EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996306. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NABOKOV

Tompa Andrea

Szerepek és maszkok Nabokov élet/művében

2005. április 4.

Talán nincs még egy olyan 20. századi szerző, akinek életművét ennyire áthatotta volna a színház, a színházról való gondolkodás, a színészet és szerepjáték, a lét díszletszerűsége. Aki oly sokat írt színészekről és színészetről, a világ, az e világ esetleges, tünékeny színházszerűségéről. Akinek nemcsak életműve, de egész lénye is teatralizált.

Vlagyimir Nabokov művészetről és "a" művészről való gondolkodása a 20. század elejének orosz kultúrájában gyökerezik. Ő ennek a teatralitással átitatott századelőnek a gyermeke: "Én ennek a kornak a terméke vagyok, ebben az atmoszférában nevelkedtem" - írja egy levélben Edmund Wilsonnak. És ez a kor - nemcsak forradalmian új színháza, képzőművészete, irodalma, egész kultúrája, de a művész mindennapi viselkedése is - mélységesen teatralizált. Az orosz századelő kultúrája a játék és az élet határán helyezkedik el, kulturális és köznapi viselkedési formái egyaránt teátrális jellegűek. Az orosz szecesszió, a Művészet Világa kör munkáiban, a szimbolizmus alkotásaiban, Mejerhold, Jevreinov reteatralizált színházában, színpadi és elméleti munkáiban mind tetten érhető az a színházi látásmód, amely szerint a művekben ábrázolt lét színházszerű, másodlagos konstrukció.

Gyökerek

A Nabokov családot életrajzi kapcsolat is fűzi a színházhoz, színjátszáshoz, drámaíráshoz. Elsődlegesen családján, főként édesapján, V. D. Nabokovon keresztül érhették színházi hatások; a jogász, politikus apa rajongott a művészetért, színházért, operáért, színházi mecénásként is működött. A szentpétervári Nabokov-házban számtalan művész, énekes, díszlettervező is megfordult, többek közt például a kor nagy énekese, Saljapin is. A család, mint azt a Другие берега (Más partok) önéletrajzi regény is feljegyzi, a Művészet Világa csoport művészeitől számtalan képet birtokolt. 1922-ben bekövetkezett tragikus halálakor V. D. Nabokov éppen a szentpétervári színházról és operáról írja emlékiratait, amelyek egy berlini emigráns színházi lapban, a Tyeatr i zsiznyben jelentek meg. Az emlékirat utolsó publikált sora ez volt: "De erről - arról, hogy Wagner hogyan ostromolta meg a színpadot - majd máskor" (idézi életrajzírója, Andrew Field). Playwriting (Drámaírás) című angolul megtartott, majd publikált egyetemi előadásában Nabokov anyai nagyapjáról, "egy nagyon excentrikus oroszról" is beszámol, akinek egyszer az az ötlete támadt, hogy otthonában saját színházat rendezzen be, és ahova meghívta a legjelesebb színészeket, hogy őt és baráti körét szórakoztassák. A "színházi" vonalat Nabokov fia folytatja: Dmitrij Nabokov kiváló, basszus hangú operaénekes lett.

Egy másik korai és jelentős hatást Nabokovra Misztyiszlav Dobu­zsinsz­kij gyakorolta, az ismert színházi díszlettervező, festő, grafikus, a Művészet Világa csoport alapító tagja. Dobuzsinszkij volt a gimnazista Nabokov rajztanára a század első évtizedében. A Más partok leírása szerint a Dobuzsinszkijtól tanultakat Nabokov nemcsak későbbi, tudományos igényű lepkerajzaiban használja föl, de az "egyensúly és harmónia" szabályainak elsajátítását irodalmi műveiben is alkalmazza. Dobuzsinszkijtól elsősorban a részletek megismerését tanulta: az ifjú Nabokovnak emlékezetből kellett lerajzolnia bizonyos tárgyakat, az összes részletével együtt. A részlet fogalma, melyet híres Gogol-tanulmányában fél évszázad múlva "szent részleteknek" nevez, Nabokov irodalomról, természetről, valamint a világról való gondolkodásának kulcskérdése. A részlet a partikulárisat, az egyszerit, az egyedit jelenti (ezek Nabokov művészetszemléletének alapfogalmai), amely mindig szemben áll az általánossal, az úgynevezett "nagy gondolatokkal". Ezeket a gondolatokat fejti ki egy korai On Generalities című esszéjében. A részletek iránti vonzalom, a képek alapos kidolgozottsága a szecesszió és a Művészet Világa esztétikai elvei közé tartozik. A rajz1 végigkíséri Nabokov pályáját, és szorosan kötődik irodalomról való gondolkodásához. Nabokov tehát Dobuzsinszkijon keresztül már kora ifjúságában kapcsolatba kerül a Művészet Világa csoport tagjaival és esztétikájával. Dobuzsinszkij szintén emigráns, s így Nabokov élete során végig kapcsolatban is marad vele, a 20-as években Ut pictura poesis címmel verset dedikál neki; levelezésük önálló publikációként is megjelent.2 Nabokov Событие (Az eset) című darabjának amerikai előadásához Dobuzsinszkij tervezett díszletet. Azonban Dobuzsinszkij hatása Nabokovra főleg a korai, 10-es években termékeny, a díszlettervező-művész a Művészet Világa látásmódjának, teátrális világérzékelésének közvetítésében játszhatott szerepet. Dobuzsinszkij emberábrázolása, bizonyos képeinek motivikus-tematikus világa néhány Nabokov-műre közvetlen hatással is volt. Dobuzsinszkij szemlélete az emberről mint bábról, marionettről (például az 1906-os A fodrász kirakata vagy az 1908-as A város fintorai című képeken) Nabokovnak a Király, dáma, bubi vagy a Végzetes végjáték című regényére volt termékeny hatással.

