EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996397. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Lukács István

Sem utódja, sem őse?

Ivo Andrić – két part között

Szép karrierje, szép asszonyai és mindig jó jövedelmei voltak. (Miloš Crnjanski)

2007. október 1.

Közép-Európa irodalmainak sajátos fejlődéséről már sok szó esett s számos tanulmány érintette a kettős (olykor hármas) identitású vagy kötődésű művészek helyzetét sorsát hovatartozását és vonzódásait – hol ide hol pedig oda. Nem új keletű jelenségről van szó hiszen a középkor óta ismerünk számos olyan alkotót aki országok határait de akár kultúrköröket átlépve vagy éppen nyelvet cserélve otthonosan mozgott ahol éppen volt. Természetesen e művészek gyakorta szembesültek saját ilyen-olyan identitásuk önmeghatározásának kényszerével az utókor pedig a fellángoló hovatartozás-vitákban előszeretettel hivatkozott éppen ezekre a kijelentésekre megnyilatkozásokra vagy kinyilatkoztatásokra.

Mi tehát a mérce a mérték? Az-e hogy apja-anyja ki volt hol született az illető milyen vallású volt milyen iskolákba járt milyen nyelven írt vagy az-e hogy önmagáról mit állított hol szerette volna inkább látni önmagát? A többes kötődésű alkotók esetében az utókor mindig felsorakoztatja (gondosan összeválogatja) azt az érvrendszert amelyre szüksége van ahhoz hogy az illető művészt beemelje a nemzeti kánonba. Szerencsére vannak nyugvópontra jutott viták is mint például Janus Pannoniusé akit a magyar és a horvát irodalomtörténet-írás a hazai (ki-ki a magáé) latinisták közé sorol. Akadnak persze kutatók akik időnként előszeretettel felmelegítik e vitákat hogy a nemzeti irodalmi kánont némileg felhizlalják. De minduntalan kiderül hogy a kisajátított író/költő/művész által nem sikerül megváltani a nemzeti irodalmat összképe nem változik helyi értéke nem mozdul el. Egyszóval e vállalkozások hozadéka meglehetősen szerény. E felismeréseknek is köszönhetően napjainkban amolyan toleránsabb inkorporációs modell honosodott meg amelynek lényege az hogy elfogadja és tudomásul veszi az adott művész létezésének jogosságát és indokoltságát egy másik nyelvi kulturális és nemzeti szellemi közegben is.

