EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015390. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NŐ - VÉR

Jádi Ferenc

SOL INDIGET LUNA (TESTISÉGEK)

1998. május 1.

Az emberi test magában, számkivetettségben létezik ott, ahol. A létezésbe kivetett test csupán szám, mérték és tartam maradna valami nélkül, ami nem alanyi és nem jelző, de van, nem-szubsztanciális létezésként, de nem mint semmi; valami nélkül, ami szellemi. Hiszen az emberi test épségéhez szervesen hozzátartozik annak magához tértsége. Úgy tudjuk, hogy a lelki létezés akkor kezdődik, amikor a csecsemő a szeretet dimenziói közt a másikkal való együttlétből magához tér, és orcája felvirul. A szeretet nem akkor áll elő, amikor valaki eksztatikusan - magán kívül - a szeretett tárgynál van, hanem akkor, amikor mint szubjektum magánál van, ámde együtt a másikkal, vele kettesben, majd később, a többiekkel együtt, társközösségben. Az emberi test léte tehát nem gondolható el az őt szervező autopoietikus szellemiség feltételezése nélkül (legyen az teljes, fogyatékos, bolond vagy éppenséggel csak a vegetatív életfunkciókra beszűkült működőképesség). A létező emberi test önmagát teremti - és így nem " micsoda" vagy "izé".

Nehéz ennyiben hagyni a dolgot. Ha megérinted, a másik is megérint téged, összesimultok vagy összeakadtok; ha együtt vagytok: kettesben vagytok. Ha ez a másik te magad vagy, mert kivetettséged elviselhetetlen és magadba kapaszkodsz - ez az egoizmus jele. Az önzetlen lét nyugalom, Gelassenheit (elengedettség) - az ilyen test nem birtokosa a létnek - "elengedi" -, hanem alanya: önzés nélkül van magánál, miközben a külvilággal együtt létezik.

A reális test határa ott húzódik, ahol az élő hús melege már nem, vagy még nem érződik. Nagy tapintattal keresd a határt az élő és a halott között! A másik teste nem hagy hidegen. Még a halott is feléled, ha emlékét idézve szíveden melengeted. A frigid, az impotens ambivalensen húzódozik, ha meleg testedet éri, mert retteg tulajdon vágyától. Testünk jósága, jóságunk ígérete ez a melegség, amit élő testünk a világnak ad, amivel a világnak ajánljuk magunkat akkor is, ha nemigen van kedvünkre a lét. A létezés együtt jár az életért való égéssel. Amíg élünk - szeretünk, ha nem mást, hát önmagunkat vagy tárgyainkat. Ha már nem tudunk égve szeretni, kihűlünk, megfagy a tekintetünk, arcunkra fagy a mosoly, vérfagyasztó, szipolyozó az érintésünk, s a megjelenésünk hideglelést okoz. Ha elidegenedünk, elhidegülnek a kapcsolataink. Elesettségünk végső pontján hullaként terülünk ki, és nem térünk többé magunkhoz soha.

A hullák világa, a másvilág azok számára, akik nem melengetik elvesztett szeretteik emlékét, a hüllők világa. Ennek csupán bizarr fokozata, hogy az ilyen alvilág-képzetben ott tüzelnek az ördögök. Mintha még a kitaszított hulláknak is megjárna némi törődés a "pokol tüze" formájában. Akik szeretteiket megőrzik, azok meg a felvilágba, a mennybe, az éjszaka is égő csillagok hideg ékességébe küldik a feltámadt testet. Nekik az égbolt tele van az alvókat vigyázó ősök és a hozzátartozók szemével. A látható és minket látó égitestek, a csillagok fantazmája emberemlékezet óta összefonódik a szeretetszolgálat képzetével, a megtartás és megőrzés, az emlékezetben tartás jelenségével. Még az emlékezet is a test megnyilvánulása, annak egy megörökítő mozzanata.

