EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996277. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Proics Lilla

Szeméttelepszerű működés

2005. december 1.

 

A Dallas Pashamende című nagyjátékfilm szeméttelepen élő emberekről szól. A filmet Romániában kezdték el forgatni, majd egy környezetvédelminek álcázott botrány után Magyarországon folytatták. A román hatóságok mindent megtettek, hogy a stáb munkáját akadályozzák. A film gyártásvezetőjét mára jogerősen elítélték.

A Dallas Pashamende neves fesztiválokon szerepelt, több díjat is kapott. A film lehetőség arra, hogy több ember láthassa, amit eddig csak kevesen tudtak: vannak a közelünkben emberek, akik szeméttelepen élnek - egyebek között erről beszél a gyártási igazgató, az egyik főszereplő és a rendező.

Weszerle Tibor gyártási igazgató:

Andree Schwarz majd két éven át forgatott egy Kolozsvár melletti szeméttelepen, amelyet Dallasnak hívnak. Amikor a dokumentumfilm anyaga elkészült - ez talán '96-ban lehetett -, felkérte Robert Adrian Pejót, a mi filmünk rendezőjét vágónak. Robi éppen nem ért rá, de a látottak nem hagyták nyugodni. Felkereste Csemer Gézát - egy roma írót, vagyis cigány írót; ezt használom, mert ő is ezt mondja magáról -, és elkezdtek dolgozni. A forgatókönyvet 2002 nyarán elhozták hozzánk, Kántor Lászlóval közös produkciós irodánkba. Ekkor mentünk ki Robival megnézni, éppen hogy is fest a szeméttelep. Sok ilyen telep van Romániában, az egyik legnagyobb Bukarest mellett, ahol állítólag egy jól működő csapat nagy gazdasági érdekcsoportoknak dolgozik; a csapat egy-egy embere mindent szemmel tart a szemétdomb tetején levő, klímával felszerelt bádogbódéból. Szépen lehet ebből élni, persze nem a szemétválogatónak: az ott élőknek legalább a fele nemhogy társadalmon kívüli, de szerintem azt se tudja, mikor született. Forgatás előtt egy évig helyszíneltünk, kerestük a színészeket, a lehetőségeket, partnereket. Románia vagy Magyarország jöhetett szóba. Pályáztunk, koprodukciós tárgyalásokat folytattunk osztrákokkal, németekkel. 2003 augusztusában elkezdtünk forgatni. Románia mellett szólt, hogy a rendezőnk azokat az embereket szerette volna statisztának, akiket romániai utazásaink során látott. Ezenkívül más egy ilyen helyszínt látni, mint elbeszélésekből hallani róla, és a színészek legtöbbjének - a magyarországi magyar színészeknek, a magyarországi cigány színészeknek, a romá­niai román színészeknek, a romániai (erdélyi) magyar színészeknek és az amatőr cigány színészeknek egyaránt - tényleg sosem látott világ tárult fel. A román helyszín anyagi szempontból is előnyösebbnek tűnt. Augusztus végén kezdtünk forgatni. Eleinte semmi probléma nem volt. Utólag már tudjuk, hogy érthettünk volna a baljós jelekből. Egy jelenetet vasúton akartunk forgatni, ezért felkerestem a Brassói Vasúttársaságot. Az ottani logisztikai vezető már dolgozott filmesekkel, és figyelmeztetett minket, hogy vigyázzunk, mert a zsidó deportálásokról szóló film stábjának is voltak kellemetlenségei; a hatóságok ellenszenvét gyaníthatóan szintén a témával váltották ki. Azt tanácsolta, kérjük egy közjogi méltóságtól ajánlást, amire hivatkozva megadhatja az engedélyt. Megkerestünk tehát egy parlamenti képviselőt, akinek elküldtük a szinopszist, és elmeséltük neki, miről van szó, ő írt egy papírt, hogy semmi akadálya nincs a forgatásnak, és a film nem sérti a cigány kisebbség érdekeit, érzékenységét. Később, amikor a forgatás elleni kifogások sűrűsödni kezdtek, elmentem Nagyszebenbe a cigányok "királyához", elmondtam neki a helyzetet, amiről egyébként már tudott, és elmondtam, hogy kíváncsi lennék a véleményére. Végighallgatott, és ő sem talált benne kivetnivalót, sőt megjegyezte, hogy a történetet reálisnak tartja. Hozzáteszem, hogy ez a "király" csak kívülről nézve egzotikus figura, ő olyan ember, aki tartja magát ahhoz a hagyományhoz, amelyben felnőtt. A cigányoknak megvannak a maguk törvényei, például az, hogy nagyon fontos nekik a vezető szava; így esett, hogy a brassói vajda kissé késleltette a forgatást, mert a statiszták, a környékbeli cigányok csak az ő jóváhagyásával vehettek részt a munkában. Tehát alaposan előkészítettük a forgatást, hogy senkinek ne lehessen közben kifogása, de a brassói vasúti vezetőnek, sajnos, beigazolódott az aggodalma. Eredetileg Brassó mellett kezdtünk el forgatni. A város mellett van egy ipartelep, valamint egy hét-nyolc éve nem működő szeméttelep, azt szemeltük ki helyszínnek. Amire