A berlini kabarék

A Nabokovot érő színházi hatások a 20-as évek berlini kabaréiban folytatódnak. A 20-as, 30-as években a berlini és párizsi orosz emigráció számtalan színházat, kisszínházat hozott létre,3 e két évtized alatt öt orosz nyelvű színházi lap jelent meg az emigráció két fővárosában. A színházi vállalkozások közül a legéletképesebbnek azok a kisszínházi formák (ahogy angolul nevezik őket: theatre of miniatures) bizonyultak, amelyek a forradalom előtti orosz kabarékultúra hagyományait folytatták. A legismertebb, legsikeresebb orosz kabaré Nyikita Baljiev Chauve-Souris nevű színháza volt, amely elsősorban a Broadwayn játszott fontos szerepet, de a színház gyakran turnézott Európában is.

Az 1920-as évek Berlinjében Nabokov is az orosz kabarészínházak vonzásába kerül. A Karusszel (Körhinta)4 nevű kabaré 1922-ben nyitott; ez a színház két alkalommal is kiadott egy azonos című, háromnyelvű újságot is. Nabokovnak ebben az újságban egy verse és két esszéje is megjelent különböző neveken.5 A másik berlini kabarészínház, amelynek munkájában sokkal aktívabban vett részt, a Szinyaja Ptyica (Kék Madár) nevet viselte.6 Ez utóbbi a híres pétervári irodalmi kabaré, a Krivoje Zerkalo (Görbe Tükör) és moszkvai párja, a Letucsaja Mis (Denevér) mintájára jött létre. A berlini kabaréknak Nabokov társszerzőjével, Ivan Lukassal7 együtt szkeccseket írt; ezek tízperces jelenetek, úgynevezett pantomimek voltak, melyekben ők maguk is szerepeltek. 1923-ban került színre az első pantomim, amelyet Nabokov-Lukas írt, a Вода живая (Élő víz) címmel, 1924-ben pedig a Кавалер лунного света (A holdfény lovagja), amely egy balettpantomim, egyfajta modern haláltánc volt.8

Ebben a korszakban, a 20-as évek első felében Nabokov több, fennmaradt drámai művet is ír (egész estés drámákat majd csak egy évtized múlva alkot), tehát erre az időszakra tehető Nabokov színházi és drámaírói tevékenységének első korszaka is. Ezek a darabok, lírai ihletésű, műfajilag Puskin hatását mutató kistragédiák talán tényleg nem színpadra születtek, a kisdráma műfaja azonban a kabarének, ennek az úgynevezett kisszínpadi formának a hatását mutatja.

Nabokov színpadi szerepei

Élete első három évtizedében Nabokov többször volt színpadon; szórakozásból, kalandvágyból, de legfőképpen a megélhetésért játszott. A 20-as években a színészet (főleg filmszínészi és statisztaszerepek) sok emigráns orosz számára jelentett megélhetési lehetőséget, mivel Berlinben ebben az időszakban három orosz filmstúdió is működött. Nabokov - a gyermekkori színjátszást nem számítva - Jaltában Arthur Schnitzler Szerelmeskedés (Liebelei) című darabjában lépett fel először; erről a Más partok egyik fejezetében is beszámol. Ezért a fellépéséért, mint A. Field életrajzírójával is közli, honoráriumot kapott.

