Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Art Press
Századunk őrültje
Art lover
1979. április 1.
Dali, aki már gyermekkora – vagy talán születése – óta vakon hitt tulajdon lángelméjének csalhatatlanságában, a közösségből kivált egyén cselekvőkészségében és saját intellektuális képességeiben, nem más, mint a művészi én komplexusának egy olyan hordozója és szenvedő alanya, aki lehetetlent nem ismerő vállalkozásait a művészi kifejezésnek a duchampinál klasszikusabb eszközével valósította meg. Az egyéni alkotóerő társadalmi kontextusban való valorizációjának duchampi vizsgálata mutatott rá elsőként a művészi én kitörési és felülemelkedési hajlamainak felbecsülhetetlen jelentőségére századunk művészetének végső alakulásában, ennek a kíméletlen és őrült futamnak egyik első beállósa pedig a „lelke mélyén” szégyenlős és flegma Dali volt. Az az ember, akinek az ágybavizelés és a bűzben való kéjelgés volt az egyik legszebb és legmaradandóbb gyerekkori élménye, s aki élete folyamán a koprológiát egy különleges művészetszemlélet érvényesítésével összhangban a következő vallomás erejéig tette magáévá: „Borzadok azoktól a színektől, amelyek ellentétesek az emberi ürülék színével”. Az én szerepének hangsúlyozása és túllicitálása már a korai Dali esetében is arra volt hivatva, hogy a középszerű értékek és a személytelen egyenlőség világában, s nem utolsó sorban a társadalom és a művészet hierarchiájában, biztosítsa az egyén kivételes helyzetét. Az alkotói etika szerényebb, mértékletesebb dimenzióiban ténykedő alkotók mezőnyétől való cinikus elrugaszkodás Dalinál szobrászati és festészeti – sőt később építészeti, filmművészeti, divattervezői, bútortervezési és viselkedésművészeti – eszközök révén, a klasszika fegyvertárával valósult meg, Duchamp esetében pedig mindez a manuális technika teljes elvetésében öltött alakot; értelmi műveleteit immár lehetetlen volt akár a festészet, akár a szobrászat tárgykörébe sorolni.
„Dali képzelgései és alkotásai vita tárgyát képezhetik, ám kétségtelen, hogy nézetei és egész személyisége nélkülözik az emberi lény iránti alapvető tiszteletet” – állapítja meg George Orwell. Hiszen lehet-e a mai világban valamilyen becsületesebb úton karriert csinálni. Bár kétségtelen, hogy Dali nem csaló és nem hazug, hanem „csak” karrierista és exhibicionista; az Egy zseni naplója, a Salvador Dali titkos élete című könyvei – a többi önéletrajzi jegyzethez hasonlóan – tele vannak túlzásokkal, szépíté-sekkel és öndicsőítő megállapításokkal; bukásról, tévelygésről és bűnről – minden emberi élet elkerülhetetlen velejáróiról – azonban egy szó sem esik. Egy olyan életalakítás van tehát előttünk, melynek alanya a „törvényes”, szabályszerű kereteken, sőt a társadalmon kívül, a művészeket avató műkritikusok, galeristák és műtörténészek mellőzésével, beleegyezésüket nem várva avatta magát lángelmévé és látnokká; az őrültség, a szadizmus, a perverzitás és a paranoia orvosi tüneteit pedig gyerekkora óta hordozta magán. Az impresszionizmus, a pointillizmus, a metafizika, a kubizmus, a neo- romantizmus és a szürrealizmus formanyelvének és tartalmi világának közvetlen tapasztalatai tehát csak időrendi útmutatók ebben az esetben; semmiképpen sem nevezhetők az öntörténiesítés tényezőinek. Attól eltekintve, hogy Dali valóban jó rajzoló és képszerkesztő, vagyis hát klasszikus értékei nyilvánvalóak.
Dali őrült képzelgéseinek és ötleteinek vonulatában, sőt már a Duchamp utáni időszak anyagtalanított tárgyábrázolásának gyakorlati értékeire épülve jelentkezett az a néhány név, akiket az individuális lelki behatások levezetésének az előbbivel összevethető agresszív csoportjába lehet sorolni. Ők olyan értelemben erőszakosak, hogy az alkotók nagy részének bajain és létgyakorlatán (és kicsit a sajátjukén is) okulva immár nem engedték magukat át a művészeti rendszer irányításának, hanem függetlenedtek, önmaguk vették kezükbe sorsukat; ők gyakoroltak hatást a piacra, a kritikára, a kiállítói politikára, a műtörténetírásra stb. Többek között az öntörténiesítés pápájának is nevezhető G. A. Cavelliniről van szó, aki – miután egyéni alkotói igyekezete a festészetben kudarcot vallott – erőnek erejével tört a halhatatlanságba. De ide tartozik a művészi nézeteit szövegalakban közlő Ben is, aki nyíltan vallja, hogy kimondottan a dicsőség miatt állít ki, a kiállított alkotás pedig lényegében nem más, mint a dicsőség utáni vágy szinonimája. Vagy a másik nagy egyéniség, Salvo, aki az anyagi műtárgyak megtagadásán túlmenően már kiállítói tevékenységet sem folytat, nevét és képét csak a katalógusok tüntetik fel.
Az öntörténelmiesítés e három nagyjának alkotói munkájához tehát nem fűződik konkrét tevékenység vagy cselekvés, mint Dalinál, aki beteges kényszerérzeteit már gyerekkorában is kifinomult érzékenységgel vezette le. Dali viselkedéséhez ily módon rendszerint valamilyen reális, megfogható és megtapasztalható cselekvés járult: ötéves korában egy hasonkorú gyereket lelökött a függőhídról; egy évre rá élvezettel rúgott hároméves húga fejébe,huszonkilenc éves korában pedig véresre vert és taposott egy lányt. Az állatokkal szemben megnyilvánuló furcsa és beteges magatartása is elég korán, már ötéves korában megnyilvánult, amikor konzervdobozba zárt egy sebesült bőregeret, melyet később teljesen beleptek a hangyák, ő pedig hangyástól együtt a szájába gyömöszölte a már rothadásnak indult állattetemet. Érettebb éveiben megnyilvánuló nekrofil hajlamai valamivel ismertebbek, mert szinte rányomják bélyegüket szürrealista vásznaira. Túlzás lenne azonban azt mon-dani, hogy Dali viselkedését teljes egészében a beteges kényszerérzetek határozták meg, attól eltekintve, hogy a nála tapasztalható, orvosilag is bizonyítható elferdülések művészi kontextusba való beágyazásához egy alkotó sem értett úgy, mint ő. Hangsúlyozni kell azonban, hogy véget nem érő cselekvéssorozatainak kivétel nélkül a művészi ego komplexusai adtak tápot, közülük azonban egy sem nyújtott végkielégülést, csendes megnyugvást. Dali élni tudott az önkényesen kialakított különleges helyzettel, ti. hogy egy bizonyos határon túl már mindent szabad, már minden megbocsátható.
Salvador Dali öntörténelmiesítésének menetét meghökkentő és megbotránkoztató tettek szövik át. Az élve megdicsőülés lehetetlenségét lehetetlennél lehetetlenebb vállalkozások révén cáfolta meg. S nem is akárhogyan.