A kutató saját tapasztalata a hasonló „kisajátítási” vitákban mindig hasznos és tanulságos lehet. Hadd idézzem ide a magamét mert úgy vélem jobban megvilágíthatja Ivo Andrić esetét is. Az általam is tárgyalt szerző Simándy László (1655–1715) nem mérhető Andrić nagyságához de vitathatatlanul jelentős szerep jutott neki a horvát vizuális költészetben. Életművére Kilián István a régi magyar képversekkel foglalkozó irodalmi szempontból izgalmas és újszerű válogatásában hívta fel a figyelmet (A régi magyar képvers. Felsőmagyarország Kiadó – Magyar Műhely Kiadó Miskolc – Budapest 1998). Az általa összegyűjtött adatok alapján tudjuk hogy a „horvát nemzetiségű” Simándy a közös lengyel magyar osztrák és horvát pálos rendtartománynak volt a tagja. Az említett válogatásban a legtöbb képvers éppen Simándytól származik. Corvi albi eremitici nova musa  inconcinna című műve rendkívül népszerű volt hiszen három kiadást is megért. Főképpen olyan latin nyelvű vizuális költeményeket tartalmaz amelyekben a szerző Thébai Szent Pál életét örökítette meg. Könyve egyfajta vizuális iskolai kézikönyv megtaláljuk benne a legegyszerűbb anagrammától és akrosztichontól kezdve a valamivel bonyolultabb kubuson hologrammán és mezosztichonon át a jóval összetettebb kör kerék óra csillag koszorú és rébusz formájú költeményeket is. Ebben az impozáns kötetben két horvát-latin (az egyik rákvers a másik szokatlan kétnyelvű konstrukció) verset is találunk s az egyikben világos utalást a költő nemzeti hovatartozására: „természete horvát művészete latin”. Mindezek ellenére úgy vélem hogy a magyar irodalomtörténet-írás joggal tekintheti őt a sajátjának hiszen irodalmi és egyházi működése a magyar alapítású pálos rendhez köti de származása és deklarált nemzeti hovatartozása okán kitüntetett hely illeti a horvát vizuális költészet nem túl gazdag múltjában is.
Ivo Andrić a boszniai Travnikban született 1892-ben – katolikus horvát szülők gyermekeként. Višegradban járt általános iskolába majd pedig Szarajevóban középiskolába. Első versei is ekkor jelentek meg. Egy boszniai működésű horvát kulturális-művelődési társaság ösztöndíjasaként 1912-től a zágrábi egyetem bölcsészkarán kezdte meg egy év után pedig a bécsi egyetemen folytatta szlavisztikai filozófiai és történelmi stúdiumait. A negyedik szemesztert már Krakkóban végezte de a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett szarajevói merénylet és az első világháború kirobbanásának hírére hazatért. Az Ifjú Bosznia nevű projugoszláv nacionalista szervezet szimpatizánsaként 1914 augusztusában letartóztatták felségárulási perbe fogták és bebörtönözték. Kiszabadulását követően 1917-ben egy időre Zágrábban telepedett le ahol többedmagával útjára indította a Književni jug című jugoszláv elkötelezettségű folyóiratot. 1919 októberében végleg elhagyta Zágrábot és Belgrádba költözött. Kezdetben hivatalnokként dolgozott a vallásügyi minisztériumban de hamarosan kezdetét vette fényes diplomatakarrierje. Legfontosabb állomáshelyei: a Vatikán Bukarest Trieszt Graz Marseille Párizs Madrid Brüsszel és Genf. Állomáshelyén Grazban 1924-ben doktori fokozatot is szerzett A szellemi élet fejlődése Boszniában a török igazgatás alatt című értekezésével. A disszertációt későbbi hasonló tárgyú nagyregényei keletkezése szempontjából fontos előtanulmánynak is tekinthetjük. A Stojadinović-kormányban a külügyminiszter-helyettességig vitte 1939-ben pedig a Jugoszláv Királyság berlini rendkívüli meghatalmazott követe lett s ebben a minőségében vett részt Jugoszlávia csatlakozási dokumentumának aláírásában a háromhatalmi egyezményhez. A háború alatt visszavonultan élt Belgrádban s nagyregényein a Vihar a völgy felett a Híd a Drinán és a Kisasszony címűeken dolgozott amelyek 1945-ben jelentek meg. „Előélete” a királyi Jugoszláviában betöltött fontos diplomáciai szerepe nem jelentett akadályt abban hogy a háború utáni titói Jugoszlávia szövetségi parlamentjének képviselője legyen. Belépett a kommunista pártba s beállt a Titót éltetők sorába. Minden bizonnyal az akkor aktuális politikai és ideológiai széljáráshoz való alkalmazkodás volt az oka annak is hogy született néhány a szocialista realizmus irányzatát követő műve. A Jugoszláv Írószövetség elnöke akkor volt (1946-1952) amikor a két háború közötti korszakban meghatározó szerepet játszó írók elsősorban Miroslav Krleža a művészi szabadság jegyében éppen az írószövetség szervezeti keretei között törtek utat a szocialista realizmussal szembehelyezkedő fiatal nemzedék számára.

