SZÉLJEGYZETEK ÖNMAGUNKRÓL

1965. augusztus 16.

Tornyosulnak bennem a megválaszolatlan kérdések, a legmindennapibb valóságunk (főleg kultúréletünk) régebben megbúvó és újabb keletű talányai, melyekre feleletet kell találni, mert létezik felelet, s mert csak így akadályozhatjuk – ha elgondolkozunk felettük – egyszer meg, hogy elmérgesedett, kóros daganattá váljanak, amely az egész testet megmételyezheti.

Az újságárus. Hajnaltól délután kettőig a bódéban ül, kettőkor váltja fel a fia, gyenge, lazult idegzetű fiatalember. Újságárulásból élnek. Céljuk: minél többet eladni. Módszer: a bódé üvegfalát körülcsiptetni vonzó képekkel, címekkel, oldalakkal – a legfrissebb szállítmányból. Újabban néhány Magyarországról behozott képeslapot is árulnak. Film Színház Muzsika. Harmincadik szám. A borító két oldalán, elöl: Páger Antal és Görbe János a Húsz órában, hátlapján: Sandra Milo olasz színésznő, mélyen dekoltált ruhában, kacér, csalogató mosollyal. Az újságárus az utóbbi kép segítségévei akar vevőt találni a hetilap nála heverő néhány példányára. Holott: Páger vidékünkön is van annyira ismert művész (művész!), hogy nevével is megtölti a nyári kánikulában tátongó mozitermeket (l. Pacsirta). Sandra Milo – már kevésbé. Az újságárus mégis... Erre mi tanítottuk meg. S tanítjuk napról napra. (Ezután még inkább?!? Majd elválik. Ez is rajtunk áll, mint minden.)

Filmski svet, Ilustrovana politika, Aréna, Sport i svet, Tv-novosti, Vecernje novosti (főleg a páros belső oldal) stb. stb.

Más lapok is, napi- és hetilapok. Érdekesség oldalaikkal. Az érdekesség azonos a szenzációval, ez a mézesmadzaggal. Szenzációt megjelentetni – gondoljuk mi – a világiasodást jelenti, polgárainkat világpolgárokká kell nevelni, akiket kiragadunk szűkkörű pátriáikból és a világszenzációk részeseivé teszünk. Hol itt a határ, a mérték, az ízlés? Vannak-e egyáltalán határok?!

Lapjainkban általában kétféle szenzáció létezik. Hazai és külföldi. A hiba: a hazai túlontúl lokális; a külföldi túlontúl „nagyvilági”. A kettő közötti különbség: hallatlan ellentmondás van köztük, végletek; a közös bennük: pletyka mindkettő, még ha igaz is. Végletek: N. N. községben Mári néni tehenének letört a szarva; Maria Callas hattyúdala, volt és jelenlegi férjének öntetszelgő, parfümös, sértődékeny szócsatája a művésznő hangjának értékéről. Mindkettő rendeltetése: az olvasó biztosítása. Mit jelent ez egy olvasóinak jelentős százalékában terjesztési területében és nyelvközösségében periférikus lapnál, amely olvasóinak nagy részét falun, vidéken biztosítja. Az első hír esetleg érdekli, mert, mondjuk, a Mári néni falubelije, az olvasót. A második már kevésbé, mert talán nem is tudja ő, ki az a Callas – c-vel és s-sel. – Olvasóink közül hányan kapcsolják ki a rádiót, ha Callas énekel, mondjuk, A vén cigány kedvéért? Mi itt a tennivaló: az első hír esetében a miértre is kitérni (főleg mindig a miértről írni, s nem megmaradni a felszínnél, a leírásnál, a rögzítésnél) a másodikat – le sem közölni. Olvasóközönséget azzal lehet biztosítani, ha róla írunk, legbelső és legégetőbb problémáiról, őszintén és szakavatottan. (Lenin!)

Mit jelent a Mári néni tehenéről közölt hír: provincializmust és felületességet; mit a Maria Callas hattyúdaláról: nagyképűséget és provincializmust. Az első hír annyira banális (példánk is szándékosan ilyen, az elbanalizált, a szemléltetésnél igen kifejező) és mind szórványosabban találkozunk ilyenekkel, szinte felesleges tovább írni róla. A második: nyugaton – reklám, nálunk – sznobizmus, morzsaszedegegetés egy olyan gazdag asztal tövéből, amelynél a gazdagság csak pejoratív értelemben használható. Két világ.

Ha az olaszok, franciák, németek, angolok – hagyományaik és nyelvük miatt a vezető kultúrnemzetek – írnak így, meg tudom érteni. Mi nem időzhetünk tetszetős léggömböknél, hosszú út vár ránk, önművelés. Ha éppen szenzációt kívánunk, kereshetünk hazait is, jogunk van rá, előbb, mint Maria Callasra. Csak ne az N. N.-béli Mári néni...

Világiasak akarunk lenni, s ebbéli törekvéseinkben óvatosság híján a legközönségesebb provincializmusban veszünk el. A szenzációkban – ami lapnál létkérdést jelent és valószínűleg jó ideig jelenteni is fog – meg kell találni a mértéket, a megfelelőt, s tudni ezt tálalni, megtalálni bennük a mélyebb, komolyabb értelmet.

Nem lehetünk felületesek, pedig szeretünk azok lenni. Zilahyról is cukrosan, negédesen írunk. (Nem abszurdum, hogy Zilahy a legtöbbször kiadott magyar író nálunk!? Egy kapitalista, urizáló világ csöpögő mentalitásának képét adja és mégis listavezető a megjelent magyarból fordított szerzők és könyvek között! – Egyszer talán tanulmányt kellene írni róla, helyreállítani, megmutatni, hogy mit jelenthet ma egy Zilahy-mű. De kinek van felesleges ideje ilyesmire.) Lapjainkkal, képeinkkel, szenzációinkkal tápot adunk pl. és többek között a Zilahy-mániának is.

Felületesek vagyunk. Azt hisszük, hogy a jólértesültség, az ellesett vagy meghallott vélemények magunkévá tétele üdvözít bennünket, okossá tesz. Legszűkebb pátriánkból is számtalan példát ragadhatunk ki, amelyek mind azt igazolják, hogy a „hallottak” alapján mondunk véleményt, ítélkezünk alkotókról, művekről, törekvésekről. Nem olvasunk, nem ismerhetünk, és így saját véleményünk sem lehet. Ez pedig kultúrprovincializmushoz vezet. Mondjuk, olyasmihez hasonló, mintha egy középiskolában az irodalomórákon csupán nevekkel és műcímekkel tömnénk a diákokat, ahelyett, hogy általánosabb – tehát örökérvényű, hasznosabb – szempontokkal, vizsgálódási módszerekkel bővítenénk, alakítanánk a diákság látószögét. S mi haszna s értéke van az ilyen felületes tudással bíró diákseregnek? Kevés. Az informáltság. Ez elenyésző.

A szenzációink átvettek és lokálisak, sznobizmusunk, Zilahy-mániánk, a jólértesültségen alapuló felületességünk, az ezekből származó kispolgári provincializmusunk, ennek gyökerei és perspektívája – megannyi kérdés, amelyekkel szembe kell néznünk, napról napra, önmagunk érdekében. Néha az sem árt, ha ez talán túl őszintén, forrófejűen, vázlat, napló, töredék, széljegyzet formájában is történik.

A vázlat szárazsága, tényközlő egyszerűsége feleletet nem adhat, de elvezethet a töprengésig, a meditálásig, a meglátásig – a feleletadás első lépcsőfokáig.