Nabokov berlini statisztaszerepeiről keveset tudunk; tanítványának és barátjának, Alfred Appelnek adott interjújában azt mondja, nem emlékszik a filmek címére, amelyekben szerepelt. Ám a Машенька (Masenyka) című regénybeli incidens, amikor a főszereplő Ganyin véletlenül megpillantja önmagát egy filmben, amint tapsoló színházi "tömeget" alakít, Nabokov saját történetére épül: mivel - idézi fel a filmet életrajzírójának - a filmezésen ő volt az egyetlen, aki a tömegben szmokingot viselt, a kamera főleg őt vette. A filmben statisztáló, saját árnyékát árusító orosz emigráns korai műveinek visszatérő motívuma; korai drámájában, Az SZSZKSZ‑i emberben is megjelenik.

1925-ben és 1926-ban Nabokov két irodalmi látszatperben vett részt - színészként. Az orosz kultúrában az irodalmi látszatpereknek, melyek szerzőket, irodalmi műveket vagy szereplőket vesznek górcső alá, nagy hagyományuk van; ezek a látszatperek valójában megrendezett irodalmi művek (ma azt mondanánk: szcenírozott felolvasások), amelyekben a színészi alakításnak és az improvizációnak egyaránt nagy szerepe van. Az egyik látszatper 1926-ban Tolsztoj Kreutzer szonátáját vizsgálta; ebben Nabokov a gyilkos Pozdnisev szerepét játszotta. Feladata az volt, hogy elmondja saját védőbeszédét; a kritika szerint szerepét jól alakította. Ez a szerep lehetett hatással a későbbi Отчаяние (Kétségbeesés) vagy akár a Lolita című regényekben a gyilkos saját védőbeszédének megkomponálására.

A másik, az előbbinél a nabokovi életmű szempontjából fontosabb úgynevezett irodalmi per Nyikolaj Jevreinov Самое главное (Ami a legfontosabb) című darabjának paródiája volt, melyet 1925-ben tartottak Berlinben. Jevreinov az orosz századelő színházának egyik legjelentősebb alakja, rendező, drámaíró és teoretikus; az ő nevéhez fűződik az ún. életszínház-elmélet, amely a színház jelenségét a lét bármely területére kiterjeszti az állat- és növényvilágtól kezdve az emberi társadalmon át a művészetig, azt állítva, hogy a színház, a szerepjátszás a természet elsődleges ösztöne. Jevreinov pánteátrális elméletei bizonyítottan nagy hatással voltak Nabokovra.9

Az említett pert az orosz újságírók bálján megrendezték meg; a színdarabból jeleneteket is előadtak. Ebben az akkoriban világhírnévnek örvendő darabban Nabokov magát a szerzőt, Jevreinovot alakította. "Szirinnek, aki olyanra volt maszkírozva, mint Jevreinov, a [darabbeli] varázsló szerepét kellett érvekkel alátámasztania; ez a varázsló a drámában a valóságot transzcendens illúzióvá akarja változtatni" - írja Field, az életrajzíró. A színpadon tehát Nabokovnak az volt a feladata, hogy Jevreinovként megvédje darabjának fő gondolatait; ehhez igen jól kellett ismernie a teoretikus Jevreinov nézeteit. Az Ami a legfontosabb című színdarab a jevreinovi teatralitáselmélet sűrítménye, amelyben a szerző valóság és illúzió, színpad és nézőtér, élet és színház közötti határokat kérdőjelezi meg, mossa és kuszálja össze. Ez a szerep valóban döntő hatással lehetett Nabokovra.

Létbeli szerepek

Eddig Nabokov színpadi szerepeiről volt szó. Jevreinov teatralitáselmélete azonban, melyet például a The Theatre in Life című könyvében összegezett, elválaszthatatlannak tekinti az ember létbeli és színpadi szerepjátszásának fogalmait.10 Nabokov elemzői - főleg kritikusai - gyakran hangsúlyozzák, hogy Nabokov létbeli szerepeket teremtett magának, pózolt, maszkot viselt, megtévesztett. A nabokovi önmítoszteremtés elsősorban az élet és életmű utolsó két évtizedé­ben, a poszt-Lolita korszakban tapasztalható, főleg a nem irodalmi jellegű műveiben. Amire az önmítoszteremtés értelmezésekor támaszkodhatunk, az főként a nabokovi önértelmező szövegek, önreprezentációk, újságok, folyóiratok vagy a televízió számára készült interjúk, a 60-as, 70-es években írt szerzői előszavak (melyek az angol fordításban megjelenő korai orosz nyelvű műveket kísérik), sőt a fényképek, az általa "jóváhagyott" vagy javasolt könyvborítók. Az önreprezentáció problémája, akárcsak a (szerzői, szereplői) én kérdése, Nabokov amerikai (svájci) korszakában, leginkább a 60-as, 70-es években erősödik fel, hiszen a szerző a Lolita sikere után válik igazán közszereplővé. Ekkor jelennek meg azok a kötetek, melyek nem elsősorban művészi szövegeit, hanem leveleit, interjúit, nyilatkozatait, irodalomról szóló előadásait tartalmazzák.