Kétségtelen tény hogy Ivo Andrić pályafutását horvát szerzők társaságában horvát költőként kezdte. A horvát modernizmus klasszikusa Antun Gustav Matoš (1873–1914) halálával új korszak veszi kezdetét a horvát irodalomban amelyet az 1914-ben megjelent Hrvatska mlada lirika (Fiatal horvát líra) című közös kötet jelez. A többszerzős antológia annak a nemzedéknek a pályáját indítja el amelynek egy-két jeles képviselője a 20. századi horvát költészet fejlődését meghatározó alkotóvá válik (Janko Polić Kamov Tin Ujević). E verseskötetben Ivo Andrić hat verssel szerepel. Az egyes szerzőkről rövid lírai bemutatást kapunk. Andrićról ezt olvassuk: „A legcsodálatosabb szarajevói: a török atavizmus legcsekélyebb jele nélkül: gyöngéd fehér lelke fájdalmas-finom illatú akár az ő hófehér virágai amelyek nőies sóvárgó álmai édes bánatát ontják. Túlságosan kevés energiával rendelkezik ahhoz hogy hosszú cikkeket írjon. Rövid akár a kalandos szerelem mulandósága. Herceg palota apródok és hercegnő nélkül. Télen a kávéházak levegőjét szívja tavasszal a burjánzó rétek illatával gyógyítja magát. Boldogtalan mint minden művész. Ambiciózus. Érzékeny. Egyszóval: van jövője.” Ez az ambiciózus és nagy jövő előtt álló ember később két önálló horvát verseskötetével részben a matoši lírai örökséget folytatva látszólag tökéletesen beépült a kortárs horvát irodalomba. Az Ex Ponto (1918) és a Nemiri (Nyugtalanságok 1921) című lírai prózaköteteiben ifjúságának megrázó élményét a világtól való elzártságát börtönbe vetettségét dolgozta fel.

A közös antológia megjelenésének évéből két érdekes adatot érdemes felidézni. A felségárulási per során elkobzott naplójába 1914. II. 11-ei keltezéssel ezt írta: „Horvátnak lenni és a horvátokkal élni nem egyéb mint mártírrá és a megnemértés örök homályára kárhoztatva lenni. Olcsón adtam el magam az ördögnek.” Az Andrić nemzeti hovatartozását firtató szerb szerzők számára e korai mondatok igazi muníciót jelentenek ám aki egy kicsit is ismeri a századforduló modernistáinak nemzetostorozó kijelentéseit (publicisztikában költészetben) e mondatoknak nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Érdemes emlékeztetni Ady Endre magyarságostorozó verseire. Ugyanebben az évben A. G. Matoš halála alkalmából mint bécsi diák a horvát hallgatók társasága előtt előadást tartott. Előadása nyomtatott változatban is megjelent. Ebben hasonlóan kemény szavakkal illeti a horvátokat és Matoš országát. „Az ő Horvátországa gyönyörű leigázott ország egyetlen történelmi abszurd révén rabszolgaságba taszítva becsapott kizsákmányolt félig dekroatizált ország. Keserves az élet a horvát éjszakában… Egész Horvátország szörnyen horkol. Csak a költők és a merénylők virrasztanak.”

Andrić 1930-tól többé nem ír horvát nyelven. A horvát irodalomtörténet-írás két háború közötti korszakának jeles alakja Mihovil Kombol horvát lírai antológiát készült kiadni s ebből az alkalomból kéréssel fordult Andrićhoz is. Az 1934-ben megjelent antológiába Andrić versei nem kerülhettek bele mert nem járult hozzá azok közléséhez amit Kombol a válogatáshoz írott utószóban külön is jelzett. Andrić kategorikus és elutasító válasza elvi és politikai megfontolást tükröz. Idézzünk a leveléből: „Megköszönve az Ön megkeresését azt kell mondanom Önnek hogy nézetem szerint nem tűnik sem értelmes dolognak sem pedig indokoltnak ma olyan antológiát kiadni amely egyetlen törzsre korlátozódik. A legkevésbé pedig az illír mozgalom századik évfordulója alkalmából… Sohasem tudnék részt venni egy olyan kiadványban amelyből elvi megfontolásból a nekem kedves írók csak azért maradnának ki mert vagy más vallásúak vagy pedig egy más tartományban születtek. Ez nem amolyan új keletű meggyőződés énnálam kora ifjúságomtól ezt vallom s érett fejjel az ember alapvető értékítéletén nem változtat.” Az általa is szerkesztett 1917-ben indult Književni jug című folyóirat valóban a horvát szerb és szlovén irodalom egységét hirdette. Ilyen értelemben Andrić valóban következetes álláspontot képviselt. E meggyőződésében nem volt egyedül hiszen már az első világháborút megelőző időszakban is számos horvát író szoros kapcsolatokat ápolt a szerb irodalommal. Antun Gustav Matoš hét esztendeig élt Belgrádban s a szerb irodalmi élet aktív részesévé vált. Tin Ujević a 20. századi európai modernista lírai törekvések legjelentősebb horvát összegzője hasonlóképpen kilenc esztendőt töltött Belgrádban. Az első világháború után a szerb és a horvát irodalom jelentős alkotói új nyelvi és irodalmi egység megteremtését tűzték ki célul ám az új királyi Jugoszlávia belső megosztottsága és feszültségei hamarosan felszínre törtek ami véget vetett e törekvéseknek.