kipattant az "ügy", hogy szemetelünk, addigra már tudtuk, hogy veszélyes lett volna beköltöznünk egy ténylegesen működő helyre egy hatvan-hetven fős stábbal hetekre, hónapokra. Az ottani igazgatóval tehát előzetesen megállapodtunk, a munkagépek el is kezdtek dolgozni, hogy kialakítsuk a helyszínt. Mire visszamentem a szerződést aláíratni, addigra elzárkózott, azután már el sem lehetett érni. Később sikerült megértenem a történteket: a forgatás előtt hivatalos helyről - a prefektus által felügyelt és irányított rendőrségétől - kértünk őrzést; a kijelölt rendőr elmondta, hogy ő mint hivatalos közeg azt a munkát végzi, amit rábíznak, de mint magánember nem helyesli a forgatást. Bár Brassó több, mint ötszázezer lakosú város, mégis van benne valami kisvárosokra jellemző működés, nyilván a pozícióban levő emberek összedolgoznak. Ezek után elmentünk a már általunk ismert, elhagyott alsórákosi bányába, amely a falu közös birtokában volt. Négy évvel ezelőtt forgattunk már itt, akkor sem zavartunk senkit. A közbirtok elnökével, a falu polgármesterével, közjegyzővel aláírtuk egy szerződést, amelynek értelmében ők a magántulajdonukat bérbe adták a forgatás idejére. Felépítettük tehát a kvázi steril szeméttelepet, és elkezdtünk forgatni. Igaz, hogy többe került, de tudtunk dolgozni. Egy hétig minden rendben is volt. Aztán elindult a lavina: a hatóságok környezetvédelmi és közegészségügyi engedélyeket kértek, mondván, hogy szeméttelepet üzemeltetünk. Én épp nem voltam jelen (Segesvár fele tartottam Pestről), amikor a kollegáim felhívtak, hogy megjelent a forgatáson a bukaresti és a helyi sajtó, a rendőrség, a környezetvédelmi főfelügyelőség, a köz-egészségügyi főfelügyelőség, vagy harmincan, péntek délután ötkor: véletlenül mindannyian egy időben. Mondtam, hogy várjanak meg. Amikor megérkeztem, beültem velük a polgármesteri hivatal dísztermébe, és elkezdtem válaszolgatni a kérdésekre: hogy azért nincs környezetvédelmi engedély, mert ez nem működő szeméttelep, hanem díszlet, és a szerződés értelmében harminc nap múlva lebontjuk. Egyébként tekintettel az előzményekre, én a forgatás előtt be is mentem a helyi környezetvédelmi hivatalba, és megkérdeztem, kell-e valami speciális engedély, megmondták, hogy nem. Ha öregebb róka vagyok, akkor dokumentáltatom velük azt is, hogy nem kell engedély… Mindezt végigbeszéltük ottani ügyvédekkel is. Ráadásul a díszlet már kész volt, nem hoztunk oda több műszemetet, sőt néhány leforgatott részlet nyomát el is kezdtük bontani, tehát a szeméttelepszerű működés vádja már nem is állt. Dolgoztunk még öt napot, amikor újra kijöttek a csendőrök a megyei prefektus (akit a kormány nevez ki) határozatával, hogy öt napon belül tisztítsuk meg a területet. Ugyanezen a napon - szeptember 19-én - kijött a rendőrség, hogy kivizsgálás céljából lezárja a területet. Elkezdődött az eszement hajsza: lekapcsolták az áramot, leállt a forgatás, mi pedig három hétig a felszereléseink mellett ültünk. A szeméttelepen bent volt például a filmben szereplő medve. A csendőrök senkit sem engedtek be a hatóságilag lezárt területre. A medve gazdáját is el akarták hajtani, amikor jött etetni az állatot, mire ő azt mondta, hogy rendben, nem erőlködik, de a medve két nap múlva elég mérges lesz. Ezután persze beengedték. Az már kevésbé volt vicces, hogy a hatóságok a forgatás területén nagyon körültekintően talajmintákat vettek, és minden lehetséges módon vizsgálódtak, de a bányába vezető út mentén lerakott hatalmas szemétkupac mellett úgy haladtak el, mintha ott sem lenne. Szemmel láthatóan az igazi szemét nem zavart senkit, aztán egy szép nap jött egy hatalmas buldózer, és ott helyben beforgatta az egészet a földbe: és már nem is volt. Mi pedig várakoztunk, hogy be tudjuk fejezni a forgatást, mert tartottuk magunkat ahhoz, hogy érvényes engedélyeink vannak. Néhány nap múlva aztán megjelent negyven köztisztasági munkás, hogy eltakarítsa a díszletünket. Ettől már én is ideges lettem, szóltam az egyik sofőrnek, hogy álljon már keresztbe a forgatásra várakozó kukásautóval, merthogy a bányába egy keskeny úton lehetett bejutni. A brassói főügyész fél óra múlva szirénázó autóval érkezett, és hozatott egy hatalmas munkagépet, amivel ezt a nagy kukásautót elvontatták, persze engem is elrángattak, nehogy elüssön az autó. Mindez le van filmezve. Persze hogy megőrül az ember, amikor kijön egy hatóság, és kéri a filmben szereplő buszkocsma vendéglátó-ipari működési engedélyét.