Ekkor lép színre a tulajdonképpeni szerző, és írja meg saját szerepét.A nabokovi public persona11 (közszereplő) kétféleképpen határozható meg az életmű szempontjából. Egyrészt irodalomról szóló előadásaiban, interjúiban Nabokov azt hangsúlyozza, hogy az író mint magánember az irodalmi mű szempontjából nem releváns és megismerhetetlen. Másrészt viszont ez a kép, a közszereplő képe Nabokov esetében tiszta konstrukció, tehát Nabokov nagyon is megkomponálja ezt az irrelevánsnak beállított szerzőt. Nabokov nyilvános szereplései és önmaga közszereplőként való megjelenítése élete utolsó két évtizedében olyan maszkká válik, amely - Jevreinov teatralitáselméletéhez híven - ránő, ráég az arcra. Nabokov egy önmagával elégedett, kegyetlen, arrogáns, író-despota önképet hoz létre, aki közönyös a világ eseményeivel szemben, szellemi értelemben magányos, nem tartozik semmiféle csoporthoz vagy klubhoz, rendes, "unalmas" polgári életet él, ragaszkodik családjához, és a világról rendkívül szigorú ítéleteket mond. Az ebben a korszakban megjelent interjúkötete is a Szigorú vélemények (Strong opinions) címet viseli.

E közszereplői kép (maszk) létrehozása egyrészt nabokovi játék, önparódia, megtévesztés, szemfényvesztés, mimikri a javából. Másrészt pedig azért volt szükség a létrehozására, hogy ezzel a szerző elijessze a szenzációhajhász tollforgatókat és kíváncsi újságírókat. Ma e közszereplő iránti érdeklődést mutatja az a 2002-ben publikált kötet, amely a Набоков о Набокове címet viseli; ez a kötet az önértelmező-interpretáló szövegeket gyűjti egybe orosz fordításban. Melnyikov, a kötet előszóírója, mítoszteremtőnek és szerepjátszónak, képmutogatónak (tehát színésznek) nevezi Nabokovot (мифотворец и лицедей), hangsúlyozva, hogy önértelmező szövegeiben Nabokov "saját stilizált irodalmi személyiségét" teremtette meg. Nabokov fényképeit bizonyos elemzők pózoknak, "nabokovi előadásoknak", "excentrikus színháznak" tartják.

Ezek a szerzői önreprezentációk, főként az élőbeszédek (interjúk, előadások) szövegei mindig igen kimódoltak, hiányzik belőlük bármiféle spontaneitás vagy improvizáció. Nabokov minden egyes nyilvános megjelenését gondosan előkészítette, ezzel mintegy előre megkomponálva saját szerepét. A 60-as években a sajtónak, tévének adott interjúit kivétel nélkül leírja és felolvassa (akárcsak egyetemi tanárként irodalomról tartott előadásait). E mítoszteremtésben a szerző mint hatalmas, intellektuális tudós, magányos lény jelenik meg, aki többet hallgat el, mint amennyit kimond. A szerző mint despota című tanulmányában Felix Ingold a szerző önreprezentációjaként értelmezi azt a tévés interjút, amelyben például a kamerabeállításnak köszönhetően a szerző még nagyobbnak, még hatalmasabbnak tűnhet.12 Számtalan könyvborítón - főleg a Nabokov életében készültek, amelyeket ő mindig gondosan ellenőrzött - a szerző arcképe látható olyan beállításban, hogy a fej, a kopaszodó, hatalmas koponya nagyságát hangsúlyozzák. John Updike például "a szerző frontális, merev, ijesztő koponyaképét" (frontal, staring, intimidatingly cranial photograph of the author) látja Nabokov utolsó három könyve borítóján.

Nabokov a műveiben. A Hitchcock-effektus

Nabokov művészetének, poétikájának egyik legbonyolultabb és kevéssé elem­zett eszköze a művészi névadás kérdése. A nabokovi szerepjátszás egyik sajátos, poétikai szempontból megkonstruált változata a szerző művekben való jelenléte, felbukkanása. Nabokov (vagy Szirin) különböző álneveken, általában saját nevéből alkotott anagrammák vagy kezdőbetűk alatt számtalan művében jelenik meg. Ezt a jelenséget az egyik kutató, G. Sapiro13 nyomán Hitchcock-effektusnak nevezem: Nabokov, akárcsak a filmrendező Hitchcock, megjelenik egy-egy pillanatra műveiben egy mellékes szereplő köntösében.14

