EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1260051. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Gerusija

Andrea Jovanović - Alksandar Stojanović

A fórum nem szerb szó

2013. május 7.



Munkánkban abból a nyilatkozatból indulunk ki, amellyel megpróbálták nyilvánosan lejáratni a belgrádi filológiai és bölcsészettudományi karokon 2011 őszén folytatott egyetemi küzdelmeket. Ezután megpróbáljuk szemügyre venni a harcok diszkurzív stratégiáit. Egyrészt megtárgyaljuk a szóban forgó jelenségek elemzését lehetővé tévő nyelvhez tartozó alapvető elméleti kérdéseket, másrészt a küzdelemhez fölhasznált, illetve a harcok folytatása során használható nyelv mindenekelőtt politikai vetületét vesszük górcső alá. Elmélkedésünk bevezető szakaszában annak a kontextusnak az esetleges diagnózisait kíséreljük meg föltárni, amelyben az egyetemista küzdelmek kezdetüket vették. A dolgozat további részében azokat a különféle modelleket tárgyaljuk, amelyeket az egyetemfoglalás és a fórum, azaz a közvetlen demokratikus döntéshozatal gyakorlatának elemzése közben használnak, valamint áttekintjük e gyakorlat diákmozgalmakban betöltött szerepét. Végül rátérünk munkánk alapkérdésére: milyen terminológiával, milyen jellegű beavatkozással viszonyulhatunk a szerkezetét tekintve képviseleti jellegű nyilvánossághoz – lévén, hogy a mi gyakorlatunk bázisdemokratikus természetű. A kérdést három szemszögből közelítjük meg, amelyeket hozzávetőlegesen logikai, filozófiai és politikai szempontoknak nevezhetünk.[1]


Induljunk ki a belgrádi egyetemfoglalások őszén történt dolgok egyik különös részletéből. Sőt, mondhatnók, az egyetemfoglalások utáni részlettel, hisz a szóban forgó történet ideje már az egyetemfoglalások befejeződése utáni második, harmadik napra tehető. Tudniillik, amikor a Belgrádi Egyetem bölcsészkarán, illetve a filológiai karon immár körülbelül két hete tartott az egyetemfoglalás, az interneten egy egyetemfoglalás-ellenes tiltakozás előkészítése vette kezdetét, amit a hallgatói parlament tagjai közül kikerülő, „hivatalos és legitim” képviselők szerveztek, akiknek a célja nyilvánvalóan a blokád megszüntetése – hogy azt ne mondjuk, a deblokád volt. Az egyetem és a hallgatói parlament vezetősége által két héten keresztül folytatott, a blokád megszakítását célzó, rendkívül szerencsétlen, komikus és teljes mértékben sikertelen manőverek után (ez többek között olyasmit foglalt magában, mint hogy egyes emeleteken lekapcsolták az áramot, egészen odáig, hogy az egyetem óráit rejtélyes módon fél órával korábbra állították vissza), az említett intézmények kétségbeejtő lépésre szánták el magukat: összehívták mindazokat a hallgatókat, akik elviekben ellenezték az egyetemfoglalást, hogy tüntessenek a kollégáik, azaz az egyetemfoglalásban részt vevő társaik ellen. Az előkészületeikkel párhuzamosan az egyetemfoglalásban részt vevő diákok is megpróbáltak válaszolni a tiltakozásra. Hogy mi történt volna, ha a blokád a lezajlott tiltakozás pillanatában még fönnáll, nem tudhatjuk meg, mivel a tüntetés előtt két nappal, egyéb okokból kifolyólag, a Bölcsészkar diákfóruma úgy döntött, hogy megszünteti a blokádot. A hallgatók képviselői viszont azután is a tüntetés megtartása mellett döntöttek, hogy a diákfórum már elhatározta az egyetemfoglalás felfüggesztését – az okát valószínűleg csak egy pszichoanalitikus magyarázhatná el megfelelően, de ebbe most nem mennénk bele. Megállhatunk egy pillanatra a következő tény mellett: egy teljesen abszurd helyzetről volt szó – nevezetesen, a hallgatók szerveztek tiltakozást a hallgatói blokád ellen. Amennyiben megegyezünk abban, hogy a blokád szó itt a tiltakozás egy formájaként értelmezhető, a helyzet abszurditása fölöttébb nyilvánvalóvá válik: tiltakozás elleni tiltakozás készült, vagy, ahogy azt egy régi, de még el nem felejtett nyelven mondják erre mifelénk, kontramíting![2] A „blokaderi” – ahogyan időközben elnevezték az egyetemfoglalókat, és ahogyan továbbra is nevezik őket – alapkérdése a következő volt: hogyan reagáljunk erre a tiltakozásra? Harmadik tüntetéssel? Fontos ugyanakkor emlékeztetnünk rá, hogy ekkor már nem volt zárlat az egyetemen. A kérdés tehát úgy hangzott: miként válaszoljunk egy immár befejezett tiltakozás ellen szervezett tiltakozásra? Az egyetemfoglalók „forradalmi természetére” való tekintettel a válasz hamarjában nyilvánvalóvá vált: csatlakozunk a tiltakozáshoz. Előtte azonban tájékozódnunk kellett azokról az okokról, amelyek miatt a hallgatói parlament egyáltalán ilyen érdekes lépés mellett döntött.