Az emberi test reálisan teret foglaló, kézzelfogható - farigcsálható, manipulálható, eladható. Ám az ember testisége, a test léte ehhez képest transzcendentális különbség. A különbség a lét és a létező ontológiai differenciáját követve körülbelül annyi, mint a megfogás és a felfogás, a kefélés és a szeretkezés, a robotolás és a tevékenykedés közötti. A testiség önmagunk - selfünk - megtestesülésében jut érvényre, ha érvényre jut, de mindez csak a testet-öltöttségen túl tud megtörténni, és csak transzcendentálisan képes megjelenni. Ami annyit tesz, hogy a testet át kell járnia a szellemiség formáló erejének. Fontosnak érzem az említett különbséget, mert elidegenített, a látszattal imponáló, narcisztikus korunkban tömegével jelennek meg írások a testről mint az agy fantáziájáról, a test képviselhetőségéről, virtualitásáról, alkatrészekkel való pótolhatóságáról, részeinek átültetéses kicserélhetőségéről meg egyéb megvalósított és még meg nem valósított fantazmagóriákról. Ezek az emberi testet technikai rendszerként, működő egységként, uraló vagy uralható, birtokoló vagy birtokolható szubsztanciaként fogják fel, anélkül, hogy a létező test létéről, az embertársi létről gondolkodnának. A testiség és a testvériség sarokköve számomra a testet szimpatikusan és interszubjektíven szervező szellemiség kérdése, amiről a gondolkodók, főleg a nőkkel kapcsolatban, szívesen hallgatnak, vagy szentimentálisan idealizálják azt.

A szellemiség elfojtott kísértete, a test nélküli létező lény, amit huhogó fehér lepelnek képzelünk, mely szemével a sötétből ránk mered, a kísértő szellem fantomjaként éled újra ott, ahol az irracionalizmus láthatóságot kíván meg. A bagoly, Minerva attribútuma, az okosság és a halál szimbólumaként egyaránt huhog. [Elgondolkodtató, hogy a Zselicben gúnyosan "huhogánynak" nevezték a női nemi szervet s a fondorlatos öregasszonyt, s hogy mindez a hirtelen felismeréssel, a baljós hírrel és a lélegzettel van kapcsolatban (húha, itt egy elfojtott jelenségről van szó!).]

Általánosan azt mondhatjuk, hogy a létezés van ugyan, de nem létezik, csak a létező létezik. Ha van létezés (és nem a semmi), akkor van a létezésben egy alakuló forma, mely önreferenciálisan alakítani képes a benne rejlő lehetőségeket. Mezőket, folyamatokat tud létrehozni. Mivel nem-létezés is van, Heidegger egy lépéssel korábbi állapotból indul ki. Szerinte a létezés a nem-létezés, a semmi megsemmisülésével jelenik meg önértelműen. Heidegger a létezés hiposztázisából vezeti le a levést. Az utóbbi lépés titok, hisz, mint Lévinas mondja: "a metafizikának nincs fizikája". A metafizikai-fizikai háttérről, a létező nélküli létről, a létezés és a levés közti időről csakúgy, mint annak fordítottjáról számtalan naiv, tudományos, lételméleti és teológiai elgondolás ismert. Nem a kezdet és a vég teológiai vagy szcientisztikus spekulációira gondolok, hanem az eredet, a lét és nemlét lételméleti és ismeretelméleti hipotéziseire, melyek az örök létezés szabadságának, formai tartópotenciájának korlátait, a létezés mezőinek a levés mezejére való összpontosulását látják a létező létében, és azt a determináció eredetének tekintik. Ez a determináció egyben együtt jár a végesség megjelenésével, miáltal az abszolút igazság kritériumát a helyesség axiómája váltja fel.