Nabokov életművében - a legelső verstől az utolsó regényig - nagyon különböző szerepű, felépítésű, jellegű nevekről van szó, melyek egyrészt a művek fölé írva szerzőként jelennek meg, másrészt magukban a művekben, tehát szereplőként. Ez utóbbit, funkcióját tekintve a "szerzői önkódolás" kifejezéssel írhatjuk le, hiszen a szövegben elhelyezett jelek (nevek) a szerzőre utalnak és/vagy a szerző neveként dekódolhatók. Számos név nem a szövegben jelenik meg, hanem az egyes szövegek fölött, szerzői megjelölésként. Ilyen név a Nabokov által az orosz korszakban mindvégig használt Szirin (Vlagyimir Szirin), de ugyanilyen a Vaszilij Siskov (Василий Шишков) név is, amelyet Nabokov 1939-ben használt. A Vaszilij Siskov nevet Nabokov akkor használta először (a Поэты című versének szerzőjeként), amikor Georgij Adamovics, Nabokov ádáz kritikusa kijelentette róla, hogy jelentéktelen költő. A Vaszilij Siskov álnév alatt publikált vers megjelenése után Adamovics recenziót írt az "ismeretlen nagy költő"-ről. (A "Siskov" név egyébként Puskintól származik.) Hasonló álnév a Vivian Calmbrood is, melyet Nabokov a Скитальцы (Vándorok) című drámája szerzőjeként jelölt meg, önmagát fordítónak álcázva. Vivian Calmbrood olyan anagramma, melyet más variánsokban Nabokov későbbi műveiben is felhasznál: Vivian Darkbloom a Lolitában bukkan fel, Vivian Bloodmark az önéletrajzi regény, a Szólj, emlékezet! angol verziójában. Nabokov "saját arcait" helyezi el műveiben. Ezt a nabokovi eljárást, trükköt leginkább misztifikációnak szokás nevezni, amely egyrészt a szerző szövegben való rejtőzködésére, másrészt az olvasó félrevezetésére, megtévesztésére szolgál. Értelmezésem szerint a név, Nabokov álnevei, anagrammái olyan maszkot kínálnak a szerzőnek, amely mögé többé-kevésbé elrejtőzhet. Mint alább látni fogjuk, az életművön belül e tekintetben megfigyelhető folyamatban eleinte a szerző rejtőzködése, illetve elrejtése, később azonban a felismerhetősége válik fontossá. Vivian Darkbloomot, Clare Quilty úgynevezett szerzőtársát a Lolitában, Van Bock állítólagos németalföldi festőt a Szigorú véleményekben, Sirint és Vlagyimirovot az Adományban, ezeket az egy pillanatra felbukkanó figurákat csak a nevük teszi a szerzőhöz hasonlatossá. Csak a név mutatja, hogy ki rejtőzik az álarc alatt. Vadim Vadimovich viszont, a legutolsó regény, a Nézd a harlekineket! főhőse egy olyan regény főszereplője, amely már szinte csak Nabokov-citátumokból építkezik, s itt már a név csak megerősítése a nyilvánvaló szerzői jelenlétnek. "Azt hiszem, mindig jelen vagyok [a műveimben]", mondja Nabokov egyik beszélgetőtársának interjúkötetében, aki azt próbálja tőle megtudni, hogy regényeiben miért rejtőzik mindig maszkok mögé, mintha "elvesztette volna önmagát".

Szirin: szerző és szereplő

Nabokov pályáján a legfontosabb álnév a több mint két évtizedig használt Szirin volt, amely egyben az "orosz" Nabokovot is jelöli. Ez a név utal majd az amerikai korszakban a korábbi orosz szerzőre, és Szirin szereplőként bizonyos (elsősorban angol nyelvű) művekbe is bekerül: az Adományba Sirinként, a Pnyin professzor és a Szólj, emlékezet! című művekbe Szirinként.15 Nabokov egy interjúban így értelmezi saját orosz álnevét: "Manapság a szirin a hóbagoly, azaz a tundrai rágcsálók rémének egyszerű orosz neve. […] A régi orosz mitológiában azonban színes madár volt, női arccal és mellekkel, amely minden bizonnyal azonos a ťszirénnelŤ, a görög istenséggel, aki a lelkeket szállította és a hajósokat siratta. Amikor 1920-ban álnevet kerestem magamnak, és e mesebeli madarat választottam, még nem voltam képes megszabadulni a bloki korszak költőit olyannyira vonzó bizánci képek hamis ragyogásától. Mellesleg 1910 körül jelent meg az úgynevezett ťszimbolistaŤ mozgalomnak szentelt irodalmi gyűjtemény egy Szirin nevű kiadónál, és emlékszem, milyen bizsergető érzés volt, amikor 1952-ben felfedeztem a harvardi Houghton könyvtár katalógusában, hogy a katalóguscédulán engem jelöltek meg, mint Blok, Belij és Brjuszov aktív kiadóját - tízéves koromban" - idézi a Szigorú véleményekben.