Az alábbiakban összefoglalunk néhány okot ezek közül:

– Az egyetemfoglalásban részt vevő hallgatók erőszakos emberek, a blokád pedig egy erőszakos tett! Olyan alapvető jogainkat sértik, mint a mozgásszabadság, mivel az egyetemfoglalás alatt tilos a tantermekbe lépni (habár a lift használatával még ezt is meg lehetett tenni)…

– Az egyetemfoglalásban részt vevő hallgatók lusták és munkakerülők! Miközben „forradalmasdit játszanak” és kielégítik a gyerekes vágyaikat, megakadályoznak bennünket a tanulás és az előadások látogatásának alapvető, törvényes és legitim jogának gyakorlásában – mindezt pedig a mi kárunkra, az igazi egyetemisták kárára teszik!

– Az egyetemfoglalásban részt vevő hallgatók egyáltalán nem is egyetemisták, ők vagy másik egyetemek hallgatói – ez annyit tesz: nem olyanok, mint mi –, vagy anarchisták, illetve, ami még ennél is rosszabb, marxisták! (Itt máris az uralkodó ideológia hatásainak kitűnő példái érhetőek tetten: a tömbbe szerveződött egyetemisták individualizációja, összeesküvőkként történő beállítása, illetve fölosztásuk „magunkfajtára” és „magukfajtára”.)

– Egyáltalában, mi célból tüntetnek ők, mikor a mi legitim képviselőink, vagyis az egyetemi parlament képviselői már egy hónapja megbeszéléseket folytatnak a minisztériummal és megpróbálják a követelményeinket legitim és békés módon elrendezni – tárgyalásokkal? És egyáltalán, mit is jelent nekik ez a fórum? Még csak nem is szerb szó!

Tehát a tájékozódást követően az egyetemfoglalásban részt vevő hallgatók végre megértették, miről is van szó, s úgy döntöttek, ahogy az már föntebb elhangzott: csatlakoznak a blokád elleni tüntetéshez, és transzparensek elkészítésével járulnak hozzá a megmozduláshoz. A tiltakozás a végén a következőképp nézett ki: körülbelül száz hallgató gyűlt össze a Bölcsészkar előtt, egytől egyig mindegyikük a nyitott indexét tartotta a magasba, hogy a nyilvánosság jól láthassa, ugyebár, a blokádos diákokkal szemben, ők igenis egyetemi hallgatók, keresztnevük és vezetéknevük van, ahogy azt akkor Branko Kovačević[3] rektor úr hangsúlyozta – illetve, hogy a legitim képviselőiket támogatják. A legitim képviselők pedig, mint valami abszurd drámában, a fejük fölött hadonásztak a megafonjaikkal, értelmetlen frázisokat kiabáltak és sértő mondatokkal bántalmazták az egyetemfoglalókat. Ám vajh mi végre tették ezt, ha egyszer az egyetemfoglalók is itt voltak, hogy őket támogassák? Sőt készültünk is, különböző transzparenseket hoztunk magunkkal, hogy azzal támogassuk az „ügyüket”. A transzparenseken pedig, a tüntetés szellemében, a következőek álltak: „Többet akarunk fizetni! – Fel, fel, fel a tandíj összegével! – A tudás igenis árucikk!”; „A hallgató vásárló!”; „A rektor nem rektum!”;[4] és végül: „A fórum nem szerb szó!”

A néhány újságírónak, aki eljött és végigkövette a száz fős hatalmas tüntetést, semmi sem volt világos, az egyetemista parlament képviselői pedig idegesen méregettek bennünket, és azzal próbáltak válaszolni nekünk, hogy egyszerre többen is beszéltek a megafonjaikba, így persze semmit nem lehetett érteni, sőt nagyon vicces helyzet állt elő, amikor néhány, a tüntetők ellen tüntető egyetemista spontán elkezdte kiabálni azokat a jelmondatokat, amiket az egyetemfoglalók írtak ki – ők persze erről nem tudhattak.