Azon kívül, hogy anyagilag majdnem csődbe mentünk, a színészek, a stáb teljes bizonytalanságban várakozott, engem pedig kivizsgálás alá vontak, amiért nem hajtottam végre az öt nap határidejű rendelkezést. Addigra minden ügyben nekem kellett eljárnom, mint a film román gyártási igazgatója, mert én tudtam beszélni a román hatóságokkal. Egyébként nem tulajdonítottunk jelentőséget a vitának, mert olyan még nem volt, hogy egy film forgatása miatt valakit börtönbüntetésre ítéljenek. Később azt próbáltuk elérni, hogy helyezzenek vissza minket a jogainkba - törvényszékelnöki rendelettel -, válasszák ketté a dolgot: a forgatást a környezetszennyezéstől, merthogy a filmezéssel nem követünk el köztisztaság-ellenes cselekményt. Így mi be tudtuk volna a filmet fejezni, ők pedig szépen lefolytathatták volna a vizsgálatot, eljárást, és amit még akarnak. Ekkor már október volt. Visszautasították a kérésünket. A három hónapos kivizsgálás után továbbították az anyagot az ügyészségre, ahol vádat emeltek ellenem. A bírósági eljárás két évig tartott, a végén másodfokon helybenhagyták az első fokú döntést, miszerint egy év szabadságvesztésre ítéltek, három évre felfüggesztve. Ezután elkezdődött a hurcolkodás: új helyszínt kellett találni, a díszletet úgy kellett lebontanunk, hogy ugyanazt fel tudjuk építeni. Jóformán darabonként kellett megjelölni, mi hol volt, hogy fel lehessen építeni ugyanezt - Fóton. A forgatást decemberben fejeztük be. Azzal kellett ügyeskedni, hogy az Alsórákoson júniusban felvett mondatra úgy válaszoljon egy szereplő Fóton novemberben, mintha az tényleg a következő pillanat lett volna. Át kellett írni az egész forgatókönyvet, a bérelt buszkocsmát oda-vissza kellett trélerezni, és még sok mindenen túl a stáb mérhetetlen toleranciájával kellett játszadozni, hogy be tudjuk fejezni a filmet. Végül itt a film, megjárt már több fesztivált, díjakat kapott. A jogi ügyet pedig alighanem folytatjuk.

Nyári Oszkár színész:

A film eredeti forgatókönyvét Pejo Robert ihletésére Csemer Géza írta, így tőle hallottam először erről a történetről. Géza évtizedek óta feladatának tartja, hogy megmutassa, milyen értékekkel gazdagította a magyar kultúrát a magyar cigányság. Ezek az emberek mégis mindig kárvallottak voltak: tudjuk, mit hozott a vészkorszakot követő negyven év vagy a rendszerváltás óta eltelt időszak. A majdnem folyamatosan válságban levő társadalmakban a szociális érzékenység olyan alacsony, hogy ez a kisebbség egészen a szemétig csúszott le. Ha beszélgetünk erről a problémáról, az emberek nagy része elfordítja a fejét, mondván, annyi minden van ezen a világon, miért pont ezzel foglalkozzunk. Régóta dolgozom cigány kulturális területen, nagyon sok falba ütköztem már. Mindig büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, és időnként láttam, hogy mások nem mindig büszkék rám, mert cigány vagyok. Annyiszor hallottam már, hogy a cigányok lopnak, nem akarnak dolgozni, azt azonban már nem kérdezik meg, hogy miért szegény valaki, miért lop, miért iszik. Csak abban bízhatunk, hogy a művészeten keresztül rá lehet a társadalmat ébreszteni arra, hogy valamit tenni kell. Az utcán elfordíthatjuk a tekintetünket, ha ott valami csúnya van, moziban, színházban kevésbé szoktak félrefordulni az emberek. És ezért mentem el a forgatókönyv láttán castingra, illetve ajánlottam másokat is szereplőnek. Örültem, amikor megkaptam Janku szerepét - ez az első nagyjátékfilmem. A forgatás alatt dolgom lett az is, hogy a háttérjelenetekben a gyerekeket segítsem. Hamar kiderült, hogy a rendezőnk nagyon érzékeny, finom lelkű ember, és tanulságos volt látni, hogy soha nem esett kétségbe a forgatás alatt, mint ahogy sokan közülünk.

Korábban soha nem voltam Erdélyben, és bármerre néztem ámult kirándulóként, mindenhol értékeket láttam. Aztán felmentem a szentgyörgyi cigánytelepre, és beszélgettem azokkal a teljes kilátástalanságban élő emberekkel. Az ott élők építettek egy "művelődési házat", ami alig negyven négyzetméternyi volt. Bent néhány szék és egy asztal állt, rajta két háromnegyedes hegedű. Megható volt. De ezenkívül már hangszereik sem voltak, pedig régen a többségük zenész volt. Akkor kezdtem el érezni a munkánk súlyát. Végig azon dolgoztam, hogy ne legyünk etnobiznisz, és ezek az emberek ne legyenek kihasználva, hanem lehetőséget kapjanak. Azt szerettem volna, hogy azok a cigányok, akik ott vannak, érezzék jól magukat velünk a forgatáson, és ne kerüljenek bajba, ne legyenek cserbenhagyva. Nagyon keserves volt eljönni onnan és otthagyni őket. Azt hiszem, segíteni nem tudtunk rajtuk, mert a problémáik bemutatása egyelőre nem hozott változást az életükbe. Közvetve talán annyit, hogy a film körüli ügyek kicsit jobban rájuk irányították a figyelmet, mint ahogy egy játékfilmtől várható volt. Ezért nem bántam a botrányt.

Azt igyekeztünk bemutatni, hogy ott is majdnem ugyanúgy működik minden. A legtöbb gyerek ott is szeretetben nő fel, és ugyanúgy játszik a szemétdombon, mint más gyerek a játszótéren. Pillanatok alatt berendeznek maguknak egy "szobát", beülnek egy roncsautóba, a kidobott zongoránál eljátsszák, hogy ők "zongorista művészek", vagy kacatokból hangszereket csinálnak, és játszanak rajtuk. Nagyon jól érzik magukat, a probléma nem is ezzel van, hanem azzal, hogy ezután nincs semmi. Hiába reménykednek. Nincs munka, nincs lakás, nincs jog, nincs pénz. Hogyan is tudnának megfelelni így a világban? Janku - akit játszottam - egy ilyen srác, aki kezdi látni mindezt. Valahonnan idekeveredett, megszerették, mert mindenkit jókedvre derített, csak elfogytak a lehetőségei, és a vágyai mind megvalósulatlanok maradtak. Ő is áldozat. Átlátja azt, hogy itt lehetetlen élni. A fogyasztói társadalom tagjai tudják, mit lehet vásárolni. A szeméttelepen élők is látják - az a kisgyerek, aki kiissza a flakonból a maradékot, Coca-Colát iszik, nem vizet. Ide kerülnek a reklámújságok, amiben benne vannak a CD-lejátszók, autók, fagylaltkanalak és minden, amit meg lehet venni. A világon minden van másoknak. De nekik esélyük sincs, hogy ebben az életben részt vegyenek. Fontos dolgokról beszél ez a film, ezért elszomorító, még ha nem is meglepő, ami a forgatáson történt. A munkát azért akadályozták a hatóságok, mert meg akartuk mutatni, mi van ott; és ez szerintük lejáratta volna az országot. A valóság. Amit, ha nem látunk, akkor nincs. Pedig beszélni kell erről, mert az tűrhetetlen, hogy emberek szeméttelepeken éljenek. Minden mindenhol arról kell hogy szóljon: vannak kitaszítottak, akikről nem veszünk tudomást, akiket a civilizált világ már lesöpört mint hulladékot.