A retorikai trópusok, amelyekkel a létezés és a létező létezése közti átmenetet kifejezzük, a fogamzás és a születés fogalomkörébe tartoznak. Fogamzani és szülni csak a nők tudnak. Nem érdektelen felfigyelni arra, hogy a szellemi autonómia eredetének és kezdetének képzete az antik világ óta allegórikus nőalakok fikciójával fonódik össze. Úgy tűnik, hogy a patriarchális társadalmi rendszer idealizálta a szellemiséget meg a nőiességet, míg a nőt butának, testét pedig minden bűn forrásának tartotta. Így nem meglepő, hogy az anyaság kultikus tisztelete, a szeplőtelen fogantatás (az atyaisten aszexuális megtermékenyítése), a megváltó isteni gyermek világra hozása, a szellemi termékenység és megtestesülés képzete végzetesen összefonódott. A szubsztanciális szellemfogalom fellépése egy narcisztikusan megdicsőült és abszolút tökéletes, a makulátlanság normájához igazodó testet tételez fel. A narcisztikus viszonylat csak egy abszolút átlátszó közegben valósulhat meg (víz, üveg, levegő stb.). Olyan közegben, mely a létezőt tautologikusan prezentálja, semmitmondó és mindent mutató ábraként. Ábra alatt itt az ábrázolt fordítottjának visszfényét értem, mely kizárja a képautonómiát, így a képződményautonómiát is. Egy ilyen ábra csak addig jelenik meg, amíg ott a példakép. A megjelenés lehet tükörkép, délibáb, kivetített kép vagy másolat. Ez a teremtésmodell a szó (és a logosz) parancsként felfogott genetikus funkciójára alapoz, és a teremtménytől feltétlen alázatot (Hörigkeit) vár el. Tiltja a képautonómiát, a kép önértelműségét - ennek kulturális megfelelője az ortodox ikon és ikonika. A teremtmény visszhang, a képződmény önállósága tiltott.

A narcisztikus megtestesülés-modell az implikációtól (így a női test megtestesítőképességétől) replikációt, azaz másolást vár el, és azt hirdeti, hogy az eredeti nem prezentálható, csak reprezentálható.* Pedig a történetiség reprezentációs modellje nem húzhat rá az időmúlás folyamatára. Még akkor sem, ha az esemény ontikus tanúvallomásai, kegytárgyai, emlékképei ránk maradnak. Idő és elbeszélés című művében Ricoeur szépen kimutatja, hogy a történeti elbeszélés egy utópikus, az ismeretlen jövőhöz való viszonyból levezetett hermeneutikus konstrukció. A létező létének történeti rekonstrukciója egy fikcionális, irreális, de nem valótlan tér bejárásával prezentálható. Ezért az előbbieket feltételezve nem meglepő az sem, hogy a történeti lét megőrzését, létrehozását segítő és a jelenben felmutatni képes allegórikus alakok nők voltak. A mítoszok színtereinek női szereplőire gondolok, akik a realizált képzelet figuráiként a jelenségek lényegében rejlő igazságot a fiktív hagyomány nyelvén testesítik meg.

A görög Sophia (Bölcsesség) allegórikus alakja, akit a monda szerint Hermész ajándékozott az embereknek, egy fehér lepelbe burkolt nőszemély volt. Sapientia (Usus és Memoria lánya) római kori ábrázolása is erre a példára megy vissza. De még Aletheának, az igazság és a halhatatlanság megszemélyesítőjének (Zeusz vagy Kronosz leányának) alakját is fehér kelmében jelenítették meg a régiek, holott jelzője a latin tradícióban a "nuda" (meztelen) volt. Az antik világ ugyanis jól tudta (jóval a reprezentációs elmélet előtt), hogy megjelenítő rendszereink (nyelvi és képi formák) csak közvetve képesek az igazság ábrázolására, s a nyomok és jelek olvasását mindenkinek magának kell elvégeznie. Így az sem véletlen, hogy az emlékezet (mnema) allegórikus ábrázolására Mnemosyne alakjában egy olyan nőalakot választottak, akit nemcsak tetőtől talpig burkol be a lepel, de karja és keze is rejtve van a gyolcsban.

A szépség és az igazság allegórikus megjelenítése a Nyugat patriarchális kultúrájában mindig is a nő alakjával volt kapcsolatban. Ez a kultúra a széppel és jóval, azaz az igazzal konnotált nőt idealizálva istenítette, de a női testiséget, mely Vénusz (Aphrodité) alakjában egy gömbön álló meztelen nőalak volt, s mint ilyen a véletlen és a kiismerhetetlenség, az ismeretlen istennője, a késő római kortól elfojtotta. Másrészt azonban a redőkben eső fehér, hímezetlen, "íratlan" lepel a legtisztább színtisztaságot és a legnagyobb kontrasztot is mutatja. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt sem, hogy a fehér lepel eredeti jelentésében az ünnepélyes visszatérés, az újramegjelenés reménye volt. Ezért lehetett a gyászruha ősi formája is, ha az egész testet befedi és minden cirádát nélkülöz.