S most visszakanyarodhatunk a mába, a jelen pillanatba. 2012 májusába, Zágrábba: fél éves időbeli – és nem kevésbé fontos térbeli – távolságban azt kell mondanunk, hogy egy olyan tény felmerülését kell bevallanunk, ami fájó nyilvánvalóságával kristályosodik ki mindannyiunk számára. Ma, tudniillik, mindenféle kétség nélkül állíthatjuk, hogy a belgrádi egyetemfoglalás óta máig nem jelent meg egyetlen hang sem, amelyik igazán artikulálni tudta volna az egyetemisták problémáit – még az őszi eseményeknek a teljesség igényével[5] bíró elemzése sem.  Ezt nyilván különleges joggal állapíthatjuk meg itt, Zágrábban, tekintettel arra, hogy mi magunk is itt próbálunk beszélni arról, amiről Belgrádban hallgatnak. Időnként természetesen írnak, sőt viszonylag gyakran beszélnek is erről a „diákőszről”, egyrészt dicsérő hangnemben, mondván, „visszafordíthatatlan előrelépés történt”, másrészt becsmérlően, egy „beképzelt egyetemista kör” rosszul megszervezett megmozdulásaként tüntetve föl azt, harmadrészt pedig tartózkodóan és határozatlanul. Hogy ne beszéljünk azokról, akik ellenezték a megmozdulást, mint például az egyetemi parlament, amelynek képviselői azt hiszik, ők tudják a legjobban, mi is történt pontosan – miközben teljesen világos, hogy soha be nem ismert, az eseményeket megelőző időszakban tanúsított gyengeségükről, illetve az elszenvedett vereségük súlyáról van szó, ami jelenleg is tetten érhető, amikor saját soraikat rendezik és új tagokat toboroznak. Másrészt, van néhány „forradalmi szervezet”, amelyeknek ugyan nem feledhetjük a blokádhoz nyújtott óriási hozzájárulását, mégsem restelkedtek, hogy az annak idején elfogadott bázisdemokratikus anonimitásukat seperc alatt lecseréljék az egyetemfoglalás igazi kezdeményezőiről szóló kíméletlen tulajdonjogi vitára, mindezt ráadásul a határozatlan emberek saját soraikba való toborzásának szándékával toldották meg. Tán csak nem eléggé átgondolt és túlságosan is gyors válaszként a hallgatói parlament előbb említett akcióira. Na, de mindennek csak rövid ideig hihettünk, s mindez csupán elodázta a komolyabb, artikuláltabb elemzés hiányával kapcsolatos benyomásunkat – már ami azt illeti, amit az ősszel Belgrádban éltünk át. Mi itt nem törekszünk arra, hogy akár egy kicsit is pótoljuk ezt a hiányt – fölöttébb naiv igyekezet lenne, ahogy ezt később meg is mutatjuk. A fejtegetéseinket nyitó részlet fölemlítésével szeretnénk kapcsolatba hozni az elemzések és artikulációk kellemetlen hiátusát és a teljes némaságot azzal a komikus lármával, ami sok mindent elárulhat erről a hiányról. Annak ellenére, hogy akár úgy tűnhet, túl sok önmegtartóztatást vállal, esetleg ahelyett, hogy hidakat építene, vagy megkeresné azokat a visszamenőleg fölmerült akadályokat, amelyeket át kellene hidalnia, azt a célt tűztük magunk elé, hogy az öntudatlanul meghozott terminológiai választásokban, vagy éppen elmulasztásuk körülményeinek föltárásában találjuk meg a tapasztalati elemzés és az artikuláció hiányának fölbukkanásának és fönnmaradásának feltételét. (Ilyen választás volt például a „fórum” szó – amit mi Szerbiában „plénum”-ként használtunk, s megannyi vita forgott akörül, hogy az nem is szerb szó…) Magyarán, a föltételezéseink szerint, folyamatos és reciprok értékű viszony áll fönn a blokád folyamán fölmerült terminológiai választások és az elemzés, illetve az artikuláció hiánya között, ez az állapot pedig ma is fennáll. Ez a tézis önmagában, főként a filozófus fülnek, banálisan, majdhogynem tautológiaszerűen hangozhat, a tézis igazolása, azaz a valósan létező támaszpontok fölkutatása ugyanakkor – és ezt a filozófusok hajlamosak elfelejteni – véleményünk szerint éppen a szóban forgó analízishiány pótlásának kezdetét jelentené.

Vessük föl az elemzésünk három alaptengelyét, melyeket ideiglenesen filozófiai, politikai és logikai tengelyeknek hívhatunk, s ezekből kiindulva meghatározhatunk bizonyos distinkciókat és koordinátákat. A logikai analízis célkitűzése azon objektív formák bemutatása, amelyekhez a különböző terminológiai választások vezetnek. A filozófiai elemzés célja, hogy figyelembe vegye azt a szubjektív racionalitást, amely által a szubjektum megpróbálja megérteni az általa használt terminus szerepét. A politikai analízisnek pedig meg kell határoznia a használatba vett terminusok valós politikai hatását azokban a sajátságos szövegkörnyezetekben, amelyekben használják azokat. Mindezeket teljesen ideiglenesen kell értelmeznünk.

Ahelyett, hogy az elején kezdenénk, a végéről, a jéghegy csúcsáról indulunk el. Tehát, ahelyett, hogy mi magunk kezdenénk el, létrejöttük sorrendjét figyelembe véve, a terminológiai döntések történetének leírását, engedjük át a dolgok értelmezését a szerbiai nyilvánosságnak. Ennek ellenére mégsem elegendő, ha random választunk ki valamit a reakciók sokféleségéből; valami speciálisan belgrádit kell kiemelnünk, olyasmit, ami a polgári engedetlenség és az emancipatorikus szándékot magában foglaló hagyomány örökösének vallja magát. A volt egyetemistáról és a volt forradalmárról van szó ugyanis – ezt pedig Belgrádban ex-otporosnak nevezik.[6] Az egyetemfoglalás után megtartott számos tribün egyikén, amelyik a felsőoktatás problémáiról hivatott szólni, a tribün résztvevője, miután úgy mutatta be magát, mint aki az elsők között csatlakozott a kilencvenes évek Otpor-mozgalmához, előadta az ősszel lezajlott egyetemi blokád szervezésével és vezetésével kapcsolatos kifogásait. Olyan személyként, aki a kisszámú, Szerbiában máig megkérdőjelezhetetlen esemény képviseletében szólalt fel, nevezetesen a 2000. október 5-i forradalom és az azt megelőző évtizedes diktatúra elleni harc nevében – ez az ember a kétségbevonhatatlan tekintély pozíciójából szólalt fel. Nyilvánvalóan a saját sikeres harcának módozataira és az azokból fakadó tapasztalataira alapozta a gondolatait, amelyek mentén szerinte le kellene folytatni az ilyen harcot folytatni, és a következőket mondta:

1. „Először is, a média szempontjából teljesen láthatatlanok voltatok! Ilyen dolgok esetén ez megengedhetetlen. A mi időnkben, a kilencvenes években, amikor a médiasötétség hatványozottan nagyobb volt, amikor az országban még mindig nem volt szabad sajtó, és amikor közvetlenül fölléptünk egy totalitárius rendszer ellen, mégis elegendő figyelemmel követett bennünket a média, mégiscsak tudtunk találni más utakat rá, mégis sikerült elmondanunk az igazságunkat másoknak is!”

2. „Én még mindig nem értem teljesen, mi ellen tiltakoztatok itt? A követeléseitek nem voltak eléggé világosak és differenciáltak, ami kapcsolatban áll az előző problémával is. Nem artikuláltátok eléggé, amit követeltek – amint látjátok, még nekünk sem sikerült, nekünk, akik jó szándékkal voltunk ott, teljesen megérteni benneteket”.

3. „Egyébként is, a harcotok célját leszűkítettétek néhány specifikus, kizárólag az egyetemistákra vonatkozó követelésre. Nem láttátok át tágabban a dolgok állását.”

A mi diagnosztánk, sikeres és tapasztalt tüntetőként, természetesen egyből megadta a blokád betegségének kórtanát: mindennek az egyetemfoglalók szervezésképtelensége volt az oka, s eközben, ugyancsak természetesen, ennek semmi köze a tüntetők elenyésző létszámához – hát, könyörgöm, az Otpor a kezdetekkor öt embert számolt, és mindannyian tudjuk, hogy később mit ért el!

A jelen írásban nem megyünk bele az egyébként nagyon fontos témába a kilencvenes évek tüntetéseinek demitologizálásával kapcsolatban, hanem arra törekszünk, hogy megláthassuk azt, ami nem olyan magától értetődő ebben a látszólag straight forward kritikában. Filozófiai elmélkedésről van tehát szó.

Mindenekelőtt annak a lehetőségét kell megvizsgálnunk, hogy párhuzamot lehet-e vonni a kilencvenes évek tüntetései és a tavaly ősszel történtek között. Tudniillik, már a két jelenség összehasonlításában közös nevezőként álló „tiltakozás” szó is problematikus. A „tiltakozás” a kilencvenes évek nyelvezetében az összes olyan szélsőséges helyzetre utal, amelyben megkérdőjelezik a megkérdőjelezhetetlennek beállított rezsim létjogosultságát. A hatalmon lévő párttömörülés biztos kétharmaddal megnyeri a választásokat, s az utcára vonulást, vagyis a tiltakozást, külföldi pénzből fizetett árulásként jellemzi, és tankokat, vízágyúkat és hihetetlen mennyiségű könnygázt vet be. De történik-e bármi hasonló ma? A neoliberális imagináriumban mindez távoli és sötét múltként jelenik meg, a „tiltakozás” szó pedig a polgári szubjektum legdicséretesebb és legfontosabb erényének számít. A társadalmi önkritika mindig jól jön – sőt kívánatos. A szerbiai esetben ezt a benyomást a kilencvenes évek tüntetései és a mai hatalom közötti folytonosság is megerősíti, és itt arról a hatalomról van szó, amelyik éppen az említett tüntetéseknek köszönhetően foglalta el a helyét, arról, amelyiknek a szubjektumai vagyunk. Az elmondottak nagyon is a valóságra vonatkoznak, többek között azoknak a már rituálissá vált diáktüntetéseknek az ismétlődésére, amelyeket az elmúlt tíz év folyamán rendszeresen megtartottak, a már ismert folyamattal – a szerb kormány épületéig tartó séta – és a még jobban ismert kimenetellel (semmi sem változik, marad a régi feltétel).[7] És a végén fölelevenítjük annak a tényét is, hogy a tüntetéseken részt vevő egyetemisták számával párhuzamosan évről évre nőtt a tüntetések, ezzel pedig a bolognai reformok sikertelensége is, miközben a felsőoktatás által kiszabott piaci költségek egyre rigorózusabbak lettek – ezért leszögezhetjük, hogy a „tiltakozás” szó mögött rejlő jelenség tulajdonképpeni meghatározó tényezője nem a politikai hatékonyság, mivel ilyesmi jóformán nem is létezett, hanem a liberális társadalmak rendszerkövetelménye, miszerint a tüntetés létezzék. Ezáltal nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire példátlan a blokádról a tüntetés itt említett értelmében beszélni, hisz az egyetemfoglalás valójában megszegi a tiltakozás előre megadott formáját, és túllép azon, hogy pusztán kinyilvánítsa a polgári engedetlenséget.