Ez az orosz szerző, Szirin, Nabokov életműve első szakaszában valóban pusztán egy álnév, amely aztán az amerikai korszakban fokozatosan elidegenítve, egyfajta szerepként jelenik meg. Példaértékű a Szólj, emlékezet! 14/2-es fejezete, amelyben Nabokov felidézi emlékeit bizonyos kortárs emigráns orosz írókról, köztük Szirinről. Utóbbiról kijelenti: "Az engem leginkább érdeklő szerző természetesen Szirin volt." Ezután Nabokov hosszan elemzi Szirin jellemét ("a legmagányosabb és legarrogánsabb" író), művészetét, kritikai fogadtatását. Ebben a fejezetben Nabokov kiemeli Szirin közönyét a "társadalmi-gazdasági problémák" iránt, az "orosz konvenciók" és "orosz díszletek" iránti megvetését. Szirin "csodálói - írja Nabokov - rendhagyó stílusát, ragyogó pontosságát" emelik ki. A fejezet ezzel ér véget: "A száműzetés sötét egén Szirin úgy suhant át, hogy egy konzervatívabb hasonlattal éljek, mint egy meteor, és úgy tűnt el, hogy nem hagyott maga mögött mást, csupán a kényelmetlenség bizonytalan érzését."

A Szólj, emlékezet! tehát úgy jeleníti meg az emigráns orosz írót, Szirint, mintha tökéletesen idegen lenne a Szólj, emlékezet! szerzőjétől, az emlékezőtől, Nabokovtól. Az elidegenítést Nabokov tovább fokozza, a képtelenségig és a teljes megtévesztésig: angol nyelvű önéletrajzáról Nabokov recenziót ír, nem fedve fel a recenzens és a recenzált könyv szerzőjének azonosságát. E furcsa, 1998-ban napvilágra került recenzió a végtelenített nabokovi önreflexiónak, önértelmezési kísérletnek és paródiának egy különös és egyedülálló példája.16 A recenzió tökéletes félrevezetés, egy igazi nabokovi csalás, hiszen a szerző saját művéről írt kemény bírálatot, s a kritikában folyamatosan félrevezeti az olvasót azzal, hogy cikkszerzőként önmagát idegennek álcázza. Mint ez a minden szempontból rendhagyó mű is mutatja, a szerző viszonya saját művéhez, illetve a szerző és hős/szereplő viszonya az életmű eme utolsó korszakában radikálisan megváltozik. Nabokov részint végtelenül elidegeníti saját művét (hiszen azt a látszatot keltve bírálja, mintha nem is saját alkotása lenne, hanem idegen mű), másrészt - mint utolsó regénye, a Nézd a harlekineket! bizonyítja - szerző és szereplő közötti távolság végtelenül kicsire csökken. A Conclusive Evidence-ről írt bírálata pedig ennek egy sajátságos torzszülöttje: amennyiben az önéletrajzi regényben azt feltételezzük, hogy szerző és szereplő között a legkisebb a távolság, vagy akár a kettő azonos is, a róla írt szerzői bírálat a csalás révén - azt a látszatot keltve, hogy a bírált mű szerzője és a bírálat szerzője két, teljesen különböző szerző - megkettőzi a szerző fogalmát, végtelenül elidegenítve szerzői mivoltát. Más szavakkal, Nabokov éppen akkor játssza el a szerzői megkettőzés álcajátékát, amikor szerzőként legközelebb került szereplőjéhez vagy akár azonos is vele.17 Az egyik oldalon (a regényben) tehát a végtelen közelség és azonosulás van, a másik oldalon (a recenzióban) pedig az elidegenítés (vagy annak a látszata).

A Szólj, emlékezet! idézett része, az író Szirin portréjának megrajzolása több mint egyszerű elidegenítési eljárás: Nabokov itt kezdi el megteremteni múltbeli önmagát ("magányos és arrogáns"-ként jellemezve Szirint), az egykori orosz nyelvű szerzőt, akinek egész lényét, munkásságát egy befejező mondattal le is zárja. Az önéletrajzi regény orosz variánsa, a Más partok ezt a Szirinről szóló szövegrészt természetesen nem tartalmazza, a mű Szirinről nem tesz említést. Hiszen az orosz nyelvű szöveg és Szirin elidegenítése kizárja egymást: az orosz nyelvű műben Nabokov nem játszhatja el korábbi önmaga elidegenítését, felszámolását, hiszen a nyelv, amelyen a Más partokat megalkotja, azonos Szirin alkotói nyelvével.