Pejo Robert Adrian rendező:

Ez a film nemcsak a cigányokról szól, azt itt tárgyalt problémát globálisnak gondolom. Játszódhatna mindez a Fülöp-szigeteken vagy bárhol a világon. Az emigrációm története miatt látom ekként a világot: Aradon születtem, anyám román, apám magyar, és amikor nyolcéves voltam, Ausztriába disszidáltunk, az iskola elvégzése után pedig Amerikába mentem. Gyerekként engem is sokszor csúfoltak, és én tényleg szégyelltem is magam, ezért lehet, hogy mást veszek észre, mint a többiek, mást érzek igazságnak, mást érzek bántónak. Olyan filmeket akarok csinálni, amelyeknek a nézői is megláthatják mindezt. Sokat gondolkodtunk, hogy kellene ezt a világot megmutatni. Úgy látom, hogy a dokumentumfilm addig működik, amíg kívülről nézed-mutatod meg a dolgokat, de ha már beljebb lépsz egy lakásba, ami például a cigányoknál tabu, elkezdenek "játszani". Egy dokumentumfilm inkább azt mutatja meg, hogy ők, úgymond, mások, a játékfilm szerintem jobban rá tud mutatni a hasonlóságokra. Látni kell, hogy egyformák vagyunk - de nem vagyunk egyformák, mert aki ott született, annak más a sorsa, mint annak, aki nem. Különös volt megfigyelni, hogy akik hosszú kínlódás után a hátuk mögött hagyták ezt a közeget és kikerültek innen, mennyire nehezen tudták rászánni magukat, hogy egyáltalán bejöjjenek velünk a forgatásra. Mert féltek. A filmben is meg akartam ezt mutatni: aki kikerül innen, nem tud visszajönni, és változtatni sem tud itt semmin és senkin.

A nyugati kultúra alig tud arról, hogy élnek mellettük emberek szeméttelepeken, illetve egyesek tudják, de nem foglalkoznak vele. Amikor a sajtóvetítésen egy szűkebb közönség megnézte az elkészült filmet, néhányan azt mondták, mi találtuk ki, hogy emberek szeméttelepen élnek. És nemcsak az kínos, hogy milyen környezetben élnek ezek az emberek, hanem az is, hogy legalább harminc évvel hamarabb halnak meg, mint az átlag. A beszélgetések során derült ki, hogy tíz gyerekből négy nem éri meg a tizedik évét. Heteken át dolgoztunk úgy, hogy a szereplők beszélgettek az ottaniakkal, hogy minél jobban megértsék és megismerjék, hogyan élnek ők. Nem volt ebben semmi rendkívüli: tisztelettel közelítettünk hozzájuk, és ők is tisztelettel bántak velünk. A faluban egyébként a forgatás alatt megszűntek a lopások, és el kell mondanom, hogy számítottam arra, amire a hiedelmek szerint számítani lehet, hogy a cigányokra majd állandóan várni kell, mert hol így dolgoznak, hol úgy. Hát rájuk sosem kellett várni, és részükről tökéletesen ment minden, türelmesek voltak és empatikusak. Van egy olyan előítélet, hogy a cigányok nem akarnak tanulni, de abba kevesen látnak bele, hogy sok gyereknek napi húsz kilométert kell gyalogolni az iskolába, ahol csak szerencsés esetben vannak jó kezekben. Láttunk családot, ahol tízen dolgoznak azért, hogy az egyik gyerek egyetemre járhasson. Félek, hogy az EU adta lehetőségekkel kevesen tudnak majd élni, mert ha hiányzik az önbizalom és az önbecsülés, akkor hiába minden, még tovább növekedhet a különbség. Ma rengetegen szégyellik, hogy cigányok, sokan inkább letagadják. Ráadásul mi magunknak akarjuk őket megfeleltetni, pedig nem biztos, hogy nekik is ez az útjuk. Nekünk is meg kell változtatnunk a gondolkodásunkat. Tudnunk kell, ha érteni akarjuk egymást, hogy nekik például mit jelent a közvetlenség gesztusa, amikor közel jönnek, és beszélgetés közben megérintenek, még ha ez nekünk zavaróan "sok" is. És túl kell lépnünk a sztereotípiákon, mert hát ők is sokfélék. Erről szól a filmben az a jelenet, amikor többen tolni akarják a szekeret, de mindenki másfelé mozdítja; aztán amikor sikerül végre elindítani, egy száguldó kukás kocsi elcsapja.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.