenül (persze ez a törzshelye, tehát egyáltalán nem véletlenül) ott iszogató munkásruhás bácsi (bácsi, hm, fene tudja, talán tíz évvel, talán tizenöttel lehetett idősebb nálam, de hát EU ide, EU oda, mifelénk a mosónők még mindig korán halnak), tehát egy munkásruhás bácsi mesélt nekünk, úri közönségnek Tarról, a vele töltött hétköznapjairól, a haláláról. Az író halálát megelőző este együtt ittak. Az ivócimborája volt, talán a barátja. Másnap reggel ő találta meg a holttestet. Nem is küszködött a könnyeivel, patakokban folytak. Nem volt egy Oscar-díj gála, mit mondjak. Szabót, miután kiderült, hogy besúgó volt, a nagy szolidaritási lázban jóformán a mennyekbe magasztalták. Tar az ÉS-beli levélváltás után még mélyebbre süllyedt a pokol bugyraiban. Tar Sándor volt, aki volt, élt, ahogyan élt, ahogyan a tetves huszadik század élni hagyta. Meghalt, ahogyan meghalt: mint egy kivert kutya. Ahogyan élnie és meghalnia emberfiának nem szabadna.