A lelki organizáció számára a megjelenés alakzatkiváltást jelent, melynek legerőteljesebb formája és az alakfelismerés (a typos) alapmodellje a fekete-fehér kontraszt. Az alakot a sötét árnyék jelenti be, mely hírnökként viszi a hírt, mely azonban világos, a szó tágabb értelmében is. Ezen alaklélektani paradigma segítségével jól megérthetjük, hogy a vaksötétség és árnyalatai, az éj okkultsága a hírnöke, tanúságtevője és előfeltétele annak, hogy a bennünk lévő létező, az emlék - legyen akármilyen távoli és mélyen eltemetett - visszatérjen. A visszatérés itt nem egyszerű megismétlést, hanem értelemszerű idézést, tanúságtevő megvallást, felbukkanó felismerést, reminiszcenciát jelent. A megemlékező reminiszcencia a lelki valóság emberközi, etikai dimenzióiban jön létre, hisz csak a megélt idő felidézésére van lehetőség, az esemény mint időbeli sor végérvényesen a múlté. Így szerveződik az emlékezet is, a sötétségből ködlik fel, s ezt a sötétséget kívánja elérni a gondolkodó is szeme lehunyásával vagy azzal, hogy töprenkedve a tenyerébe rejti szemét.

Hogy milyen fényről és milyen sötétségről van itt szó, jól mutatja a görög phos, melynek szimbolikus reprezentációja a ? phi betű volt. A phosz vagy phaosz az égő fény, napfény, melynek mellékjelentése: férfi. (A phaosz-phaino szócsaládban könnyen fellelhetjük a fantázia, emfázis, epifánia stb. szavakat is.) Ez par excellence a bölcselet jeleként szolgált, még mielőtt a fekete-fehér korong a változó Holdra utalt volna. A Hold görögül Szeléne; a fény egyik formája, a szélasz is erre a sajátos fényre utal. A Hold különleges fényhozó: szélasz-farosz és nem phoszpharosz. Az a fény, mely eszünkbe ötlik, lassan szivárog; tudásszomjunkat a Hold enyhíti nedves fényével, nem pedig a szárazan égető Nap. Leonardo ezt a fényt lumének nevezte (v. ö. luminatio) és arra a jóságos, nedvesen árnyaló hullámra utalt, mely az éjszakai utazó, a gondolkodó vigasza. A lume annak a Lunának a párja, mely mint anyai jelkép, átjárja népszokásainkat, holdmitológiáinkat. A lumen a fényadót, magát a fénylő testet, nem annak visszfényét jelenti. (Ezért mondják arról, akiben csak pislákol az eredeti értelem, hogy nem egy nagy lumen.) Már a régiek is megfigyelték, hogy ez lumina, tulajdonképpen lumina oculorum, és a szemből olvasható ki. A holdfény jelene nemcsak a női és földi termékenységhez, a dagályhoz és az apályhoz kötődik. A Hold lakói, mint Róheim Géza szépen megírta, az egyes népek hitében különös dolgok tanúi. A Hold legkülönösebb lakója a magyaroknak Cicelle, a németeknek Zebell vagy Zebill, aki nem más, mint a görög-római mitológia Szibillája. A Szibillák ókori jósnők voltak, akiknek jóslataitól megannyi férfi, hadvezér és császár rettegett. A jövőbe látó Szibillák hexameterben írt könyvei voltak az első könyvek, melyeket, tőlük való féltükben, a késő római korban szenátusi határozattal elégettek. Ezen tudós (egyesek szerint ősz hajú) asszonyok híre még a középkorban is élt, és a keresztény hagyomány szerint - mint Tiburtini Szibilla - a keresztfa legendájával került kapcsolatba. A késő középkor Szibilla alakját Sába királynőjével azonosítja, s így a bölcs aszszony a bölcs Salamon mellé kerül. A Szibillák legendájának egy másik ága az ugyancsak bölcs és tehetséges Dávid királyhoz vezet: eszerint a Holdban Szibilla táncol és Dávid király hárfázik. Jól el van rejtve, hogy mire megy ki a játék. Gondolom, világos, hogy ezek a legendák az eredendően női szellemiségű Hold (Luna, Szeléne, Szibilla) és a bölcsesség kapcsolatának másodlagos elférfiasításával magyarázhatók.