Mégis, ezt a szót kell használnunk, hiszen végső soron maguk az egyetemisták gondolták úgy – az előttük tíz évvel korábban küzdő egyetemistákkal együtt –, hogy az, amit csinálnak, tüntetésnek nevezhető, s hogy a tüntetés – megfelelő eszközként – elvezeti őket a meghatározott célhoz. A klasszikus instrumentális racionalitás, tehát az eszköz és a cél közötti különbségtétel, mindkét tábor harcával kapcsolatosan nagy fontossággal bírt. De mire vonatkozott az „eszköz” és a „cél” fogalma az Otpor esetében? Arról volt szó, hogy az európai integrációk fölvilágosult útjára térjenek, amit a teljhatalmú rezsim meggátolt. Ezért a végső cél mindenféleképpen ismert volt, voltaképp alig néhány száz kilométerrel odébb már meg is valósították, például a környező országokban. Másrészt pedig az eszközök úgyszintén ismertek voltak. Hogy ez is érthető legyen, elég megemlítenünk Ceauşescu ügyét és a hasonló totalitarizmusellenes kampányokat, amelyek azokban az évtizedekben jelentek meg Kelet-Európa országaiban. Ám eközben semmi esetre sem tudunk a múlt ősszel történtekhez hasonló példát fölhozni. Az utóbbi elsősorban több sajátlagos szociális követelménnyel állt kapcsolatban, amelyeknek semmi köze nem volt az éppen fönnálló szerbiai politikai irányzatokhoz. Mindeközben pedig különös érdeklődéssel tölthet el bennünket a klasszikus machiavellisztikus fordulat megjelenése, ami az Otpor instrumentális racionalitása során játszódott le: beköszöntével a cél egy bizonyos eszköz használatának igazolási eszközévé válik. Minden kétséget elvetve kimondhatjuk, hogy az Otpor céljai a szerb hatalom önlegitimációját illetően ma is időszerűek, ami annyit tesz, hogy ami az Otpor céljaként volt jelen, az olyan eszközzé válik, ami a mai szerb hatalom eszközeinek igazolását szolgálja. Ezáltal az Otpor instrumentális racionalitása és a terminológiai meghatározások előkészítik a terepet az Otpor kifordítása számára.[8] Tehát, hogy megismételjük: az, ami az Otpor célját szolgálta, az új hatalom eszközeinek használatát igazoló eszközzé vált – a hatalom lépéseit ma is az Európai Unióba való csatlakozás, a külföldi befektetők ide vonzása, demokratizálás és a társadalom civilizálása stb. igazolja. A szerb hatalom a saját politikáját a mai napig a kilencvenes évek kísérteteinek megsemmisítése, ismétlődő meggyilkolásuk gondolata körül alakítja ki, aminek az anyagi formáját az otporosok semmisítették meg.