Nabokov: anagrammák és alteregók

Nabokov saját nevéhez való viszonya a megnevezés szélesebb kontextusában, alkotói gesztusában értelmezendő, melyet szintén az önéletrajzi regényében leplez le. Nabokov, az entomológus nevét számtalan általa felfedezett, megnevezett és tudományosan leírt lepkefaj viseli, melyek az ő neve "által megnevezve" léteznek - именем моим названа, mint a Más partokban fogalmaz. A természetben Nabokov ugyanúgy otthagyja a lenyomatát, nevét, mint műveiben (szereplőként) és/vagy művei által (szerzőként).

Az alkotói jelenlétet a szövegben gyakran Nabokov nevére és/vagy írói foglalkozására való utalás jelzi (az amerikai korszakban, mint már említettem, a Szirin álnév is e nevek közé tartozik). Ebből a szempontból is jól körvonalazott, a szerzői jelenlét felerősödésének folyamata figyelhető meg az életműben. Az Adomány című regényben feltűnik egy Sirin (Ширин, azaz nem Szirin!) nevű író, s ami még biztosabban utal arra, hogy ő Szirin hasonmása, az a közvetlenül mellette álló másik író neve, Sahmatov (Шахматов). Ebben a kontextusban ugyanis ez a név nem pusztán önmagát jelöli, hanem mintha a Sirin nevű író egyik könyvére, a "sakkozós regényére" (Nabokov Végzetes végjáték című művére) vonatkozna. E két szereplőről ugyan ennél többet nem is tudunk meg, ám nemsokára a szövegben megjelenik egy Vlagyimirov nevű másik író is. Vlagyimirovról bővebb leírást kapunk: ruhája, a zakó alatt viselt sportos szvetter ugyanolyan, mint amilyet Nabokov az angol divatnak megfelelően visel egyetemi évei alatt (erről a Más partokban számol be), haját kétfelé fésüli, orra nagy és csontos, foga sárgásszürke: mindezeket a tulajdonságokat nemcsak Nabokov fényképein láthatjuk, de maga is gyakran ír róluk (például a mértéktelen dohányzásról), sőt hőseinek kölcsön is adja ezeket a vonásait. Megtudjuk továbbá, hogy Vlagyimirov Oxfordban tanult (ez nyilván a Nabokov életrajzában szereplő Cambridge transzformációja), és "két kiváló stílusú regényt írt". A továbbiakban Vlagyimirov emberi vonásait ismerhetjük meg: kellemetlen ember hírében áll, hűvös és nagyképű, és képtelen "meleg baráti beszélgetéseket" folytatni. Ilyen ember hírében áll Nabokov is, vagy inkább ilyen ember hírét terjeszti magáról. Vlagyimir Nabokov tehát kölcsönadja egy pillanatra egy egyébként soha többé fel nem bukkanó szereplőjének a saját nevét és tulajdonságait. Az e fejezetben feltűnő további írói nevek szintén azt mutatják, hogy itt bizonyos ismert és az olvasó által felismert nevek különböző átalakulásokon mennek keresztül, és gyakran paródia tárgyává válnak.

Nabokov ebben a korszakban orosz regényeiben saját nevével (vagy annak valamilyen transzformációjával) csak egy pillanatra tűnik fel a szövegben, mint Hitchcock. Az amerikai korszak regényeiben ez a szerzői jelenlét lassan erősödni kezd, már-már kötelezővé és szövegszervező elvvé válik a művekben. Ekkor már különböző szereplők alakjában bukkan fel, és Vladimir Nabokov (tehát az amerikai szerző) nevének anagrammáiként. Ilyen név Vivian Darkbloom a Lolitában, Vivian Bloodmark a Szólj, emlékezet!-ben, Baron Klim Avidov az Adában, Adam von Librikov az Áttetsző testekben, Van Bock a Szigorú véleményekben. Olyan fontos jelensége ez a nabokovi életműnek, hogy nemcsak az irodalmi művekben jelenik meg, de átsugárzik minden műfajra is: hasonmását interjúkötetébe, a Szigorú véleményekbe is becsempészi, egy Van Bock nevű, természetesen sohasem létezett németalföldi festőnek álcázva magát. Az életmű angol nyelvű korszakában egyre jelentősebb a névvel felruházott szerzői jelenlét hangsúlyozása, olyannyira, hogy a Nézd a harlekineket! című utolsó regényben a hőst végképp kirekeszti a szerző, Vadim Vadimovich. Nabokov prózája egyre önreflexívebbé válik, s a művekben lassan az eleve mindenütt jelen lévő, mindenen uralkodó despota-szerző kerekedik felül. Pontosabban a szerző a szövegben végérvényesen szereplővé válik. Ezzel párhuzamosan azonban semmilyen Nakokov-szövegben, -regényben nem beszélhetünk szerző és hős teljes azonosításáról, a közöttük lévő distancia totális felszámolásáról. Kettejük között mindig marad egy kis rés: a hős bármennyire hasonlítana is szerzőjére, mindig csak puszta hasonmás, utánzat marad, a szerző mimikrije, maszkja vagy paródiájának tárgya.