De van egy másik fény is, ezt Leonardo lucének mondotta. Az olasz megjelölés a latin luxra vezethető vissza. A fény hatását, azaz a fényben állást és a fényvisszaverődést, valamint az utólagos fénylést (foszforeszkálást) jelenti. Azt a jelenséget, amikor valami azért fényes, mert a másik test fényének egy részét elnyeli, a maradékot pedig kibocsátja. Tehát a lux megemésztett fény, s mint ilyen, idegen energiából él, azaz idegen tollakkal ékeskedik. Ebből láthatjuk, hogy a régiek nem tudták, hogy a holdfény fizikailag visszfény, hanem önállónak tartották s csodálták, mint az éjszaka szemét a sötétben. A lux "ferde" fény (ld. luxatio: kiszikkadt ízület), csalóka, mások fényével tündöklő, kápráztató. Ezért butának is gondolták. A fluoreszkálásra és foszforeszkálásra jellemző, hogy az ilyen csalóka fények nagyobb hullámhosszal tündökölnek, mint az őket megvilágító fényforrás, s talán éppen ezért passzol olyan jól az ilyen tünemény a diszkók és az éjszakai élet világához. De a keresztény világ "örök világossága" is luxként fényeskedik, ugyanis lux perpetuának mondják. Nyomára lelünk a luxusban, a pollúcióban, az illusztrációban és az illusztrisben, a magyar lucsiban (gyújtós), és talán a lugasban is. Ez a dőzsölő, szárító és epekedő fény a Naphoz és az apához kötődik, égető és megsemmisítő ereje révén pedig anális konnotációi vannak, éppúgy, mint a lidércnek, a Luca-széknek vagy Lucifernek, az Atyaisten ellenlábasának. Utóbbi, mint Napisten, deus lucis néven ismert. Ez a fényesség, mely a másoktól való függőség árán hírnévhez, gazdagsághoz és megdicsőüléshez juttat, a narcisztikus-anális ösztönök jelképrendszeréhez tartozik. Hogy mindez a másik megtagadásával és hazug megmásításával jár együtt, jól mutatja a német leugnen (tagadni) és lügen (hazudni) szó.

Úgy tudjuk, hogy a belső fény, a ködlés és a duszt a ráfázásból, a nedves sötétségből és az ezt megjáró nem tudás felismeréseiből ered, valamint a szórtságból, mint a lume, amint a gyanú a tévedések és tévelygések végén felismerő ötletként feldereng. Azok közé tartozom, akik a Genezis tiltott fájának gyümölcsét élvező emberpár felismerését a nemek kölcsönös egymásra ismerésének tartják. Azaz azt gondolom, hogy a tudás fáján az önidentitás ismerete mint az orgasztikus kihágás és az eksztázis ismerete termett. Az élvezet ára a szemérem tudata, amit én, Schelerhez csatlakozva, pozitív instanciának tartok és a belső látás részeként fogom fel. A másik következmény, hogy testünk verejtékével kell megkeresnünk kenyerünket, hogy minden munka hiábavaló, mert csak létezőt teremt. Van abban valami irónia, hogy hagyományunk a bűnbeesésnek nevezett ismeretszerzést és a munkakényszert a nők rovására írja. Éva a Paradicsomban vett rá bennünket, férfiakat arra, hogy élvezzük és megtudjuk, milyen a másik. Ha figyelmesen olvassuk Róheim és Kretzsenbacher elemzését a Lucáról és Szent Luciáról, kiderül, hogy ez a legendakör a munkakényszerről és a munkatilalomról, a nők szemétől való elcsábulásról és a férfiak "csipájának" kinyílásáról egyaránt szól. A szellemi teljesítmény a sötétséghez, komorsághoz, homályhoz, az elengedett tanácstalansághoz kötődik, de kellemesen. Úgy vagyunk vele, mint a szeretővel, restell róla beszélni az ember, de mégsem tud meglenni nélküle. A gondolkodó ember mindent megtesz, hogy visszavonulva az éjszakát, a kamra homályát keresse vagy az információk áttekinthetetlen dzsungelében tűnődve az ismeretlennel találkozzon; azt átlátva minden eladdig világos logikája új fényben rendeződik.