Másfelől úgy tűnhet, az instrumentális racionalitás átalakulásának egyik típusa játszódik le a tavaly ősszel tüntető egyetemistáknál is. Mi ellenben úgy látjuk, hogy itt teljesen másról van szó. Az egyetemisták kezdeti meggyőződései valamifajta célt, azaz a követelményeik teljesítését föltételezték, s emellett biztosak lehetünk benne, hogy a diákfórumozók a blokádjukat úgy élték meg, mint pusztán radikálisabb és intenzívebb alakját annak, amit addig is csináltak, illetve mint az utolsó rendelkezésükre álló eszközt – miután az összes többi már elhasználódott. Tehát egy pillanatig sem volt szó arról, amit a háttérben összeesküvést sejtető kritika bizonyítani szeretett volna, miszerint valaki arra ösztönzi a hallgatókat, hogy terjesszék ki az említett követeléseiket, csupán azért, hogy igazolják a mindenféle egyetemi rend megszüntetésére irányuló szándékukat. Egészen világos, hogy nem ilyen „machiavellista” cselről volt szó. Mondhatnók, a blokád által tanúsított őszinteség már-már a teljes áttetszőség határát súrolta. Voltaképpen arról van szó, hogy maga ez a dolog, azaz maga a gyakorlat, amit a hallgatók eleinte csupán eszközként fogtak föl, az adott pillanatban elkezdte megváltoztatni a saját meggyőződéseiket is. Abban a pillanatban, amikor a hallgatók azokban a kiürített helyiségekben találták magukat, amelyekben tegnap még többé-kevésbé előre meghatározott úton sétáltak a bejárattól a termekig és vissza, fölmerült a kérdés, hogy ezeket a tereket hogyan lehetséges megtölteni. Tehát a hallgatók spontán módon azok helyébe kerültek, akik a terek fölhasználhatóságát hivatottak megtervezni. Nem csak arról volt szó, hogy meg kell találni a befelé vezető pontok lezárásának leghatékonyabb módját. Hanem arról, hogy a döntéshozó helyzetébe kerülve fölmerül a kérdés: mi mindent lehet így véghezvinni, ebből pedig következően mi mindent kellene a harc céljává tenni. Így mindaz, amit a hallgatók először a céljuk elérését szolgáló utolsó eszközként fogtak föl, voltaképp forradalmasítani kezdte a célt, és egyben több is lett magánál a célnál, több merő formánál, amit bármilyen tartalommal ki lehet tölteni. Az egyetemfoglalás utolsó napjait tekintve megfigyelhető, hogy a történet miként változtatja meg azt a módot, ahogy a hallgatók a saját harcukat értelmezik. Rá kell ugyanakkor mutatni arra a tényre is, hogy mindez mégsem hozott jelentős változást azokban a terminológiai választásokban, amelyekre a harcokat alapozták: ezután is ugyanannak a követeléslistának a segítségével fogalmazták meg a célokat, a diákfórum továbbra is csak azt szolgálta, hogy a blokád, mint a harc eszköze, fönnmaradhasson és irányítani lehessen – semmi mást. E hanyatlás, a saját valóságunktól való eltávolodás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Nem nehéz észrevenni, hogy az új szavak hiánya, amelyekre akkor annyira szükségünk lett volna, a némasághoz és az elemzés hiányához vezetett, ahhoz a hiányhoz, amiről a szöveg elején már szó esett. Az a képtelenség, hogy olyan szavakra találjunk, amelyekkel meg lehetne fogalmazni a diákmozgalmak mint politikai gyakorlatok specifikus voltát, tovább maradt fönt, mint annak a lehetetlensége, hogy megtaláljuk a megfelelő szavakat, melyekkel később elemezni tudnánk a történteket. Ennek ellenére szemügyre kell vennünk a blokád ideje alatt kifejlődött központi terminológiai irányvonalak egyikét, mégpedig azt, amelyiket az egyetemfoglalásban részt vevő személyek mindmáig a legfontosabb elemként értelmeznek, amikor említésre kerül. Egy meghatározott politikai irányvonalról van szó, s így egyben elemzésünk politikai tengelyéről is. Tudniillik mind ma, mind a foglalás ideje alatt, csaknem saját politikai igazhitűségük biztosítékaként, különféle „fasiszta” szervezetek számos támadásáról számoltak be a hallgatók. Mi itt semmiképpen sem próbáljuk meg elvitatni eatámadások jelentőségét, az azokra való hivatkozás módját azonban mindenképp problematizálnánk. Egy olyan közegben, mint a mai szerb társadalom, a fasizmus és az antifasizmus továbbra is óriási szerepet tölt be. A két szó közül bármelyik bárminemű említése fölkelti a nyilvánosság figyelmét. Anélkül, hogy letagadnánk, hogy a támadások nyomán a sajtó és a nyilvánosság – azt megelőzően gyengébb – figyelme az egyetemfoglalásokra terelődött, szándékunk szerint a támadások politikai fölhasználhatóságának jellegére kívánunk rámutatni, ami, újfent, csakis amiatt vált lehetségessé, hogy a terminológiai választásokat spontán, mélyebb átgondolás és elemzés nélkül hozták meg. Arról van szó, hogy miközben az egyetemisták megpróbáltak ezekről a támadásokról beszélni, nagy jelentőséget kezdtek tulajdonítani nekik, ez pedig magával vonta a hatalmon lévő kormány és az uralkodó eszmék terminológiájának elfogadását. Az egyetemfoglaló hallgatói közösség tehát elkezdte – s továbbra is így tesz – arra használni ezeket a támadásokat, hogy rámutasson a diákmozgalmak antifasiszta jellegére, ami szerintük eleve az egyetemfoglalás sajátja. Eszerint épp ezek a támadások bizonyítják, hogy a társadalomban uralkodó értékek (noha nem föltétlenül maga a társadalom) legnagyobb ellenségei, az „újfasiszták”, a foglalást és annakrésztvevőit az ellenségükként ismerték fel, s ezért vitték véghez ezeket a támadásokat. Teljesen világos, milyen stratégiát működtettek a blokád résztvevői, amikor arról volt szó, hogy a mozgalmuk végre magára vonja a médianyilvánosság figyelmét: az egyetemista mozgalom a társadalom uralkodó értékrendszerének részét képező antifasizmussal azonosította önmagát. Ha első látásra úgy tűnik is, hogy az antifasizmussal való azonosulás önmagában nem jelent gondot, sőt olyannyira nem, hogy magától értetődőnek tekinthetnénk, mégis az a véleményünk, hogy a legjobb esetben is bizonyos hiányosságokkal bír, végső soron pedig komoly következményekkel jár. Először is, már eleve az antifasiszta pozíció elfogadásának dinamikája is problematikus volt. Úgy tűnt, hogy miután a hallgatók a „fasisztákkal” kapcsolatos problémáik nyomán lehetőséget kaptak a nyilvánosságban mozgalmuk artikulálására, úgy döntöttek, teljes identitásukat az antifasizmusra vezetik vissza. Ez akkor vált különösen láthatóvá, amikor a blokád befejeződött. Másrészt a dolgok ilyetén fejlődésében könnyen fölismerhetjük az állandóan jelen lévő baloldali stratégiák reflektálatlan összekapcsolását bizonyos jelölőkkel, csakis abból kiindulva, hogy azok jelen vannak a nyilvánosságban, és pozitív előjelet viselnek magukon. Ehelyett kezdetnek jó lenne bevallani, hogy ezek a jelölők, legalábbis olykor, a használatukkal kapcsolatos túlságosan is merev szabályok elfogadását foglalják magukban, amelyeken nem lehet változtatni, de amelyek politikailag nagyon károsak lehetnek a baloldal számára. Végezetül tehát arról van szó, hogy az „antifasizmus” jelölő állandó jelenléte és pozitív értékelése egyáltalán nem utal arra, hogy egykor miként tudta mozgósítani a néptömegeket: immár olyan jelölőről van szó, amit a hatalom és az állam politikája legitimál. Így az egyetemfoglalás, az államapparátust aláásó tett – hiszen a szó szoros értelmében leblokkolja és átveszi a hatalmat egy intézménye felett (például egy olyan intézményben, mint amilyen az állami egyetem) – politikailag az antifasizmussal azonosul, ami ugyanezen állam politikájának egyik jellegzetessége – mint az előbb tárgyaltuk. Nem szeretnénk, ha ezt félreértelmezné valaki – mi semmiféleképpen nem gondoljuk azt, hogy a blokádnak nem kell kapcsolatban állnia azokkal a jelölőkkel, amelyekkel az antifasizmus azonosítja magát; szó sincs erről, sokkal inkább az a célunk, hogy megmutassuk, hogy az antifasizmusnak nem szabad az egyetlen vagy fő jellegzetességgé válnia, mint ahogyan a foglalás alapvető eszméjévé sem válhat, amivel a nyilvánosság elé lép. Másrészt fölötte vitatható a támadások „fasisztaként” való jellemzése, mivel fönnáll az óriási lehetősége, hogy magát a „fasizmus” szót relativizálják, és olyan címkévé változtatják, amivel az erőszakos viselkedés bármely megnyilvánulását megbélyegezhetik. E helyütt meg kell jegyeznünk azt is, hogy ez ideig bármikor, mikor a forradalmi politika egyetlen megnevezési lehetőségként az antifasiszta névre redukálódott, az egyedüli funkciója a kapitalizmus fönntartása volt.