V  Van Veen  Vadim Vadimovich

Az alábbiakban a szerzői névhasználat egyfajta fejlődési vonalára szeretnék rámutatni, kiragadva egyetlen nevet, V. narrátorét a Sebastian Knight valódi életéből, megkeresve e név további variánsait az életműben. Nabokov első angol nyelvű regényében, a Sebastian Knightban a narrátort csupán egy V. iniciálé jelöli; ez a név a regényben egyetlenegyszer bukkan fel. Ez az egyszeri felbukkanás még azt jelenthetné, hogy az orosz korszak Hitchcock-effektusa folytatódik (Vlagyimirov, Sirin stb. nevek az Adományban). Szereplőként V. azonban narrátor, a regény énje, és ez az én, azaz az angol I hang a regény legfontosabb hangalaki szervezőelve (ez a hang a Knight névben is ismétlődik).18 A regény tematikus, motivikus, hangalaki szintjén Sebastian Knight és V., a narrátor összeolvadása megy végbe, míg végül a narrátor kijelenti: "Én vagyok Sebastian, vagy Sebastian én, vagy talán mindketten valaki más vagyunk, akit egyikünk sem ismer."19 Ez a folyamat a nevek szintjén is tükröződik: az angol íróvá vált, orosz származású Sebastian a regény utolsó részében Sevastianként jelenik meg, mely nem más, mint a keresztnév orosz formája. Sebastian és V. a név szintjén is összeolvadnak: Sebastian + V = Sevastian.

Az Ada című regény egyik főhőse, a címadó hősnő ikertestvére és vérfertőző szerelme, Van Veen. A dupla V-s név egy alkotói alteregóra, hasonmásra utal, akit a regény itt már főszereplővé tesz és a Nabokovéhoz nagyon hasonló biográfiával ruház fel. Az életmű utolsó regénye, a Nézd a harlekineket! olyan autoreferenciális játék, melynek főhőse Vadim Vadimovich. Ez a név nem más, mint az (orosz) Vlagyimir Vlagyimirovics rövidített, köznyelvi változata. A regény első lapjain valaki viccből azt kérdezi Vadimtól, hogy "Milyen gyermekkorod volt, McNab?", mivel a kérdező szerint Vadim hasonlít egy McNab nevű színészhez (!). Nabokov itt tehát nemcsak hasonmásnevet említ (McNab), de azt egy színésznek adományozza. Vadim Vadimovich családnevét a regényben sohasem tudjuk meg, a beteg hős nem lesz képes emlékezni rá. A szöveg mindössze annyit árul el, hogy ez a név N-nel kezdődött. A Nézd a harlekineket! című regényben számtalan olyan név van, amely az I (én) hanggal kezdődik, például: Ivor, Ives, Iris, Icarus, V. Irisin, Isabel. Ezek a nevek mintegy körültáncolják a főhős, Vadim Vadimovich nevét, aki minden bizonnyal Nabokov kópiája. V. Irisin az az árulkodó név, amely összeköti a két névtípust: részint V. Sirin anagrammája, részint pedig szintén az I hangot hangsúlyozza.

Az a folyamat, amelyet a szerzői (névvel felruházott) jelenlét szempontjából leírhatunk, a következőképp összegezhető. Az orosz korszak regényeiben (például az Adományban) az álruhás szerző egy mellékes szereplőként, íróként, felismerhetően, mindössze egy pillanatra jelent meg (ezt neveztem korábban Hitchcock-effektusnak). Az angol művek korszakában felerősödik ez a jelenlét, és a szerző eleinte csak jelzésszerűen bukkan fel, ám funkcióját tekintve egyre jelentősebb szerepet játszik (például narrátor a Sebastian Knightban). Végül a "szerző" kiszorítja a szereplőt és önmagát teszi főszereplővé, nyilvánvalóan utalva saját nevére a Nézd a harlekineket!-ben. A fejlődési vonal leegyszerűsítve így ábrázolható: V  Van Veen  Vadim Vadimovich.

Nemcsak az történik tehát, hogy egy korábbi eljárás, a szerző szövegen belüli szinte észrevétlen felbukkanása nyilvánvalóvá, láthatóvá válik, de a névvel felruházott szerzői jelenlét a műalkotás domináns elemévé, központi kérdésévé avatódik. S bár alig tudunk olyan regényt mondani, amelyben a névvel felruházott szerző ne lenne jelen, akár egy pillanatra, akár főszereplőként, ez a szerző mindig maszkot visel, akkor is, ha a maszk mögött - szándékosan - igencsak felismerhető az arc. De olyan Nabokov-mű nincs, amelyben maga Vlagyimir Nabokov vagy éppen Vladimir Nabokov szereplő lenne.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.