*

Van egy régi mítosz, Teiresziasz mítosza, mely a szeméremről és a képességről szólva a formai erő és a nemiség titkát az Oidipusz-mítosz közelébe viszi. Arról szól, hogy élt Thébában egy Teiresziasz nevű bölcs férfi, a látók nemzetségének őse. A görög nyelvben a teizosz égi előjelet jelent és a teino szócsaládba tartozik, ami annyi, mint rugalmas anyagot (pl. húrt, kötelet) megfeszíteni, a kellő feszességet megtalálni, tehát a viszonylagosságot fellelni anélkül, hogy e megfeszített dologban kárt tennénk. Nyilvánvaló, hogy olyasmiről lenne szó, mint a megfelelő hangnem megtalálásának képessége, olyan megformálási képesség, mely rugalmasságra épül. Ugyanakkor a faszcinációval való harcról is szó van itt, arról, amikor valaki nem engedi az erotikus vágyat önvesztéssé elhatalmasodni. Ez az ízlés alapja, így nem meglepő, hogy a görög bölcs, a sophos (de a latin sapiens is) ízlésítéletére alapoz, amikor az előjelet becsülgetve-ízlelgetve jövőbe látó kijelentéseit megformálja. (Így komponál a zeneszerző a mai napig, így hallja a költő a belső mormolást, a rajzoló így érzi testében az indítékot stb. Így hímez-hámoz magában a gondolkodó is, ha az új ötlet eredete felől elmélkedik.) Teiresziasz lányának, Mantónak (akit Daphnénak is neveztek) a nevében benne foglaltatik a mantisz (jós) szó, mely megint csak olyan fontos szavakkal rokon, mint a memona, memenen (emlékét megőrizni, v. ö. latin memini, emlékezni), menosz (lelkierő, kívánás, bátorság, mely a szív tudását jelölő latin mens szóval rokon). Unokája, Kopszosz ugyancsak látó volt, kiterjedt bölcsrokonsággal.

Erről a legendás Teiresziaszról írva vagyon, hogy öt vagy hét emberöltő hosszat élt, sőt tudatát a Hádesz folyóban halála után is megtarthatta. Így ő a halhatatlanság emberi értelmének hordozója. Híressé azáltal vált, hogy - Apollodórosz legendája szerint - hosszú élete során egyszer megváltoztatta a nemét. A legenda szerint ugyanis egyszer a Kyllene hegyén megfigyelte a kígyók párzását. Amikor a kígyók észrevették őt, s mint hívatlan vendéget megtámadták, ő egy bottal agyonverte a nőstényt, mire nővé változott. Úgy tartják, hogy nőként hét évig kurválkodott. Amikor hét év múlva visszatért ugyanarra a helyre, ahol átváltozása történt, ismét párzó kígyókat pillantott meg. Ismét lesújtott a bottal, csakhogy most a hímet találta el. Erre visszaváltozott férfivá, és férfi is maradt. Hésziodosz, aki a történetet Apollodórosztól koppintotta le, elmondja, hogy a párzó kígyók megpillantása Indiában tilos, s a tabu megtörése azzal jár, hogy az illető homoszexuálissá válik. Nos, mit tartsunk erről a történetről?