Az átgondolatlan terminológiai döntéshozatalok, illetve a blokád alatti és utáni elemzés, valamint a kellő artikuláció hiányának másik eredménye egy másik jelenség fölmerülése volt – nevezetesen az egyetemista lázadás kulturalizációjának a jelensége.

Jusson eszünkbe a kilencvenes évek kísértetének üldözésével kapcsolatos politika, amiről föntebb már szó esett. Ez a politika éppen az antifasizmus oltalma alatt jelenti azt, hogy a hatalmon lévők szakítanak minden szociális érzékenységgel és az ezekkel kapcsolatos gyakorlattal. Az egyetemfoglalás végeztével az lett a fő célunk, hogy folytassuk a küzdelmet, az alapvető cél tehát a harc kiterjesztése és új emberek megnyerése volt. Mai szemszögből nézve ugyanakkor csupán az ott lévő emberek további szétszóródása következett be. A szétszóródás ama specifikus viselkedési és kommunikációs mód közvetlen következménye, amit a blokádban részt vevő hallgatók egy adott része kialakított. Tudniillik az egyetemfoglalásban és a diákfórumon való részvétel tapasztalata alapján az e tapasztalattal rendelkező emberek sajátos módon kezdtek el viselkedni és kommunikálni egymással, ami teljesen idegen volt azoktól az egyetemistáktól, akiknek nem volt részük ezekben a tapasztalatokban. Maga a „teremfoglalók” kifejezés is a hallgatók megosztottságára utal, amit éppen ezeknek a hallgatóknak a viselkedése idéz elő. Mindezt az eredményezte, hogy miután közösen részt vettek azokban a történésekben, amelyekben a többi egyetemista nem – például megélték az „újfasiszták” támadását, az egyetem vezetősége által fölbérelt biztonságiak ütlegeltek őket stb. –, a „blokádos” hallgatók ezeket a történéseket már készpénznek vették, a terminusokat, amiket használtak, pedig magától értetődő szakszavakként alkalmazták. Miközben nyilvánvaló, hogy ezek a tapasztalatok és terminusok a többi hallgató számára aránylag vagy bizonyos esetekben teljesen idegenek maradtak. Így jött létre a teljes mozgalom kulturalizációja – a blokádosok nagy részének elkülönülése és az ezekből az emberekből kialakult belső csoport révén, ami a viselkedésüket és a kommunikációs módjukat folytán teljesen zárttá vált. Ahelyett, hogy folytatták volna azt a kommunikációs és viselkedési formát, ami a fórum alatt volt jelen – ami magában foglalta azt, hogy mindent, amit mondunk és teszünk, megkérdőjelezheti, megértheti és alátámaszthatja bárki, aki jelen van a fórumon –, a fórum mint forma, illetve a foglalás alatt átélt különös tapasztalatok privatizálására került sor. Különössé vált, és csak néhány beavatott részére volt elérhető. A mozgalom ilyen fajta kulturalizációja, a szabálynak megfelelően, az események mitologizálásával egészült ki. Mindez egyrészt oda vezetett, hogy a foglalókat úgy mutatják be, mint azokat a hallgatókat, akik állítólag a tudás pozícióját foglalják el, akik az objektív tudás birtokában vannak, amelybe másokat nem lehet beavatni, és nincsenek is beavatva. Másfelől a foglalásokban részt vevő egyetemistákat kulturális, nem politikai cselekvőként mutatták be. Majdnem mintha egy kisebbségi közösségről volna szó, ami egy sajátos, esetleges múltban való részvételt foglal magában, amelyben minden tagja egyformán osztozik, vagy mintha valamiféle rajongótábor forogna szóban, amelynek tagjai egy olyan speciális dolgot szeretnek, amit mások nem.