Horvát értelmiségi körökben Ivo Andrić személye és hovatartozása a hatvanas évek végén a horvát tavasz időszakában is szóba került. A horvát nemzeti mozgalom nyitányát az 1967-ban közzétett Deklaráció a horvát irodalmi nyelv megnevezéséről és helyzetéről című dokumentum jelentette amelyet a Matica hrvatska jegyzett. A horvátoknak a saját nyelvük védelmében tett kiállását a párt a jugoszláv nemzeti egység megbontása elleni nacionalista merényletként értelmezte az azt aláírók ellen különféle eljárások indultak. A Matica hrvatska közgyűlésén 1970-ben Ivo Andrić mint „nemzetét megtagadó” író került szóba. Andrić meglehetősen indulatosan és keserűen reagált erre: „Magam sem tudom hogy a világon mit ne szeretnék leginkább mint ezt amit meg kellett érnem… Ez kegyetlen és a klerousztasák alantas szándékai által tüzelt dolog! Mit akarnak ezek tőlem? És hová vezet mindez? Nem ezt érdemeltem! Egész életemben az egység és a testvériség oldalán álltam. Én akkor is a jugoszlavizmus mellett voltam amikor az Osztrák-Magyar Monarchiát ki kellett penderíteni hazánkból… Én 1941-ben is a jugoszláv eszme mellett álltam ki amikor a Jugoszláv Kommunista Párt mindenbe így ebbe is marxista meggyőződést vitt… Én 1948-ban is a jugoszlavizmus mellett álltam ki s ma is – inkább haljak meg ebben a hitben mint hogy öregkoromra megváltoztassam a meggyőződésemet.” Látjuk valóban politikai és eszmei következetesség  jellemzi a nemzeti hovatartozás kérdésében.

Ivo Andrić az egykori Jugoszlávia Nobel-díjas irodalmi védjegye az utóbbi másfél évtizedben a horvát irodalomtörténet-írás „inkorporációs” törekvéseinek a homlokterébe került. Jugoszlávia széthullását közvetlenül megelőzően jelent meg a neves irodalomtörténész Ivo Frangeš korszerű horvát irodalomtörténete (Povijest hrvatske književnosti 1987). Ebben természetesen találkozunk Ivo Andrić nevével de csak ott ahol pályájának korai szakaszáról van szó illetve később a horvát írók műveiben fellelhető esetleges párhuzamok kapcsán. Frangeš mintha tudomásul venné azt hogy Andrić a szerb irodalomhoz tartozik hiszen még csak azokat a korai versesköteteket sem említi amelyek pedig minden tekintetben horvátnak tekinthetők. Ennek az irodalomtörténetnek a szerves részét képezi a műben említett szerzői lexikon de Andrić ebből is kimaradt. Jó egy évtized múlva a „közös” történelem véres leszámolások árán történő lezárását követően Andrić nemzeti/nemzetiségi megítélésében látványos fordulat következett be.

Krešimir Nemec jeles zágrábi irodalomtörténész aki az utóbbi időben komoly szakmai figyelmet szentel Andrić életművének a jugoszláv kataklizma árnyékában a Republika című folyóirat 1992. évi 11–12. számában Ivo Andrić u procesu razdruživanja (Ivo Andrić a szétválás folyamatában) című dolgozatában elsőként vetette fel ezt az érzékeny kérdést. Andrić opusának a horvát irodalmi kánonba történő beemelésében éppen ezért komoly érdemei vannak. Nemec úgy véli ha valakit hát Andrićot joggal megilleti a „jugoszláv író”-ság. De vajon Jugoszlávia széthullását követően mit lehet kezdeni mindazokkal az írókkal akik erre az eszmére erre a történelmi tévedésnek bizonyult politikai „kísérletre” tették fel az életüket –  származásukat is megtagadva? Nemec „jellem- és erkölcsi gyengeségről” művész és ember közötti szakadékról beszél s meglehetősen nyersen fogalmazza meg hogy Andrić saját karrierje jövője és a gondtalan élet megteremtése érdekében mindent feláldozott. Hátat fordított saját nemzetének hiszen jól tudta hogy a királyi Jugoszláviában horvátként igazi diplomáciai karriert nem futhat be. A jugoszlavizmus eszméjébe vetett és sokszor hangoztatott hit valójában az önfeladás álságos leplezésére szolgált. Híresen/hírhedten tudott alkalmazkodni minden rendszerhez és minden időben. De a változó és egymást követő jugoszláv rendszerek is mindig megtalálták benne a kiszolgálójukat.