<>Annyi bizonyos, hogy a kígyóknak a mitológiában kitüntetett szerepük van. Merev és megbabonázó tekintetük, gyilkos mérgük, tojásuk és kétneműségük különössége, okosságuk a mítoszok örökös témája. A görögöknék leginkább az ún. barlangi átváltozási rítusokkal kapcsolatban fordulnak elő. Átváltozás sokféle lehet, de sorsfordító az első, a fogamzás, meg az utolsó, a halál. Így minden átváltozás élet és halál kérdése, s mint ilyen, az apai törvény megszegésével áll kapcsolatban. Gondoljunk csak a kígyók kényszerítő-szabadító szerepére Aszklépiosz, Auloniosz, Aulisz, Laokoon stb. életében. Vedlése és átváltozásos megújulása folytán válhatott a szégyenérzés és a halálból való újjászületés kapcsolatának jelképhordozójává. A megpillantással és a látással kapcsolatban leginkább a Medúza-fő jut eszünkbe róluk, ahol a hajzatban csavarodnak a kígyók, és arra figyelmeztetnek, hogy a Medúza-pillantás elemésztő. Ez azért is érdekes számunkra, mert Teiresziasz később maga is megvakul. A pillanat összecsapódása: az idő megörökítése mint emlékezetbe jutás - a pillanat egy csapásra való szétválása: felejtés. Ennek legsúlyosabb formája az amnézia, amikor valaki azt sem tudja, hogy kicsoda, mert megijedt, vagy mert öreg, és képtelen az eseményeket megjegyezni. Teiresziasznál az előbbi eset látszik fennállni. Amikor kíváncsi pillantást vet arra, amit még sosem látott, egy párzó párra, mely látvány az apa szabta törvények szerint tiltott volt, nem semmisül meg teljesen, azaz tapintatlanságának felismerése következtében nem süllyed el szégyenében, hanem csak a neme semmisül meg. A teljes megsemmisülés az lett volna, ha Teiresziasz megőrül és irreális figurává változik.

De miért lett a szemérmetlen férfiból nő? A legenda első részéből megtudjuk, hogy Teiresziasz életének ezen szakaszában "kukkoló" volt. E hírben állt mások szerint is, akik arról tudósítanak, hogy hősünk azért vakult meg, mert megleste Athénét a fürdőben, és amikor az megérintette a szemét, Teiresziasz elvesztette szeme világát. Illetlen tanúja lett a párzásnak - és ebben az esetben elfogadhatjuk Róheim feltevését, hogy a szülői szeretkezés szemtanúságáról van szó, az ősjelenetről. Elkápráztatta a jelenet, és felobbant incesztusvágya. Mégpedig az anyjával akart hálni, úgy mint az apja. Csak így érthetjük meg, hogy valaki, aki felismeri, hogy mire vágyik, szégyenében olyan személlyé változik, aki minden gyanún kívül áll: kurvává. Teiresziasz úgy néz ki eztán, mint egy nő, de tulajdonképpen transzszexuális férfiszemély marad. Ezzel eléri, hogy kurvaként megtapasztalja, hogyan csábulnak el a férfiak, hogyan csapják be őket a nők, élvezetet színlelve akkor, amikor csak uralkodni akarnak rajtuk. (Az átváltozott transzszexuális személy ugyanis nem tud élvezni, ezért mindent túloznia kell, hogy ne lepleződjön le. A transzszexuálisok és transzvesztiták hisztériát utánzó tarkabarka paradicsommadár-világában a képzelet és az alaphang túlfeszítése, a paródiába illő túlfokozás, a túldimenzionálás a mindennapok része. Mivel a benső érzék hiányzik, játék folyik a túlérzékenységgel, a bizarr felajzással a kivetettség ellen.) Teiresziasz nem azonosult az anyjával az ősjelenet hatására, incesztusvágyától menekülve inkább belement ebbe az őrült játékba. Ezért tudott arról, hogy Oidipusz az anyjával hált, s hogy megölte az apját, s ezért vetette Iokaszté szemére: "A te férjed Oidipusz, a tennen fiad." S amikor Iokaszté nem akarja megvallani, hogy fiát kiskorában a férje, Laiosz kitette, hogy a delphoi jóslattól - mely szerint a fia lesz a gyilkosa - megmeneküljön, Teiresziasz elővesz egy levelet, melyben a bizonyíték írva van. Iokaszté szégyenében felakasztja magát.