Az elemzésünk logikai szintjére, azaz a logikai tengelyre való átlépéssel az eddigiekben fölvázolt problematika alapvető mozzanatát a következő ellentmondásos kérdésben lehet összefoglalni: miként reprezentálhatunk valamit, ami szerkezetét tekintve szemben áll a reprezentációval, egy olyan társadalomban, amelyben a reprezentáció, a képviselet a társadalom alapvető szerkezetének része? Úgy gondoljuk, ez a probléma kulcsfontosságú szerepet játszik mindazon jelenségek létrejöttében, amelyekről eleddig beszéltünk; s egyben bármiféle teljességre törő analízis elkezdéséhez, illetőleg végső soron egy esetleges alternatíva artikulációjához is úgyszintén elengedhetetlen. Épp a probléma antinomikus jellege vezetett azokhoz a gondokhoz, amelyekkel a diákmozgalom szembesült, és továbbra is szembesül, amíg következetesen véghez igyekszik vinni mindazt, amit elkezdett. Mintha éppen a képviseleti, reprezentációs logika jelent volna meg minden olyan helyzetben, ami a képviseleti politikai rendszerekben szükségszerűen előadódik: amikor helytelen terminológiai döntéseket hoztunk, függetlenül attól, hogy tudatosan vagy tudattalanul tettük-e azt. Ezt a szöveget azzal zárjuk, hogy fölvázoljuk ezen antinómia négy mozzanatát:

1. Hogyan tiltakozzunk a képviseleti rendszer mint olyan ellen, ha maga a tiltakozás csupán a képviselők megváltoztatására vonatkozik?

2. Hogyan jelenhetsz meg a nyilvánosságban, ha nem akként, hogy azonosulsz a nyilvánosságban már meglévő jelölőkkel és az azokkal kapcsolatos elképzelésekkel?

3. Hogyan mutassuk be a küzdelmünket mások számára úgy, hogy ezzel ne tereljük el a figyelmet a küzdelem különleges voltáról, és egyúttal megőrizzük egyetemes mondanivalóját is?

4. S végül, miként gondoljuk el küzdelmünk célját, ha a nyilvánosság többi tagjának nem mutatjuk meg, milyen egyetemért harcolunk?




LENKES László fordítása

 

 



[1] Ez az írás elsősorban „Az ellenállás dinamikája: a szubjektum a forradalom mögött” című tanácskozásra készült, amit 2012. május 5–6-án tartottak Zágrábban, a Filozófiai Hallgatók Szövetsége (Udruženje Studenata Filozofije; usf Zagreb) szervezésében. A szövegen, eredeti jellegzetességeinek megőrzése érdekében, nem változtattunk.

[2] Az angol countermeetingből: gyűlésre, összejövetelre válaszul létrehívott másik gyűlés. (A szerk. megj.)

[3] Branko Kovačević, a Belgrádi Egyetem rektora, a diákfórum egyik tagjával való televíziós beszélgetése közben* első hallásra hihetetlen kijelentést tett: „A hallgatónak van kereszt- és vezetékneve, a szerbek pedig nem olyan nép, amelyik a népirtásra hajlamos.” Annak ellenére, hogy ez a mondat időközben, teljes komolytalanságával és értelmetlenségével, az illetékes szervek részéről az egyetemfoglalásra adott reakciók jelképévé vált, hozzáfűzhetjük, hogy a rektor ezzel az állításával fején találta a szöget. A személyes felelősség fogalmára hivatkozva, ami a hágai Nemzetközi  Bíróság liberális retorikájában a kollektív felelősséget hivatott fölváltani a balkáni térségben elkövetett háborús bűnök vonatkozásában, a rektor úr világosan beazonosította az egyetemi harcok specifikus módját, ami mindenfajta individualizáció és reprezentáció iránti ellenállást magában foglalja. (*Jugoslav Pantelić „Između dve vatre” – Két tűz között – című műsora, b92, 2011. November 10.)

[4] Végbél. (A szerkesztő.)

[5] A helyzet a mai napig – 2012 decemberéig – teljességgel változatlan, pontosan ugyanolyan, mint az év májusában, amikor ez a szöveg megszületett.

[6] Otpornak, azaz Ellenállásnak nevezték a Milošević-rendszer ifjúsági ellenzéki mozgalmát. (A ford. megj.)

[7] Vö. „Semmi nem változik, minden úgy marad, / A tempó egyre lassul, semmi nem halad. / (…) / Hogyha rendőrt lát, már senki nem szalad.” – Alvin és a mókusok (A szerkesztő megjegyzése.)

[8] Lásd még Max Horkheimer–Theodor W. Adorno: Az eszme átváltozatása uralommá. In uők: A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Feljegyzések és vázlatok. Gondolat–Atlantisz, Budapest, 1990. 247. o. (A szerk.)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.