A Leksikon hrvatske književnosti (Horvát írók lexikonja 1998) című reprezentatív (valóban csak a legrangosabb és legjelentősebb írók kaptak benne helyet) kézikönyvben az első szerző Ivo Andrić. A teljes életmű közel három oldalon történő bemutatása alapján nem kétséges hogy a szerzők őt egyértelműen a horvát irodalom történetéhez sorolják. Csupán két helyen történik óvatos említés arról hogy Andrić választott szellemi hazája és közege a szerb kultúra: „A kitűnő stiliszta fokozatosan vette át a szerb irodalmi kifejezésmódot elfogadva annak viszonyait s jelentős mértékben járult hozzá annak modernista megszilárdulásához.”  Mindenestre a lexikon terjedelmes szócikkének utolsó mondata  „sejtelmesen” előrevetíti az életmű horvát recepciójának lehetőségét: „Összességében Andrić opusát a rendkívüli erő és a stiláris tisztaság jellemzi s ilyen értelemben ez az író kizárólagos hagyatéka amelynek követői fellelhetők a horvát irodalomban is.” A horvát irodalomtörténet-írás éppen ezen a „sejtelmes” „hagyatéki” nyomvonalon halad tovább azaz az életművet egyfajta imaginárius modernista esztétika jegyében leválasztja az író életéről s nem kíván tudomást venni annak ezzel kapcsolatos nézeteiről és óhajáról. Dubravko Jelčić egy évvel korábban napvilágot látott irodalomtörténete (Povijest hrvatske književnosti 1997) a 20. századi horvát irodalom jeles szerzői között említi Andrićot s egy terjedelmes bekezdést szentel annak a kérdésnek amely az említett lexikoni szócikkben kissé homályos formában jelenik meg.  De e bekezdésben csupa-csupa kérdés fogalmazódik meg: vajon a jugoszlavizmus melletti kiállása a fiatalkori eszmékhez való következetes ragaszkodása miatt vagy inkább karriervágyból következett-e be? Vajon mindvégig jugoszláv maradt vagy pedig a jugoszlavizmus benne csupán átmeneti állapot volt a szerb identitás felé? Vajon a horvát mivoltától való menekülést lelki sérülések nélkül élte-e meg ha egyáltalán átélte? Mi a valóságalapja annak hogy 1941-ben a Független Horvát Állam (NDH) szolgálatába akart állni ám ez azért nem következett be mert az akkori horvát kormány nem fogadta el szolgálatait? Vagy a gyorsan változó körülmények hatására felismerte a Belgrádban maradás számára sokkal kedvezőbb lehet? Jelčić szerint Andrić mindig is arra törekedett hogy mindezek a kérdések megválaszolatlanok maradjanak. Adhat-e választ mindezekre a kérdésekre és kételyekre az író életútja? Aligha.

Jugoszlávia széthullását követően az Andrić által „törzseknek” titulált népekből hirtelen államalkotó nemzetek lettek a jugoszlavizmus eszméje pedig a történelem lomtárába került. Ha megérte volna talán neki is választania kellett volna. Krešimir Nemec szerint Ivo Andrić valójában társtalanul áll a szerb irodalomban: sem utódja sem őse. Ha a követőit keressük akkor inkább találjuk meg a kortárs horvát prózában – állítja egy mai jeles horvát irodalomtörténész. A mai jeles szerb irodalomtörténészek bizonyára másként vélekednek ugyanerről a kérdésről.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.