Kíváncsi hősünk a monda szerint azzal veszti el transzszexualitását, hogy egy újabb ősjelenet tanújaként megöli az apját. Ebben osztja sorsát Oidipusszal és minden férfival, aki túltesz az apján, annak törvényein. De Teiresziaszból vak bölcs lesz, Oidipuszból pedig hatalmas király, aki Teiresziasz botrányt okozó leleplezése után kiszúrja a saját szemét. Így nem tudom elfogadni Róheim azon érvelését, hogy a két mitikus alak ugyanannak a személynek a két változata lenne.

Teiresziasz történetéhez tartozik még az epizód, mely a nő és a férfi élvezetével kapcsolatos. A mítosz hírül adja, hogy a csapodár Zeusz azzal vigasztalta megcsalt feleségét, hogy Héra úgyis többet élvez, mint ő, mivel a nők a szeretkezésben többet élveznek, mint a férfiak. Ez az ügyes kifogás nem tetszett Hérának, mert ő éppen fordítva gondolta. Ezért úgy döntöttek, hogy Teiresziaszt hívják döntőbírának, hisz ő volt már férfi is, meg nő is. Teiresziasz rejtélyes válasza nagyjából így szólt: "Ha a sors által adott szerelmi élvezet összege tíz, akkor a nőnek háromszor három rész jut, a férfinak viszont csak egy." A válaszon Héra annyira felbőszült, hogy dühében megvakította Teiresziaszt, Zeusz pedig, akinek kedvére való volt a válasz, megáldotta hősünket a belső látás, azaz a jövőbe látás képességével, ráadásul hosszú élettel és azzal, hogy a halála után ne veszítse el tudatát.

Felteszem a kérdést, hogy tudott-e Teiresziasz egyáltalán valamit a női vagy a férfi beteljesülésről? A történet elárulja, hogy hősünk nem ismerte a szerelembe esést meg az orgasztikus aléltságot, csak az erotikus játékot, azt is csak eltúlozva. A férfiak szívesen játsszák ezt a játékot legérzékenyebb pontjukkal hencegve, és szeretnék elhitetni, hogy a potenciájuk örök vagy kitartó, s a pénzeszacskójuk kifogyhatatlan. Erotikus játékot játszanak a vidámparkban is azzal, hogy minden rózsát le tudnak lőni, minden kosfejet a határponton túl tudnak hajítani, vagy kalapáccsal vernek erős legényként egy felszökő alakra... Valószínűleg a nők is szeretik az erotikus játékokat, s a külsőségek fokozásával, az elrejtés-megmutatás szubtilis variálásával, a pipere és a divat segítségével incselkednek, igyekeznek túltenni a másikon. Ebben a háborúban nem a másság, hanem a különösség elve munkál, az az autoerotikus-narcisztikus öröm, amely normatív szemléletet visz bele a létbe.

A szexuális öröm és a libidó kalibrálásával és bemérésével erotikus érdeklődésű kutatók egész generációja foglalkozott Freudtól Reichig, anélkül, hogy előttük a nemi élet és együttlét ilyenforma megközelítésének lehetetlensége, az élmény mérhetetlensége és összehasonlíthatatlansága felmerült volna. Az erotika világában hiányzik a viszonylagosság elve, mert itt tárgylogika és birtokláslogika uralkodik, az interszubjektivitás csak másodlagos. Ellenben minden szeretkezés más és más világ.

*

Kicsi voltam még, kisebb, mint az ágyvég, melynek nyikorgását hallva felébredtem, és a különös zaj nyomába eredve átcsoszogtam az elsőszobába, falusi szüleim hálószobájába. A reggeli fényben szitált a por, ringott az ágy és valami folyt, valami ismeretlen dolog. Nem lehetett látni a dunyha miatt, a kicsinységem miatt, vagy mert az ilyen dolgot, amit a szülők sírva vagy nevetve vagy nem is tudom hogy művelnek, egy olyan kisgyerek, mint amilyen én voltam akkor, nem láthatja. De éreztem, rettenetesen éreztem, hogy nincs ott a helyem, hogy el innen, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Belebújtam az ágyacskámba a nagy óra alatt, és borzasztóan szégyelltem magam. Hogy is tehettem olyasmit, hogy odamentem, milyen buta is voltam, és milyen szemérmetlen, Istenem!


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.